Linda Åkeson McGurk: There’s No Such Thing as Bad Weather

A skandináv kitekintés második kötete ha lehet még könnyedebben szól komoly témákról, mint a The Year of Living Danishly.

Közhely, hogy a mai gyerekek digitális világban nőnek fel, a természetben megélt közvetlen tapasztalatok nélkül, vagy annak igen csekély számával. És nem látjuk előre, hogy ennek milyen következményei lesznek, de sejtjük, hogy nem csak pozitívak.

De legyünk önzőbbek, és nézzünk rá a saját életvitelünkre. Mit mutat a nap végén a telefonunkon a lépésszámláló? Mikor kirándultunk utoljára? Mikor feküdtünk utoljára a fűben, magunkba szívva a föld illatát? És milyen valójában az a világ, amiben ez nemcsak tolerált, hanem tulajdonképpen normális?

A hogyan neveljünk gyereket francia/német/természeti népek módjára témájú könyveknek van egy finom bája, ha az ember megfelelő attitűddel olvassa őket. Nyilván a szerző gyerekei sem tökéletesek, és a francia/német vagy éppen a jelen esetben svéd gyerekeknek is megvannak a problémáik, amikre megint csak külső szemmel lehet jól rálátni. De ha egy jópofa ötletbörzeként tekintünk a felhozott témákra, és mindemellett hajlandóak vagyunk tükörbe nézni és meglátni saját valós (ámde ennek megfelelően torz) hasonmásunkat, akkor egy, az életünket építő, egyben nagyon szórakoztató olvasmányt tartunk a kezünkben.

A szerző egy svéd édesanya, aki amerikai házassága révén az egyesült államokbeli Indiana államban neveli két lányát, amíg egy családi ok miatt nem költöznek hármasban fél évre Svédországba, a szülőfaluja mellé. Magyar szemmel is könnyű azonosulni vele, ahogy rácsodálkozik és finoman görbe tükröt mutat egyes tengerentúli szülői szokásoknak, hogy azután a svéd nézőpont bemutatásával új benyomásokkal gazdagodjunk.

A könyvet átszövik a személyes történetek, amelyek közül sok az olvasóval marad az utolsó oldal után is. Képzelhetjük például az édesanya meglepődését, amikor Indianában a zimankós tél beköszöntével sorra lefékeznek mellettük a gyermekek osztálytársainak szülei, amikor gyalog merészeli iskolába vinni a lányait, mert nem hiszik el, hogy mínusz öt fokban életben lehet maradni a kocsin kívül is. Vagy amikor rácsodálkozik a fűre lépni tilos szabályra a helyi nemzeti park egy részén.

Majd következnek a magyar szemmel is életidegenebb történetek, amelyekben a svéd szülők a kávézó előtt az utcán hagyják kisgyereküket a babakocsiban, vagy a ház előtt, ami alapvetően olyan mikrokörnyezetben valósítható meg, ahol még létezik valamifajta össztársadalmi bizalom. Ugyanakkor elgondolkodtató a kérdés, hogy hogyan fogjuk ezt az elvesztett bizalmat visszanyerni, ha esélyt sem adunk egymásnak (ha nem is alvó kisbabákkal, de mondjuk társasházi közös tárolóban tartott kerékpárokkal).

És példaértékű lehet azzal is szembesülni, hogy ha egy országban az év jelentős részében a világ nagy része által rossznak titulált idő van, de értelmes, egészséges életet szeretnénk élni, akkor tényleg nem létezik rossz idő, csak meg kell tanulni felöltözni, és felismerni, hogy az eső, a jég és a hó is a természethez tartoznak, és kellő körültekintéssel kültéri sportolást, hosszabb idejű kint tartózkodást is meg lehet oldani. A skandináv népeknek egyszerűen nem is volt más választásuk, meg is oldották. Nekünk van, és látszik, hogy rég elmentünk a könnyebbik irányba. A másik, talán még fontosabb tanulság a külföldi olvasó számára az lehet, hogy az északiak azt is felismerték, amit egy kellően átfűtött magyar portán nehezebb, miszerint a természet erősebb nálunk. Az ottani társadalmi bizalomnak jelentős alapját adja, hogy ők valóban rászorultak egymásra, az életükkel feleltek egymásért az ottani időjárási viszonyok között, és ez a társadalomban zsigeri szinten is tükröződik. Ezeket az erőviszonyokat érdemes egy nyugodtabb napon mélyen végiggondolni.

Azzal együtt, hogy a könyv (elsősorban a svéd kisvárosi rész) szinte nosztalgikus hangulatban olvastatja magát, mindenképp jó kiindulópont ahhoz, hogy körbenézzünk a világban, és felismerjük, hogy sok helyen jelentősen másképp élnek. És talán nem csak a gyermeknevelésben, hanem a saját életünkben sem késő az északi szokások és alapelvek közül átültetni néhányat a gyakorlatba, de legalábbis megnézni, hogy van-e strapabíró esőkabátunk, és egy olyan játszósruhánk, amiben akár egy behavazott domboldalon is lecsúszhatunk egy zordabb téli napon.

A szerző azt sem rejti véka alá, hogy sokszor a lányai sem lelkesednek a költözést követően az új helyi szokásokért, így viszont be tudja mutatni, hogy hogyan változik az idő múlásával a gyerekek nézőpontja, amitől a személyes történetek még életszagúbbak lesznek.

Elérhetőség szempontjából fontos információ, hogy a könyv magyarul még nem jelent meg. Az angol eredetivel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a szerző nem anyanyelvi beszélő, ennek megfelelően a megfogalmazások néha picit esetlenek, de ez is ad egy jó értelemben vett eredetiséget a kötetnek.

(eredetileg közzétéve: 2021. szeptember 1.)

Helen Russell: The Year of Living Danishly (Egy év a világ legboldogabb országában – Hogyan éljünk dán módra)

Vannak napok, amikor az ember semmi komoly olvasmányra nem vágyik, mégis úgy érzi, hogy azért némi érdemi információt még be tudna fogadni, sőt egyenesen kíváncsi lenne arra, hogy milyen érzés lehet egy másik nép gyermekeként tengetni napjait. Ilyen időszakokra ajánlom ezt a könyvet, ami messze kiemelkedik a hasonszőrű írások közül, mind stílusában, mind tartalmában.

A különböző kutatások szerint a nemzetek közötti boldogságrangsorban előkelő helyet elfoglaló skandináv országok titkát amúgy is előszeretettel kutatják manapság, csőstül ömlik ránk a hygge, a sisu, a lagom; ha valami, ez a téma tipikusan az, amelynél a lelkes olvasó elveszetten lapozgatja a könyvesbolti köteteket, ha a picivel többet adó, olvasmányosabb, esetleg közérthetőbb írást szeretné megvásárolni az egymásra meglepően hasonlító című és tematikájú könyvek közül.

A The Year of Living Danishly (az angol eredetit olvastam, a magyar fordítás 2020-ban, később jelent meg, így a fordítás minőségéről sajnos nem tudok információkkal szolgálni) olyan jó választásnak bizonyult, hogy egyes fejezeteit (de lehet, hogy az egész kötetet) többször is elolvastam.

A szinte minden bekezdést átszövő finom humor mellett talán az alaphelyzet hozza ennyire közel az ember szívéhez ezt a könyvet, miszerint a londoni illetőségű szerző férje állást kap (elsőkörben egy évre) a dániai Billundban, az ottani legógyárban, ő pedig szabadúszó újságíróként ír az országban töltött napjaikról. A költözés előtt az írónő már kórházi kezelésekre jár, hogy gyermekük lehessen, egyúttal szembesül azzal, hogy hektikus életformájuk is akadálya lehet a gyermekáldásnak. Ezzel a „csomaggal” indulnak el a Föld egyik legboldogabb országába.

A kötet a kiindulópont ellenére nem is sematikus amerikai boldogságkereső írás, és nem is egy született dán mutatja be az országa sajátosságait, hanem egy, az átlagolvasó szemével szemlélődő és tapasztaló ember, aki szeretne beilleszkedni, de nem erőlködve, és nem mindenáron, hiszen csak rövid időre maradnak, és a szakmájából adódóan lehetősége van szakemberekkel is elbeszélgetni ideiglenes hazája szokásairól.

A végeredmény barátságos, rendkívül olvasmányos és derűs, annak ellenére, hogy a sötét (bár Dánia a legdélebbi skandináv ország) telek megéléséről is részletes beszámolót kapunk. Az írónő nemcsak a boldogsággal kapcsolatos rangsor témájában beszélgetett és írt, de többek között érzékletes leírást kapunk a költözéssel járó adminisztrációtól kezdve a dán mindennapok legapróbb részletéig, például a dán péksüteményekről. A könyv egyik legemlékezetesebb részében hősünk azon lamentál, hogy vajon hogyan maradnak formában az egészségükre nagyon adó, sportos benyomást keltő dánok, ha minden reggel valamilyen porcukorban úszó, eszméletlenül finom sütivel indítják a napot a kávé mellé, amiből ő néha naponta többet is bekap, ha épp nem bír ellenállni a kísértésnek. Végül összeszedi a bátorságát, és megkérdezi az egyik dán (pék) interjúalanyát, aki felvilágosítja, hogy nem napi rendszerességgel, csupán hétvégenként (egyszer vagy kétszer) fogyasztják a helyiek ezeket a finomságokat, különben már gurulva közlekednének.

Elkísérhetjük szerzőnket többek között, amikor a helyi szokásoknak hódolva különleges fényviszonyok megjelenítésére képes lámpát vesz, hogy aztán másnap hajnalban a szobát durván kivilágító ébresztő funkciótól megriadva leverje az ágy mellől, és a lámpa darabokra törik, vagy amikor feltérképezi, hogy milyen hobbiknak hódolnak a dánok. Ennek kapcsán kiderül, hogy a magánélet és munka megfelelő aránya mellett (Dániában 34 órás a munkahét) óriási hagyománya van a különböző kluboknak és egyesületeknek, és hogy a dánok nagyra értékelik, hogy a szabadidejüket előre megtervezve tölthetik el.

Röviden kitér az írónő a színvonalas dán filmipar helyzetére, a mostanában népszerű sorozatokra (amelynek kapcsán kiderül, hogy mégis egy brit sorozat az egyik legnépszerűbb az országban), és fény derül arra is, hogy a hagyományos északi étrend legalább annyira egészséges, mint az agyonreklámozott mediterrán.

Helen Russell a mai fogyasztói társadalomban rendkívül üde színfoltként ír a kinti gépjárműadóról, miszerint az új autó vásárlását 180%-os adó terheli, és menedzseri szinten is teljesen megszokott a biciklivel való közlekedés, ezzel határt szabva a fogyasztók közötti esztelen versengésnek (kinek van újabb, több lóerős, menőbb stb. kocsija).

Szóba kerül a természetközeli, látszólag lazább gyereknevelés, a válások magas aránya és természetesen nem maradhatott ki a dán nyelv nehézsége sem a könyvből. A megszólaltatott szakértők nem száraz tudományos adatokkal szolgálnak, így releváns, könnyen megjegyezhető információhoz jut az olvasó.

A könyv másik nagy erénye, hogy az írónő kifejezetten hangsúlyt helyezett arra, hogy a dánok mindennapjait is megismerje, így aztán arról is képet kaphatunk, hogy mennyire engedhetik meg maguknak a rendszeres étterembe járást, mit is jelent Jante törvénye, mennyire szövik át a szabályok a helyiek életét (meglepően sűrűn – felejthetetlen kalamajkát okoz egy svájci zászló felvonása), és hogy milyen a dán humor (kicsit sötét, de nagyon élvezhető). Mindemellett nem fél a fősodortól eltérő álláspontokat is bemutatni, anélkül, hogy állást foglalna bármelyik vélemény mellett, megadva ezzel a szabadságot olvasóinak, hogy egy-egy fejezet után átgondoljuk, mi a saját meglátásunk.

A kötetet olvasva akkor is otthon érezhetjük magunkat, ha soha nem jártunk egyik skandináv országban sem, és esetleg nem is tervezzük. Helen Russell körbenézett helyettünk, így számunkra csak az olvasás örömteli élménye marad.

A skandináv országok közül végül Svédországban, és nem Dániában jártam, így személyesen nem tudom megítélni, hogy a szerző meglátásai mennyire állnak közel egy objektívebb valósághoz, a végeredmény azonban annyira szerethető és szórakoztató, hogy az utolsó fejezetnél az olvasó automatikusan folytatás után kiált.

(eredetileg közzétéve: 2021. szeptember 1.)

Szabó Magda: Katalin utca

Elsőre talán furcsának hangzik a megállapítás, de Szabó Magda bizonyos szempontból alulértékelt író. Nem a művei kiadatlansága okán – halálát követően szinte mindent kiadnak tőle, ami az íróasztal-fiókban még fellelhető, és szinte az összes kötete könnyen elérhető. Leginkább azért, mert néhány kiemelt figyelmet kiérdemlő mű (Az ajtó, Für Elise, és korábbról az Abigél) mellett még több másik remekmű született a tollából, amik szinte agyon vannak hallgatva. Ezért szántam már, és fogok is még bejegyzést szánni kevésbé ismert könyveire, hogy ezeket ne csak elkötelezett irodalomtörténészek forgassák, hanem a tágabb olvasóközönség is, akik nemcsak irodalmi értékként, hanem akár az életükhöz útmutatóként is hasznosíthatják majd az olvasottakat.

A Katalin utcát annó azért olvastam el, mert kiderült, hogy egy külföldi (talán holland)/külföldi fenntartású iskolában ajánlott olvasmány. Ezen elgondolkoztam. Az azért ritka, hogy egy külföldi kötődésű oktatási intézmény magától felfedezzen egy magyar írótól egy olyan könyvet, amiről itthon a magyar irodalom tanítása során nem emlékeznek meg. Ez az ajánlás azonban annyira kíváncsivá tett, hogy a holland népnek bizalmat szavazva meg is vásároltam a könyvet, hogy aztán az első olvasást követően rögtön több barátom részére vásároljak újabb példányokat.

A kötetben Szabó Magda több különleges eszközt is használ, az egyik ilyen a különböző idősíkok (nevezzük így) alkalmazása, és az elbeszélők megszokottól részben eltérő megválasztása. Ez az olvasás elején akár zavaró is lehet, de mindenkit arra biztatnék, hogy lapozzon vissza, ahányszor csak szükségesnek érzi, illetve nyugodtan gyártson elméleteket a szokatlan narrátor körülményeiről. Lesz magyarázat, és ezért a történetért bőven megéri a kezdeti diszkomfortérzet.

A Katalin utca részben komplexitásával hengereli le az olvasót. Szabó Magda hús-vér figurákat vázol fel, olyan – következetesen ábrázolt – gyengeségekkel és pozitívabb tulajdonságokkal, amelyek hitelességükkel szinte térdre kényszerítenek. Szinte mindenki egyszerre hős és áldozat, ám eközben oly intenzitással fonódnak össze a sorsok szálai, hogy Párka legyen, aki azokat szétválasztja. De Szabó Magda ezúttal nem vet be mitológiai alakokat; a szereplők jelleméből következnek a sorsfordulatok, és az írónő a külső szemlélő szenvtelenségével mutatja meg, hogy mely helyzetekben bizonyulnak hőseink kevésnek, vagy épp túl soknak, és hogy miként buknak el addig a határig, hogy az élet, amelyben a – látszólag szerencsésebb – szereplők itt maradnak, mégis élhetetlenné válik számukra is.

És e könyörtelen tükör felmutatásával éri el azt, hogy az olvasó már a regény első olvasása közben is elgondolkozik olyan releváns kérdéseken, amihez kevés mű révén jut el egyszerre. Emberek hogy nem veszik észre, hogy miről szól körülöttük az élet? Mennyire bele lehet gabalyodni a saját érzéseinkbe, a világról alkotott saját elképzeléseinkbe, miközben sem nekünk, sem másnak nincsen igazán teljes képe a történtekről! Milyen élete van annak, aki akkor sem mer saját ösztönei és neveltetése ellen cselekedni, amikor az lenne az igazán lüktető létezéshez vezető egyetlen út, és milyen élet adatik annak, aki annyira szereti a testvérét, hogy elköveti helyette az összes, a sors által a testvérének rendelt vétket? És van-e, vajon van-e bármelyikü(n)k számára feloldozás?

Szabó Magda igazi zsenialitása azonban mégsem csak ebben rejlik. Mert emellett könyörtelenül szembesíti a halál síkjával az olvasót, és azzal, hogy a saját vélt, merev elképzeléseink szerinti boldogságunk érdekében elkövetett bűnöknek igenis megvan a maga lenyomata, és mind a jellembeli vonások, mind a kapcsolódó cselekedeteink folytán elkerülhetetlenül felmerülő következmények biztosabban ölik meg a lelket, mint a testi létezést kioltó puskagolyó. És nem bízza a fantáziánkra, hogy képzeljük el milyen, amikor lelküket vesztett emberek vergődnek az élet szorításában. Pontos, szégyentelen leírást kapunk arról, hogy egy rajongó és szerető férjjel kötött házasság is lehet jegesen hideg és praktikusan boldogtalan, amelyből a régi, aktualitását vesztett szerelemhez menekülés sem kiút, mert van a feldolgozatlan eseményeknek olyan foka, amelynél teljesen identitásunkat vesztjük, és tökéletesen mindegy, hogy kinek az oldalán keressük a testi-lelki kielégülést.

Emellett az írónő a tőle megszokott magas fokú játékossággal rejt el megfogalmazásbéli ajándékokat. A Katalin utca tele van olyan mondatokkal, amelyekre az olvasó évekkel később is emlékezik.

„Bálint elveszi Irént” – mondta Blanka, és fél lábon táncolt örömében, ő csak nézett rá, hallgatott, kezében a karórája, amelyet éppen vissza akart csatolni, ám megállt a mozdulata a levegőben, állt, mint önmaga festménye, kezében az idő.”

„Ültünk, hallgattunk. Mindketten elhallgattuk, amit meg kellett volna mondanunk a másiknak, s ez egyszer én tudtam, nem Bálint, hogy ha szólunk, az se változtatott volna semmin. Azt képzeltem, minden szobor ránk néz sajátságos nem-szemével, ezek a különös alkotások, amelyeket nem is faragtak ki, s amelyek nem is többek, mint véletlenül egymásra zuhant kőcubákok. … Kollégám elöl ment a csoporttal, mi ketten hátul. Dél volt, erősen sütött a nap, az időjárásról beszélgettünk, mikor kiléptünk a Műcsarnokból. Alakunk árnyéka eltorzult a földön, néztem, ahogy velünk együtt siklik a napon. Két masszív kőcubák rajza osont előttünk, egyikünk árnyékának se volt se keze, se lába, csak törzse.”

De az írónő nem engedi, hogy feledjük, miért is írta meg ezt a regényt. Erre is emlékezni fogunk. A legelső két oldal utolsó bekezdése így hangzik: „Akkor már azt is tudták, hogy holtak és élők közt csak kvalitatív a különbség, nem sokat számít, és azt is, hogy minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.”

És a Katalin utca utolsó oldalán ezt olvashatjuk: „Mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.

Hozzátok haza Blankát!”

Ennek a sajátságos regénynek (a sajátságos is egy olyan kifejezés, amit az írónő előszeretettel használ) a fülszövege is eltér a szokásostól. Itt nincs helye tévedésnek, és Szabó Magda olyan ajánlást vet papírra saját művéhez, hogy még ebből is érdemes idézni:

„Az író most beavatja az olvasót titkába: ő milyennek képzeli el a halál utáni életet, a túlvilágot, az élők és holtak érintkezését és folyton változó viszonylatait, s megpróbálja körbevilágítani az etikai több mint faux pas-t, amikor szándékosan, olykor szándéktalanul, de vétkezünk. … Az olvasó majd látni fogja, hogyan szövődnek és kuszálódnak össze a szoros egymás mellett élés szálai a családok életében, ki hogy viselkedik válságos pillanatokban, s miután a regény végére elkészül az egyenleg, el is falazza a visszatérés akár álombéli lehetőségét is attól, aki nem érdemli meg:”

és tovább:

„Az író szívből reméli, aki ezt a könyvet végigolvassa, megérti érvelését, bármilyen bizarr is, azt is, hogy az elvesztett háború után új Katalin utcák létesülnek mások számára, de ezek a mások voltaképpen azonosak azokkal, akik valaha gyermekként viháncoltak vagy könnyeiket törölgették a három kertben. Csak a személyek fordulnak meg tengelyük körül, ebben a regényben, ahol a holtak úgy járnak-kelnek, mint az élők, az olvasónak meg kell éreznie, nincs valódi halál, csak visszatérés valamibe, ahonnan egy időre kiszálltunk és hogy az apostolnak, aki olyan megindítóan prédikált a szeretetről, bizony, igaza van. … Most elindulnak a rejtelmes utca lakói, s az író az olvasótól is azt kéri: hozza haza Blankát. Mindenkit, aki helyettünk lakol addig sosem ismert paraméterek közt azért, mert elkövette helyettünk mindazt, amit mi nem mertünk, mert ahhoz is gyávák voltunk, hogy vállaljuk önmagunk negatív állóképét.”

Önmagunk negatív állóképe. Egy fülszövegben. Igazi tetemrehívás ez: végső soron saját tetteivel szembesül az olvasó, és olyan messzi utazásra indulhatunk, amennyire csak a lelkünk bírja. Hátha mi még el tudjuk kerülni, hogy az ellen vétkezzünk, akit a legjobban szeretünk, de ha már nem, akkor rá merjünk pillantani erre az állóképre, és merjünk aszerint cselekedni, amit látunk.

A bejegyzések megírása előtt néha rá szoktam keresni, hogy van-e az adott műről elérhető írás a neten. Erről több is volt. Soltész Márton előadásának átiratát is ott találtam meg, aki a traumafeldolgozás szempontjából is ír a kötetről. A könyv elolvasása után – időt hagyva az olvasottak leülepedésének – érdemes azt az írást is elolvasni.

A Katalin utca egy olyan könyv, amelynek a cselekményét udvariatlanság lenne akár csak említeni is, mert bármely sorsforduló kiemelése elvenne az első olvasás élményéből. Épp ezért elolvasás után is jó beszélni róla. Hogy mit szólt a másik ahhoz, amikor… Én is tervezem újraolvasni (immár sokadszorra). Hogy meglássam benne azt, amit a saját időhöz kötött vakságom okán még nem látok most sem, a saját állóképemben sem.

(először közzétéve: 2021. augusztus 15.)

Tim Spector: Spoon-Fed

Karanténolvasmány az egészséges táplálkozásról alkotott tévhiteinkről

Rég voltam ilyen izgatott táplálkozásról szóló könyv kapcsán. Tim Spector Spoon-Fed című munkája (egyelőre csak angolul elérhető) egy nagyon rég tátongó piaci rést tölt be.

Egy ilyen témánál elengedhetetlen lenne, és itt meg is történik: az író relatíve transzparensen elmondja, hogy kikkel dolgozik együtt, kik adnak neki kutatási pénzt, és milyen kutatást végez. Ennek ellenére nincsen a könyvvel közvetlenül eladni szándékozott terméke. Ez is ritkaság!

Miután megosztja az olvasókkal, hogy kutatásai szerint a bélben található baktériumok sokkal jelentősebb szerepet töltenek be az emésztésünkben (és ezáltal az egészséges táplálkozásunkban), mint gondolnánk, ami miatt mindenkinek egyedileg összeállított étrendre lenne szüksége, alaposan megfigyelve a saját teste reakciót (amire azonban a könyv értelemszerűen nem tud vállalkozni, csak az olvasó), végigveszi az elmúlt évek, évtizedek legjelentősebb egészséges táplálkozási hiedelmeit.

És ez az, amit döbbenetes olvasni! Ír az étrend-kiegészítőkről, a cukorról, a sóról, a koleszterinről, a kávéról, az alkoholról, a vegánságról, a hús- és halfogyasztásról, és ami a lényeg: az alapul fekvő kutatási eredményekről. Amiket általában semmilyen weboldal, újság vagy dietetikus nem közöl.

Csak egy kiragadott példa: azt, hogy gyermekek számára egészségtelen kihagyni a reggelit, olyan kutatások alapján mondták ki, amelyben gyerekeket egyetlenegy napon (!) vizsgáltak, és amelyben az eredmények kb. harmada szerint volt kedvezőbb, ha reggeliztek (kétharmada szerint tehát nem). Nem úgy, hogy több hónapon át mondjuk hetente egyszer nem reggeliztek, hanem konkrétan egyetlenegy napon, és figyelmen kívül hagyva a kutatás végkövetkeztetését. És tele van a könyv hasonló példákkal. Nagyon tanulságos a várandós kismamáknak adott tanácsok sorát is végigolvasni Japántól Franciaországig…

A fejezetek között érdemes szünetet tartani, mert általában az a konklúzió, hogy az évek óta mindenhol megfellebbezhetetlen igazságként hirdetett tanácsoknak nincsen valós alapja, és ez egy idő után fárasztó tud lenni. De épp amiatt, hogy átlássuk, hogy milyen ténybeli adatok alapján alakítjuk a saját étkezésünket, nagyon-nagyon megéri elolvasni.

(eredetileg közzétéve: 2021. augusztus 15.)

Andy Couturier: The Abundance of Less

Kincset találtam. Igazából még valamikor tavaly, de ennek a könyvnek most van itt az ideje. Vannak emberek, zenék és könyvek, amik valami olyannak az esszenciái, hogy azt hiszed, ilyen nem is létezhet, de aztán újra és újra kiderül, hogy mégis itt vannak velünk. Ilyen ez a könyv is, ami – ha valami – tökéletesen passzol az idei, életünk legkülönösebb ünnepi időszakához. Különösen nagy szeretettel ajánlom olyanoknak, akik még nem lepték meg saját magukat valamivel.

A „The Abundance of Less” című könyvet (magyar fordítása sajnos még nincsen) már műfajilag is nehéz besorolni. Egy Japánba vetődött amerikai férfi írt könyvet olyan különleges emberekről-emberekkel, akikkel a Japánban töltött idő során találkozott. Nagyon leegyszerűsítve az ő életüket mutatja be a könyvben.

Hogy ez miért adhat sokat olyanoknak is, akiket adott esetben nem érdekel, hogy hogyan él néhány japán ember, pláne egy amerikai szemével?

A könyvben szereplő emberek azelőtt éltek a „slow life” mozgalom és a „simple living” elvei szerint, mielőtt egész iparágakat húztak fel erre, és pláne azelőtt, mielőtt idén mind magunkévá tettük a hesteg „maradjotthon” elvét. Amikor ők otthon maradtak, még nem létezett a Facebook, amin most erről írok. De ők azóta is otthon maradtak, és jól érzik magukat benne.

A könyv igazi különlegességét az adja, hogy a szerző elképesztő minőségben és tömörséggel ír minden lényeges elemről: az emberek múltjáról (többségük teljesen átlagos családban nőtt fel); arról, hogy hogyan valósítható meg a társadalomban, de annak peremén egy valóban fenntartható egyszerű élet, adott esetben több gyereket is nevelve; az emberek hivatásáról (rizstermesztés, fafaragás, papiruszkészítés, egyedi – mármint egyetlen egy példányban készült – könyvek készítése, zenész, keramikus), és arról, hogy milyen utat jártak be, amin eljutottak ehhez az életmódhoz, és mit is gondolnak a világról. A könyv nem igazi interjúkötet, inkább regény – igazából rövid leíró részek és beszélgetések váltakozó sorozata, amelyekből pont annyit tudunk meg a vonatkozó japán, nepáli, indiai stb. eszmei háttérről, ami megérteti az életutat, de mégsem taszítja az olvasót követhetetlen tudományos mélységekbe. És nyelvileg is gyönyörű, azzal együtt, hogy a lefordíthatatlan japán kifejezésekről is őszintén ír a szerző.

Egy olyan könyv, amit bárhol üt föl az ember, azonnal beszippantja, és lehetetlen letenni. Csupa kedvenc résszel. Ide mégis az egyik zárórészt választottam:

After breakfast, as the autumn air fills the house, I ask him, „What is the thing you are most glad about the life you have chosen?”

„That I am here,” he answers with complete certainty: „That I exist. That’s the biggest mystery, and the biggest miracle. That I am not living in tomorrow. When I was young, I was searching, whether in the psychedelic movement or in India; and now I have arrived finally at … being here.”

És ezért különleges, mert erről szól az egész, hogy miért jó nekünk itt és most, mármint itt és most is, a járvány alatt is. Van ilyen könyv. A könyvről is könyvet lehetne írni.

(a bejegyzés alapjául szolgáló írás 2020. december 19-én született)

John Green: Alaska nyomában (Looking for Alaska)

Néha fontos, hogy megpihenjünk, ne vegyük annyira komolyan az életet, de előfordul, hogy az embernek ilyenkor is van kedve valami jót olvasni. Most erre teszek javaslatot. Az ún. „young adult” kategóriába tartozó könyvek sokszor tartogatnak kellemetlen meglepetést. A világképük és cselekményük túlságosan leegyszerűsített, hogy a szereplők lélekrajzáról (már persze ha jutott ilyen nekik), ne is beszéljünk. És egy idő után minden előrelátható: ha a történet túl sematikus, akkor azért tudjuk, hogy mi fog történni, ha pedig azzal szeretne kitűnni a szerző, hogy teljesen valószerűtlen csavarokat visz az írásba, annak is rá lehet érezni a logikájára. A helyzetet nehezíti, hogy mivel az emberek áhítoznak a leegyszerűsítésekre az élet bonyolultságával szembesülve, a szerelmi témájú „lányregényeken” kívül valószínűleg a komolytalan „young adult” típusú könyvek azok, amikkel Dunát lehet mostanság rekeszteni.

Az Alaska nyomában mégis működik, olyannyira, hogy a megvásárlása után gyakorlatilag együltő helyemben (jó, egy alvást közbeiktatva) végigolvastam.

Alaska Young (már a névválasztás is beszédes lesz) ugyan nem a főszereplőnk, de kétségkívül eredeti figura. Talán az a megkapó benne, hogy saját könyvtára van, vagy az, hogy nem utasítja el kapásból Miles (a valódi főszereplőnk) közeledését, vagy az, ahogy a maga módján segít hősünknek beilleszkedni a bentlakásos iskolában.

A könyv látszólag a bevált sémákkal operál, a gimis szereplők életében megjelenik az alkohol, stikában cigiznek, épp járnak valakivel vagy remélik, hogy járni fognak valakivel, mégis érdemes belekezdeni a kötetbe, mert John Green minden arányt tökéletesen érez a könyvben. Az író nem Harry Potter világát akarja felépíteni, ebből nem lesz többkötetes sorozat, neki egyszerűen csak van egy jó története. És az igazán kellemes olvasmányélményekhez sokszor ennyi bőven elég, ha sikerül egy elég jó történetet kellő arányérzékkel elmesélni.

Ami miatt John Green ezen története kiemelkedik a hasonlók közül, az a finom érzékenység, amivel a fiatal szereplőket megjeleníti. Alaska egyszerre az a lány, aki tudatosan épít magának könyvtárat, aki miatt Miles gondolkodás nélkül rágyújt, de aki úgy lázad, hogy a menők is felnéznek rá. Azonban feltűnő önállósága óvatosságra készteti a felnőtt olvasót, és indokkal. Ahogy haladunk előre az „előttéből” az „utánába”, egyre nyilvánvalóbb, hogy Alaska kiállása mögött olyan élettörténet bújik meg, amit kevesen szeretnének maguk is átélni. Főhősünk „természetesen” fülig szerelmes belé, de ahogy az már lenni szokott, időbe telik, mire Alaska észreveszi, és mire elérünk ehhez a jelentőségteljes pillanathoz, a pillanat jelentősége már teljesen máshova tolódik.

Miles, a főszereplő, és szobatársa, az „Ezredes” portréját hasonlóan finom ecsetvonásokkal vetette vászonra a szerző. Mindketten pont eléggé hitelesek, azáltal, hogy a kamaszfiúk életének főbb tényezői (vágyakozás dögös csajokra, ivás hányásokkal tarkítva, cigizés az állandó lelepleződés veszélye mellett, számítógépes játékok) mellett kiderül, hogy az Ezredes melyik tantárgyakban tehetséges, és az is, hogy miért, és jelentős szerepet kap Miles hobbija, aki híres emberek utolsó mondatait „gyűjti”.

Az Alaska nyomában lapjain megjelennek az iskolai csínytevések, kellő humorral ábrázolva, amelyek közben mi is Miles-székkal együtt izgulunk, hogy sikerüljön, amit kiterveltek. Lenyűgözőek a mellékszereplők is a román származású Larától kezdve a japán családból érkező Takumiig, épp azért mert Green nem fél megmutatni, hogy az ő jellemükben vagy múltjukban mi az a nehézség vagy seb, ami releváns a történet szempontjából. Átéljük velük, hogy milyen az, ha a helyi erők kiszúrnak az emberrel szimpla iskolai szivatás címén, átéljük, hogy milyen járni valakivel, aki másba szerelmes, és milyen szerelmesnek lenni valakibe, aki mással jár. És eközben peregnek az „előtte” napjai, hogy egyszer csak örökre megváltozzon a szereplők élete, és átkozhassuk magunkat, hogy miért nem szenteltünk figyelmet az időre vonatkozó jelzésnek a könyvben.

A történetet még itt is el lehetett volna szúrni, sőt, itt lehetett volna elszúrni igazán. Green azonban következetesen kiválasztotta, hogy mely szálak fontosak ahhoz, amit láttatni akar, és azáltal, hogy kézremegés nélkül a lényegesre fókuszál, méltó „utána” lapok következnek, amelyben az Ezredes matematikai képességeinek jelentősége mellett Miles filozófiai érdeklődése is szerephez jut.

Alaska nyomában úgy járhatunk, hogy a könyvben minden pont elég és pont jó. És milyen ritka az ilyesmi!

(először közzétéve: 2021. augusztus 3.)

Szabó Magda: Mézescsók Cerberusnak

Ismeretlen mestermű, írnám, de ez nem lenne teljesen igaz. Ismertnek végül is valamennyire ismert, a borítón szerepel Szabó Magda neve. Aki szándékoltan tőle szeretne olvasni, nyilván előbb-utóbb kézbe veszi a kötetet, akkor is, ha erről soha nem is hallott. Sokáig én sem hallottam. Amikor egyszer csak felkerült az egyébként olvasott Szabó Magda-kötetek fülszövegére a címe, azt hittem valami elfeledett verseskötet. Gondoltam, majd egyszer, ha nagyon ráérek, előveszem. Aztán eljött ez az idő.

Az első meglepetés: ez bizony nem verseskötet, hanem novellás! Kölcsönkönyv volt, ezért nem tájékozódtam alaposabban. Itt majdnem le is dobtam. Mindenkinek van gyengéje, én a novellákkal nem ápolok túl baráti viszonyt, de egy esély mindenkinek jár, Szabó Magdának kettő is, olvasni kezdtem hát.

És az első történettől kezdve úgy nőttem össze a könyvvel, mint ahogy csak a legnagyobbakkal szokás. Minden szabad percemben olvastam, velem volt a BKV-n, sétákon – mert mit lehet tudni – és ha az aznapi történetből még maradt lefekvés előtt, akkor azzal a tudattal tartottam a kötetet a kezemben, hogy a nap legjobb része még hátravan.

Mindezzel együtt lassan olvastam, a saját érdekemben. Nem azért, mintha a könyv nyelvezete nehézkes vagy a novellák történetvezetése követhetetlen lett volna. Éppen azért, mert súlyuk volt. A hosszától függetlenül szinte minden egyes történet felért egy egész regénnyel. Az ilyen minőségi írást pedig érdemes megtisztelni azzal, hogy időt hagyunk a történetnek, hogy dolgozzon bennünk. Néha akár több napot is hagytam egy-egy novellára, a hosszabbakat elnyújtottam, és szinte mindegyik után szünetet tartottam, hogy kiélvezhessem a Szabó Magda zsenijének köszönhetően kialakult belső képvezetés gyümölcseit.

Mestersége csúcsán ír így valaki, a kellő technikai tudás, lényeglátás és igazságérzet birtokában. Nem lepődtem meg, amikor kiderült, hogy az írónő nyolcvankét esztendős korában jelent meg a kötet. A történeteknek szorosan véve nincsen közük egymáshoz. Többségükben ugyan van utalás Szabó Magda családtagjaira, ahogy egyes regényeiben is, de nem mindegyikben. Ezzel együtt mégis azt javasolnám, hogy sorrendben olvassuk a történeteket, az ugyanis erősen szándékolt, és ahogy közeledünk a „végkifejlet” felé, ezt az olvasó is egyre hangsúlyosabban érzi.

A kötet attól mestermű, és attól roppantul szerethető, hogy az írónő eltökélt bizonyossággal életünk legfájdalmasabb pillanatairól ír. Nyolcvan fölött már nincsen hova szemérmeskedni, és Szabó Magda nem is teszi. Sebészi pontossággal vág, műt és varr el szálakat a történetekben. Egyszerre mindhárom Párka ő.

A Mézescsók Cerberusnak novelláit egyetlen jellemzőjük köti össze olyan szorosan, mintha egy láncot vennénk a kezünkbe: a hihetetlen lényeglátás. Mindannyiunk életében vannak szinte villámcsapásszerű események, esetleg események sorozata, amelyek alapvetően határozzák meg sorsunkat, és sokszor évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy kellő lélektani és tárgyi tudással felvértezve megfejthessük, hogy mi történt valójában. Ezt az ajándékot adja meg Szabó Magda az olvasóinak, akik követik őt Cerberus birodalmába.

Ha valami, a kötet emlékeztető, hogy az emberi szenvedésnek ezer arca van, hogy akaratlanul elképesztően kegyetlenek tudunk lenni egymással, miközben hihetetlenül vakok is. Néha a titkot tudni, és érteni, hogy valaki egy ilyen vérző, gyulladt, gennyes sebbel élt, az egyetlen feloldozás. És ahogy ráébredünk saját legnagyobb gyengeségeinkre, akkor értjük meg a másikat, aki minket pusztítana vagy épp áldana, mert a dimenziók egyre bővülnek és sokasodnak, ahogy előrehaladunk a kötetben.

Még csak kedvencet sem tudnék belőle ajánlani, mert valamilyen okból mindegyik az. A sorrendet azért érdemes mégis megtartani, mert mire az ember a kötet utolsó novellájához, a Parainesis-hez ér, már lélegzetvisszafojtva várja, hogy mi jöhet még, és akkor kapjuk ajándékul azt a rövid írást, amit Szabó Magda minden olvasójának ismernie kellene, úgy általában az életről.

Az a külön csodálatos a könyvben, hogy a kimunkált nyelvezet mellett a történetek különleges optikája még akkor is újraolvasásra sarkall, ha emlékszünk rá (és hogyne emlékeznénk), hogy mi fog történni. Sorrendben olvassuk. Nagyon lassan. Nem sok olyan kötet érkezik újonnan, ami ennyire tökéletes. Adjuk meg a mesterműnek a kellő tiszteletet. Magunknak is hálát fogunk adni érte az utolsó oldalon. És hamarosan talán nem is lesz annyira ismeretlen.

(először közzétéve: 2021. augusztus 3.)

Anna Gavalda: Szerettem őt

Anna Gavalda könyve ott kezdődik, ahol még manapság is kevés írás szokott. Chloét elhagyja a férje két kislányukkal, és az apósa elviszi pihenni a hétvégi házukba. Vannak persze szokatlan családi nexusok, de azért egy ilyen élethelyzetben az ember általában nem a férje közvetlen családjával szokta kiheverni a veszteséget. Mégis ez a történetünk kiindulópontja, amiből aztán egy csavarral kétszemélyes kamaradráma lesz. Csak éppen nem abban a történetben, amire először gondolnánk.

Mit mondhat egy rideg, az érzelmeit soha ki nem mutató üzletember a teljesen összetört menyének, akivel még különösebben jóban sem voltak?

Ha a megfelelő dolgok történtek meg vele, és a megfelelő önismerettel rendelkezik, akkor – mint kiderül – mindent, ami segíthet feldolgozni a jelent.

A Szerettem őt cselekménye ugyanis – elengedve a megcsalás, az elhagyatás, a szétesett család alaposan feldolgozott szólamait – az önazonosság körül forog. Pierre, az após, tudja, hogy milyennek látszik, és ezen a furcsa, magából kifordult hétvégén vele van valaki, aki végig tudja hallgatni a történetét. Chloénak ugyanis ekkor van szüksége rá, hogy valaki elmondja neki, hogy mekkora áldás, hogyha a párunk tud szakítani, és képes azt az embert választani, akihez igazán köze van – itt hagyva minket, de annak a lehetőségével, hogy ezt az embert valaki másban mi is megtaláljuk.

A könyv cselekményét nem a fiatalok kegyetlenséggel határos igazságérzete vezérli. A „józan” középkor könyve ez, amiben Pierre mögött már kőkemény döntések vannak, amikor már látszik, hogy melyik út hova vezet, amikor már megtudta a felesége, hogy megcsalja őt, és túlvannak azon az emberi méltóságukat porba romboló beszélgetésen, amikor felfedik a pozíciójukat, és megbeszélik, hogy miért maradnak mégis egymással – egy ismeretlen idegennel.

A Szerettem őt persze szürreális. Valójában senki nincsen olyan állapotban egy elhagyatást közvetlenül megélve, hogy egyáltalán képes legyen bárkit ilyen sokáig hallgatni. Mégis, az időzítés nem véletlen: lélektanilag ez az a pillanat, amikor még nem kezdődtek el az „utóvédharcok”, amikor még nem indult el a válás, amikor még a fájdalom tisztítótüzébe belefér, hogy Pierre átadja a saját verejtékével megszerzett tudást a szenvedésbe szinte belepusztuló, de végsősoron mégis kedvezőbb helyzetben lévő Chloénak.

Bátornak kell lenni ahhoz, hogy valaki el merje mondani valakinek, hogy ennyire gyáva volt.

Pierre története szinte klisékből építkezik. Ám az emberi lélek legnagyobb gyengeségeivel való szembenézés olyan páncélzatot ad a tanulságnak, amin nem érdemes fogást keresni. Igazából nem is szeretnénk, annyira le van minden csupaszítva.

Bele kell nézni abba a tükörbe, és jó alaposan megszemlélni, hogy kik vagyunk. Utána pedig rápillantani arra, hogy van-e még egy őszinte gesztusunk afelé az ember felé, akivel megosztjuk az életünket. Sokan nem döntünk helyesen elsőre, sokadszorra sem. De amikor valaki a gyengeségeinkkel együtt, talán épp amiatt szeret minket, őt kár lenne elszalasztani.

És Chloénak még van esélye erre.

(eredetileg közzétéve: 2021. augusztus 2.)

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Ahogy úgy tűnik, hogy múlik az idő, más könyveket keresek. Könyveket, amelyeknek a szóhasználata és ritmikája önmagában művészi szerelmeskedés a nyelvvel. Könyveket, amelyekben nemhogy azt nem lehet tudni, hogy mi fog történni a végén, de sokszor még azt sem, hogy a következő oldalon. Könyveket, amelyek valami olyan elemi erővel ragadják meg, hogy milyen mocsok és kín, ám egyúttal finomság, elemelkedettség és gyönyör kapcsolódik a létezésünkhöz, amelyekre csak keveseknek van rálátása. És Baricco mindezekről együtt ír lebilincselően ebben a kötetben.

A finom ecsetvonásokkal felvázolt, sokszor meseszerűen ható képi világnak van egy másik érzékszervhez kapcsolódó lüktetése is. A Tengeróceán nem magyarul íródott, és ezt nem szabad elfelejteni. Sajnálom, hogy nem tudok olaszul, mert így csak meggyőződésem, de bizonyosságot nem nyerhetek, hogy a fordító a remekbe szabott alapmű ellenére is vélhetőleg újraírta magyarul ezt a könyvet. Ahogy lapoztam egyet, a lapozás minden egyes aktusával szomorúbb is lettem, mert tudtam, hogy sem az első olvasás élménye, sem a könyv maga nem fog örökké tartani. Aztán ezt az érzést mégis le lehetett tenni a befejezésekkel, amelyek olyan megkoronázását adták a történetnek, amit csak azért tud az olvasó megsejteni, mert már az első sorokból egyértelmű, hogy kivételesen sokat adó műről van szó.

Megnyugtat, amikor valaki meglátja a sorsszerűséget, a lélek finom dinamikája által kínált keresztutakat, és hogy azok hol keresztezik egymást. És Baricco az összes elágazást látja és láttatja. És nem fél megmutatni azt sem, hogy mely pillanatokat hatja át valami olyan varázslat, ami mindannyiunk életében jelen van, csak nyilvánosan nem szoktunk beszélni ezekről a dimenziókról.

A Tengeróceán olyan minőségek egyvelege, amelyek legnagyobb szenvedéseinket és megszabadulásainkat idézik. Írhatnék a címről, de nem szeretnék. Írhatnék arról, hogy mégis milyen különös helyen játszódik ez a könyv, de arról sem fogok. Írhatnék a szereplőkről, a mesebelinek tűnőkről, és a szinte állatiasokról. És mégsem mondanék egyikkel sem semmit.

A kötetet olvasva nem csak gyanú, hanem bizonyosság: Baricco mindent tud rólunk. Mindent tud a sejtek, tudat és lelkiség ezen sajátos keveredéséről, ami alig teszi többé az embert, mint egy két lábon járó, hússal töltött, frissen tartott, állati ösztönei által motivált csontváz, és amelyben mégis képes a létezés kispolgári, folyamatosan korlátaiba ütköző figurája mellett azokat a rezdüléseket is megidézni, amelyre ezt a világot elhagyva majd – reményeim szerint – emlékezünk.

A mélységekről fizikailag fájdalmas olvasni. A magasságokról páratlan könnyedséggel repkedő.

Vajon mi történne, ha mindannyian ennyire ismernénk önmagunkat?

(eredetileg közzétéve: 2021. augusztus 2.)

Az elképzelhetetlen és a csaj

I.

2023-ban történt. Azért tartom fontosnak ezzel kezdeni ezt az írást, hogy egy percig ne vigasztalhassuk magunkat azzal, hogy az előző rendszerben, az előző évezredben, vagy ki tudja mikor. 2023-ban. Mertem venni egy lakást.

Hogy ez az ügylet a mai magyar társadalomban merészség, az nem volt számomra előzetesen egyértelmű, de ahogy elkezdtem intézni, azonnal kiderült, hogy egy tiltott mezsgyére keveredtem, ahonnan már nem fogok sértetlenül kikerülni.

A fantasztikusan kedves és együttműködő eladókkal történt lepacsizás után komoly ügyintézés állt előttem: ügyvéd, bank, papírmunka, szakik, egy kisebb felújítás. Az ügyvédeket leszámítva pedig – akik személyesen ismertek – szembe is jött a valóság.

Bemegyek a bankba, ahol gratulálnak, hogy ilyen szép lakást sikerült találnunk – így, többes számban. A banki alkalmazottnak annyira leesik az álla a hírtől, hogy egyedüli vevő vagyok és nem férjezett, hogy nem is tudja titkolni. De ők komoly kiképzést kapnak, módosítja a gratulációt, és onnantól már csak én vagyok az ügyfél, többször nem kell elmondanom, hogy a párom nem azért nincs velem, mert nem tudott elszabadulni, hanem mert nincsen.

Beszélek a szakikkal, akik kérdezik, hogy majd mikor telefonál a párom, és megadóan sóhajtanak, hogy nekem is elmondják, hogy mit kell csinálni, akkor majd beszéljük meg, és visszahívnak. Mély levegőt veszek, elmondom nekik is, hogy én leszek az egyetlen kapcsolattartó, én hozom a döntéseket, velem fognak végig beszélni.

Személyesen is találkozunk, eloszlik az előítélet, hogy egy nőnek csak akkor lehet pénze saját lakásra, ha a testét bocsátotta áruba (ez az eshetőség nem is kerül szóba, micsoda előítélet már megint: én csak házas lehetek, prostituált nem), vagy ha házas. Kölcsönösen megkedveljük egymást, tisztelettel szólunk egymáshoz, mondjuk ki is képeztem magam villanyszerelésből, parkettázásból és asztalosmunkákból: azzal áltatom magam, hogy észrevenném, ha megpróbálnának behúzni a csőbe.

—

Mi emberek, nem egymástól függetlenül létezünk. Vannak (voltak) szüleink, ha párunk esetleg nem is, de barátaink, ismerőseink, kollégáink.

Az én korosztályom – ha lett gyermeke – már gyereket nevel.

Nézzünk rá, hogy miket gondolunk másokról, hogy milyen előítéleteket adunk át a gyermekeinknek, hogy milyen előítéleteket ápolunk a kollégáinkkal, ismerősi körben, közeli barátokkal.

Nincsen rendben, 2023-ban, és azóta sem, hogy egy nőnek csak akkor lehet pénze lakásra, ha prostituált vagy házas. Ez egyszerűen nem így van, és nem is én vagyok az egyetlen kivétel a szabály alól az országban.

Kezeljük úgy egymást, ahogy minket szeretnénk, hogy kezelnének.

És ha nincsen rendben, hogy férfiként csak akkor vehetek saját lakást (negyven fölött, ráadásul), ha prostituált vagyok, vagy házas, akkor gondoljuk már ezt a társadalom női részéről is, akik úgy nagyjából az emberiség felét teszik ki, és nélkülük ki is pusztulna a társadalom – a biológiában kevésbé elmélyültek kedvéért hangsúlyoznám, hogy a férfiak is.

Végül bár látszólag kedves és hétköznapi dolog azt feltételezni, hogy minden embertársunk élete a belénk nevelt sémák szerint alakult, tehát: ha nő, ha férfi, házas, és negyven fölött már gyermeke is van, de valójában nagyon fájdalmas és bántó bármelyik feltételezés, mert aki tíz lombik után gyermektelen, annak is tőrdöfés a szívbe, hogy a csemete oviban van, csak azért nem láttuk még, és aki szenvedett egy másik emberrel történt súrlódásban, és úgy maradt egyedül, annak is, és (ha már Pride volt tegnap) akkor az LMBTQIA+ közösséghez tartozás lehetőségének feszegetésébe még bele sem fogtam.

Ha pedig a megszólítottunk kemény önismereti munkával megdolgozta a saját fájdalmát, és – szerencsére – nem okozunk neki fájdalmat, azért nem árt, ha tudjuk, hogy magunkról árulunk el a legtöbbet előítéleteink és vélekedéseink kirakatba állításával.

II.

Az Allee-ban futottunk össze. Ők ketten lassan beszélgetve, a mozgólépcső felé tartva, még egy kinyitott laptopot is cipelve, és én, aki előtt röpke 4 óra alatt piacozás, főzés, hajmosás és a Pride-ra való kijutás állt napi programként. A csaj. Nem siettem, de gyorsabban haladtam, mint ők. Rám néztek, majd össze, és felléptek a mozgólépcsőre egymás mellé, hogy ne tudjak elhaladni mellettük.

Egyre ritkábban, de vezetek Budapesten. Fel se vettem. Mi ez ahhoz képest, hogy a volán mögött naponta többen próbálnak megölni, mi meg szabálysértésnek aposztrofáljuk a gyilkossági kísérleteket, amiknek a 90%-a egyébként teljesen észrevétlen is marad.

Felértünk a mozgólépcsőn. Pechemre a két férfi is a piac felé vezető legrövidebb úton indult el. Szétterültek, amennyire két ember szét tud terülni egy kézben tartott laptoppal, jöttek szemből is, ők még jobban lelassultak, már azt hittem, hogy én látom itt csak a szándékosságot, aztán egy óvatlan pillanatban enyhült a szembe forgalom, én pedig elmentem mellettük. Jó nagy ívben kikerülve őket, neheztelés nélkül, jókedvűen.

Egyre több embertársunk hiszi – nem csak azt, hogy többek nálunk, de valami földöntúli okból azt is –, hogy süketek vagyunk. A laptopot tartó férfi (nálam kb. tizenöt évvel fiatalabb fiú) odafordul a másik, hasonló korú férfihoz, hogy: „A csaj elment mellettünk a bal oldalon.”

Tévedtek: az ember ment el mellettük. Egy ember. Véletlenül pont én. Aki csaj is, ezt nem vitatom. Nem tartok igényt a hölgy, nő, vagy úrihölgy megszólításokra, jól mértek föl, én egy csaj vagyok. De elsősorban ember.

Emberként az emberiség legszámosabb kisebbségéhez tartozom: a női nemhez.

Ez két nagyon könnyed, nagyon hétköznapi történet volt arról, hogy milyen az emberiség legnagyobb kisebbségéhez tartozni. Nem volt benne fogdosás, leitatás, durvább tárgyiasítás, a testrészeimről történt olyan értekezés, ami mögött nem lehet felfedezni azt, hogy a test egy emberi lényhez tartozik, vagy olyan kéretlen mozdulat, ami szerencsésebb országokban több év letöltendő börtönt jelent a másik félnek, nálunk meg csak egymásnak meséljük mi csajok, hogy mi történt velünk.

Ha nem megy jól az ennél csekélyebb tagú kisebbségekkel való tiszteletteljes bánásmód, az nem véletlen. Ha én nem ember vagyok, akit nem kell kicsinyes szórakozásból (vagy ki tudja miért) feltartani, ha sietek, hanem a másiknál kevesebb („a csaj”), akkor hogy hívjuk a transznemű, non-bináris, fogyatékkal élő, neurodivergens, szegényebb, csúnyább, bármilyen módon kiszolgáltatottabb embertársunkat? És hogy bánunk velük?

Miért gondoljuk azt, hogy ők kevesebbek nálunk? Miért kell azt gondolnunk, hogy valaki más kevesebb nálunk, ahhoz, hogy mi magunk többnek érezzük magunkat? Ez egy olyan lelki probléma, amit csak mi, a saját énmunkánkkal tudunk megoldani.

Ahhoz, hogy megtudjuk, hogy mi hogy vagyunk lelkileg, elég arra ránéznünk, hogy minek nevezzük azt a másik embert, akivel összesodort az élet az Allee mozgólépcsőjén, vagy bárhol máshol.

Nem fordultam vissza a két emberhez/férfihoz, pláne nem közöltem velük, hogy hol és mit tanultam vagy milyen hivatásrendbe tartozom. Elsétáltam, de elhoztam nektek ezt a történetet, ami sokunk története.

Aláírás: egy ember, aki ezután csaj is. Köszönöm, ha elsősorban emberként tudtok gondolni rám! Mindannyiunk miatt.