Fény-Törés-Pont

Ma négykézláb akarok járni. Ma, és valójában az év minden egyes napján.

Már a cím is mosolygásra késztet, és azt sugallja, hogy az értékes és egyben szórakoztató kötetet kereső könyvimádó jó nyomon jár. Ezt a sugallatot szerencsére aztán a könyv minden egyes története vissza is igazolja.

Ajánlásra olvastam el a novelláskötetet, és annak ellenére, hogy még mindig nagyobb olvasmányélményt okoz általában egy jó regény, de akár egy verseskötet, így hirtelen nem nagyon tudnék jobb olvasmányt ajánlani erre a nyárra a felnőttként megélt mindennapjainkról.

Az írónő nem is árul zsákbamacskát: a bevezető részben „felnövő” emberekként szólítja meg olvasóit, és mennyire igaza van! A gyermekkor egyik nagy téveszméje, hogy a felnőttek mindent tudnak (bár gyerekként ez kétségkívül úgy tűnik), és hogy kialakult, kész egyéniségek.

Nyugodtan kacagj velem most, kedves (blog)olvasó – te, aki tizennyolc éves korodban kész egyéniséggé nyilváníttattál a gyermekkorú társadalom által, hogy azután rövid úton megtudd, hogy mekkora küzdés bármilyen pici egyéniségmorzsává is válni, nemhogy kész egyéniséggé.

A komolynak tűnő, és ténylegesen komoly témaválasztás ellenére a novelláskötet nemhogy nem nyomasztó, hanem hihetetlenül jókat lehet derülni Linn Skåber írásain, vagy épp az illusztrátor Lisa Aisato képein (és nem véletlen, hogy az illusztrátorra én is külön felhívom a figyelmet, Lisa Aisato kiemelkedő munkát végzett).

A kötet leginkább arra hív el, hogy fogjuk meg annak a kisgyermeknek a kezét, akik valaha voltunk, üljünk le vele egy padra, és nézzünk rá, hogy a felnőttként megélt kalandjaink leginkább abban különböznek a gyerekkorunktól, hogy elvesztettük annak az illúzióját, hogy létezik állandó boldogság, problémamentes élet, vagy olyan életkor, amelyben ezek az illúziók valóra válnak. Az életnek kőkeményen része egy sereg negatív érzelem és tapasztalás, és az jár lelkileg előrébb, aki ezekkel szembenéz és sikeresen be is építi ezt a tudást az életébe.

És épp azért, mert ez a tudás olyan kegyetlenül fájdalmas, hogy többségünk egy életen át menekül előle, hat olyan hatalmas kegyelemként Linn Skåber kötete, mert az írónő olyan méltósággal ír mindennapi, halálosan egyszerű és lassan ölő nehézségeinkről, hogy nem lehet nem együttérezni a történetek hőseivel, akik voltaképpen minden egyes lapon mi (azok a teljesen kész egyéniségek) vagyunk.

A norvég szerző többek között arról ír, hogy milyen érzés egy hosszú házasságban hazaérni a férjnek, akire már rá sem néz a felesége (Terepen), hogy milyen koros szingliként annyira befelé fordulva létezni, hogy nem vesszük észre már azt sem, hogy ha egy szimpatikus és empatikus férfit sodor elénk az élet (Ha lehetne úgy, mint egy filmen). És arról is, hogy milyen gondolatok kavarognak egy nő fejében, akinek nem sikerül megfogannia (Te miért nem jöttél?), hogy milyen megbarátkozni a saját öregedésünkkel, és elfogadni azt, hogy szívesebben aludjuk ki magunkat egy buli után „afterezés” helyett (Egyszerűbb élet és nehezebb órák). Hogy vannak olyan napok, amikor négykézláb akarunk járni. Voltaképpen egész sok ilyen nap van, ha belegondolunk. És hogy ennek ellenére végtelenül szeretjük (legalábbis szerethetjük) azt az embert, aki ilyen veszteségek közepette minden egyes négykézláb vagy két lábon eltöltött nappal olyan határozottan menetel a saját halála felé. Amire aztán végképp nem szeretünk gondolni.

A könyv könnyedén, de gyorsan és mélyre megy, mert az írónő őszinte a hőseivel, akik így megengedhetik maguknak, hogy őszinték legyenek velünk, az olvasóval. A novellák között a kötetet olyan illusztrált mondások tarkítják, mint

„A válásunk óta annyira gyűlölöm a férjemet, hogy már szinte újra beleszerettem.”

vagy épp

„Nem mindig mások a hibások (sic!). Általában te.”

továbbá

„Régen féltem a randevúktól, és izgultam, nehogy hülyét csináljak magamból. Most félek a randevúktól és a nevetőgörcsöktől, nehogy bepisiljek.”

Nekem mégis ez az írás jelentette a legtöbbet. 22-es szám alatt találjátok majd, így 2022-ben:

„Talán tavasszal visszajövök

Nem akarok többé emberek között lenni.

Nem kommunikálunk, nem élünk együtt, nem veszek részt semmilyen megbeszélésen, sem döntések meghozatalában. Legalábbis nem vettem részt azon a megbeszélésen, ahol eldöntötték, hogy szarunk mindenbe, és hadat üzenünk a saját földünknek, csatát vívunk az erdőkkel, a tengerekkel, hogy minden egyéb földi élet fölé helyezkedünk, harcolunk az állatok, a rovarok ellen, hogy háborúzunk mindennel, ami nem ránk hasonlít.

Nem vettem részt azon a megbeszélésen. Nem hívtak meg.

Ha választhatnék, inkább a madarakkal tartanék az éjszakai égen. Velük együtt ráfeküdnék a széllökésekre, és elmenekülnék az emberiség elől, elszabadulnék, szabaddá tenném magam, szabad lennék. Kiáltoznék és ujjonganék egy sirállyal, aki szereti a tengerét, táncolnék egy barázdabillegetővel, aki örül a tavasznak, ereszekben ringatóznék néhány pufók galambbal a városi éjszakában, és kanadai ludakhoz csatlakozva menekülnék az odalent tanyázó, ismeretlen lények elől.

Nem akarok többé emberek között lenni. Amúgy sem hívtak meg a titkos megbeszéléseikre.

Tavasszal visszajövök, ha érzek hozzá erőt. Ha megfordul a szél.

Odalent.”

(eredetileg közzétéve: 2022. július 24.)

Az emberi létezés legalapvetőbb tapasztalásai közé tartozik, amikor megéljük, hogy megpróbálnak minket – személy szerint minket – eltörölni, elpusztítani, semmivé tenni. Körülmények, emberek, emberek és körülmények olyan szorosra tudják fonni körülöttünk a sors fonalát, hogy mindennapi levegővételünk is extrém szinkronúszókat idéző légzőgyakorlatnak tűnik, és akkor még el sem végeztük a további, önfenntartással kapcsolatos teendőinket, nemhogy a Maslow-féle piramis felsőbb fokairól említést tegyünk.

Szabó Magda életében is volt (nem is egy) ilyen pillanat, aminek úgy állított emléket regényével, hogy a saját fegyvernemével hívta tetemre pusztítóit. Az írónő többek között latintanárként is dolgozott; már gyerekkorában megtanították latinul, úgy olvasta az Aeneist, mint mások a Micimackót. És felnőtt fejjel, amikor megélte azt, hogy még a létezéshez szükséges levegőt is elszívják előle, ebben a műben találta meg a saját megváltását, amivel életben tarthatta saját magát, és kiírhatta magából, hogy mi történik, ha a földre kényszerített, halállal fenyegetett ember nem hajol meg az istenek akaratának, hanem a kezébe veszi a sorsát, és úgy vág vissza az őt körülfonó összes embernek, istennek és körülménynek.

Szabó Magda megtette azt, amire legtöbbünknek nincsen érkezése: felnőtt, kiforrott, az élet szenvedései által formált elmével újra ránézett az Aeneisre, és így már azt látta, hogy miről is szól a mű valójában. Egy, az adott korban uralkodó rendszerrel megbékélő író története ez, aki megírja a Római Birodalom vezetőinek isteni eredetét igazoló művét, cserébe azért, hogy békén és élni hagyják. És innentől, ha a reflektorfény felfedi a mű valódi természetét, már nincsen visszaút. A történet valós fénye minden részletet bevilágított a számára, és fel lehetett tenni a szentségtörésnek ható kérdéseket, mint például, hogy milyen ember lehetett Aeneas valójában, aki Venus istennő fiaként az új haza megalapítására volt kiválasztott egy olyan királyi udvarban, ahol nála erre alkalmasabb, erősebb, kiforrottabb jellemeket is találni. És a kapott válaszok éppolyan igazak, de torzak és mocskosak is, mint amilyen a mi valóságunk.

Az Aeneis tartalmaz egy apró „rendszerhibát”: Creusát, Aeneas hites feleségét. Aeneas ugyanis a történet kezdetén nős ember. Nős emberek pedig nem tudnak világhódító birodalmakat építő városállamokat alapító útra indulni, amelynek során idegen királylányokkal kell (vagy éppen lehet) hetyegni, hogy aztán a leggyümölcsözőbb kapcsolatot egy újabb házassággal törvényesítsék is, bebiztosítva ezzel a későbbi Róma létezését.

Így aztán Creusának pusztulnia kellett. És ez nem Szabó Magda fikciója, az eredeti műben épp Creusa szájából hallatszik a kézenfekvő magyarázat. Miután Aeneasszal elveszítik egymást a Trójából való menekülés közben, alakja megjelenik egykori férjének és közli vele, hogy az istenek akarata, hogy ők elveszítsék egymást:

„»Mit használ ilyen esztelenül beleveszni a búba, Drága uram? Nem esett ez az istenek óhaja ellen; Mert innét követődnek utadra a Sors, meg Olympus Égi királya, ezek tiltják elvinni Creúsát. Hosszú számkivetés vár rád, sok tengeren által, Míg majd Hesperiába bejutsz, hol a lassú folyású Lyd Thybris szeli át gazdag szántóit a népnek. Ott jólét, hatalom vár és feleség, fejedelmi; Hát ne szakadjon a drága Creúsa miatt a te könnyed. Myrmidonoknak, grájoknak, dölyfös dolopoknak Nem fogom asszonyait szolgálni, se látni hazáját, Én, Venus istennő menye, dardán nő – – -Nem, mert engem e földön a menny szent anyja marasztal. Most pedig ég veled, és a fiunk… tartsd meg… szeretetben.« Szólt, s míg én zokogó hangon folytatni akartam, Ő már ment, már vonta be hígan a köd.”

Szabó Magda számára az életet jelentette, hogy megmentette Creusát, de ennek a fordulatnak hatalmas ára volt. Az Aeneis lefektette a történet megkerülhetetlen alapvetéseit: Aeneasnak (vagy valakinek, aki Aeneasnak látszik) el kell jutnia a későbbi Itáliába, mert az istenek ezt rendelték. Creusa számára tehát a menekülés egyetlen útja, ha Aeneas helyett ő járja be férje útját, ő érkezik meg Dido udvarába, majd Itáliába.

Ezek az alapvetések formálják azután Creusa jellemét is, aki a halálát megválthatja, de utána a lebukást elkerülendő – hiszen ő csak Aeneasként élhet – be kell teljesíteni a birodalomalapítói utat, találkozni azokkal a nőkkel és férfiakkal, akikhez a férje útja vezetett volna, és ahogy az sejthető mindkét nembeli találkozások egyaránt zavart okoznak az erőben.

A pillanat felnövekvésregény is. Creusa egy rossz házasságba kényszerített királylány, aki a drámai harcok közepén rádöbben, hogy hites ura, aki finoman szólva sem egy hős, inkább egy elkényeztetett pojáca, képes lenne megölni is őt, hogy beteljesítse anyja, Venus istennő, birodalomalapítói vízióit. Creusa halálra van szánva, mert csak, nincsen rá értelmes magyarázat, befolyása pedig úgy tűnik szintén nincsen a sorsára. És ennek a halálra, pusztulásra és teljes eltörlésre szánt nőnek a sorsát fordította meg Szabó Magda A pillanatban.

Ha eljön az a pillanat, amikor mi találjuk magunkat a földön, a sors összes dárdája ránk szegeződik, mi vagyunk azok, akit el akarnak törölni, akkor lesz igazán a mi könyvünk A pillanat. Kívánnám, hogy ez ne történjen meg, de az élet az a műfaj, amiben előbb-utóbb mindenki pont így kerül a padlóra, így csak annyit teszek, hogy jelzem, létezik ez a mű, ami segíthet felismerni, hogy más is járt így, és így talán könnyebb visszavágni az egész világnak.

A könyv mindemellett ezernyi kincset rejt az élet által eltörölni kívánt lelkek felemelése mellett. Szabó Magda kiváló nyelvalkotó is, kitalált több fríg kifejezést, a regény végén külön fríg szótár található, és a történet közben mi is megbarátkozunk az olyan, elsőre talán idegennek ható kifejezésekkel, mint a „bóbács”, a „lizikálni” vagy épp a „henye hangicsa”.

Mindemellett az írónő beleszőtte mindegyik szerelmi történetek egyik leghatalmasabbikát is a műbe. Mikor az egyébként is drámai események közepette Caieta, Aeneas egykori dajkája és Creusa segítője azzal szembesül, hogy élettársa, Cicus nem indulhat velük útnak, mert elveszítette a tesseráját (a városból kijutáshoz elengedhetetlen kellék), megteszi az elképzelhetetlent, és megidézi Eszkiesz istennőt, aki ugyan élet és halál dolgában is tud segíteni, de ennek a segítségnek égigérő ára van. Cicus érzelmein azonban még az sem változtat, hogy társa gyakorlatilag elveszti ember mivoltát. Korábban talán azt kívántam volna, hogy mindenkinek adassék valaki, aki megidézi Eszkiesz istennőt miatta, ha úgy hozza a szükség. Most az hat igaznak, hogy talán mégis szerencsésebb, ha olyan élet adatik számunkra, amiben sem képletesen, sem valóságosan nem kell senkinek meghalnia értünk…mert hát ki tudja, hogy hol van ezeknek a történeteknek a vége, vagy épp az eleje?

(eredetileg közzétéve: 2022. július 14.)

A könyvekhez már gyermekkoromban is nagyon kötődtem. Így aztán valószínűleg kevéssé meglepő, hogy gyermekkoromban azt hittem, hogy van egy könyv (ami minden bizonnyal hosszú és vastag és hatalmas), amit minden szülőnek odaadnak, mielőtt gyermeket vállal, és ők ezt fellapozhatják, ha felmerülnek olyan gyakorlati problémák, mint hogy mennyi kakaót szabad tenni a tejbegrízre, mikor lehet édességet adni a gyerekünknek ebéd előtt, vagy épp hogyan kell megvigasztalni valakit, aki elveszítette az alvós plüssállatát. Sajnos több jel is arra mutatott, hogy a szüleim ezt a könyvet nem olvasták. A kakaót érthetetlenül szűken mérték, nem értették, hogy miért jó az embernek ujjat szopni, és hogy miért tragédia az alvósplüss elvesztése vagy épp kimosása. És most csak az egészen kisléptékű kisgyerekkori problémáinkra fókuszáltam.

Képzelhetitek a meglepetésemet, amikor kiderült, hogy nem hogy a szüleim nem olvasták ezt a könyvet, de egyszerűen nem is létezik! Persze a gyermeki lelkesedés nem ismer határokat, még kiskamaszként megfogadtam, hogy majd én megírom ezt a könyvet, és vége lesz ennek a feküdj le időben kislányom, egyél egészséges ételeket, csináld meg a házidat terrornak, és minden szülő megértő és együttérző lesz, és megfelelően tud nem csak a gyakorlati problémáira, hanem a gyermeke érzelmi szükségleteire is reagálni.

Ennél jobban már csak akkor lepődtem meg, amikor idén kiderült, hogy ez a könyv mégis létezik! Dr. Máté Gábor és Dr. Gordon Neufeld kötetében egyszer csak a következőt olvastam: „Ha a nevelést az elsajátítandó készségek soraként fogjuk fel, akkor nehéz lesz másképp viszonyulnunk hozzá. Ha bármikor problémával találjuk szemben magunkat, mindig azt fogjuk feltételezni, hogy kell lennie egy könyvnek, amit még nem olvastunk, egy tanfolyamnak, amit el kell végeznünk, egy készségnek, amit még el kell sajátítanunk.” Így esett, hogy több évtizedes keresés után megtaláltam azt a könyvet, ami útmutatást nyújtott ahhoz, hogy megértsem, miért nincs valójában szükség erre a mindentudó szülői kézikönyvre. Úgyhogy elnézést mindenkitől, akinek megígértem: nem fogom megírni. De itt van a tipp, hogy mit olvassatok helyette.

Írtam már ezen az oldalon a megfelelő kötődésről szóló könyvről. A most fókuszba került írás a kötődés egy másik aspektusát tárja fel. Máté Gáborral és Gordon Neufelddel olyan sokszor jött szembe egy bizonyos „kórkép”, hogy egy egész kötetet szenteltek a témának, és abszolút megérdemelten. A téma mondhatni az utcán hever és csak észre kellett venni, de már ehhez kellett egyfajta zsenialitás, és utána még egy ugyanekkora adag ahhoz, hogy kellő érzékenységgel és körültekintéssel írjanak egy olyan jelenségről, ami szinte mindannyiunk életében jelen van.

A szerzőpáros a következő alapigazságokat fejti ki a kötetben: a gyermekek életében van egy elsődleges kötődés. A kötődés kizárólagos természetű, így aztán versengő kötődésről érdemben nem beszélhetünk. Ha egy kötődéstől egy másik felé billen el a mérleg, akkor az eredeti kötődés menthetetlenül fellazul, mi több, a gyermekek szembe fordulnak vele, mert az elsődleges kötődés védelme ezt kívánja.

Mindemellett sokkal fájóbb lehet annak a kimondása, hogy a kortárs-orientáció társadalmunkban tapasztalható korlátok nélküli térhódítása káros. Persze felnőttként belegondolva – pláne, ha az ember elsődleges kortárskötődések gyűrűjében nőtt fel – a megállapítás teljesen igaz. Tény, hogy úgy tűnhet, hogy a kortársak adott esetben sokkal több információval rendelkeznek a gyermekeket körülvevő világról, mint a szülők. Ugyanakkor ennél nagyobb súllyal esik a latba az, hogy a kortársak a velük egykorúakkal azonos vagy hasonló érzelmi és idegrendszeri érettséggel rendelkeznek. Nem tudják – mert nem is feladatuk – elfogadni a másikat, amikor az „ciki”, „nem menő”, vagy épp bármi mást felmutat a halálos kamaszbűnök közül. Ezt csak a szülők tudják megtenni, akik jó esetben érettebb idegrendszerrel és fejlettebb érzelmekkel és megküzdési stratégiákkal rendelkeznek. És erre az elfogadásra, a gyermek által elvégzendő érzelmi munkához szükséges háttér biztosítására sokkal nagyobb szükség van, mint még több információra.

Az ennél a megállapításnál is szomorúbb felismerés az, hogy a világunk kevés kivétellel a kortárs-orientáció bűvöletében él. A szülők társadalmunkban gyakorlatilag automatikusan belépnek a fogyasztói társadalom szolgálatába, és ennek következtében a gyermekek elképzelhetetlenül kevés időt töltenek saját családjukban, azokkal a felnőttekkel, akik megfelelő elsődleges kötődésre lennének képesek (jó esetben), cserébe soha olyan sok időt nem töltenek az elsődleges kötődésre alkalmatlan kortársaikkal, mint valaha.

Ennek következtében szembesült a szerzőpáros is olyan problémákkal, amelyek néhány évtizeddel korábban ismeretlenek voltak. A gyermekek indokolatlanul tiszteletlenek, erőszakosak a saját szüleikkel, amikor az elsődleges kötődés áthelyeződik a kortárscsoporthoz. Ha nem ismerjük fel a helyzet dinamikáját, akkor ez az a pont, ahol szülőként nagyon, vészesen könnyű teljesen elveszíteni a fonalat. Akár hagyjuk, hogy a gyerek több időt töltsön a kortársaival, hogy elkerüljük a vitát, akár megpróbáljuk megrendszabályozni, a helyzet csak annyira fog javulni, amennyire még fennáll és megfelelően működik az elsődleges kötődés a szülő és a gyermek között. Ha már nem áll fenn az elsődleges kötődés, akkor felesleges a veszekedés, a tiltás, a büntetés, akkor helyre kell állítani a kapcsolatot, mielőtt a problémás helyzet tovább eszkalálódik.

Természetesen egyetlen szülő-gyermek kapcsolat sem problémamentes, és ugyanúgy érvényes irány többek között a másik jelenlegi slágertéma, a transzgenerációs traumák feltárása, és egyáltalán, az önismeret, de ez  a kötet remek iránytűként szolgál egy olyan társadalmi szintű probléma felismeréséhez, amit csak szeretnénk, hogy meg- és feloldódjon, és várhatóan még jó ideig velünk lesz.

(eredetileg közzétéve: 2022. június 26.)

Őszintébb napjainkon hajlamosabbak vagyunk bevallani magunknak, hogy a szívünk mélyén nem adtuk fel az élet értelmének a megtalálását, ami gyerekkorunkban vélhetőleg egyik célunkként fogalmazódott meg.

Ugyanakkor a felnőttséggel való szembenézés egyik legnagyobb felismerése, hogy mire eljutunk odáig, hogy többé-kevésbé felnőttnek tekintjük saját magunkat (ami adott esetben alaposan eltérhet a nagykorúság jog által meghatározott időpontjától), addigra annyira sok szenvedésen és fájdalmon megyünk keresztül, hogy az élet értelme már, legyünk őszinték…kit érdekel? Csak kerüljek ki végre ebből a szenvedésből, amiről beszélni sem tudok senkinek.

Bethany Webster Anyaseb (Discovering the Inner Mother – angolul olvastam, de elérhető magyarul is) című könyve egy olyan alapmű, ami nélkül majdhogynem esélytelen megértenünk, hogy a társadalom női fele mivel küzd élete során. És félreértés ne essék, ezek a nők élnek vagy nem élnek párkapcsolatban, nevelnek gyerekeket, gondoskodnak a szüleikről, társukról, mindennapos interakcióban vannak mindenki mással a munkájukban és a mindennapi életben, így aztán még véletlenül se higgyük azt, hogy ez amolyan „női dolog”, ami fölött mi vagy éppen mindenki más kivételként szemet hunyhat. Olyannyira nem, hogy a szerző a könyv elején le is szögezi, hogy amiről ő a női vonalat megírta, az a férfioldalon is létezik, és – amit ha megírnak – a nők számára ugyanolyan megkerülhetetlen lesz.

A látható világ változásának egyik üdvös hozadéka, hogy nemcsak az atomfizika terén jutunk egyre mélyebbre és egyre kisebb részecskékhez, de a pszichológia is olyan részterületekkel büszkélkedhet, amire száz éve még kevesen gondoltak volna. Az Anyaseb ezek mellé a részterületek mellé zárkózik fel azzal, hogy a női létünk talán legmeghatározóbb emberi kapcsolatának, lányok és anyák viszonyulásának nehézségeit veszi górcső alá, a személyestől a globális szintig.

A transzgenerációs sebek felismerése és gyógyításának fontossága Orvos-Tóth Noémi könyve óta ha nem is evidencia, de kezd átmenni itthon a köztudatba, a szülőkkel való kapcsolat vizsgálatának fontossága pedig ennél jóval régebbi keletű. Miben lehet még újat mondani?

Nos: MINDENBEN.

Bethany Webster ugyanis észrevette azt, amit előtte még nem sokan, hogy a világ jó részén a patriarchális társadalom felől mozdultunk el a nemek egyenlőségének irányába, és bármennyire nem reklámozza ezt senki sem aktívan, de az átmenet nem zárult le, és eddig sem zajlott zökkenőmentesen. Ez önmagában megérne egy külön könyvet: a férfiak oldalán ránézni arra, hogy milyen megküzdési képességek szükségesek ahhoz, hogy a férfi elfogadja, segítse, hogy társa ugyanolyan teljes értékű emberként jelenhessen meg a társadalom minden szintjén, mint ő maga, és ily módon a  nő egykori tulajdonból társsá válhasson.

A szerzői a női oldal érzelmi részére néz rá, és amit látunk, az épp annyira sötét, mocskos, gyászos, szomorú és sokszor elviselhetetlen, mint amennyire női létünk kevésbé fényes pillanatai mindannyiunk életében azok.

Stigma övezi egyáltalán azt, hogy rá merjünk nézni az édesanyánkkal való kapcsolatunkra. Míg az egyéni terápia talán már nem atomtitok, de sokszor felületesebb problémafelvetéseknél és arra adott válaszoknál reked meg, attól ugyanis, hogy kivesézzük, hogy mi (volt) a legelviselhetetlenebb az anyánkkal való kapcsolatunkban, rendszerszerűen mindenki visszaretten, aki nem tette ezt meg maga is. Ez a szembenézés társadalmi tabu, nem véletlenül.

Ha végre rá tudunk nézni a legrettenetesebb dolgokra, amikkel gyerekként (és akár egész életünkben folyamatosan) szembesültünk az édesanyánkkal való viszonyunkban, és ezeket a sebeket be tudjuk gyógyítani, a szenvedést pedig át tudjuk transzformálni, azzal megszűnik a manipulálhatóságunk egy igen jelentős fóruma.

Erre pedig sem a világnak a férfi része – akik egyébként szintén borzasztó küzdelmekben vannak mindennapjaikban a férfiszerep jelenkori definiálatlansága okán –, sem a világ minket korban megelőző női része nincsen különösebben felkészülve. A belső változás ugyanis óhatatlanul külső változást indukál, a változás pedig a sebekkel túlterhelt lélek számára nemtől függetlenül elviselhetetlen, hiszen kikerülne abból a rosszból, amiben már valahogy megtanult elevickélni, de ha új terepre kerül, ott fogalma sincsen, hogy mi lesz. Ennek következtében nagyjából mindent megtesz, hogy ne is kerüljön arra az új terepre.

Mi kell ahhoz, hogy valaki bemutasson az egész világnak, és egy ilyen intuitívan kreatív meglátással gazdagítsa a közös gondolatvilágunkat? A válasz a már említettek szerint szomorú, mocskos és nagyon gyászos lesz: a szerző édesanyjától elszenvedett olyan mérhetetlen szintű szenvedés (egy ponton távoltartási végzést kellett kérnie az édesanyjával szemben, olyan gondokba ütközött az egészséges határtartás), amibe Bethany Websternek nagyjából az a választása volt, hogy vagy belehal, vagy kezd vele valamit. Szerencséjére – és szerencsénkre – az utóbbit választotta.

A szerző az Anyasebben minden síkot érint. Nincs szükség sem alkoholista, sem drogfüggő szülőre ahhoz, hogy óriásit sérüljünk az anya-lánya kapcsolatban, épp az új női szerep, a nők munkavállalása okán. Ez a téma mindannyiunk életében teret kap: egy, az anyáink (de már nagyanyáink) életébe is beépített döntési helyzetről beszélünk: vállal-e a nő munkát a gyerekek mellett, ha vállal, akkor mennyit dolgozik, és miért vállal, ha nem vállal, akkor pedig miért nem vállal. Aztán a környezet is általában óhatatlanul megcibálja az édesanyát, aki – segítség híján – így vagy úgy, a lányára (illetve rá is) önti a fel nem dolgozott tapasztalásokat. Így aztán beépülhet például az életünkbe egy fék, mert édesanyánk legbensőbb (tudattalan) óhaja lehet, hogy ne vigyük többre, mint ő, hiszen ő is mennyi mindenről lemondott miattunk. Elgyászolni viszont nem tudta ezt a veszteséget, a teher tehát gördül tovább, általában láthatatlan és definiálatlan módon, ahogy az érzelmek szoktak. Ettől létrejön egy borzasztó kognitív disszonancia, ami miatt már eleve nehéz venni a bátorságot, és őszinte szívvel ránézni erre a kapcsolatra, hiszen tudjuk, de legalábbis szeretnénk hinni, hogy édesanyánk szeretett bennünket, a tőle telhető legtöbbet tette értünk, amitől csak egy lépés az, hogy tiszteletlenség ránézni az általa a sok (általunk amúgy nem kért) áldozat mellett okozott sebekre. És ez csak egy téma a sok-sok közül.

De ezekkel nem is maradunk egyedül. A szerző a könyvben végigveszi az anyaseb feldolgozása során globálisan felmerülő lelki sérüléseket. Külön fejezetet szentel az anyasebbel felnövők határtartási problémáinak, a reménytelen álom felismerésének és elgyászolásának, hogy édesanyánk mégis magától ráébred lelki nehézségeire, és megváltozik, és részletesen foglalkozik azzal, hogy milyen erőforrásokra lehet szükség a kapcsolat újradefiniálásához a szembenézést követően.

Ami szinttől függetlenül nagyon fontos, és itt találkoztam vele először, az annak a kimondása, hogy a feljövő érzelmekkel szembe kell nézni, ugyanis a fel nem dolgozott érzelmek a lélek mélyén gyűlnek, gyűlnek, és előbb vagy utóbb utat találnak maguknak, a felbukkanásuk pedig azzal fordítottan arányosan lesz „látványosabb”, erősebb és tűzhányókitörésszerű, ahogy megpróbáltuk elnyomni őket. Nem lehet őket elfelejteni. Nem lehet őket eltüntetni. És nem azért merülnek fel, hogy boldogtalanná tegyenek és kínozzanak minket. Ezek a negatív érzelmek jelzések, és a mi jövendő jóllétünk útját mutatják.

Bethany Webster abból sem csinál titkot, hogy ezekkel a negatív érzelmekkel sokszor (általában) nem lehet egyedül szembenézni. A sérülés mértékétől függően terápiás segítségre lehet szükség, ami nem a mi gyengeségünk, hibánk vagy bűnünk, hanem a professzionális segítség hiányában átadott hatalmas sebek miatt alakul így, amivel már a mi édesanyánk és az ő édesanyja sem tudott megküzdeni.

Fontos még megjegyezni, hogy a szerző nem valami elvakult feminista világ megszületését akarja elősegíteni, hanem arra ébredt rá, hogy a világ női felének mihez kell segítséget kapnia ahhoz, hogy mindannyian egy jobb világban élhessünk, amiben a férfiak nehézségeivel is foglalkozni tudunk, és az ő szerepük újradefiniálása is megtörténik. Ehhez sokféle út vezet, de az anyaseb már létrejött, össztársadalmi szinten van velünk. Az anyaseb a közmondásos elefánt a szobában, amit mindannyian simogatunk és mindenki mást érez belőle, mert más a személyes csomagja, ami megkapott. Ezt az elefántot kellene körbesimogatni és megszelídíteni, hogy végre beleolvadhasson a háttérbe, és mi is továbbléphessünk.

(eredetileg közzétéve: 2022. február 6.)

Sikerregény a paradigmákról

A Dűnét olvasva az első gondolatom az volt, hogy ez egy gyerekneveléshez nélkülözhetetlen könyv, és mint ilyen, eltávolodva a sztereotípiáktól, nem csak sci-fi, nem csak elsősorban (fiatal) férfiak szemének és fülének szánt írás, hanem igenis CSAJOS könyv, csupa nagybetűvel. Mindannyiunk érdeke, hogy az is legyen.

(Megj.: Egy egész könyvuniverzumról van szó, aminek csak egy szeletét olvastam, azt is angolul, így előfordulhat, hogy félreértettem máshol megmagyarázott gondolatokat vagy tényeket, vagy pláne helytelen a szóhasználatom magyarul, emiatt a lelkes rajongóktól elnézést kérek.)

A Dűne-univerzum teljes kötetszámát bevallom, nem volt türelmem összeszámolni, ami biztos, hogy a szorosan vett alaptörténet három kötetben bontakozik ki.

Ne tévesszen meg minket a sci-fi kategória: azon kívül, hogy a Naprendszerben nem létező bolygókon játszódik és a megírásakor modernnek számító technika szerepel benne (nem túl részletesen ismertetve, bár a mostanában elérhető kötetek szerkesztett verziók), nincsenek a könyvekben kifejezett földönkívüliek, szörnyek. Amit kapunk az egy fordulatos, korrektül megírt történet, a természetet és a természetvédelmet, a történelmet és a társadalmat olyan kritikai optikával szemlélő írás, ami óhatatlanul kérdések megfogalmazására ösztönzi az olvasót, és ettől felbecsülhetetlen értékűvé válik.

A történet alapja, hogy a Caladan bolygón regnáló Atreides-családot a Birodalom uralkodója egy másik bolygóra rendeli ki, Arrakisra, amelyen a bolygóközi utazás nélkülözhetetlen fűszerét termelik ki. Caladan (Arrakishoz képest különösen) maga a földi paradicsom, gazdag növény- és vízvilággal, míg az új bolygón sivatagi szárazság és nappal elviselhetetlen hőség uralkodik, a bolygót pedig egy erőszakos, az ottani lakosokat leigázó családtól kell átvenni, akik cseppet sem boldogok, hogy megfosztják őket a Birodalom legértékesebb bevételétől. A bolygóközi utazás ugyanis drága, a fűszer nélkül pedig lehetetlen.

Azon most túl is lépnék, hogy a szereplők szándékai mennyire tiszták (nagyjából semennyire), vagy hogy a fordulatokban gazdag történet során szinte mindenkiről kiderül, hogy nem az, akinek látszik. Egy sikerkönyvtől ezt várjuk, és A Dűne teljesít.

Jöjjön hát az a rész, amit nem várunk, és amiben A Dűne szintén lehengerlő. Herbert a sűrűre szőtt cselekmény bonyolódása közben tűpontosan mutat rá egy olyan elemi, a földi létezésünket meghatározó, és a népszerű irodalmi művekben nem túl gyakran taglalt tényre, ami önmagában bakancslistás olvasmánnyá teszi a könyveket. A Dűnéből ugyanis elkerülhetetlenül kiderül, hogy kondicionáltak vagyunk mindannyian, gyakorlatilag az egész életünkre. Írnám, hogy ízlelgessük ezt egy kicsit, de elég keserű ízt fog hagyni a szánkban.

Mert egy bizonyos szempontból tényleg „csak ennyi” az egész, ahogy Herbert írja: vannak kedvezőbb és kedvezőtlenebb feltételeket biztosító bolygók (ez tetszőlegesen behelyettesíthető országokra), van bevétel, van haszon, fel lehet mérni népek, népességek jellemzőit és igényeit, és ezeket bizony mind tetszésünk szerint át lehet szabni, ha tudunk változtatni néhány, vagy valamennyi feltételen.

Az Arrakison őshonos (bár ez így nem pontos, mert ők is máshonnan jöttek) fremenek számára a legfontosabb a víz, mivel abból a bolygójukon elképesztő hiány van, és vezetőik ezt felismerve akként alkotják meg és tartják fent a társadalmukat és az azt szabályozó törvényeket, hogy az hosszú távon a vízhiány teljes körű megoldásához vezessen. A történetben az emberi léthez hasonlóan szereplőinknek szükségük van vízre az életben maradáshoz (és itt újra kiemelném, hogy tényleg ritkán jut az olvasó eszébe, hogy valójában egy sci-fi-t olvas), tehát ez egy olyan tényező, amelyre minden szereplőnek szüksége van, de a többi, csaliként elhúzott vagy felhasznált luxuscikkre nincsen! Az író pedig szégyenkezés nélkül mutatja be, hogy droggal, érzelmekkel, luxuslakással, vagyonnal és kéjnővel (vagy éppen selyemfiúkkal) mindenki megvehető.

Erre talán a magát erkölcsösebb érzületűnek tartó olvasó még legyint, hogy őt ugyan nem, arra viszont, hogy a társadalmi szinten is meghatározottak a vágyaink (és nem mi határozzuk meg őket), tehát szükségszerűen egy paradigmában élünk, már nem lehet legyinteni.

És ezért nélkülözhetetlen ez a könyv a gyerekneveléshez! A Dűne meghív, hogy mérjük fel a saját létünk, a saját bolygónk paradigmáját, és ezzel arra is meghív, hogy önállóan gondolkodjunk, ami hatalmas kincs a mai világban, és ami a felnőtté válás egyik legfontosabb eleme (lenne).

A Dűne arra sarkall, hogy kérdezzük meg magunktól, hogy mi a legfontosabb számunkra az életünkben, hogy mire áldozzuk a legtöbb időt, hogy mi az, ami nélkülözhetetlennek tűnik a társadalmunkban, hogy mi az, amiről úgy érezzük, hogy nem tudunk nélküle élni, hogy mindenképpen megérdemeljük, hogy ezt (vagy azt) aztán semmiképp nem vagyunk hajlandóak megvonni magunktól! A Dűne emlékeztet, hogy meg kell kérdeznünk: Honnan jönnek ezek a gondolatok?

Keressük meg, hogy mi a mi életünkben a fűszer, és a víz, és tanuljunk a kis sivatagi ugróegérről nevét nyert fiútól, Muad’Dibtől, aki azért marad életben a kötet végén, mert képes volt feltenni a megfelelő kérdéseket és messze túllátott az orra hegyén.

Különösen nagy szeretettel ajánlom a könyvet az egyik legszebb és legterhesebb időszakunkra, az adventre, és kívánok minden olvasónak metsző őszinteséget ahhoz, hogy igazi választ kapjon arra, hogy mit kíván másoknak és magának erre az ünnepi időszakra, és csak azzal foglalkozzon.

Vegyük észre, hogy a halálunk utáni karácsonyon ugyanúgy elvárás lesz fát állítani, ünnepi menüt az asztalra rakni, ajándékozni (vagy akár más népek, vallások egyéb rítusait megtartani), tehát ez biztosan nem lehet a lényeg. De roppant jól van eladva, mi pedig roppant hatékonyan vagyunk kondicionálva.

Nézzünk rá mindenre, ami külső tényező, amit eladnak nekünk, ami kézzelfogható, amit biztosan nem vihetünk magunkkal. Lássuk meg a törekvést, hogy minél inkább társadalmilag kontrollált, hogy mire szánunk időt, annál kevesebb az esélye, hogy önálló kérdéseket fogunk feltenni, hogy önállóan veszünk észre problémákat. Vegyük észre, hogy a halálon kívül a társadalomnak mindenre van egy válasza, hogy minden életkorban vannak szinte kötelezően kipipálandó vágyak, hogy olyan környezetben élünk, amiben teljes iparágak egyfolytában vágyakat gerjesztenek bennünk, és ezeknek a vágyaknak semmi, de semmi közük nincsen ahhoz, amire születtünk.

Ajándékozzuk meg magunkat: legyenek kérdéseink és tegyük fel őket!

És ne felejtsük, hogy a paradigmáknak sosem érdekük, hogy megdöntsék őket…Legfeljebb egy másik, már előre méretre szabott paradigma megalkotójának.

(eredetileg közzétéve: 2021. december 11.)

Egymást írjuk, meg önmagunkat

A könyvmolyok tudják, hogy mit keresnek: mindig a következő éppen tökéletes könyvet. Az elvárások cseppet sem nagyok. Elengedhetetlen, hogy a könyv hibátlanul illeszkedjen az olvasó aktuális lelkiállapotához. Legyen benne legalább egy olyan eredeti ötlet, amire rábukkanva a könyvmoly elégedetten csettinthet – kiemelt esetekben akár hangosan is. Legyen a könyv az aktuális lelkiállapothoz mérten sekélyes vagy mély, végtelenbe nyúló vagy nyúlfarknyi, de mindenképpen letehetetlen. Hát, sok szerencsét minden kedves írónak, aki tollat vesz a kezébe, hogy elmeséljen egy történetet.

A Mr. Gwyn pedig mindezt hozza, és még ennél sokkal többet is. A könyv egyszerre annyira szabályos (már Baricco egyéb írásaihoz képest), hogy folyamatosan azt a benyomást kelti, mintha az író valamilyen titkos szépségmértékhez illesztené a történetet, a sorokat, de még a szóközöket is. Másrészről pedig annyira ragyogóan egyedi, és ennek folytán szabálytalan, hogy az olvasó fejezetről fejezetre megállhat elmélkedni az olvasott anyagon, mert ezt a könyvet kérem, a szó jó értelmében véve fogyasztani kell. Már persze ha ellent tud állni a zsenialitáson is túlmutató eredeti ötlet hívó szavának, ami minden drognál erősebben késztet lapozásra.

És persze mi másról szólhatna egy, a könyvmolyokat különös vonzerővel megszólító könyv, mint az írásról? Ez egy olyan téma, ami minden másnál hatékonyabban emeli meg az olvasó (jó esetben alacsony) vérnyomását teljesen természetes eszközökkel. Elkezdünk olvasni, és kiderül, hogy valaki – ezúttal Baricco – vette a bátorságot, hogy magáról az alkotásról írjon. Ez a tény pedig úgy ránt be, hogy még levegőt venni is elfelejtünk, utána pedig már nincs is nagyon idő korrigálni, mert az eredeti ötlet garantálja, hogy ne is akarjunk mással foglalkozni.

Főszereplőnk, a korábbi írói karrierjét a regény legelső fejezetében rögtön sutba dobó Jasper Gwyn ugyanis úgy dönt, hogy [eredeti ötlet]-re adja a fejét. Persze nem rögtön, csak mintegy ötven oldallal később. Baricco a jelenkori Londonba helyezte a történetet, és az olvasóra kikacsintva olyan finom angol humorral átszőtt történetet mesél el, ami önmagában az alkotás érzékiségét érezteti. Baricco flörtöl, simogat, eltaszít, gyomrosokat visz be, a történet pedig csak gombolyodik, és a kezdeti szenvtelen hangnem ellenére a csak a legelemibb késztetéseinkhez hasonlítható éhség szinte magától lapozza a könyvet tovább, hogy megtudjuk, hogy hogyan lehet [eredeti ötlet].

Jasper Gwyn nem egy szimpatikus főszereplő, elsőre semmiképp – még írói minősége ellenére sem, ami lássuk be, mindenképp bravúr Bariccótól. Mire a regény az utolsó fejezetekhez kanyarodik, mégis valami mindent elsöprő vágy tölti be a teret, hogy megtudjuk, ki ez az ember.

És aztán…

A regény kezdetben szenvtelen, ám mégis kokettáló hangneme, az eredeti ötlet, az alkotás vágya majd ereje szinte mindent elsöprő orgazmusként felrobban, és úgy oszlik szét, hogy amit itt hagy, az úgy új, hogy közben teljesen evidensen mindig velünk volt.

Néha elgondolkodom, hogy van-e olyan könyv, ami megmentheti az emberiséget. Évezredes bölcsességek vannak velünk, és a világtörténelem mégis úgy fest, ahogy. A Mr. Gwyn egy olyan kötet, ami a puszta létezésével megmérettetik, és nem tud könnyűnek találtatni.

A Háromszor hajnalban pedig egy létező könyv a könyvben – Jasper Gwyn egyik kötete, amit Baricco ténylegesen megírt. A Mr. Gwyn katarzisa után érdemes elolvasni és feltenni a polcra, még ha a könyv egy másik aspektusát is bontja ki benne tovább az író.

A Mr. Gwyn jelenleg csak antikvár kiadásban, borsos áron elérhető, de abszolút megérdemelten. Ha visszakapom a kölcsönpéldányomat, akkor lesz még egy, ami elérhető.

(eredetileg közzétéve: 2021. november 17.)

Ha a magyar néplélek bajairól egyszer valaki listát írna, sajnos az étkezési zavarok nagyon előkelő helyen végeznének. A közbeszédben is újra és újra teret kap a téma; nyílt titok, hogy nemzeti szinten van baj a táplálkozásunkkal, és a szegénység miatti éhezés és/vagy hiánytáplálkozás mellett hatalmas teret ölel fel (szó szerint) a túlsúly, amellyel a felnőtt népesség jelentős része, és egyre terjedő számban a gyermekek is küzdenek.

Ennek a könyvnek a létezése is paradoxon, az evészavarokról ugyanis bizonyos szempontból senki nem szeret olvasni. Megszoktuk, hogy így nézünk ki, hogy a felnőttek többsége valamifajta hájat cipel magán, és egyre inkább az élet velejárójának látjuk, hogy így festünk. Hálásak vagyunk, hogy nem (kifejezett) háború árnyékában élünk, hogy nem kell alapélelmiszerek nélkül főznünk, mint nagy- és dédszüleink generációjának. A hála jogossága vitathatatlan, de ténykérdés, hogy a magyar konyhákban nem az étkezéshez való egészséges viszonyulás mintáit adják tovább egymásnak az ott étkező generációk.

Lukács Liza kötete azért érdemel külön ajánlót, mert szembesít egy (eddig) nem túl közismert ténnyel: a fogyókúrák (vagy épp hízókúrák) többsége nem azért sikertelen, mert a betegnek ne lenne elég akaratereje, hanem azért, mert a probléma rendszer-, de minimum családszintű.

A könyv külön tárgyalja az anorexia, a bulimia és a túlevés problémakörét, és ami hatalmas erénye, hogy nem csak a klinikai esetekkel, hanem az enyhébb tünetekkel küzdők gondjaival is érdemben foglalkozik. Ugyanis ők vannak többen. Lukács Liza kifejti, hogy mik a fő problémák az anorexiás, a bulimiás és a túlevős családokban, és a diagnózis könnyebb beazonosíthatósága kedvéért anonimizált történeteket is megoszt az olvasóval. Ezek sokszor egyes szám első személyben íródott belső monológok, amelyek épp ezért elementáris erővel hatnak.

Lukács Liza figyelmesen ír arról is, hogy milyen mítoszok kapcsolódnak az ideális testsúlyhoz és testalkathoz, hogy mik az esélyek párkapcsolatban élve gyógyítani az étkezési zavarunkat, és megismerteti az olvasót a pszichológiai éhség fajtáival, ami nagyon hasznos szempont a megfelelő rálátáshoz. Emiatt ajánlom minden szülőnek is, aki az étkezéshez való egészséges hozzáállás útját keresi, mivel a példákból remekül rá lehet jönni, hogy hogyan mennek félre már egészen kisgyermekkorban az étkezési szokásaink.

Szívesen írnám, hogy ez az a könyv, ami a komplett fogyókúra-ipart bedönti majd, de nem fogja, ezt a szerző is tudja. Az emberek még mindig szívesebben kapnának be egy pirulát, vagy legalábbis rendelnének egy egész hétre megtervezett egészséges menüt maguknak (pláne megfizethető áron), mint hogy szembesüljenek a problémáikkal, és azzal, hogy bizony, önmagukban kell a változást keresni, ráadásul nehezített pályán, mert az étkezési zavar mélyebb okait kutatva komplett családi (pszicho)patológia tárul fel az olvasó és a gyakorló pszichológus előtt.

A könyv bizonyos szempontból a felszínt kapirgálja, mert a valódi okok olyan mélyenszántóak és nemzeti szinten is bevésődöttek, hogy fogalmilag sem tehet mást, mint hogy rájuk irányítja a reflektorfényt. Mégis, már a léte is hatalmas lelkesedéssel tölt el, ugyanis csodás fegyvert ad az olvasó kezébe: segít „rendszerfüggetlenné” válni. Az életünket sok mindennel el lehet tölteni, végső soron minden út önismereti, így végig lehet diétázni, kényszerétkezni is ezt a néhány évtizedet. Akinek viszont tényleg, valóban elege van abból, hogy nem találja a kiutat, annak számára a könyv remek iránytűként szolgálhat. Azon szerencséseknek, akiket pedig (aktuálisan) egyik étkezési zavar sem érint közvetlenül, egy nagyon átfogó és alapos képet ad arról, hogy mi a baj a szűkebb és tágabb környezetében, ahol ezek az étkezési zavarok óhatatlanul megjelennek.

Azért is írtam erről, mert amellett, hogy nincs minden rendben sem a derekunk, sem a konyhák táján, kézzelfogható a rendszerszintű probléma mögötti mérhetetlen szenvedés. Változást pedig csak akkor lehet elérni, ha ezzel szembenézünk, és ha el tudjuk kezdeni megérteni önmagunkat, és azt, hogy mások mivel küzdenek.

Olvasd el – minden egyes emberért, akinél ugyan reflexszerűen észleled, hogy rajta maradt pár kiló, de már nem is gondolsz vele, annyira természetes látvány ez Magyarországon, mindenkiért, akinél észleled, hogy annyira vékony, hogy ránézned is fáj, és mindenkiért, aki hánytatja magát, de ha szerencsés vagy nem látod és nem hallod a szenvedését. Ők teszik ki a népesség többségét. Értsük meg, hogy miről van szó, és azzal az erővel tápláljuk a lelkünket, amit ez a megértés szolgáltat. Mindannyiunknak változni kell ehhez. Már az is hatalmas előrelépés lenne, ha megnyílna erről a közbeszéd. Tegyünk érte. A szégyen pecsétje csak addig ül rajtunk, amíg láthatatlan. Ez a könyv lehet a tinta, ami kirajzolja ezt a nemzeti szintű problémát. Tegyük fel végre a térképre!

(eredetileg közzétéve: 2021. október 28.)

Mit látunk egymásból?

Az elmúlt évek szépirodalmi könyvsikerei közül az egyik legnagyobbról írni még egy szubjektív könyvajánlóban is jár némi felelősséggel. Mégis elkészült ez a bejegyzés, mert a Briliáns barátnőm annyira sodró lendületű, titokzatos hangvételű és őszintén fájdalmas, hogy kevés ennél igazibb könyvről tudnék írni.

A négykötetes Nápolyi regények első részét önmagában a feszesre ütemezett cselekmény is magasan kiemelné a felnőtté válásról szóló családregények sorából. A történet kezdetekor (egy rövid, jelenben játszódó bevezetőt leszámítva) Lenù és Lila hatévesek. Elsőre nehéz elképzelni hogyan kezdődhet egy ekkora könyvsiker két hatéves kislány hányattatásainak leírásával, de ha visszagondolunk saját hatéves korunkra, a talány rögtön kicsit érthetőbbé válik. A két lány most lép ki először az életbe, hiszen iskolába mennek. Abban a korban vannak, amikor a felnőttek világa még messze nem érthető részleteiben, de ugyanilyen titokzatosság lengi körül saját személyüket, és a körülöttük élőkét. Még csak tanulják, hogy ilyenek és olyanok is vagyunk. És nincsen őszintébb perspektíva, mint a kisgyerekeké, akik maguk is azt látják (mert nem tudják nem látni), hogy a felnőttek sem értik sem önmagukat, sem a körülöttük élőket.

Az olvasó ezzel együtt figyelmes leírást kap a lányok környezetéről. Lila és Lenù egy nápolyi külvárosi negyedben nőnek fel, szűk lakásokban, egy olyan korban, amikor a nők ugyan dolgoznak, de még szinte tulajdonnak számítanak a gyakorlatban, egy olyan miliőben, amelynek minden elemét átitatja az erőszak. A  nehézségek ábrázolása mellett az író(nő) külön figyelmet szentelt annak, hogy megjelenjen a nápolyi dialektus a regényben, ami még jobban érzékelteti, hogy a lányok milyen távol állnak és mekkora elszigeteltségben vannak egy mind szellemiekben, mind anyagiakban gazdagabb jövőtől.

A regény kezdetén az olvasó visszahőkölhet. A drámák szereplőismertetésére hajazó felsorolás fogadja az elsőre megjegyezhetetlen nevű (és becenevű) szereplőkről. A lista végtelennek tűnik, de a jó hír, hogy akár át is lapozható. Ha úgy olvassuk a könyvet, ahogy olvastatja magát (azaz nagyjából egy ültő helyünkben) akkor még a szomszédban lakó gyerekek becenevét is úgy fogjuk fújni, mintha mi magunk is Lila és Lenù szomszédai lennénk.

És mi szögezi ennyire az olvasót a székébe? Felerészben legalább a történet igazisága. A kötet elején Lila ledobja Lenù babáját a sötét pincébe. És nem az történik, amire számítunk. Nem nyílik ki az ajtó, és lép ki egy körzővel megrajzolt anyuka, hogy a jó erkölcsről szónokoljon a két kislánynak. Itt kérem Lenù fogja magát, és az egyetlen dolgot teszi, ami a gyerekek világában egyszerre ijesztő, varázslatos, és mégis logikus: ledobja ő is Lila babáját. És az olvasóban ekkor átszakad valami, mert tudja, a szíve mélyén érzi, hogy ő is ledobta volna a babát, hogy a való életben egymás babáit dobáljuk, hogy ez egy igazi fordulat, sőt, nem is fordulat, mert annyira szervesen történik, hogy nem is történhet másképp, és semmilyen ajtón nem fog kilépni semelyik felnőtt, hogy szónokoljon és segítsen, mert ez olyan, mint a való élet, és Ferrante tudja, hogy a felnőttek nem értik a gyerekek világát, nem is tudnak nekik igazán segíteni, elképzelni sem tudják, hogy sokszor milyen ijesztő tud lenni maga a varázslat, és lélegzet visszafojtva óvatoskodunk le a lépcsőn a sötétben a lányokkal, hogy megtudjuk, most mi lesz. És ez még csak a kezdet. A történet működik, épp azért, mert az író(nő) tudja, emlékezik, hogy milyen gyerekként létezni. És ahogy haladunk előre az időben, a meglátások csak élesednek, a szomszédok és ismerősök palettája pedig abban a ritmusban gazdagodik, amelyben a lányok élete is fokozatosan tágul a mindennapokban. A könyv zsenialitását emeli, hogy az egyre bonyolódó történetben megjelenő szereplők ugyanolyan háromdimenziós, élettel teli alakok, mint Lila és Lenù, és ahogy a való életben is ismerőseink újabb és újabb tulajdonságaira látunk rá, ugyanúgy bővülnek az elbeszélő Lenù tapasztalatai.

De ami miatt a könyv igazán letehetetlen, az a gyerekszemmel teljesen szabálytalannak tűnő Lila és az önmagát és barátnőjét reménytelenül kiismerni vágyó Lenù kapcsolatának ábrázolása. Lila személyisége éppen különbözőségük okán hihetetlenül vonzó Lenù számára. Lila vakmerő és ha kell, erőszakos egy olyan közegben, ahol ez a túlélés záloga, ugyanakkor természetes esze révén játszva old meg minden iskolai feladatot, míg Lenù visszahúzódóbb, és sokkal jobban meg kell dolgoznia az iskolai eredményeiért.

A Briliáns barátnőm attól lényegül végtelenül igazivá, hogy Lenù végül is nem találja a kulcsot Lila személyiségéhez, és ezzel a történet rámutat arra is, hogy valójában lehetetlen másban tapasztalati szinten megismerni az élet elemi, teljességgel kiszámíthatatlan sodrását, azt az energiát, ami a funkcionális analfabéta közegben felnövő kislányt mégis arra készteti, hogy magától megtanuljon írni és olvasni, és hogy a lehető legtöbbet facsarja ki magának az életből. Ennek a próbálkozásnak a reménytelensége viszont abszolút hiteles és megtapasztalható, és ez hitelesíti a regény minden egyes lapját.

A könyv sikeréhez tartozik, hogy írója ismeretlen. A talány megoldását meghagynám az időnek és az irodalomkritikusoknak, ugyanakkor a négy kötetet végigolvasva egy ponton olyan markánsan változik a narratíva, hogy nehéz elképzelni, hogy ugyanaz a személy írta a négy könyv minden lapját (ugyanakkor teljesen reálisnak látom, hogy esetleg egy szerzőpáros dolgozott a köteteken). Emellett a lányok szexuális érésének ábrázolása az első kötetekben finoman, mégis érzékelhetően férfiszemléletű, ami tesz egy további kérdőjelet az író(nő) kritikusok által felfedni vélt személye mellé.

A Briliáns barátnőm folytatását, a további három kötetet is jó szívvel ajánlom, ugyanakkor messze az első kötet a legizgalmasabb. A lányok még annyira fiatalok, és annyira bármilyen sorsfordulat lehetséges, hogy ennek a bárminek a reménye ad egy olyan patinát az első kötetnek, amit a folytatások nem tudnak felülmúlni. Azzal együtt, hogy méltóak hozzá, mind fordulatokban, mind a szereplők ábrázolásában.

Bekuckózós őszi hétvégékre, karácsonyi henyélés mellé, de igazából minden évszakban telitalálat!

(eredetileg közzétéve: 2021. október 10.)

A könyv, amit (szinte) mindenkinek olvasnia kellene.

Ha van könyv, amit lehetőleg recept nélkül írnék fel olvasásra mindenkinek, akkor ez az, ugyanis egyfajta kézikönyvként funkcionál önmagunkhoz és embertársainkhoz.

Az életben előre haladva széles körű tapasztalatokra teszünk szert, ezek közül az egyik – gyakran ismétlődő –, hogy időnként (meglehetős gyakorisággal) nem értjük se közelebbi, se távolabbi rokonaink, barátaink, de pláne önmagunk viselkedését.

Mivel a nagy pofonokat azért általában észreveszi az ember, némi önismeretet magunkra szedve lehet tovább lavírozni. Ilyenkor az ember azt hiszi, hogy már érti, nem szabad a rossz fiúkkal/rossz lányokkal kezdeni, se azokkal, akik szóval, tettel vagy épp elhanyagolással bántalmazzák, minden világos és egyértelmű, míg nem mi magunk, vagy közelebbi vagy távolabbi hozzátartozónk újra ugyanabban a helyzetben találja magát.

Mi történik ilyenkor?

A kérdés nemcsak a laikusokat érdekelte, de szerencsére a pszichológia is elkezdte keresni a válaszokat, és ezeket tartalmazza Lukács Liza kötete. A Hogyan szeretsz? épp azért emelkedik ki magasan az elérhető önismereti könyvek sorában, mert ezt a mögöttes területet tárgyalja egyszerűen, közérthetően, mégis relatíve átfogóan, amely mindannyiunk mindennapjait alapjaiban befolyásolja: a kötődési mintázatokat.

A téma felvázolását és a megoldási lehetőségek leírását meg is hagynám a szerzőnek – bizonyos szempontból ez az a könyv, amit minél kevesebb előzetes információval és elvárással olvas az ember, annál hatásosabb.

Amit mindenképp kiemelnék, az a remek összefoglaló, amelyben a szerző összeszedte az egyes életkorokhoz kapcsolódó lényeges kérdéseket (pl. 0-2, 2-4, 4-6 éves kor között, és így tovább az időskorig), felvázolva az arra adható szerencsés és kevésbé szerencsés, sőt, kifejezetten problémákat okozó szülői/emberi válaszokat. Ez a rész elképesztő lényeglátással orientál emberi kapcsolatainkban, és ha valamit, legalább ezt tanítani kellene.

A könyv a fennálló nehézségekkel arányosan nem helyettesít egy hosszabb időszakon át tartó, kemény önismereti munkát (jellemzően a kötődéselméletre is rálátó szakemberrel). De megfelelő időben olvasva remek támpontot adhat ahhoz, hogy mivel van, vagy lesz dolgunk, és úgy segít a feldolgozásban, hogy közben hatékony eszközöket is ad a megküzdéshez, ami sajnos végképp ritka az önismereti könyvek egyébként kimeríthetetlen tárházában.

(eredetileg közzétéve: 2021. szeptember 29.)

Van egy olyan titkos álmom, hogy John Irving korábbi, remekbe szabott kötetei itthon is megtalálják majd méltó közönségüket.

Az ajánlókat igyekszem lehetőleg pozitív hangvételűnek megtartani, de Irving az a kivétel, akinél legnagyobb sajnálatomra muszáj megemlítenem, hogy azon könyvei mellett, amelyekért tényleg rajongani lehet – és amelyeknek legalább egy részéről írni is fogok – az utóbbi években olyan írásokat is publikált, amelyeket korábbi lelkes rajongói is elképedve fogadtak.

Ahogy más korokban más íróknál is előfordult, hogy korábbi sémáikra építkezve ontották magukból a kevésbé színvonalas köteteket (a rezsit illetve újabb időkben a gyerektartást valamiből fizetni kell jeligére), néhány éve Irvingnél is eltörött valami, és az eredeti ötlet szikráját sem hordozó, olyan méltatlan történeteket jelentetett meg, hogy azokat olvasva az ember nehezen hiszi, hogy a „Garp” vagy az „Owen Meany” szikrázó kreativitását ugyanannak az elmének köszönhetjük. Minden sikeres írónak egy jó szerkesztőt és egy őszinte kiadót kívánok, Irvingtől pedig épp kronológiailag az A Widow for One Year utáni köteteket már inkább elkerülni javasolom. Az A Widow for One Yeart viszont olvasásra!

Irving az az író, akinek a regényeiben általában vannak bizonyos ismétlődő elemek, olyan határig, hogy honlap kategorizálja a könyveit az elemek előfordulása szerint (pl. a birkózás, Bécs, bentlakásos iskola, New England mint helyszín). Épp az A Widow for One Year ezekből relatíve keveset vonultat fel, mégis ez a regény az, amelyből évekkel az első olvasás után is több jelenetre emlékszem teljes részletességgel.

John Irving egyik írói tehetsége a sejtetésben rejlik. Ez az írói eszköz sajnos olyannyira kiment a divatból, hogy szinte már nem is emlékszünk rá. Ez az a csodálatos képesség, amikor a környezet, vagy az egyik szereplő leírásával, vagy csak a hangulat megváltozásának finom érzékeltetésével az író jelzi, hogy elkerülhetetlenül valami rossz, de minimum emlékezetes fog történni, mi pedig a külvilágot teljesen feledve földrengések és világégések közepette is csak lapozni vagyunk képesek, amíg a sejtetett esemény be nem következik, hogy teljes flow-ban élhessük át az adott jelenetet. Irving pedig mestere a sejtetésnek.

Az A Widow for One Year három részre tagolódik, és bizonyos szempontból az első rész a legfeszesebben, legjobban megírt. Irving szerelmes a könyvekbe, magába az írásba is, ezért főszereplői igen gyakran maguk is írók, a köteteiben pedig az írói munka különböző aspektusaiba is belepillanthatunk. Az A Widow for One Yearben Irving halmozta az élvezeteket, ugyanis a főszereplő, Ruth, a szülei, Ted és Marion, és Eddie, a család sofőrje egyaránt írók, vagy azzá szeretnének válni. Bátorság kell ahhoz is, hogy valaki megközelítőleg kétszáz oldalt szenteljen a főhőse négyéves korában történteknek – és Irving egy vagány alak.

Ruth Cole egy különös házban nő fel, amelyben a falakon a tinikorukban meghalt bátyjairól készült fényképek lógnak, és Ruth már ilyen fiatalon is szinte fejből tudja az elhunyt testvéreiről készített képek történetét. A szülei házassága rég szétesett, apja beteges lendülettel csalja az anyját, és Marion is megtalálja a módját, hogy a szomorúságára vigaszt találjon. Ruth-t azonban – a maguk módján – mindketten szeretik. Az első rész egyik legemlékezetesebb jelenetében egy gyáva, fel nem vállalt szakítás után Ted félmeztelenül menekül egyik szeretője elől, egy szolid nyaralókörzetben, bukszusokat és rózsabokrokat átugorva, kertből kertbe tévedve, mi pedig lélegzetünket visszafojtva, lélekszakadva rohanunk vele, és minden fűszálat egyenként érzünk a talpunk alatt.

Az első rész csúcsjelenetében pedig elkerülhetetlenül kiderül, hogy valójában mi választotta szét Tedet és Mariont. Irving egy olyan életet szétrobbantó eseményt narrál, amelyet a mai társadalmunkban a legmélyebb gyásszal asszociálunk. A jelenetet olvasva bármit megtennénk, hogy ne az történjen, amit gyanítunk, hogy történni fog, de az előre megsejtett titok olyan erővel viszi a szemünket, hogy lehetetlen nem elolvasni, mi történt. John Irving szinte mindent tud az emberi szenvedések legnagyobb fokáról, és abban találta meg a feloldást, ha ezt a tudást megosztja az olvasóival. Ott kísérjük a családot a hideg téli napon, megtapasztaljuk az arcunkon az erős hóesés érintését, és nem lehet nem érezni az ember teljes lelki és fizikai valóját szétfeszítő gyászt, amikor kiderül, hogy az elvesztés módja még bénítóbbá tudja tenni az egyébként is ép ésszel szinte felfoghatatlan tragédiát. Irving sallangmentesen ír, épp elég részletet elénk tárva ahhoz, hogy mi is a helyszínen érezhessük magunkat, ugyanakkor valami olyan nyers pőreségben mutatja meg a szétesett emberi életek fájdalmát, ami előtt csak meghajolni lehet.

Van még két másik rész is. Ted meséket is ír. Még az első részben. Egyik jobb, mint a másik. Lehet mesét írni például The Sound Like Someone Trying Not to Make a Sound címmel. Ízlelgessük egy kicsit, egyelőre csak a címet – érdemes.

Az A Widow for One Year abban zseniális, hogy ugyanazzal a közelséggel tud a szereplőkkel a fájdalmukban, nehézségeikben, vétkeik és szenvedésük során együtt lenni, mint ahogy voltaképp mi emberek is vagyunk egymással. Ennél egyszerűen nincs közelebb.

Magyarul sajnos ez a kötet nem elérhető, de bízom benne, hogy ez változni fog. A „Garp”- ot és az „Owen Meany”-t lefordították, úgyhogy van még remény. De elég nagy kihívást jelentő munka a sejtetést az eredeti szöveg hitelességével visszaadni, úgyhogy ezért (is) érdemes az eredetinek adni egy lehetőséget. A regény első részéből pedig film készült Jeff Bridges és Kim Basinger főszereplésével, magyarul A titkos ajtó címmel. Megvettem, de nem mertem megnézni, mert a könyvnél jobb nem lehet, mást pedig nem szeretnék megtapasztalni (még).

(eredetileg közzétéve: 2021. szeptember 7.)