Fény-Törés-Pont

Tulajdonképpen egy mókás kérdés, hogy könyvajánlókat olvasó emberek mit gondolnak a könyvajánlókról, de A méhek történetével kapcsolatban felvetődött bennem. Ez volt az az írás, amiről ájulásig lelkes sorokat olvastam, vagy inkább olvashattam volna, ha nem csengtek volna hamisan a szavak, és nem tettem volna félre az ajánlókat is és a könyvcímet is későbbre. Ha majd egyszer lesz időm, utánajárok, gondoltam hideg fejjel.

Igazi könyvmolyoknak keserves tanulság, hogy a könyvpiac is éppen olyan piac, mint minden másik, és ugyanazon logika szerint működnek a piaci szereplők. Aki eladni akar, annak érdeke, hogy a portékájának minél jobb cégére legyen. Aki pedig vevő, az hitelesen szeretne tájékozódni. Az igények látszólag (de csak látszólag!) ki is vannak szolgálva. A még létező sajtóban hivatásos kollégák írnak az újabb jó könyvet keresőknek ajánlókat, csak épp van ezzel kapcsolatban egy kis bökkenő. Azt ugye nem lehet leírni, hogy most épp nincs. Rovatunk üresen maradt, mert megjelenések vannak, de olyan igazi, olyan valóban lelkesítő, ami miatt mindent érdemes eldobni írás, olyan sajnos most nincsen. Így születnek dicshimnuszok fércmunkákról, olyan művekért csalva ki pénzt emberektől, amikkel kapcsolatban sokszor a papírért is kár lenne fizetni. És félreértés ne essék, sokkal inkább szól ez a bekezdés az angol nyelvű sajtóról, mint a magyarról.

A rutinos olvasó egy idő után azért megtanul olvasni a sorok között (időnként helyett is). Megtanulja a közepes vagy épp könnyedebb műfajokba tartozó szerzők nevét, hogy a helyén tudja kezelni, hogy kit és milyen alapon próbálnak neki épp eladni. Gyanús, ha valakinek az első sikeres írása után kritika nélkül ajánlják a még csodálatosabb második kötetét, még gyanúsabb, ha konkrét, korábban megjelent gyújtós minőségű könyvre hivatkoznak, ahogy az is, ha sok híres ember ajánlja (pláne, ha esetleg nem olyasmivel szereztek hírnevet, amire mi személyesen büszkék lennénk) az adott kötetet.

(Ezutóbbi esetet különösen azt figyelembe véve érdemes fenntartásokkal kezelni, ha van egy reális képünk arról, hogy egy átlagos magyar ember hány kötetet olvas el évente. Azt csendben elárulom, hogy én nem kétszámjegyű számokat szoktam hallani… Ezek után egyáltalán nem biztos, hogy „kijön a matek” az ajánlók által ajánlott, és ténylegesen elolvasott könyvek tekintetében.)

A méhek története így aztán nagyon komoly hátrányból indult nálam. Egy újabb slágerkönyv, ami a klímaváltozásról szól, több szálon és idősíkon futó történetek – szkeptikusan fogalmazva tehát klisé klisé hátán.

Aztán egy véletlen találkozás kapcsán olyan lelkes személyes ajánlást hallottam, ami arra sarkalt, hogy mégis adjak egy esélyt neki. Végülis időről időre belefutok sematikus sikerkönyvekbe, ennyi évtized után már voltaképp teljesen mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb irodalmi tévedést könyvelhetek el az életemben.

És aztán kiderült, hogy A méhek története minden, csak nem tévedés. Hogy tipikusan az a könyv, amit jó értelemben véve nem lehet letenni, ami munka és minden más mellett is pár nap kiolvastatja magát.

Igen, a klímaváltozásról (is) szól. Igen, több idősíkon játszódik. A méhek történetében azonban az egyik legszimpatikusabb elem valami egészen váratlan volt: időnként kifejezetten irritálóak voltak a főszereplők. Mindegyik idősíkon. És ez az, amihez valami egészen zsigeri zsenialitás kell, és ez bizonyítja igazán, hogy Maja Lunde valóban elképesztően, bombasztikusan tehetséges. Mert a szerző annyira jól ír, és a főszereplők (a három különböző idősíkon egyaránt) annyira valósághűek minden kiállhatatlanságuk ellenére, hogy nem lehetett letenni a könyvet.

Így utólag még azt is nehéz eldönteni, hogy melyikük irritált a legjobban.

Első jelöltem William, a sokgyerekes brit családapa, aki hónapokig nem kel fel az ágyából, egy olyan korban, amikor a férfiak voltak az egyedüli családfenntartók, azért mert rájött, hogy nem élhet a szenvedélyének, és a gyerekei eltartásához szükséges pénzt unalmas hétköznapi állásával kell megkeresnie (saját vetőmag boltját üzemeltetve). Ez még önmagában akár szimpatikus is lehetne, hiszen Maja Lunde egy nagyon mai problémát jelenít meg tizenkilencedik századi köntösbe csomagolva. De amikor William elkezd (újra) a szenvedélyének élni, és elhanyagolja a családját, nem foglalkozik a gyerekeivel, akik a maguk módján keresik a közelségét, és találmánya kapcsán sem hajlandó az őt mindenben segítő legidősebb lányával kommunikálni, akkor azért rendesen kinyílik a bicska az olvasó zsebében. William tahó, egy szánalmas fanyalgó, aki belegabalyodott a saját indokolatlan önsajnálatába. Minél több gondolatát ismerjük meg, annál szimpatikusabbá válik a család összes többi tagja. És mégis William tartja meg a történetet, ő marad a főszereplő, az ő nézőpontjából éljük meg, hogy milyen az, amikor nem egy, de két találmányáról is kiderül, hogy mások megelőzték a szabadalmaztatással, és William ezt valóban tragédiának is éli meg. Gyakorló gyarló olvasók felületes vagy mély önvizsgálatot végezhetnek. Mekkora tragédia valójában, ha valakit elkerül a hírnév, a hatalmas vagyon, a közismertség? Vajon szimpatikusabb lenne William, ha ő nyújtja be elsőként a szabadalmi kérelmet? És mi változtatott volna igazán a boldogtalan sorsukba belefulladó szereplők életén? Maja Lunde az utolsó pillanatig mesterien kezeli a szálakat, és éppen annyit mutat meg a mellékszereplők életéből, hogy megalapozottan adhassunk választ ezekre a kérdésekre a saját önismeretünk mélységének függvényében.

Ha úgy érezzük, hogy azért Williamnél ismerünk ellenszenvesebb arcokat is, ez még nem olyan vészes, akkor itt az ideje, hogy a jelenkori idősíkból George is bemutatkozzon ebben az ajánlóban. George méhész, és a könyv fülszövegét olvasva egyértelmű, hogy az ő történetében fognak először eltűnni a méhek. Akkor is, ha nagyon pozitívan indul ez a történet, akkor is, ha semmi előjele nincsen a közelgő tragédiának. Williamhez hasonlóan George is egy önző, komoly érzelmi nehézségekkel küzdő alak. Nem tudja kifejezni az érzelmeit, nem képes érdemben kommunikálni sem a fiával, sem a feleségével. Tom újságíró szeretne lenni, de George ragaszkodik hozzá, hogy átvegye a tanyát és folytassa a méhészkedést, az ő nyomdokaiba lépve. Banális, ugye? És mégis belénk ég ez a történet is, mert George – Williamhez hasonlóan – annyira elképesztően negatív figura, annyira a nullához közelít az érzelmi intelligenciája, hogy szeretnénk megölelni Tomot, akinek emellett az érzelmileg kisgyerekkorban megrekedt apa mellett kell felnőnie, és megküzdenie a saját nehézségeivel. 

És Maja Lunde véletlenül sem esik a nemi sztereotipizálás hibájába. A 2098-as szál főszereplője, Tao, ugyan nő, de mégsem állítanám őt példaként egyik férfi elé sem érzelmi szempontból. Tao története természetesen sokkoló – ahogy ezt várjuk is, egy, a klímaváltozással foglalkozó, és a jövőben is játszódó könyvtől. A méhek 2098-ra már kipusztultak. A puszta létfenntartás vált az emberiség egyetlen céljává, a nemzetállamok eltűntek, az állampolgárok az alapvető élelmezés fenntartására vannak beosztva és egyfajta könnyített katonai diktatúrában élnek.

Néhány éve, évtizede nehéz lett volna ezt elképzelni, de gondoljunk csak kicsit bele. Működhet ez egyáltalán másképp? Egy olyan világban, amiben már nem az a kérdés, hogy milyen öntettel kérjük a fagyinkat, hanem az, hogy legyen gabonánk (tejünk nem biztos, hogy lesz, mert nincs takarmány sem az állatoknak)? Vajon mennyire felvillanyozó szellemi képességeinkre tekintet nélkül fizikai munkát végezni, napról napra ugyanazt a munkát, és mindemellett közösségi büntetéseket elszenvedni? Tao számára ez a mindennapi élet valósága, pedig az átlagnál okosabb, tehetségesebb nő, akinek nem volt lehetősége tanulni, a szülei nem támogatták, hogy kikerüljön a túlnyomó többségnek jutó szokásos életmenetből.

És Maja Lunde ebben az idősíkban is olyan elemi erővel jeleníti meg a mindennapokat, hogy a cselekmény maga szinte eltörpül az érzelmi sivárság hatalmas árnyéka mellett. Mert Tao, bár igyekszik feleségként és édesanyaként is helytállni, mégsem képes kifejezni az érzelmeit, fontosabb neki, hogy a kisfia (saját képességeire és vágyaira való tekintet nélkül) tanulhasson, és kiemelkedhessen a szüleinek jutó sorsból.

A méhek története így válik az emberiség történetévé, és a mi belső történetünkké is. Bemutatva, hogy hova vezet az érzelmi sivárság, a belső problémáink feldolgozásának hiánya. Apákká válunk, akik nem képesek megköszönni a lányuknak, hogy legmélyebb pillanataikban is támogatták őket. Fiús apákká, akik kifejezetten érzéketlen, kegyetlen megjegyzésekkel képesek kommunikálni csak fiaikkal, mélyen elrejtve saját szenvedésüket. És anyákká is, rideg, ellazulni, az élet spontaneitásába magunkat beleengedni képtelen anyákká és feleségekké, akiket leginkább azért viselnek el szeretteik, mert egyszer valaha régen talán másmilyenek voltunk, vagy még volt rá remény, hogy másmilyenek leszünk.

A tényleg minden dicséretet megérdemlő kötet a lebilincselő cselekményszálak mellett éppen a mindennapi nyomorunk ennyire szemérmetlen bemutatása miatt válhat klasszikussá. Hiszen minden párbeszéd ismerős. Így élünk mi is. Rosszabb esetben mi magunk, eggyel jobb esetben csak halljuk, hogy így élnek mások. Mintha a saját életünkről lebbenne fel a fátyol. Ezért olyan közeli, és ezért olyan könnyű minden pitiáner vagy épp árnyékot vetően hatalmas szemétségük mellett azonosulni a főszereplőkkel.

Közben persze a méhek – ahogy be is van harangozva – kipusztulnak. És a könyv végére teljesen egyértelművé válik, hogy a történetek nemcsak a három idősík összefonódásában kötődnek egymáshoz (aminek a felfedését szintén bizsergő izgalommal várja az olvasó), hanem abban is, hogy milyen tudással és ismeretekkel miként viselkedünk. Az eltűnés és az összeomláshoz vezető drasztikus pusztulás saját mindennapjainkkal van kikövezve. Amik ilyenek.

(eredetileg közzétéve: 2022. december 26.)

Mi a kérdés?

Ha önéletrajzot vagy önéletrajzi ihletésű könyvet olvasok, mindig szem előtt tartom, hogy mi ragadott meg legjobban az adott írásból, ez ugyanis közvetlen módon megválaszolja azt a kérdést is, amit sokszor nem teszünk fel magunknak, annyira magától értetődőnek tűnik: hogy voltaképp miért is ragadta meg a fantáziánkat maga a könyv, mi az a kérdés, amire a választ kerestük benne.

Egyedül sikeresen körbevitorlázni a Földet egy olyan teljesítmény, amire nem lehet legyinteni, amit nem lehet lekicsinyelni, ami mellett nem lehet elmenni, és szerencsére nem is tesszük. Bárkinek említettem, hogy Fa Nándortól olvasok, mindenki tudta, hogy ki ő. Talán még abban is megegyezhetnénk, hogy egy ilyen könyvnek nem is kell ajánló, mégis írok róla, mert több olyan, mély tudatosságról és énmunkáról tanúskodó rész érdemel említést, ami a vitorlázással vagy a kiemelkedő sport- és emberi teljesítményekkel kevésbé közeli viszonyt ápolók számára is bakancslistássá emeli a Magad, uramat.

Fa Nándor óceán érlelte éleslátása Philippe Jeantot sorsának leírásában tűnik szembe először igazán a könyvben. Az egykori vitorláslegenda hozta létre a Vendée Globe nevű földkerülő versenyt, hogy aztán nagyon rövid idő alatt szinte görög drámába illő módon mindent elveszítsen:

„Nagyszerű ember, őszinte barát, viszont drámaian szomorú történet az övé.

A Vendée Globe az ő gyermeke volt, ő találta ki, ő szervezte meg, maga intézett mindent annak érdekében, hogy egy magas szintű verseny születhessen. Szerette volna továbbfejleszteni a rendezvényt, ezért pénzügyi vitába keveredett a környezetével. Talán hibázott, amikor azzal fenyegetőzött, hogy ha nem tudnak megegyezni, elviszi a versenyt egy másik városba, másik megyébe. Nem lehet tudni, mindebben mennyire vezették a személyes anyagi érdekei, és mennyire a verseny iránti elkötelezettsége. Ahány emberrel beszéltem, annyiféleképpen ítélték meg az eseményeket. Én Philippe-et nem olyan embernek ismertem meg, akinek egyedül a saját zsebe fontos. Úgy gondolom, a versenyzők és a verseny érdekében tette, amit tett. Azt tudni kell, hogy a Vendée Globe borzalmasan nagy húzóerő az egész térségnek, nagyon erősen hat Vendée megye és benne Les Sables d’Olonne városának fejlődésére. Les Sables d’Olonne még elszigetelt kis halászvároska volt, amikor az 1990-es évek elején elkezdtem odajárni. A harmadik verseny idejére már autópálya vezetett Párizsból Les Sables d’Olonne-ba, kiépült a TGV, vagyis a gyorsvasút (ma a város pár óra alatt megközelíthető vonattal Párizsból), több ezer óceánparti apartman épült, óriási, milliárdos beruházásokra került sor a környéken. Teljes iparágak települtek meg errefelé, és hihetetlen fejlődésnek indult a környék. Mindenki pontosan tudta, főleg a megyei és a városi politikai vezetés, hogy mindez a Vendée Globe-nak köszönhető, annak, hogy a média figyelme miatt Les Sables d’Olonne felkerült a térképre. A döntéshozók pontosan tudták, hogy ezt a rendezvényt nem szabad elveszíteniük.

Ezért amikor Philippe Jeantot azt találta mondani, hogy elviszi onnan a versenyt, abban a pillanatban megásta a sírját. A francia adóhivatal rövid időn belül felfedezte, hogy Philippe-nek jelentős adótartozása van. Nyomoztak utána, üldözték, végül pedig letartóztatták, és börtönbe került. Elveszítette a vagyonát, hajóüzemét, a versenyt, végül a családját is, tudatosan teljesen tönkretették. Ma Thaiföldön él megrokkant öregemberként.”

Rendes körülmények között itt le is zárnám az idézetet, de Fa Nándor tiszta fejű interpretációja megérdemli a folytatást:

„Egykor Franciaország hőse volt, a létező összes kitüntetést megkapta, a becsületrendet is, aztán vissza is vettek tőle mindent, mert börtönviselt ember nem viselheti ezeket. Nem láttam már huszonöt éve, de itt él a lelkemben, és nagyon remélem, hogy én is ott élek az ő lelkében. Philippe Jeantot megjárta a mennyeket, megjárta a poklot, volt nemzeti hős, gyártulajdonos, a világ egyik leghíresebb versenyének megalapítója és tulajdonosa, majd nincstelen senki, aki lelkileg megrokkanva tengeti az életét, elbújva a világ túlsó felében. Nagyon nehéz megmondani, hogy pontosan hol botlott el, és hol siklott ki az élete. Abban biztos vagyok, hogy éppen a legerősebb támogatói fordultak ellene, akik nagy hatalmú emberek voltak. Amilyen hatékonyan felépítették, olyan hatékonyan tették tönkre, és húztak ki a kezéből mindent. A Vendée Globe ma egy megyei tulajdonú cég birtokában van, és a verseny elmozdíthatatlan Vendée megyéből, Les Sables d’Olonne-ból. Mára fogalommá vált, vonzza és fenntartja az összes járulékos üzletágat: a médiát, a turizmust, az ingatlanbizniszt. Philippe Jeantot tragédiája hozzátartozik a Vendée Globe történelméhez, és az ő története semmit nem változtat a verseny globális értékén és a versenyzők minőségén.”

Az óvatos értékelés remekül tükrözi azt az összetett látásmódot, ami az óceánokon való navigáláshoz elengedhetetlenül szükséges és ami nélkül a versenyzők nem térnének haza az egyszemélyes földkerülő utakról. Ugyanakkor a finom megfogalmazás mögött felsejlik az a mély, ösztönös sejtés is, amivel szinte csak az szemléli az életet, aki felsőbb hatalmak kezébe adta az életét az elemek játékszereként, és visszakapta tőlük, hogy tudniillik az élet során megnyert és elvesztett játszmáink rész- és végösszegét semmilyen számítás nem igazolja előzetesen, azt valamilyen más erő szabja ki számunkra.

És hogy mit gondol Fa Nándor, ki vagy mi ez az erő? Gyerekkoromban nem gondolkodtam túl sokat arról, hogy miért indulnak az emberek föld körüli utakra. Engem is vonzott az ismeretlen, én is mentem volna, teljesen természetes volt, hogy útleírásokat olvassak, ha már nem indulhattam el. Az ember azonban a saját valós motivációjára gyakran csak később lát rá, ön- és emberismeretéhez mérten. Fa Nándor jövőre lesz hetvenéves, és a neve melletti évekhez az átlagot meghaladó felismerések köthetőek. A szerző a Magad, uram teljes utolsó fejezetét az élet értelmének szenteli, ami már önmagában szinte egyedülálló a műfajban.

Rögtön az első mondattal belevág a téma közepébe: „Az emberi képzelet benépesítette az óceánokat rémekkel és misztériumokkal. Harminc év és öt földkerülő út alatt (ez azért elég sok idő kint az óceánon) viszont azt tapasztaltam, hogy az égvilágon semmi misztérium nincs ott.”

Tudatos keresőknek íme, itt a válasz, istent vagy az élet értelmét földkerülő vitorlásúton sem érdemes keresni, nem itt találjuk majd meg.

Megindító volt a fentieken túl arról olvasni, hogy mi volt mégis ott az óceánokon, ami miatt Fa Nándor kihajózott. Önéletrajzi írásokhoz képest is szokatlan őszinteséggel mesél a hithez és a valláshoz való viszonyáról, hogy melyikben milyen értéket lát, a filozófiáról és az általa olvasott filozófiai művekről, a természet erejéről és az azáltal megélhető megtisztulásról.

Ír arról is, ami mai világunkban talán fontosabb, mint valaha, hogy milyen változásokat tapasztalt az óceánokon eltöltött évtizedek alatt, hogy bizony-bizony, szó szerint teljesen más szelek fújnak ma már egyes szélességi körökön, változott a jéghatár és a jéghegyek mozgása is.

Fűtött európai és egyesült államokbeli szobákból könnyű pár perces vitákat folytatni a klímaváltozásról, de ha az óceánon északabbra tolódnak a ciklonok vonulási övei, azzal nehéz vitába szállni. A természet tisztaságát jobban óvnánk, ha nem tekintené mindenki veleszületett jogának, hogy megmássza a Mount Everestet, átszelje az Antarktiszt, és akár körbehajózza a földet (bár még mindig ez a legkevésbé népszerű, vélhetően azért is, mert a szólóműfajban nem fogják serpák utánunk hozni a csomagunkat, és nincs az az oxigénpalack, ami egy, pláne a klímaváltozás miatt felerősödött viharban életben tart több tízméteres hullámok között, ahogy helikopteres mentést sem kérhetünk csak úgy a Csendes-óceán közepére, ha meguntuk a magányt), de néha nem bánnám, ha döntéshozóinknak kellene a harminc évvel ezelőtti időjárási információk alapján navigálni egy föld körüli úton. Fa Nándor tapasztalatai alapján ugyanis nagyon komoly meglepetések érnék őket – és csupán bő harminc évről beszélünk (1985 és 2016 az első és az utolsó földkerülés éve).

És hogy mit ad még a Magad, uram? Finom, de mégis egyenes társadalomkritikát. Szólóvitorlázásba nem Playstation és virtuális avatarok mellől kezdenek az emberek, és Fa Nándor is aggodalommal tekint a mai, a realitástól és természettől végletesen elszakadt generációkra. A kritika egyértelmű, de érezhető aggódással és együttérzéssel vegyes, és ami igazán fontos: építő.

A szerző képes erénynek látni a mai mindennapjainkból szemlélve anyagiakban szerény gyermekkorban megélt hiányokat: szülei egy egyszobás vályogházban nevelték fel, ami meglehetősen éles ellentétben áll azon, mai igényünkkel, hogy mindenkinek saját mobilja, tévéje, minden létező kényelmet kielégítő online kütyüje, és ehhez lehetőleg saját (fűtött) szobája legyen. Rámutat arra, hogy a vasfüggöny mögött nem volt az egész világ elérhető, és emiatt élt a fiatalokban egy vágyakozás a világ megismerésére. Fa Nándornak elhisszük – ha a szüleinkkel nem is beszélünk róla –, hogy virtuális valóság hiányában a világ csak saját, közvetlen tapasztalati úton volt megismerhető, nem létezett se a Wikipédia, sem élőzés, sem másmilyen ennyire mindenhova és mindenkihez elérő tudósítási forma, és ezért indultak el az emberek világot látni. És akkor ezt még szó szerint kellett érteni.

„Nagy különbséget látok a régi és a mai szülők viselkedése között, és azt is látom, hogy ez milyen problémákat okoz. A maiak túlértékelik a szerepüket, ugyanakkor lustaságból, időhiány miatt a nevelést rábízzák a televízióra, a filmekre, a számítógépre. Mindezt megfejelik még némi majomszeretettel – úgy gondolják, mindig mindenben a gyereknek van igaza, mert különben megzavarjuk a személyiségfejlődését. Ha valaki rá mer szólni a kölkünkre, vagy a tanár kritikát fogalmaz meg róla, akkor fel kell pofozni, fel kell négyelni. A mai gyerekek többsége napi 24 órában kapja az ívet. Ha éppen nem iskolában vannak, akkor az interneten, a közösségi oldalakon lógnak. A virtuális világ nagyon intenzíven hat rájuk, és én ezt sokkal inkább egyfajta fertőzésnek látom, mint eszköznek a művelődéshez. A közösségi oldalak nagy csapatokat hoznak össze, és képesek akár forradalmakat kirobbantani, de eközben a gyerekek elfelejtenek szemtől szemben kommunikálni. Ha két ifjú lény, akik hosszú ideje beszélgetnek a neten, összetalálkozik a való életben, csöndben nézik egymást, majd elkezdik nyomkodni a telefonjukat. Nem képesek kommunikálni egymással, amiből később majd rengeteg konfliktusuk keletkezik.”

Ha már mi nem föld körüli szólóvitorlás úton keressük az élet értelmét, és nem adatik meg nekünk az ezzel járó más szemszög, becsüljük meg, hogy megismerhetjük ezt a nézőpontot, akkor is, ha esetleg nem teljes mértékben értünk vele egyet. (Az idézet folytatása is nagyon ütős…) A Csendes-óceán közepéről, ahol csak saját magára számíthat az ember, ahol tudni kell határozottan igent vagy nemet mondani – miközben látjuk az összes lehetőség összes árnyalatát – ez bizony így néz ki, és nagyon sokat meríthetünk belőle.

(eredetileg közzétéve: 2022. december 10.)

Sokat töprengtem azon, hogy mitől olyan olvasmányosak és szívhez szólóak Máté Gábor könyvei. Végül arra jutottam, hogy azért, mert rendelkeznek egy elengedhetetlen kvalitással. Amikor deklaráltan önismereti témában olvas az ember, pőrére vetkőzik. Vagy legalábbis megpróbálja. Talán nem mondjuk ki hangosan, de valójában azért olvasunk, mert észleltük, hogy valami nincsen rendben, és kíváncsiak vagyunk rá, hogy hogyan hozhatnánk rendbe ezt a félrecsúszott dolgot. Jó esetben csak egyet. Általában egynél többet is.

Olvasás közben nincsen velünk senki. És ahogy olvasunk, ráébredünk, hogy egy ember mégis csak itt van velünk: a szerző. Persze egyébként sem árt, ha egy író érthetően fogalmaz, megfelelően határozza meg a célközönségét, jól jelöli ki az olvasóival történő kommunikáció színvonalát, de önismereti témában van még egy alapvető minőség, amire szükség van: velünk, az olvasóval lenni a szenvedésben.

Ott lenni, komolyan venni minket, amikor remegő szívvel megpróbáljuk levonni a tanulságokat, fogni a kezünket, amikor egy futó pillantást vetünk a tükörre, amibe senki sem szeret hosszan belenézni, átölelni minket, amikor sírunk. Együttérezni velünk. Hát ezt tudja Máté Gábor. És azért fontos kvalitás ez, mert a Normális vagy bőven túlmutat egy átlagos minőségi önismereti íráson.

Talán nem csak egyfajta életközépi válság megnyilvánulása, ha manapság azt érezzük, hogy ha megoldottunk egy önismereti nehézséget, rögtön integet is a következő. Egy ideig persze lelkes az ember, de óhatatlanul jön egy pont, amikor felmerül a gondolat, hogy valamit rosszul csinálok, ha még mindig problémákat észlelek, ha még mindig nem látom a megoldást az adott keretek között, amik látszólag az életünk sarkalatos pontjait képezik.

És fel lehet adni. Lehet élni cinizmussal, önbódítással – a fogyasztói társadalom a figyelemelvonó és fájdalomcsillapító tárgyak és szolgáltatások végtelen sorát kínálja. Lehet magunkat, és ha az már nem elég, másokat bántva élni. Ebben legalább jók vagyunk, remekül illusztrálják többek között az elhízottságra és az alkoholizmusra vonatkozó hazai mutatóink (amelyek korántsem tükrözik teljeskörűen a valós viszonyokat).

A fogyasztói társadalom pedig épp azért működik szinte akadálymentesen és vérprofin, mert annyi ingert kínál, hogy ember legyen a talpán, aki csak egyetlen másodpercre is le tudja venni a figyelmét arról, hogy mi mindent kellene elérnie vagy megszereznie ahhoz, hogy végre csak szabadon gondolkodhasson, ne adja ég, releváns kérdéseket is feltehessen, és pláne, hogy végre jól lehessen. Pedig egész sok minden történne, ha erre egyre több ember lenne képes.

Máté Gábor, és szerzőtársa, fia, Dániel, ebben az írásban lerántják a leplet magáról a rendszerről, illúziót sem hagyva afelől, hogy mi ugyan normálisak vagyunk, de az, amiben élünk, egyre messzebb csúszik a normalitástól.

Teszik ezt oly módon, hogy semmilyen globális vagy lokális összeesküvéselméletet nem vázolnak fel, nem hibáztatnak senkit, sőt, még megoldási javaslatokat is felvázolnak. Ami talán még ennél is nagyobb dolog, hogy tudják, hogy a rendszer főbb elemeit működtetők talán még az átlagembernél is több fájdalommal néznek szembe. Nem túlzás megkockáztatni, hogy ilyen megértéssel író emberektől van mit tanulni.

Az önismereti út jellegzetessége – még ha csak egy vastagabb könyvről is van szó –, hogy kemény pillanatokat hoz. Ezért is olyan kulcsfontosságú az írók olvasó felé fordulása és együttérzése.

A Normális vagy egy nagyon fontos történettel adja meg a kötet kezdő hangját. A szerzők David Foster Wallace-tól idéznek (az amerikai író a Végtelen tréfa szerzőjeként lehet ismerős a magyar olvasóknak): „A történet főszereplője két hal. Vízi útjaik keresztezik egymást fajuk öreg példányával, aki kedélyesen rájuk köszön. „Jó reggelt, fiúk. Milyen a víz?” A két kishal továbbúszik, azután az egyik a társára néz és megszólal: „Mi a fene az a víz?”.”

És hogy maradjunk a vizes hasonlatoknál: a kötet felütéséből nekem egy másik vízhez kötődő történet jutott eszembe (és az e-könyvben visszakerestem, hogy tényleg csak nekem, pedig annyira passzol a témához, hogy meggyőződésem volt, hogy magában a könyvben olvastam ezt is): a lassan megfőtt békákról talán mindenki hallott már. Akiket mindig csak egy kicsivel raknak melegebb vízbe, amíg bele nem döglenek. És valószínűleg a fenti kishalakhoz hasonlóan ők sem tudják már, hogy mi az a víz, amiben épp megfőzik őket…

Sok mindent tanultam Máté Gábor korábbi könyveiből, és ebből a kötetből talán még az eddigieknél is többet. A Normális vagy című könyvben szó esik a traumaközpontúságról, az epigenetikáról, a jelenkori gyermeknevelésről, a testelme koncepcióról, a betegségek újfajta értelmezéséről, szenvedélybetegségekről, pszichiátriai kórképekről, születésünkről, önazonosságunkról, annak elveszítéséről és visszanyeréséről.

Ami most talán leginkább az újdonság erejével hatott, az ez a felismerés:

„Egyetlen hominina faj sem maradhatott volna elég hosszan életben a fejlődéshez, ha a tagjai atomizált egyénekként tekintettek volna magukra, akiket egymás ellen fordított a természet. Mai életmódunkkal ellentétben az önérdeket hagyományosan úgy értelmezték, mint ami mindenki előnyére gazdagítja az embert mint a közösség részét és a kapcsolatait. Az autentikus önérdeknek nem része a többiekkel szemben álló, gyanakvó versengés. …

Mihez kezdjünk akkor azzal a közhelyes bölcsességgel, hogy a lelkünk mélyén valamennyien agresszívak vagyunk és önzők? Honnan származik ez a feltételezés?

A kapitalista rendszerben az emberi természet megnyilatkozásai és az őket leíró elképzelések megfelelnek az individualizálódott versengő világképnek, és egyúttal mint elkerülhetetlen status quót igazolják. Hát persze! Ha természetesnek állítjuk be azt, ami a norma, akkor a norma tartóssá válik; ha viszont felmerül a gyanú, hogy nem feltétlenül kellene úgy lenniük a dolgoknak, ahogy vannak…akkor a quo már nem lesz soká status. A materialista kultúrák ezért alakítják ki azokat az elképzeléseket – tulajdonképpen mítoszokat –, amelyek az önzést, az agressziót, a harcias, domináló viselkedést az emberi természet alapvető alkotóelemének tekintik. Így támogatják azokat a jellemvonásokat, amelyek nem tartják túl sokra a másokkal és a természettel fenntartott kapcsolatot. Darcia Narvaez arról beszélt nekem, hogy mai kapitalista világunkban „fajelhajlók” lettünk. Kijózanító elképzelés, ha igazán belegondol az ember: soha nem létezett még olyan faj, amely hűtlenné tudott volna válni saját magához, elpártolt volna saját szükségleteitől, ráadásul meg is győzte volna magát arról, hogy mindennek így kell lennie.”

A kapitalizmusról bővebben is szó esik még, amelyből csak egy mellbevágó részletet emelnék ki:

„ „A politikai rendszer legalább olyan rosszul működik, mint a gazdasági” – írta 2012-es könyvében, a The Price of Inequality-ben (Az egyenlőtlenség ára). Sokak szemében, folytatja (megj.: Joseph E. Stiglitz), „a kapitalizmus képtelen valóra váltani, amit ígért, de szállítja mindazt, amit nem: egyenlőtlenséget, környezetszennyezést, munkanélküliséget, és ami a legfontosabb, az értékek olyan fokú elbizonytalanodását, hogy ma már minden elfogadható, és senki sem felelős semmiért.”

Ezen a ponton Stiglitz és a kapitalizmus többi mai kritikusa is leleplezi a korlátait. Mert mi van akkor, kérdezném tőlük, ha a rendszer nem működik rosszul, hanem elképesztően sikeres? Ha feltételezzük, hogy a felsorolt károk hibás működést jeleznek, akkor nem veszünk tudomást arról, hogy van néhány ember – csupa olyan, aki történetesen a jólét és hatalom legnagyobb részét birtokló osztályhoz tartozik –, akinek a szempontjából a rendszer pontosan teljesíti a feladatát. Az USB nevű svájci bank 2020. októberi jelentése szerint a Covid – 19 miatt kialakult gazdasági káosz közben, az év áprilisa és júliusa között a világ milliárdosai több mint tízbillió dollárra növelték a vagyonukat.”

„Azt az elméletet, hogy a kapitalizmus célja eredetileg az egyenlőség és az azonos lehetőségek biztosítása volt, becsületszóra kell elhinnünk, mert a történelem és a földhözragadt valóság nem ezt bizonyítja.”

És talán a jelenlegi világpolitikai helyzetben érdemes reflektorfénybe emelni ezt a gondolatot:

„Minél hosszabban vizsgálom azokat, akik benépesítik a politika terepét – a csúcson lévőket, és lent, legalul saját magunkat (meg a kiváltságosabbakat valahol a kettő között) –, annál tisztábban látom, hogy a sérültek megválasztják a sérülteket, a traumatizáltak pedig a többi traumatizált élére állnak, és tevékenységükkel kérlelhetetlenül tartósítják a traumatizáló társadalmi körülményeket.” …

„A mostani szüret alapján ítélve társadalmi és politikai életünk fáját gyökerétől a terméséig átitatta a trauma. Ahhoz, hogy valaha igazi gyümölcsöt szedhessünk róla – márpedig ezen a lehetőségen áll vagy bukik bolygónk jövője –, mindenkinek, vagy mindazoknak, akik képesek rá, meg kell tenniük, amire vezetőink legtöbbje alaptermészeténél fogva alkalmatlan: bátran magunkba kell néznünk, hogy tisztábban láthassuk a világot.”

És leginkább azért érdemes végigolvasni a Normális vagy című írást, hogy a szerzőpáros által feldolgozott számtalan témában megosztott ismeretek révén, és az általuk tanúsított együttérzéssel és felénk fordulással felvértezve képesek is legyünk erre. Ideje, hogy a másokra mutató ujjunkat az egyetlen ember felé fordítsuk, akit meg tudunk ismerni és meg tudunk változtatni: saját magunkra. Valóban ezen múlik minden.

(eredetileg közzétéve: 2022. november 27.)

Gyerekkoromban a testvéremmel közös szobánk egyik dísze egy földgömb volt, ami világított. A gyerekek fantáziáját minden megmozgatja, ami világít (lásd még karácsonyfaégők, minden lépésre világító cipők stb.), így volt ez a földgömbbel is, ami gyerekként komoly támaszom volt a világ megértésében (akkor legalábbis úgy tűnt): a felnövekedésem közben rám zúduló ismerethalmot földrajzi témákban legalábbis egyszemélyben strukturálta. És csalóka is volt egyben. Úgy tűnt, hogy megállította az időt.

Gyerekként a világ velünk születik, így aztán nem sok sejtésem volt róla, hogy a földgömbön hatalmas foltként terjeszkedő Szovjetunió és Jugoszlávia hamarosan sok kisebb országra bomlik, hogy Szudánból majd Szudán és Dél-Szudán lesz, hogy Burmát ma már Mianmarnak hívják, és ne felejtsük el a Szovjetunióból kivált Kazahsztánt, aminek azóta már újra Asztanának hívják (épp) a fővárosát…és még viszonylag hosszan lehetne folytatni a sort.

A földgömb remekül elfedte a zavarba ejtő, és a felnőttek által tudatosan vagy öntudatlanul titkolt tényt, hogy tulajdonképpen mindig minden változik – csak az emberi természet ütközik folyton folyvást nehézségekbe, már ami a változást illeti.

Persze, lássuk be, mit tanítanánk az újabb és újabb generációknak, ha ennek a változásnak a lényegét igazán megértenénk. Talán még az igazán hasznos dolgok is beférnének a milliószor újragondolt, kibővített, leszűkített, soha nem létezett negatívtölcsérfejű gyerekeknek írt tantervekbe.

Szvetlana Alekszijevics könyvei régóta a bakancslistámon voltak, aztán egy kolléga ajánlása révén az Elhordott múltjaink egyik napról a másikra az e-könyvolvasómra költözött, ahol minden más épp akkor olvasott kötetet beelőzve szippantott be a szovjet birodalom felbomlása.

Az írónő átlagemberekkel beszélgetett, sokakkal. Az érdekelte, hogy az egyszerű szovjet emberek hogyan élték meg a változásokat, hogy létezik-e egyáltalán homo sovieticus, és hogy az átlagemberek tulajdonságai hogyan befolyásolták a korábbi szovjet birodalom és utódállamai állampolgárai sorsának alakulását, ami napjainkban talán mindennél aktuálisabb.

Magyar olvasóként, illetve a korábbi keleti blokk bármely országában élve is átütő erejű az a hitelesség, amit a történetek képviselnek, és Alekszijevics mindezt úgy éri el (ami hatalmas előnye a könyvnek), hogy nem ítélkezik.

Aki már kicsit figyelt a világ dolgaira 89-90-ben (ekkor 7-8 éves voltam, de még így is feltűntek dolgok), annak óhatatlanul ismerős egyrészt a régi szocialista világ a szürke összes létező árnyalatával: a rossz minőségű termékek, az áruhiány, a túlbonyolított bürokrácia, az érzés, hogy ha az ember rosszul szól valakihez, annak következményei lehetnek, hogy van valamifajta kívánatos egyengondolkodás, és hogy létezik egy titokzatos, mindenki mögött álló „családtag”, az „állambácsi”, aki gondoskodik mindenkiről.

A történetek egy része ennél jóval drámaibb: megjelennek a gyerekkoromon messze túlnyúló, éhezéssel, letartóztatással, munkatáborokkal, öngyilkosságokkal, alkoholizmussal egybefonódó sorsok, amelyek mégis annyira ismerősek, mintha velünk történtek volna. Főleg azért, mert minden ismerősünkben és minden ismeretlenben ott rejlik ezeknek az évtizedeknek a lenyomata a tágan értelmezett utódállamokban (a keleti blokk összes korábbi országát ideértve).

Nem ugyanúgy nő fel az, aki érti az időt, sem az, aki körül a társadalomban létezik az öngondoskodás, a magántulajdon és a felelősségvállalás jó esetben mindent átható fogalma. Azt pedig a jelenben láthatjuk, hogy hova vezet, hogy ha a Föld szerepe, az erőforrásaink végessége nem ismert nemzedékek előtt.

És nincsen új a nap alatt. Könnyű mai kontextusban látni azoknak az embereknek a sorsát, akik arról számolnak be a kötetben, hogy a szovjet rendszer kiemelte őket a nyomorból, gyorstalpalón „komoly” oktatást és fontos állásokat kaptak, hogy a rendszer összedőlését követően a változásokból semmit sem értve nyomorogjanak, és sírják vissza azt az időt, amikor ők is számítottak, amikor nem volt olyan nagy különbség az átlagos és a gazdag élet között.

Ahogy döbbenetes volt az egykori birodalmon belüli idegengyűlöletről is olvasni, arról, hogy a Moszkvában dolgozó peremvidéki vendégmunkások örülhetnek, ha elkaparják őket egy munkabaleset után, a moszkvai oroszok többsége pedig éppúgy lenézi, és valami alantasabb fajhoz tartozónak tekinti őket, ahogy az földrajzi helyszíntől függetlenül az emberi természetből fakadóan a világon mindenütt általános.

Ilyenkor eszembe jut, hogy talán még egy másik szempontból is elég elbaltázott jelkép az a földgömb a Szovjetunióval. Mégis milyen jogon világít, ha bennünk még mindig, mindenhol, körülményektől és aktuális nevelési elvektől függetlenül ilyen sötétség van? Mi lenne az igazán fontos, mivel lehetne belülről – valóban belülről – megvilágítani magunkat, és a Földanyát, hogy rólunk majd ne ilyen könyveket írjanak?

A Földön nem volt mindig Szovjetunió, Magyarország, sőt Európa sem, volt viszont kontinensvándorlás, Gondvana, és a dolgok jelen állása szerint ebben a dimenzióban egyszer majd mi is egy ilyen kis lábjegyzet leszünk. És nem, nem fognak rólunk különösebben szép dolgokat írni. Amíg nem értjük a lényeget, addig nem.

(eredetileg közzétéve: 2022. október 15.)

Életmódtanácsokat tartalmazó könyvekből egy átlagos könyvesbolt kínálatában is sokszor úgy tűnik, hogy több van, mint égen a csillag, így mindig óvatosan és hosszú megfontolás után veszek le hasonló köteteket a polcról. Az előzetes tájékozódást követően is elég nagy meggyőző erő kell ahhoz, hogy vásárlásra adjam a fejem, és időt áldozzak egy ilyen témájú mű elolvasására. A „Kék Zónák, ahol az emberek a legtovább élnek” alcímet viselő könyv hosszú idők óta az első, aminek egyáltalán lehetőséget adtam, és a könnyedebb műfajon belül végül szimpatikus volt a megközelítése és a téma feldolgozása egyaránt, így a blogbejegyzés sem maradhat el.

A minőségi, és pláne a hosszú élet titkaival kapcsolatban az érdeklődőket ezzel együtt továbbra is a jóga felé irányítanám (ahogy azt a könyv is teszi egyes fejezetekben), ám a kötet táplálkozási tanácsadók és kíváncsi kutatók bevonása mellett más spektrumon is vizsgálódott, és ezekről az eredményekről is érdemes beszámolni.

Ugyanakkor azt még fontos figyelembe venni, hogy nem úgy kezdtem el az olvasást, hogy új információk garmadára számítottam, vagy pláne megfellebbezhetetlen igazságként akartam volna tekinteni a műben olvasottakra, hanem egy lehetőségként, hogy kimazsolázhassam magamnak azokat a részleteket, amelyek más forrásokból még nem értek el hozzám.

A könyvben öt úgy nevezett kék zónát keresnek fel a kutatók: Szardíniára, Okinavába, Dél-Kaliforniába, Costa Ricára, és egy görög szigetre, Ikariára látogattak el. A felfedezések és kutatások sora stílusban kissé nehezen indul, ám végül ezekben a részekben is rejlettek érdekes részletek. Amikor a szerző önkritikával tekint az aktuális étkezésére, az egyfajta közösségi érzületet jelenít meg, hiszen az olvasónak hozzá hasonlóan van egy kialakult életstílusa, ami vélhetően egyik Kék Zónabeli ajánlásnak sem felel meg (pláne teljesen), és hozzá hasonlóan mi is elgondolkodva pillanthatunk a könyv olvasásakor elfogyasztott „szuperélelmiszerünkre” vagy konstatálhatjuk annak hiányát a tányérunkon.

A Kék Zónák lakói életmódjának ismerete végül talán sok újat nem hoz az olvasónak, ám megerősítésnek épp megfelelő. A mai átlag budapestinél (nagyvárosinál) sokkal szorosabb közösségek ábrázolása, az elzártabb élettereket övező nyugalom, és az, hogy a nehézségek (!) kifejezetten részei a hosszú életnek, 2022 egyre bizarrabbul alakuló napjaiban talán mégis hordoznak értéket.

Nyilván inkább kivételes, mint általános, ugyanakkor különösen megindító egy görög férfi története, aki az Egyesült Államokba emigrált, majd tüdőrákot diagnosztizáltak nála, és inkább hazaköltözött a feleségével a szülei házába meghalni, mint hogy a kezeléseknek alávesse magát. Csak épp a helyi pozitív szokásoknak köszönhetően évtizedekkel élte túl a borzasztó prognózist, és végül a százéves kort is megélte.

Az átlagos magyar táplálkozási mentalitást ismerve áldásos olvasni a 80-20%-os étkezési szabályról is, rögtön a második helyszín, Okinava kapcsán, amely szerint ha figyelünk arra, hogy nagyjából 80%-ban együk csak “tele” magunkat, az lassítja az anyagcserét, és ezzel kevesebb káros oxidánst termel a szervezetünk. És persze számomra vegetáriánusként mindig öröm olvasni a növényi étrend előnyeiről, ami a magyar köztudatba még nem mindig nem elég lendülettel szivárgott be.

Különösen érdekes volt látni, hogy a kötet arra is kitért, hogy a fiatalabb generációk élete mennyire változott meg a globalizációnak köszönhetően, és több helyszínnel kapcsolatban is jutott tér annak, hogy a gyorséttermek elterjedésének, a fellazult közösségi szövetek és felgyorsult életritmus kézzel fogható negatív hatásairól is megemlékezzen a szerző.

Az olvasó végül elvárásoktól függetlenül gondolatébresztő benyomásokkal és információkkal gazdagodhat. Az életmód-tanácsadás világában és a női magazinok hasonló rovatain szocializálódott érdeklődő meg fogja találni az inkább babot/rizst/szóját egyél, és zöld teát igyál, és mozogj hetente minél több órát jellegű tanácsokat. Ám aki ennél többet várt, az sem marad muníció nélkül. A fogyasztói társadalomban nincsen kimondva, mert semmilyen szolgáltatónak nem érdeke a kapcsolódó transzparencia, hogy mi magunk vagyunk a termék. A mi időnk, a mi figyelmünk, amire jó példa a különböző platformokon kéretlenül megjelenő, és fizetés ellenében eltűnő reklámok, és egyáltalán, az a fajta hozzáállás, hogy a boldogságunk bármi fajta külső dologból fakadna, amit fel kell fedezni, de főleg meg kell vásárolni.

Amikor százéves (és túlnyomórészt aktív életet élő) emberekről olvasunk, az inspirálhat arra, hogy a jelenkori társadalmi nyomástól függetlenül gondolkodjunk el például arról, hogy mivel fogjuk szórakoztatni magunkat mondjuk nyolcvanéves korunkban, vagy hogyan fog telni egy napunk. Ezeken pedig nem azért érdemes elgondolkozni, hogy ne meglepetten és terv nélkül ünnepeljük majd a nyolcvanadik születésnapunkat, hanem mert az egészségeshez közelítő szokások azok, amelyek segítségével egyáltalán a kötetben bemutatott emberekhez hasonló aktivitással élhetjük meg ezt (vagy az ennél is magasabb) életkort.

A Kék Zónák között megismert, elzártabb közösségekkel kapcsolatban pedig külön biztatás nélkül is felötlik az olvasóban, hogy mik azok a fejlesztések, szolgáltatások, vagy épp mindennapi rutinok, amelyeket nélkülözhetetlennek hiszünk, ugyanakkor valójában remekül ellennénk nélkülük egész életünkben. És mik azok a tényezők, amelyekre valóban szükségünk van a túléléshez, és pláne a minőségi élethez. Ezek a kérdések, és az erre magunkban talált válaszok azok, amelyek miatt érdemes ilyen témában olvasni.

(eredetileg közzétéve: 2022. október 1.)

Befelé megyünk. Befelé megyünk most, a jelenben, és nagyon befelé megyünk ebben a könyvben is. Ami persze egyben azt is jelenti, hogy kifelé is megyünk egyúttal.

Aki már tett egy lépést is bármerre önmaga kapcsán, az tudja, hogy senkit, senkit a világon nem lehet arra kérni, hogy menjen befelé. Egyedül ő maga sejtheti, hogy mit talál odabenn. Mit tudhatom én, hogy mivel kell szembenéznie, ha beljebb jut, talán egy lépéssel is, önmagában, a világban: a konkrétumokat, a mocskot, a szomorúságot, az elfedett sérelmeket és sebeket. A magam belső világáról is csak annyit tudok, amennyit elbír a lelkem.

A Titkos pillantások a Fuji-hegyre ha akarjuk, akkor egy minimum illegális vagy esetleg legális módszerrel módosult állapotba került író bombasztikus írása, ami a biztonságos felszínt kapargatva egyfajta készételként tálalt könyvsikerként olvasható. Vagy felfedezhetjük a könyv meghívását, mit meghívását, meghívásait és elhívásait, és olyan kapukat nyithatunk meg magunkban, amelyek csak a saját döntésünkből fakadhatnak, mert kulcsa senki másnak nincsen hozzá.

A Pelevin által felvázolt történet nagyon kurrens, nagyon mai témákat vonultat fel, amelyek ugyanakkor a történelmi, irodalmi, filozófiai és (jó értelemben vett) spirituális utalások olyan hálóját szövik az olvasó köré, hogy önmagában ezeket befogadni külön élvezet.

Ugyanakkor mielőtt a magasztos fénytörések okán elragadtatnánk magunkat, a könyv gondoskodik arról is, hogy néhol az élet durva oldalára reflektáló humorával, néhol filozófiai magasságban adagolt derűvel oldalról oldalra a földhöz szegezzen minket, sőt, ez a derű aztán a teljes történetet áthangoló nézőponttal is megajándékozza az arra fogékony olvasót.

De ha nem állunk készen erre, akkor nem kell ide eljutni. A fülszöveg rövidségű történet önmagában is elég szórakoztató: néhány orosz oligarcha felbátorodik, hogy a drogok, alkohol és prostituáltak mámorába belefáradt testüket és lelküket valami egészen mással boldogítsák, és elfogadják egy startupos vállalkozó ajánlatát, aki egy segédeszköz révén távol-keleti szerzetesek segítségével bepillantást enged az oligarchák részére meditáció révén elérhető magasabb állapotokba. Az oligarchák viszont nincsenek hozzászokva, hogy ne szerezzenek meg minden kincset maguknak, aminek a létezéséről tudomást szereztek, és amikor kiderül, hogy vannak magasabb állapotok is, amik elérhetőek, ám kizárólag saját gyakorlás révén, ők a szerzetesek nélkül is továbbmennek, aminek aztán nem várt következményei lesznek.

Mindeközben a másik történetszálon egy, az egyik oligarcha fiatalkorában jelentős szerepet betöltő lány életét követhetjük nyomon, aki – hogy finoman fogalmazzak – a szexuális vonzerejével érvényesül az életben, ám teste elhasználódásával párhuzamosan ő is készen áll valami másra, ami egy titkos szövetség képében meg is érkezik az életébe, hogy a patriarchátus elleni harcossá változtassa.

Miután engedtük, hogy a fentieket olvasva elhullassuk a féktelen jókedvünk okán kipottyanó könnyeket, kezdődhet a határtalan utazás a Fuji-hegyre csigaként kapaszkodva, befelé és kifelé, a saját elménkben és a világban, és csak a mi eddigi tapasztalásaink fogják megszabni a sebességet, a mélységet és az irányt.  

Ha nem vagyunk gyakorlott meditálók, akkor teljes újdonságként hathat az elmélyülés által megszerezhető boldogság leírása. Őszinte leszek: ezzel kapcsolatban nincsen senki, aki segíthet az értelmezésben; ahogy az oligarchák, úgy mi is a saját gyakorlásunkra, vagy annak hiányára vagyunk bízva. Meditációs gyakorlással pedig a tapasztalat mélységétől függően más és más kérdések merülhetnek fel a kötetet olvasva, vagy épp ennek az ellenkezője történhet. A könyv és a téma minőségéből adódik, hogy tapasztalástól függően az élvezeti érték végső soron azonos lesz: az olvasó által elérhető legmagasabb, ami egyfajta mérték szerint különbözőségében is szükségszerűen azonos.

A kötet jelenidejűségéből fakadóan a szokottnál több a huszadik és huszonegyedik századi „kulturális” utalás. A szerző ugyanakkor soha nem öncélúan használja ezeket, így aztán remekül megfér egymással Jennifer Lawrence és Ramana Maharsi említése ugyanabban a könyvben. Pelevin érdeme az is, hogy a metoo# mozgalmat olyan finom humorral figurázza ki, amit még a témára hiperérzékeny női olvasók is meg tudnak bocsátani.

És talán ezek az írásból fakadó igazi kérdések: mit lehet még megbocsátani? Min lehet nevetni? Szükségszerű-e feltenni a kérdéseket egyáltalán? Mik azok a kérdések, és honnan jönnek a kérdéseket megalkotó gondolataink? És vajon olyan messze állunk mi a történetben szereplő oligarcháktól, akik minden földi jóval elhalmozva már nem tudják, hogy mivel kényeztessék magukat? Miben szenvedünk mi valójában hiányt, és hogyan lehet ezt a hiányt betölteni? Kik vagyunk mi? Mit jelent a „vagyok” úgy egyáltalán? Van bármi értelme annak, hogy könyveket olvasva benyomásokkal és történetekkel gazdagodunk?

Szemtelenül igaz kérdések ezek, és még sok hasonlót lehet feltenni, és lehet úgy is dönteni, hogy nem tesszük fel őket. Igazi tükör a Titkos pillantások a Fuji-hegyre. Kívánom minden kedves olvasónak, hogy valódi önmaga nyomára is leljen rá benne!

(eredetileg közzétéve: 2022. szeptember 20.)

Mindenki életében van olyan könyv, amit csak harmadik nekirugaszkodásra olvasott el (vagy akkor sem), és olyan is, ami annyira tökéletesen jó időben jött, hogy letenni sem tudta. A Jöttünk, láttunk, elegünk van számomra most egy ilyen tökéletes időzítéssel érkezett olvasmány volt, és talán mások számára is az lesz.

A könyvre a leghagyományosabb módon leltem rá: a könyvesboltban céltalanul járkálva egyszer csak megakadt a szemem a blikkfangos címen, majd bele is lapoztam, és hazaérve meg is vettem e-könyv formátumban. Vannak olyan kötetek, amelyeket szinte nem lehet letenni, és ez is ilyennek bizonyult. Rég éreztem azt a – nevezzük a nevén – függőséget, amikor az ember csak falná a betűket, a sorokat, a fejezeteket, mert annyira reflektál valamilyen lényeges kérdésre a könyv, hogy éppenséggel az elolvasása adja az aktuális pillanatban elérhető legnagyobb önazonosságot az olvasó számára.

Anne Helen Petersen írása az Y-generáció (a nyolcvanas évek eleje és a kilencvenes évek második fele között születettek, a pontos évszám minimálisan változik a forrástól függően) jelenlegi boldogulásának és kiégésének a dokumentációja. Ugyanakkor a kötet messze nem csak a kiégettek és nem boldogulók olvasmánya. Akkor is megkönnyebbülés olvasni, ha épp úgy érezzük, hogy uraljuk a helyzetet, vagy esetleg már ki is lábaltunk egy vagy több kiégésből.

A szerző újságíró, aki arról kezdett írni, hogy miért nem tud írni, azaz a saját kiégéséről. Az eredeti ötlet egy újságcikk kapcsán merült fel, majd ahogy a téma terebélyesedett, úgy nőtt az írás terjedelme, és született meg végül az ajánlott kötet.

A könyv erős felütéssel indít. Annak jár utána, hogy mi történt a „tanulj jól, szerezz diplomát, dolgozz rendesen, és minden rendben lesz az életedben (a szakmai életedben legalábbis)” szülői intelmeket követő generációval az Amerikai Egyesült Államokban. Ám az USA-beli utalások ellenére a kötet magyarországi tapasztalatokat megélve is letehetetlen, annak ellenére, hogy a könyv kétszer ilyen hosszú is lehetne, és bizonyos mellékszálak végül szóba sem kerülnek, amiket az ember még esetleg a témához tartozónak érezne.

Anne Helen Petersen megtette nekünk a szívességet, és kontextusba helyezte a fenti szülői intelmeket. A jótanácsok, nevelési elvek még véletlenül sem abból fakadtak, hogy a szüleinknek volt egy kristálygömbje, amivel a jövőbe láttak, csak aztán félrecsúszott valami, épp ellenkezőleg. Az akkori tanácsok az Y-generációt nevelő szülők legjobb megértését tükrözték arról, hogy mi tűnt akkor a legjobb életpályának ahhoz, hogy a gyerekek ne veszítsék el (vagy épp elnyerjék) középosztálybeli státuszukat. Csak éppen a társadalmon belüli osztályok sorsát nem a középosztálybeli szülők elvárásai alakítják. A szerző az USA-beli történéseket követi le, a szakszervezetek meggyengülését, a munkavállalói juttatások megkurtítását, a válságok hatását a munkaadói környezetre, és szóba kerül a mai szabadúszó létet kialakító „haknigazdaság” (gig economy, aki olvas angolul ilyen témákban), az Uber, az Airbnb, és az Amazon. Az egyik legkardinálisabb fejlemény talán a vállalati finanszírozások megváltozása: amikor a cégek tőzsdei értéke a legmeghatározóbb, és a cég dolgozóihoz nem kötődő befektetők tőkéje dolgozik a vállalkozásban, akkor elveszik a munkavállaló cégnek nyújtott személyes hozzáadott értéke, mert nincs akinek közvetlen felelőssége van a munkavállalók sorsáért. Arctalan tulajdonosként pedig lényegesen könnyebb összevonni, leépíteni (és nyilván más a reakció egy fizetésemelés esetén is), esetleg teljesen megszüntetni egy céget.

Az írónő ezzel felhívja a figyelmet arra is, hogy érdemes számon tartani a történelmünket, és nem elfogadni, hogy mindig minden így volt, ahogy most van, és ez nem is változhat, ez ugyanis egyrészt nem igaz, másrészt rettentő kiszolgáltatottá teszi a munkavállalói oldalt.

A munka világa után Anne Helen Petersen az Y-generáció szabadidejének is jelentős terjedelmet szentel. Ez az az Y-generációs, középkorú nők számára különösen misztikus fogalom, amivel a munka, család, házimunka Bermuda-háromszögében kínlódva a többség nem is találkozik. De még akkor sem élvezi, ha véletlenül épp lenne rá ideje. És ezzel el is jutunk egy nagyon érdekes megfigyeléshez. A nyolcvanas évek elején születettek gyerekkora még tartalmazott ma már meseinek ható elemeket, mint például hetekig tartó vakációt a nagyszülőknél és/vagy a telken (ritka szülői látogatásokkal tarkítva), amelynek során teljesen szabadon játszottunk (tizennyolc éves korunk előtt is), porban fetrengtünk, fára másztunk, unalmunkban (ilyen is volt, lehetett unatkozni) saját játékokat találtunk ki, és olyan, a mai világban már majdhogynem nemlétező ideális környezetben fejlődhettek a finommotorikus, általános mozgási, és egyéb képességeink, amihez ma minimum vidékre kell költözni, de legtöbbször még az sem old meg semmit.

És ha még nem terhelt le minket annyira a jelenünk, hogy már nem is emlékszünk ezekre a hetekre, hónapokra, akkor az érdekes megfigyelésen belül egy másik tény is szembeötlik: úgy általában volt lehetőségünk arra, hogy élvezzük ezeket a szabadidős tevékenységeket. Jóleső volt a szabadság, amivel kóborolhattunk, a bizalom, amivel a nagyszülők vagy más felügyelők megajándékoztak, és nem árnyékolta be a játékot semmifajta hatékonysági vagy teljesítménycentrikus nézőpont. Lehetett sakkszakkörre járni anélkül, hogy az ember a következő Polgár Judit akart volna lenni. Senki nem feltételezte, hogy ha valaki atlétikára, néptáncra vagy kosarazni jár, akkor ő abban a legjobb, vagy csak simán kiemelkedő. Csinálhattunk dolgokat egyszerűen azért, mert szerettük, akkor is, ha nem volt hozzá különösebb tehetségünk (bár általában van némi korreláció a tehetség és az élvezeti érték között, de messze nem mindig), és senki nem aggódott…hát nagyjából és általában véve semmin, legalábbis olyan dolgokkal kapcsolatban, amin ma végtelenített vita és egyeztetés folyik a digitális térben. Részben azért is (ez az én hozzátoldásom), mert azt minden szülő vélelmezhette, hogy a gyereke életben fog maradni ezen kalandok és szakkörök közepette, mert (Magyarországon) még élt egy olyan társadalmi egyezség, hogy a minket csak látásból (vagy onnan sem) ismerő felnőttek simán ránk szóltak és fegyelmeztek, ha valami épp nem ment rendben. Ezt az egyezséget, és ennek következményeit gyerekként finoman fogalmazva sem kedveltem, de most utólag átütő erővel látszik a hozzáadott értéke.

Elképesztő visszagondolni arra a mögöttes értékrendre is, amiben az embernek lehetett olyan hobbija, amiről nem posztolt sehova (nem is volt hova posztolni), amiben nem kellett jónak lennie, nem kellett senkinek elszámolnia, egyszerűen csak csinálhatta a maga kedvére, minden haszon és ellenérték nélkül. Fájdalmasan igaz, ahogy az írónő is rámutat, hogy ha ma valaki valamilyen hobbi terén kiemelkedőt nyújt, akkor a legnagyobb bók, amit mondani tudunk neki, az az, hogy ebből pénzt tudna csinálni… Megmérgezve ezzel egy, az életében a haszon és a teljesítmény által még nem érintett területet, és a másik oldalt nézve megfosztva magunkat az élet egy olyan területétől, ahol nem kellett elvárásoknak megfelelni, és ahol kipihenhettük magunkat.

És látva, hogy milyen nehéz a középosztálybeli státuszt fenntartani, az elvárások száma exponenciálisan nő, ennek eredményeként pedig az Y-generáció „tanulj jól, szerezz diplomát, dolgozz rendesen, és minden rendben lesz az életedben” elv mentén történő felnövekedését nehéz nem egy szabad, laza korszaknak látni a mai tízévesek gyerekkorával szemben.

A szerző kitér arra is, hogy mihez vezet az a szülői, vagy épp a társadalom és média által sugallt útmutatás, hogy a munkád legyen a szenvedélyed, különösen a haknigazdaságban. A mai digitális világban a munka és a magánélet egyensúlya gyakorlatilag megszűnt létezni, ami a szenvedélyükből élő munkavállalókat különösen érzékenyen érinti. Ha a szenvedélyünkről van szó, nehezebb nemet mondani, amit a munkaadók könyörtelenül ki is használnak. Az újságírói szakma például a világon mindenhol erősen érintett, ami miatt Anne Helen Petersennek első kézből vannak tapasztalatai a cikkleadási határidők világáról, az elvállalt munkák minőségéről, és hogy mire képes az ember ingyen, csak azért, hogy elérje a várva várt áttörést. Miközben egyébként (a szülői intelmeknek megfelelően) rendesen, szorgalmasan tanult, egyetemre vagy főiskolára ment, diplomát szerzett, csak épp belerokkan (az USA-ban korosztályosan sokkal általánosabb) diákhitel törlesztésébe.

A könyv külön témaként érinti még a digitális világot. Érdemes belegondolni abba is, hogy nekünk még, Y-generációsként, nem volt mindig mobiltelefonunk. És bevallom kifejezetten örülök annak, hogy ha kiteszek egy-egy újabb blogbejegyzésről egy bejegyzést a Facebookra, akkor nem kedvelik halomra az ismerősök, ez ugyanis elsősorban azt jelenti számomra, hogy van jobb dolguk is, mint hogy ezen a platformon nézelődjenek, amit jóhírnek érzek.

A nyolcvanas évek elején születettek talán még könnyebben húznak digitális  határokat, a többség a gyerekvállalás körül leépíti a használt applikációkat egy szinte irigylésre méltó minimumra. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek valósága az, hogy applikációkon keresztül szerveződik az életünk, és hatalmas erőfeszítés megszabadulni mind a folyamatos jelenlét által keltett ún. zajtól, mind a különböző kütyük és applikációk által keltett és fenntartott függőségektől (miközben ezek nélkül is lenne épp elég problémánk).

A kötet az Y-generáció gyerekkorától indulva az Y-generációs szülőségig öleli fel a témákat. Kézzelfogható megoldást – ezt még véletlenül sem szeretném titkolni – nem ad, ilyen terjedelemben nem is tud adni. A könyv igazi erényének azt tartom, hogy olyan írás, ami épp a téma gazdagsága miatt önálló gondolkodásra sarkall, kérdések feltevésére késztet, és segít abban, hogy elszakadjunk az eddigi sémáktól.

Már olvasás közben sok kérdés és ötlet jutott eszembe, az egyik ilyen meglátás, ami Y-generációsként húsbavágóan fontos lenne megérteni, hogy ahogy a szüleink nevelési elvei a saját tapasztalataikra támaszkodtak, úgy a mi nevelési elveink is a saját tapasztalatainkra támaszkodnak, ám a társadalmi folyamatok nem lineárisak. Ahogy mi is azt tapasztaltuk, hogy nem az történt, amit a mi szüleink vártak, úgy nagyjából biztosra vehető, hogy a mostani gyerekek életében sem az fog történni, amit mi várunk.

Rengeteg idézetet jelöltem be a könyvet olvasva, ez azonban annyira megrendített, hogy mindenképp szerettem volna becsempészni a bejegyzésbe. Egy 2018-as amerikai kutatás szerint „2018-ban a huszonöt és harmincnégy év közötti felnőttek átlagosan napi 4,2 óra szabadidőről számoltak be. Ebből két órát tévénézéssel töltöttek. Mindössze 20,4 percet szántak gondolkodásra vagy lazításra.”

Ha a könyvet olvasva nem tetszik a rendszer, ehhez a kutatási eredményhez mindenképp érdemes visszanyúlni. Ha napi 20,4 percet szánunk gondolkodásra (és lazításra), akkor mikor fog valaha is valami változni? És ha napi 20,4 percet gondolkodunk és lazítunk együttesen, akkor mikor töltődünk fel annyira valaha is, hogy olyan gondolataink támadjanak, amelyek egyáltalán változást hozhatnak?

(eredetileg közzétéve: 2022. szeptember 10.)

Amikor könyvajánlót készítek, az okozza az egyik legnagyobb örömet, amikor jól megírt és kifejezetten hosszú könyvet ajánlhatok, mert tudom, hogy a hasonló lelkű és lelkesedésű könyvmolyok boldogságfaktora a kötet hosszával arányosan fog növekedni. John Irving írása pedig egy tökéletes jelölt az ilyen típusú örömokozásra, néhány apró fenntartással.

Az „Owen Meany” azon könyvek egyike, amelyeknél pontosan tudom, hogy hol voltam, amikor a legvégét olvastam: az akkori munkahelyem egyik irodájába bezárkózva, mert nem tudtam abbahagyni az olvasást, és a reggeli bkv-zás után csak pár oldal volt hátra, és arra is élénken emlékszem, hogy potyogtak a könnyeim, miközben azokat az utolsó oldalakat olvastam.

Ahogy más írásaiban, Irving itt sem fél attól, hogy egy fura alakot tegyen meg a főhősének. Owen Meany kifejezetten kisnövésű, olyan gyerekes, nazális hanggal, ami kamaszkorában és később sem változik, és ennek a történetben is fontos szerepe lesz. Owenben azonban nem ez a legfurcsább, hanem az, hogy ahogy a történet előrehalad, egyre több részlet tárul fel előtte az életéről és közelgő haláláról, és olvasóként nem lehet nem letenni a könyvet, egyszerűen muszáj tovább olvasnunk, hogy megtudjuk, valóban meg fog-e halni Owen, és a megérzéseinek van-e valami köze a valósághoz. A könyv zárása stílusában is igazi csúcspont. Irvingnek sikerült eltalálnia azt a hangnemet, ami még épp kellően emelkedett és költői, és ami méltán csal könnyeket az Owent a szívükbe záró olvasók szemébe.

A lényeg azonban mégsem ez – végső soron egyszer mindannyian meghalunk – hanem az, hogy az írás azt tükrözi vissza, ahogy Owen felvállalja önmagát, legyen az akármilyen kínos, nevetséges vagy egyenesen ciki, és önmagaként él.

Ízlelgessük egy kicsit a kifejezést: ÖNMAGAKÉNT ÉL. Persze, nagyon leegyszerűsítve a dolgokat, mi is ezt tesszük, mindennap. De érdemes belegondolni, hogy a lelki nyavalyáink mekkora hányadát okozza az, hogy nem merünk igazán önmagunk lenni, felvállalni sérülékenységünket, és mekkora dolog az, ha olvashatunk arról, hogy ezt valaki megteszi. Annak ellenére, hogy immár biztos vagyok benne, hogy ezt nem lehet könyvből megtanulni.

Amerikai olvasók számára a kötet némileg ellentmondásosabb, mintha magyar ajkúként olvassuk. A másik főszereplő, a mesélőnk, ugyanis a történet során Kanadába emigrál, és meg is indokolja a döntését, másrészt inkább baloldali (amerikai) politikai szempontból kíséri végig a főhősök felnövekedésének történelmi eseményeit. Aki számára ez valamifajta jelentőséggel bír, az készítse fel erre a lelkét, mert így is érdemes belevágni az olvasásba.

És érdemes akkor is, ha kevés, vagy semmilyen vallási meggyőződéssel nem bírunk. A történet író által szándékolt keretét ugyanis a másik főhős, John hitének keresése adja, amihez az Owennel kötött barátsága hozzájárul. Ezt a keresést azonban Irving is tágabban határozza meg, és érdemes nekünk is ilyen szemmel olvasni.

A másik ok, ami miatt vártam, hogy végre megírhassam ezt a könyvajánlót, ugyanis éppen ez. A Fohász Owen Meanyért azért rendkívül fontos könyv, mert énünknek azt a spirituális oldalát szólítja meg, amit szinte semmi más. Irving története azokat a sikerkönyvekben ritkán feltett kérdéseket feszegeti, hogy van-e isten, és hogy van-e eleve elrendeltetés. Persze, mindig ott van nekünk fegyverként az önámítás, becsukhatjuk a lelkünket és a szemünket, és áltathatjuk önmagunkat azzal például, hogy ez nem is fontos, úgyse tudja biztosan senki, ráadásul még fiatal is vagyok, hogy ezzel foglalkozzam, de legkésőbb a saját halálunk közeledtekor (ha megadatik az a kegyelem, hogy közeledésről beszélhetünk) ezekre a kérdésekre érvényes választ kell adnunk. Ha nem így teszünk, akkor az élet, pontosabban a halál fogja megadni a válaszokat helyettünk. És nem baj, ha van olyan írás, ami erre emlékeztet minket. Ami pedig külön zseniális benne, hogy mindezt úgy teszi, hogy nem ad kész válaszokat. Ez még nem az a műfaj, ahol a válaszokat találjuk. De a kérdések már itt vannak. Tegyük fel őket mi is.

(Zárójeles megjegyzés, hogy angolul olvastam a könyvet, így nem tudom, hogy sikerült a magyar fordítás. Érdekelne például, hogy mi lett „Hester the Molester” művészneve magyarul. Hester az egyik szereplő művészneve, nem bűnözőről van szó, a félreértések elkerülése végett. Ahogy ez is mutatja, Irving remek humora szerencsére ebben a kötetben is kifejezetten gyakran jut szerephez.)

(eredetileg közzétéve: 2022. augusztus 25.)

Dr. Máté Gábor elérhető kötetei közül utolsóként olvastam el a Szétszórt elméket, és bevallom, kicsit vonakodva nyitottam meg az első oldalt. A könyv a figyelemhiány zavarral élőkről szól, és önmagában a téma alapján nem éreztem magam megszólítva.

Miért lehet mégis olyan értékes ez a kötet, hogy többen is olvasásra ajánlották, akik akár felületesebben vagy közelebbről ismernek? Mit adhat ez az írás azoknak, akiknek közvetlenül nem érintett az élete ezen a fronton?

Vonakodásom azután gyakorlatilag a legelső fejezettel elpárolgott. Máté Gábor ugyanis nem egyszerűen a figyelemhiány zavarról ír ebben a könyvben, hanem az emberi agy, az emberi érzelmek és az érzelemszabályozás kifejlődéséről. Egyszerűen, közérthetően, a releváns összefüggésekre rávilágítva. És természetesen sok-sok külön fejezetben kitérve arra, hogy mi lehet a megoldás, hogy ha ebben a fejlődésben valami nem a természet rendje szerint történt.

A különböző zavarok és mentális nehézségek megítélése, ha nem is gyökeresen, de számottevően változott a gyerekkorom óta. Egy olyan korból, amiben nemhogy nem volt divat pszichológushoz járni, de az átlagember azt se nagyon tudta, hogy mit csinálnak ők, szép lassan elindult egy átmenet, amiben már nem egyszerűen az a magyarázat a nehezebben beilleszkedő gyerekek viselkedésére, hogy ők „rosszak”, hanem felismertük, hogy egyrészt a gyerekek az őket nevelő felnőttek nehézségeit és érzelemvilágát képezik le a maguk módján, másrészt, hogy fejlődési és tanulási nehézségek egész tárháza létezik, és ezekre a nehézségekre bőven van hatékonyabb megoldás, mint a “rendbontó” sarokba állítása, megszégyenítése vagy az ellenőrzőjének szisztematikus, különböző intőkkel és rovókkal történő kidekorálása.

Még véletlenül sem szeretném azt sugallni, hogy paradicsomi állapotok uralják akár az itthoni gyereknevelést, pláne az oktatást, vagy a különböző fejlesztések elérhetőségét, de legalább egyre jobban tudjuk, hogy mik ezek a nehézségek, és hogy honnan hová tartunk egy ilyen helyzetben, ha személyesen mi, vagy a környezetünkben valaki érintett.

Minden szülő tapasztalhatta, hogy pro és kontra ezernyi információ található a csecsemők alvásáról, táplálásáról, gondozásáról, és úgy általában a gyereknevelésről, de valahogy a voltaképp hálát ébresztő információözön mellett egy terület még érintetlen maradt. Ezen a bejáratlan úton kalauzol minket végig Máté Gábor, aki ráadásul maga is érintett a témában.

Hatalmas szükség volt rá, hogy valaki ilyen formában írjon arról, hogy mi minden történik a kisbaba agyában, mire kialakul a saját érzelemvilága, sok-sok személetes és könnyen átérezhető példával. Számomra az egyik legmeghatóbb leírás az a kép, amikor a szerző arról ír, hogy mennyire fontos, hogy amikor a kisbaba a legközelebbi gondozója a szemébe néz, akkor hagyjuk, hogy a gyerek teljen el ingerekkel ebben a kapcsolódásban, ő nézhessen félre, és nézzen a szemünkbe újra, hogy ha készen áll az újbóli kapcsolatfelvételre, mert többek között az ilyen kapcsolódás révén alakulnak ki a megfelelő agyi áramkörök, és a kiforrott felnőttléthez szükséges, megfelelő fokú érzelemszabályozás.

A Szétszórt elmékből – figyelemhiány zavartól függetlenül – minden olvasó megtudhatja végre, hogy a megfelelő neuronok egyszerre történő kisülésén – és még mennyi minden máson – múlik, hogy fogunk-e küzdeni, és ha igen, milyen nehézségekkel, akár már gyerek- vagy felnőttkorunkban, és hogy hogyan lehet agyi áramköreink működését megváltoztatni, hogy ha valami zavar került a rendszerünkbe.

Ezért szól ez a könyv mindenkihez. Nagyfokú érzékenységgel megírt, hiánypótló kötet.

(eredetileg közzétéve: 2022. augusztus 20.)

Hol kezdődik az élet igazán? És mi a lényege?

Ha egyetlen szóval kellene Az ifjú Arát jellemeznem, azt mondanám: szívdobbanás.

Nem szoktunk hozzá, hogy figyeljünk a testünkre (a lelkünkre pláne), én pedig most mégis erre hívok minden blogolvasót. Tedd a szívedre a kezed, kedves olvasó. Keresd a csendet, hogy legbelül érezhesd, hallhasd és tapasztalhassad a szíved dobbanását. Ha elég mély csendet találtál, és elég hosszú időt az egyedüllétre, akkor talán azt is átélheted, ahogy a megfigyelés közben eggyé válsz a saját testedet éltető rezdüléssel.

Azért hívtalak meg erre a szokatlan gyakorlatra, mert éppen ilyen élmény Az ifjú Arát olvasni. Az egész könyvet áthatja valami szokatlan lüktetés, amely a történet sodrásával összhangban gyorsul vagy épp csillapodik, ám meglepő módon pontosan annyira életszerű a ritmusa, mintha a saját életünk jelzőtüzei között bóklásznánk.

Oda is küld minket Baricco ebben a kötetben. A jelzőtüzek közé. Talán van még olyanunk most is, a fogyasztási élvhajhászásban megcsömörlött huszonegyedik században. És ha valamit biztosan tudhatunk a kötet utolsó oldalán, az az, hogy jelzőtüzek nélkül nincsen se fény, se kegyelem a számunkra.

Az író eddigi utolsó kiadott könyve Az ifjú Ara, és ez érződik is a történeten. Baricco már tudja, hogy szavakkal leírható dimenziókban nem lehet ráakadni az élet értelmére, és ennek biztos tudatában, és éppen ezért olyan széles vászonra vázol fel az élet szavakkal megfogható tanulságaiból és élethelyzeteiből egy szinte kéjesen kifinomult, ám mégis a legváratlanabb pillanatokban merő kegyetlenséggel megtűzdelt történetet, amelynél tágabb spektrumot igazán nehéz elképzelni.

Ám a lényeg talán mégsem ez. Baricco sok olyan művészi eszközzel él, amelyek már korábbi műveit is jellemezték. Velünk van ismét a végletekig kifinomult, az olvasó számára külön élvezetet okozó nyelvhasználat, ezúttal – mivel a történet engedi – az akár hangos felnevetést okozó humorral párosítva; miközben oldalról oldalra sorjáznak az eredeti ötletek, és képről képre szövődik egy újabb, szinte álomszerű történet.

Baricco most azonban bevet egy olyan eszközt, amit ennyire közvetlenül és élesen még sosem használt: tőle is szokatlan módon és gyorsasággal váltakoznak az elbeszélők a kötetben. Az egyik percben mi vagyunk az ifjú Ara, majd a Lány, majd az Anya, majd az Apa, vagy épp a Bácsi.

Mi vagyunk az ifjú Ara, a Lány, az Anya, az Apa, vagy épp a Bácsi. Az összes szereplő mi vagyunk. Ezt érti meg a főszereplő – aki szintén mi vagyunk –, és akkor talán mégsem kimondhatatlan szavakkal az, ami ily módon általában nem megtapasztalható.

És itt kezdődik az élet…

Az ifjú Arában ábrázolt életben a Fiú családja örökös félelemben él az éjszakától, mivel minden családtag éjszaka halt meg. A történet egyik lényeges szála, amely az Apa (Apák) életéhez és életük végéhez kötődik, amiben Baricco összecsomózza az egész életét látszólag átalvó Bácsi életének tragédiáját az Apa és az Anya és a Lány drámájával, és ezt a csomót a könyv végén át lehet vágni, mert a történet ezen a síkon is működik, és az ifjú Ara megérti, hogy mit kell tennie.

Ehhez a megértéshez pedig a többi szereplő lényének megértése vezet el. Ezen az úton kalauzol minket Baricco, az utazás pedig sokszor zavarba ejtő. A regény minden más korábbi könyvénél érzékibb, de talán csak azért, hogy kiderüljön, a szexualitás mögött is igények és érzések garmadája rejlik, mindenkiben tetszőleges kombinációként másképp kalibrálva.

Az ifjú Ara arra tanít, hogy merjünk megállni és körbehordozni a tekintetünket azon, ami éppen most van, mert minden pillanat tanítás, minden pillanatról ugyanilyen regényeket lehetne írni. És a látszólagos sokféleség végtelen kavalkádja minden időkben hasonló történetek megszületését eredményezheti, amelynek során a titok gömbölyítése közben a titok maga válik egyre élvezetesebbé, azáltal, hogy a sokféleség minden újabb, határtalan természetéből fakadó tulajdonságával megfejthetetlen marad.

De közben sose feledjük: minden pillanatban mi vagyunk az ifjú Ara, majd a Lány, majd az Anya, majd az Apa, vagy épp a Bácsi. Az összes szereplő mi vagyunk.

És ez a lényeg.

(eredetileg közzétéve: 2022. július 29.)