Karanténolvasmány az egészséges táplálkozásról alkotott tévhiteinkről
Rég voltam ilyen izgatott táplálkozásról szóló könyv kapcsán. Tim Spector Spoon-Fed című munkája (egyelőre csak angolul elérhető) egy nagyon rég tátongó piaci rést tölt be.
Egy ilyen témánál elengedhetetlen lenne, és itt meg is történik: az író relatíve transzparensen elmondja, hogy kikkel dolgozik együtt, kik adnak neki kutatási pénzt, és milyen kutatást végez. Ennek ellenére nincsen a könyvvel közvetlenül eladni szándékozott terméke. Ez is ritkaság!
Miután megosztja az olvasókkal, hogy kutatásai szerint a bélben található baktériumok sokkal jelentősebb szerepet töltenek be az emésztésünkben (és ezáltal az egészséges táplálkozásunkban), mint gondolnánk, ami miatt mindenkinek egyedileg összeállított étrendre lenne szüksége, alaposan megfigyelve a saját teste reakciót (amire azonban a könyv értelemszerűen nem tud vállalkozni, csak az olvasó), végigveszi az elmúlt évek, évtizedek legjelentősebb egészséges táplálkozási hiedelmeit.
És ez az, amit döbbenetes olvasni! Ír az étrend-kiegészítőkről, a cukorról, a sóról, a koleszterinről, a kávéról, az alkoholról, a vegánságról, a hús- és halfogyasztásról, és ami a lényeg: az alapul fekvő kutatási eredményekről. Amiket általában semmilyen weboldal, újság vagy dietetikus nem közöl.
Csak egy kiragadott példa: azt, hogy gyermekek számára egészségtelen kihagyni a reggelit, olyan kutatások alapján mondták ki, amelyben gyerekeket egyetlenegy napon (!) vizsgáltak, és amelyben az eredmények kb. harmada szerint volt kedvezőbb, ha reggeliztek (kétharmada szerint tehát nem). Nem úgy, hogy több hónapon át mondjuk hetente egyszer nem reggeliztek, hanem konkrétan egyetlenegy napon, és figyelmen kívül hagyva a kutatás végkövetkeztetését. És tele van a könyv hasonló példákkal. Nagyon tanulságos a várandós kismamáknak adott tanácsok sorát is végigolvasni Japántól Franciaországig…
A fejezetek között érdemes szünetet tartani, mert általában az a konklúzió, hogy az évek óta mindenhol megfellebbezhetetlen igazságként hirdetett tanácsoknak nincsen valós alapja, és ez egy idő után fárasztó tud lenni. De épp amiatt, hogy átlássuk, hogy milyen ténybeli adatok alapján alakítjuk a saját étkezésünket, nagyon-nagyon megéri elolvasni.
Kincset találtam. Igazából még valamikor tavaly, de ennek a könyvnek most van itt az ideje. Vannak emberek, zenék és könyvek, amik valami olyannak az esszenciái, hogy azt hiszed, ilyen nem is létezhet, de aztán újra és újra kiderül, hogy mégis itt vannak velünk. Ilyen ez a könyv is, ami – ha valami – tökéletesen passzol az idei, életünk legkülönösebb ünnepi időszakához. Különösen nagy szeretettel ajánlom olyanoknak, akik még nem lepték meg saját magukat valamivel.
A „The Abundance of Less” című könyvet (magyar fordítása sajnos még nincsen) már műfajilag is nehéz besorolni. Egy Japánba vetődött amerikai férfi írt könyvet olyan különleges emberekről-emberekkel, akikkel a Japánban töltött idő során találkozott. Nagyon leegyszerűsítve az ő életüket mutatja be a könyvben.
Hogy ez miért adhat sokat olyanoknak is, akiket adott esetben nem érdekel, hogy hogyan él néhány japán ember, pláne egy amerikai szemével?
A könyvben szereplő emberek azelőtt éltek a „slow life” mozgalom és a „simple living” elvei szerint, mielőtt egész iparágakat húztak fel erre, és pláne azelőtt, mielőtt idén mind magunkévá tettük a hesteg „maradjotthon” elvét. Amikor ők otthon maradtak, még nem létezett a Facebook, amin most erről írok. De ők azóta is otthon maradtak, és jól érzik magukat benne.
A könyv igazi különlegességét az adja, hogy a szerző elképesztő minőségben és tömörséggel ír minden lényeges elemről: az emberek múltjáról (többségük teljesen átlagos családban nőtt fel); arról, hogy hogyan valósítható meg a társadalomban, de annak peremén egy valóban fenntartható egyszerű élet, adott esetben több gyereket is nevelve; az emberek hivatásáról (rizstermesztés, fafaragás, papiruszkészítés, egyedi – mármint egyetlen egy példányban készült – könyvek készítése, zenész, keramikus), és arról, hogy milyen utat jártak be, amin eljutottak ehhez az életmódhoz, és mit is gondolnak a világról. A könyv nem igazi interjúkötet, inkább regény – igazából rövid leíró részek és beszélgetések váltakozó sorozata, amelyekből pont annyit tudunk meg a vonatkozó japán, nepáli, indiai stb. eszmei háttérről, ami megérteti az életutat, de mégsem taszítja az olvasót követhetetlen tudományos mélységekbe. És nyelvileg is gyönyörű, azzal együtt, hogy a lefordíthatatlan japán kifejezésekről is őszintén ír a szerző.
Egy olyan könyv, amit bárhol üt föl az ember, azonnal beszippantja, és lehetetlen letenni. Csupa kedvenc résszel. Ide mégis az egyik zárórészt választottam:
After breakfast, as the autumn air fills the house, I ask him, „What is the thing you are most glad about the life you have chosen?”
„That I am here,” he answers with complete certainty: „That I exist. That’s the biggest mystery, and the biggest miracle. That I am not living in tomorrow. When I was young, I was searching, whether in the psychedelic movement or in India; and now I have arrived finally at … being here.”
És ezért különleges, mert erről szól az egész, hogy miért jó nekünk itt és most, mármint itt és most is, a járvány alatt is. Van ilyen könyv. A könyvről is könyvet lehetne írni.
(a bejegyzés alapjául szolgáló írás 2020. december 19-én született)
Néha fontos, hogy megpihenjünk, ne vegyük annyira komolyan az életet, de előfordul, hogy az embernek ilyenkor is van kedve valami jót olvasni. Most erre teszek javaslatot. Az ún. „young adult” kategóriába tartozó könyvek sokszor tartogatnak kellemetlen meglepetést. A világképük és cselekményük túlságosan leegyszerűsített, hogy a szereplők lélekrajzáról (már persze ha jutott ilyen nekik), ne is beszéljünk. És egy idő után minden előrelátható: ha a történet túl sematikus, akkor azért tudjuk, hogy mi fog történni, ha pedig azzal szeretne kitűnni a szerző, hogy teljesen valószerűtlen csavarokat visz az írásba, annak is rá lehet érezni a logikájára. A helyzetet nehezíti, hogy mivel az emberek áhítoznak a leegyszerűsítésekre az élet bonyolultságával szembesülve, a szerelmi témájú „lányregényeken” kívül valószínűleg a komolytalan „young adult” típusú könyvek azok, amikkel Dunát lehet mostanság rekeszteni.
Az Alaska nyomában mégis működik, olyannyira, hogy a megvásárlása után gyakorlatilag együltő helyemben (jó, egy alvást közbeiktatva) végigolvastam.
Alaska Young (már a névválasztás is beszédes lesz) ugyan nem a főszereplőnk, de kétségkívül eredeti figura. Talán az a megkapó benne, hogy saját könyvtára van, vagy az, hogy nem utasítja el kapásból Miles (a valódi főszereplőnk) közeledését, vagy az, ahogy a maga módján segít hősünknek beilleszkedni a bentlakásos iskolában.
A könyv látszólag a bevált sémákkal operál, a gimis szereplők életében megjelenik az alkohol, stikában cigiznek, épp járnak valakivel vagy remélik, hogy járni fognak valakivel, mégis érdemes belekezdeni a kötetbe, mert John Green minden arányt tökéletesen érez a könyvben. Az író nem Harry Potter világát akarja felépíteni, ebből nem lesz többkötetes sorozat, neki egyszerűen csak van egy jó története. És az igazán kellemes olvasmányélményekhez sokszor ennyi bőven elég, ha sikerül egy elég jó történetet kellő arányérzékkel elmesélni.
Ami miatt John Green ezen története kiemelkedik a hasonlók közül, az a finom érzékenység, amivel a fiatal szereplőket megjeleníti. Alaska egyszerre az a lány, aki tudatosan épít magának könyvtárat, aki miatt Miles gondolkodás nélkül rágyújt, de aki úgy lázad, hogy a menők is felnéznek rá. Azonban feltűnő önállósága óvatosságra készteti a felnőtt olvasót, és indokkal. Ahogy haladunk előre az „előttéből” az „utánába”, egyre nyilvánvalóbb, hogy Alaska kiállása mögött olyan élettörténet bújik meg, amit kevesen szeretnének maguk is átélni. Főhősünk „természetesen” fülig szerelmes belé, de ahogy az már lenni szokott, időbe telik, mire Alaska észreveszi, és mire elérünk ehhez a jelentőségteljes pillanathoz, a pillanat jelentősége már teljesen máshova tolódik.
Miles, a főszereplő, és szobatársa, az „Ezredes” portréját hasonlóan finom ecsetvonásokkal vetette vászonra a szerző. Mindketten pont eléggé hitelesek, azáltal, hogy a kamaszfiúk életének főbb tényezői (vágyakozás dögös csajokra, ivás hányásokkal tarkítva, cigizés az állandó lelepleződés veszélye mellett, számítógépes játékok) mellett kiderül, hogy az Ezredes melyik tantárgyakban tehetséges, és az is, hogy miért, és jelentős szerepet kap Miles hobbija, aki híres emberek utolsó mondatait „gyűjti”.
Az Alaska nyomában lapjain megjelennek az iskolai csínytevések, kellő humorral ábrázolva, amelyek közben mi is Miles-székkal együtt izgulunk, hogy sikerüljön, amit kiterveltek. Lenyűgözőek a mellékszereplők is a román származású Larától kezdve a japán családból érkező Takumiig, épp azért mert Green nem fél megmutatni, hogy az ő jellemükben vagy múltjukban mi az a nehézség vagy seb, ami releváns a történet szempontjából. Átéljük velük, hogy milyen az, ha a helyi erők kiszúrnak az emberrel szimpla iskolai szivatás címén, átéljük, hogy milyen járni valakivel, aki másba szerelmes, és milyen szerelmesnek lenni valakibe, aki mással jár. És eközben peregnek az „előtte” napjai, hogy egyszer csak örökre megváltozzon a szereplők élete, és átkozhassuk magunkat, hogy miért nem szenteltünk figyelmet az időre vonatkozó jelzésnek a könyvben.
A történetet még itt is el lehetett volna szúrni, sőt, itt lehetett volna elszúrni igazán. Green azonban következetesen kiválasztotta, hogy mely szálak fontosak ahhoz, amit láttatni akar, és azáltal, hogy kézremegés nélkül a lényegesre fókuszál, méltó „utána” lapok következnek, amelyben az Ezredes matematikai képességeinek jelentősége mellett Miles filozófiai érdeklődése is szerephez jut.
Alaska nyomában úgy járhatunk, hogy a könyvben minden pont elég és pont jó. És milyen ritka az ilyesmi!
Ismeretlen mestermű, írnám, de ez nem lenne teljesen igaz. Ismertnek végül is valamennyire ismert, a borítón szerepel Szabó Magda neve. Aki szándékoltan tőle szeretne olvasni, nyilván előbb-utóbb kézbe veszi a kötetet, akkor is, ha erről soha nem is hallott. Sokáig én sem hallottam. Amikor egyszer csak felkerült az egyébként olvasott Szabó Magda-kötetek fülszövegére a címe, azt hittem valami elfeledett verseskötet. Gondoltam, majd egyszer, ha nagyon ráérek, előveszem. Aztán eljött ez az idő.
Az első meglepetés: ez bizony nem verseskötet, hanem novellás! Kölcsönkönyv volt, ezért nem tájékozódtam alaposabban. Itt majdnem le is dobtam. Mindenkinek van gyengéje, én a novellákkal nem ápolok túl baráti viszonyt, de egy esély mindenkinek jár, Szabó Magdának kettő is, olvasni kezdtem hát.
És az első történettől kezdve úgy nőttem össze a könyvvel, mint ahogy csak a legnagyobbakkal szokás. Minden szabad percemben olvastam, velem volt a BKV-n, sétákon – mert mit lehet tudni – és ha az aznapi történetből még maradt lefekvés előtt, akkor azzal a tudattal tartottam a kötetet a kezemben, hogy a nap legjobb része még hátravan.
Mindezzel együtt lassan olvastam, a saját érdekemben. Nem azért, mintha a könyv nyelvezete nehézkes vagy a novellák történetvezetése követhetetlen lett volna. Éppen azért, mert súlyuk volt. A hosszától függetlenül szinte minden egyes történet felért egy egész regénnyel. Az ilyen minőségi írást pedig érdemes megtisztelni azzal, hogy időt hagyunk a történetnek, hogy dolgozzon bennünk. Néha akár több napot is hagytam egy-egy novellára, a hosszabbakat elnyújtottam, és szinte mindegyik után szünetet tartottam, hogy kiélvezhessem a Szabó Magda zsenijének köszönhetően kialakult belső képvezetés gyümölcseit.
Mestersége csúcsán ír így valaki, a kellő technikai tudás, lényeglátás és igazságérzet birtokában. Nem lepődtem meg, amikor kiderült, hogy az írónő nyolcvankét esztendős korában jelent meg a kötet. A történeteknek szorosan véve nincsen közük egymáshoz. Többségükben ugyan van utalás Szabó Magda családtagjaira, ahogy egyes regényeiben is, de nem mindegyikben. Ezzel együtt mégis azt javasolnám, hogy sorrendben olvassuk a történeteket, az ugyanis erősen szándékolt, és ahogy közeledünk a „végkifejlet” felé, ezt az olvasó is egyre hangsúlyosabban érzi.
A kötet attól mestermű, és attól roppantul szerethető, hogy az írónő eltökélt bizonyossággal életünk legfájdalmasabb pillanatairól ír. Nyolcvan fölött már nincsen hova szemérmeskedni, és Szabó Magda nem is teszi. Sebészi pontossággal vág, műt és varr el szálakat a történetekben. Egyszerre mindhárom Párka ő.
A Mézescsók Cerberusnak novelláit egyetlen jellemzőjük köti össze olyan szorosan, mintha egy láncot vennénk a kezünkbe: a hihetetlen lényeglátás. Mindannyiunk életében vannak szinte villámcsapásszerű események, esetleg események sorozata, amelyek alapvetően határozzák meg sorsunkat, és sokszor évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy kellő lélektani és tárgyi tudással felvértezve megfejthessük, hogy mi történt valójában. Ezt az ajándékot adja meg Szabó Magda az olvasóinak, akik követik őt Cerberus birodalmába.
Ha valami, a kötet emlékeztető, hogy az emberi szenvedésnek ezer arca van, hogy akaratlanul elképesztően kegyetlenek tudunk lenni egymással, miközben hihetetlenül vakok is. Néha a titkot tudni, és érteni, hogy valaki egy ilyen vérző, gyulladt, gennyes sebbel élt, az egyetlen feloldozás. És ahogy ráébredünk saját legnagyobb gyengeségeinkre, akkor értjük meg a másikat, aki minket pusztítana vagy épp áldana, mert a dimenziók egyre bővülnek és sokasodnak, ahogy előrehaladunk a kötetben.
Még csak kedvencet sem tudnék belőle ajánlani, mert valamilyen okból mindegyik az. A sorrendet azért érdemes mégis megtartani, mert mire az ember a kötet utolsó novellájához, a Parainesis-hez ér, már lélegzetvisszafojtva várja, hogy mi jöhet még, és akkor kapjuk ajándékul azt a rövid írást, amit Szabó Magda minden olvasójának ismernie kellene, úgy általában az életről.
Az a külön csodálatos a könyvben, hogy a kimunkált nyelvezet mellett a történetek különleges optikája még akkor is újraolvasásra sarkall, ha emlékszünk rá (és hogyne emlékeznénk), hogy mi fog történni. Sorrendben olvassuk. Nagyon lassan. Nem sok olyan kötet érkezik újonnan, ami ennyire tökéletes. Adjuk meg a mesterműnek a kellő tiszteletet. Magunknak is hálát fogunk adni érte az utolsó oldalon. És hamarosan talán nem is lesz annyira ismeretlen.
Anna Gavalda könyve ott kezdődik, ahol még manapság is kevés írás szokott. Chloét elhagyja a férje két kislányukkal, és az apósa elviszi pihenni a hétvégi házukba. Vannak persze szokatlan családi nexusok, de azért egy ilyen élethelyzetben az ember általában nem a férje közvetlen családjával szokta kiheverni a veszteséget. Mégis ez a történetünk kiindulópontja, amiből aztán egy csavarral kétszemélyes kamaradráma lesz. Csak éppen nem abban a történetben, amire először gondolnánk.
Mit mondhat egy rideg, az érzelmeit soha ki nem mutató üzletember a teljesen összetört menyének, akivel még különösebben jóban sem voltak?
Ha a megfelelő dolgok történtek meg vele, és a megfelelő önismerettel rendelkezik, akkor – mint kiderül – mindent, ami segíthet feldolgozni a jelent.
A Szerettem őt cselekménye ugyanis – elengedve a megcsalás, az elhagyatás, a szétesett család alaposan feldolgozott szólamait – az önazonosság körül forog. Pierre, az após, tudja, hogy milyennek látszik, és ezen a furcsa, magából kifordult hétvégén vele van valaki, aki végig tudja hallgatni a történetét. Chloénak ugyanis ekkor van szüksége rá, hogy valaki elmondja neki, hogy mekkora áldás, hogyha a párunk tud szakítani, és képes azt az embert választani, akihez igazán köze van – itt hagyva minket, de annak a lehetőségével, hogy ezt az embert valaki másban mi is megtaláljuk.
A könyv cselekményét nem a fiatalok kegyetlenséggel határos igazságérzete vezérli. A „józan” középkor könyve ez, amiben Pierre mögött már kőkemény döntések vannak, amikor már látszik, hogy melyik út hova vezet, amikor már megtudta a felesége, hogy megcsalja őt, és túlvannak azon az emberi méltóságukat porba romboló beszélgetésen, amikor felfedik a pozíciójukat, és megbeszélik, hogy miért maradnak mégis egymással – egy ismeretlen idegennel.
A Szerettem őt persze szürreális. Valójában senki nincsen olyan állapotban egy elhagyatást közvetlenül megélve, hogy egyáltalán képes legyen bárkit ilyen sokáig hallgatni. Mégis, az időzítés nem véletlen: lélektanilag ez az a pillanat, amikor még nem kezdődtek el az „utóvédharcok”, amikor még nem indult el a válás, amikor még a fájdalom tisztítótüzébe belefér, hogy Pierre átadja a saját verejtékével megszerzett tudást a szenvedésbe szinte belepusztuló, de végsősoron mégis kedvezőbb helyzetben lévő Chloénak.
Bátornak kell lenni ahhoz, hogy valaki el merje mondani valakinek, hogy ennyire gyáva volt.
Pierre története szinte klisékből építkezik. Ám az emberi lélek legnagyobb gyengeségeivel való szembenézés olyan páncélzatot ad a tanulságnak, amin nem érdemes fogást keresni. Igazából nem is szeretnénk, annyira le van minden csupaszítva.
Bele kell nézni abba a tükörbe, és jó alaposan megszemlélni, hogy kik vagyunk. Utána pedig rápillantani arra, hogy van-e még egy őszinte gesztusunk afelé az ember felé, akivel megosztjuk az életünket. Sokan nem döntünk helyesen elsőre, sokadszorra sem. De amikor valaki a gyengeségeinkkel együtt, talán épp amiatt szeret minket, őt kár lenne elszalasztani.
Ahogy úgy tűnik, hogy múlik az idő, más könyveket keresek. Könyveket, amelyeknek a szóhasználata és ritmikája önmagában művészi szerelmeskedés a nyelvvel. Könyveket, amelyekben nemhogy azt nem lehet tudni, hogy mi fog történni a végén, de sokszor még azt sem, hogy a következő oldalon. Könyveket, amelyek valami olyan elemi erővel ragadják meg, hogy milyen mocsok és kín, ám egyúttal finomság, elemelkedettség és gyönyör kapcsolódik a létezésünkhöz, amelyekre csak keveseknek van rálátása. És Baricco mindezekről együtt ír lebilincselően ebben a kötetben.
A finom ecsetvonásokkal felvázolt, sokszor meseszerűen ható képi világnak van egy másik érzékszervhez kapcsolódó lüktetése is. A Tengeróceán nem magyarul íródott, és ezt nem szabad elfelejteni. Sajnálom, hogy nem tudok olaszul, mert így csak meggyőződésem, de bizonyosságot nem nyerhetek, hogy a fordító a remekbe szabott alapmű ellenére is vélhetőleg újraírta magyarul ezt a könyvet. Ahogy lapoztam egyet, a lapozás minden egyes aktusával szomorúbb is lettem, mert tudtam, hogy sem az első olvasás élménye, sem a könyv maga nem fog örökké tartani. Aztán ezt az érzést mégis le lehetett tenni a befejezésekkel, amelyek olyan megkoronázását adták a történetnek, amit csak azért tud az olvasó megsejteni, mert már az első sorokból egyértelmű, hogy kivételesen sokat adó műről van szó.
Megnyugtat, amikor valaki meglátja a sorsszerűséget, a lélek finom dinamikája által kínált keresztutakat, és hogy azok hol keresztezik egymást. És Baricco az összes elágazást látja és láttatja. És nem fél megmutatni azt sem, hogy mely pillanatokat hatja át valami olyan varázslat, ami mindannyiunk életében jelen van, csak nyilvánosan nem szoktunk beszélni ezekről a dimenziókról.
A Tengeróceán olyan minőségek egyvelege, amelyek legnagyobb szenvedéseinket és megszabadulásainkat idézik. Írhatnék a címről, de nem szeretnék. Írhatnék arról, hogy mégis milyen különös helyen játszódik ez a könyv, de arról sem fogok. Írhatnék a szereplőkről, a mesebelinek tűnőkről, és a szinte állatiasokról. És mégsem mondanék egyikkel sem semmit.
A kötetet olvasva nem csak gyanú, hanem bizonyosság: Baricco mindent tud rólunk. Mindent tud a sejtek, tudat és lelkiség ezen sajátos keveredéséről, ami alig teszi többé az embert, mint egy két lábon járó, hússal töltött, frissen tartott, állati ösztönei által motivált csontváz, és amelyben mégis képes a létezés kispolgári, folyamatosan korlátaiba ütköző figurája mellett azokat a rezdüléseket is megidézni, amelyre ezt a világot elhagyva majd – reményeim szerint – emlékezünk.
A mélységekről fizikailag fájdalmas olvasni. A magasságokról páratlan könnyedséggel repkedő.
Vajon mi történne, ha mindannyian ennyire ismernénk önmagunkat?
2023-ban történt. Azért tartom fontosnak ezzel kezdeni ezt az írást, hogy egy percig ne vigasztalhassuk magunkat azzal, hogy az előző rendszerben, az előző évezredben, vagy ki tudja mikor. 2023-ban. Mertem venni egy lakást.
Hogy ez az ügylet a mai magyar társadalomban merészség, az nem volt számomra előzetesen egyértelmű, de ahogy elkezdtem intézni, azonnal kiderült, hogy egy tiltott mezsgyére keveredtem, ahonnan már nem fogok sértetlenül kikerülni.
A fantasztikusan kedves és együttműködő eladókkal történt lepacsizás után komoly ügyintézés állt előttem: ügyvéd, bank, papírmunka, szakik, egy kisebb felújítás. Az ügyvédeket leszámítva pedig – akik személyesen ismertek – szembe is jött a valóság.
Bemegyek a bankba, ahol gratulálnak, hogy ilyen szép lakást sikerült találnunk – így, többes számban. A banki alkalmazottnak annyira leesik az álla a hírtől, hogy egyedüli vevő vagyok és nem férjezett, hogy nem is tudja titkolni. De ők komoly kiképzést kapnak, módosítja a gratulációt, és onnantól már csak én vagyok az ügyfél, többször nem kell elmondanom, hogy a párom nem azért nincs velem, mert nem tudott elszabadulni, hanem mert nincsen.
Beszélek a szakikkal, akik kérdezik, hogy majd mikor telefonál a párom, és megadóan sóhajtanak, hogy nekem is elmondják, hogy mit kell csinálni, akkor majd beszéljük meg, és visszahívnak. Mély levegőt veszek, elmondom nekik is, hogy én leszek az egyetlen kapcsolattartó, én hozom a döntéseket, velem fognak végig beszélni.
Személyesen is találkozunk, eloszlik az előítélet, hogy egy nőnek csak akkor lehet pénze saját lakásra, ha a testét bocsátotta áruba (ez az eshetőség nem is kerül szóba, micsoda előítélet már megint: én csak házas lehetek, prostituált nem), vagy ha házas. Kölcsönösen megkedveljük egymást, tisztelettel szólunk egymáshoz, mondjuk ki is képeztem magam villanyszerelésből, parkettázásból és asztalosmunkákból: azzal áltatom magam, hogy észrevenném, ha megpróbálnának behúzni a csőbe.
—
Mi emberek, nem egymástól függetlenül létezünk. Vannak (voltak) szüleink, ha párunk esetleg nem is, de barátaink, ismerőseink, kollégáink.
Az én korosztályom – ha lett gyermeke – már gyereket nevel.
Nézzünk rá, hogy miket gondolunk másokról, hogy milyen előítéleteket adunk át a gyermekeinknek, hogy milyen előítéleteket ápolunk a kollégáinkkal, ismerősi körben, közeli barátokkal.
Nincsen rendben, 2023-ban, és azóta sem, hogy egy nőnek csak akkor lehet pénze lakásra, ha prostituált vagy házas. Ez egyszerűen nem így van, és nem is én vagyok az egyetlen kivétel a szabály alól az országban.
Kezeljük úgy egymást, ahogy minket szeretnénk, hogy kezelnének.
És ha nincsen rendben, hogy férfiként csak akkor vehetek saját lakást (negyven fölött, ráadásul), ha prostituált vagyok, vagy házas, akkor gondoljuk már ezt a társadalom női részéről is, akik úgy nagyjából az emberiség felét teszik ki, és nélkülük ki is pusztulna a társadalom – a biológiában kevésbé elmélyültek kedvéért hangsúlyoznám, hogy a férfiak is.
Végül bár látszólag kedves és hétköznapi dolog azt feltételezni, hogy minden embertársunk élete a belénk nevelt sémák szerint alakult, tehát: ha nő, ha férfi, házas, és negyven fölött már gyermeke is van, de valójában nagyon fájdalmas és bántó bármelyik feltételezés, mert aki tíz lombik után gyermektelen, annak is tőrdöfés a szívbe, hogy a csemete oviban van, csak azért nem láttuk még, és aki szenvedett egy másik emberrel történt súrlódásban, és úgy maradt egyedül, annak is, és (ha már Pride volt tegnap) akkor az LMBTQIA+ közösséghez tartozás lehetőségének feszegetésébe még bele sem fogtam.
Ha pedig a megszólítottunk kemény önismereti munkával megdolgozta a saját fájdalmát, és – szerencsére – nem okozunk neki fájdalmat, azért nem árt, ha tudjuk, hogy magunkról árulunk el a legtöbbet előítéleteink és vélekedéseink kirakatba állításával.
II.
Az Allee-ban futottunk össze. Ők ketten lassan beszélgetve, a mozgólépcső felé tartva, még egy kinyitott laptopot is cipelve, és én, aki előtt röpke 4 óra alatt piacozás, főzés, hajmosás és a Pride-ra való kijutás állt napi programként. A csaj. Nem siettem, de gyorsabban haladtam, mint ők. Rám néztek, majd össze, és felléptek a mozgólépcsőre egymás mellé, hogy ne tudjak elhaladni mellettük.
Egyre ritkábban, de vezetek Budapesten. Fel se vettem. Mi ez ahhoz képest, hogy a volán mögött naponta többen próbálnak megölni, mi meg szabálysértésnek aposztrofáljuk a gyilkossági kísérleteket, amiknek a 90%-a egyébként teljesen észrevétlen is marad.
Felértünk a mozgólépcsőn. Pechemre a két férfi is a piac felé vezető legrövidebb úton indult el. Szétterültek, amennyire két ember szét tud terülni egy kézben tartott laptoppal, jöttek szemből is, ők még jobban lelassultak, már azt hittem, hogy én látom itt csak a szándékosságot, aztán egy óvatlan pillanatban enyhült a szembe forgalom, én pedig elmentem mellettük. Jó nagy ívben kikerülve őket, neheztelés nélkül, jókedvűen.
Egyre több embertársunk hiszi – nem csak azt, hogy többek nálunk, de valami földöntúli okból azt is –, hogy süketek vagyunk. A laptopot tartó férfi (nálam kb. tizenöt évvel fiatalabb fiú) odafordul a másik, hasonló korú férfihoz, hogy: „A csaj elment mellettünk a bal oldalon.”
Tévedtek: az ember ment el mellettük. Egy ember. Véletlenül pont én. Aki csaj is, ezt nem vitatom. Nem tartok igényt a hölgy, nő, vagy úrihölgy megszólításokra, jól mértek föl, én egy csaj vagyok. De elsősorban ember.
Emberként az emberiség legszámosabb kisebbségéhez tartozom: a női nemhez.
Ez két nagyon könnyed, nagyon hétköznapi történet volt arról, hogy milyen az emberiség legnagyobb kisebbségéhez tartozni. Nem volt benne fogdosás, leitatás, durvább tárgyiasítás, a testrészeimről történt olyan értekezés, ami mögött nem lehet felfedezni azt, hogy a test egy emberi lényhez tartozik, vagy olyan kéretlen mozdulat, ami szerencsésebb országokban több év letöltendő börtönt jelent a másik félnek, nálunk meg csak egymásnak meséljük mi csajok, hogy mi történt velünk.
Ha nem megy jól az ennél csekélyebb tagú kisebbségekkel való tiszteletteljes bánásmód, az nem véletlen. Ha én nem ember vagyok, akit nem kell kicsinyes szórakozásból (vagy ki tudja miért) feltartani, ha sietek, hanem a másiknál kevesebb („a csaj”), akkor hogy hívjuk a transznemű, non-bináris, fogyatékkal élő, neurodivergens, szegényebb, csúnyább, bármilyen módon kiszolgáltatottabb embertársunkat? És hogy bánunk velük?
Miért gondoljuk azt, hogy ők kevesebbek nálunk? Miért kell azt gondolnunk, hogy valaki más kevesebb nálunk, ahhoz, hogy mi magunk többnek érezzük magunkat? Ez egy olyan lelki probléma, amit csak mi, a saját énmunkánkkal tudunk megoldani.
Ahhoz, hogy megtudjuk, hogy mi hogy vagyunk lelkileg, elég arra ránéznünk, hogy minek nevezzük azt a másik embert, akivel összesodort az élet az Allee mozgólépcsőjén, vagy bárhol máshol.
Nem fordultam vissza a két emberhez/férfihoz, pláne nem közöltem velük, hogy hol és mit tanultam vagy milyen hivatásrendbe tartozom. Elsétáltam, de elhoztam nektek ezt a történetet, ami sokunk története.
Aláírás: egy ember, aki ezután csaj is. Köszönöm, ha elsősorban emberként tudtok gondolni rám! Mindannyiunk miatt.
Elérte a felújítás hulláma szűkebb pátriámat, Gazdagrétet. A Kaptató sétány újult meg kb. három hónap alatt – ez a lakótelepet kettészelő út, amin a telep aljától a tetejéig megszakítás nélkül végig lehet sétálni. Nem az egész út újult meg, gondolom azért, mert ha sikerülne valamit nyugati módra intézni, akkor váratlanul utolérnénk Ausztriát, és csak a jó ég a megmondhatója, hogy akkor mi történne, de hogy teljesen új politikai programot kellene írnia minden hazai szereplőnek az garantált. Így aztán körülbelül az út felét újították fel.
A felújítás egyik fontos eleme egy szombati munkavégzés volt (nem áthelyezett munkanapon), amikor délelőtt 10 és délután 16 óra között egy diszkrét ebédszünetet leszámítva folyamatosan a betont bontották el, gyors fejszámolással mintegy kétezer ember napját elviselhetetlenné téve. Negyvenhárom év alatt még semmi nem vett rá, hogy bármilyen panasszal az önkormányzathoz forduljak, ez viszont levitte az ingerküszöbömet – becsületére legyen mondva, a megválasztott képviselő beszélt a vállalkozóval, és a többi hétvégén sikerült megoldani, hogy csendesebb munkákat végezzenek.
Amikor végre újra birtokba vehettük az ideiglenes építési területet, döbbenten tapasztaltam, hogy a felújításnak lett egy váratlan mellékhatása: annyira egyforma lett az út, hogy főleg esténként arrafelé sétálva sokszor nem tudtam eldönteni, hogy hol vagyok. Eltűntek az ismerős hepehupák, az apró úthibák, egyformaságával tüntetett az út szélén a frissen telepített növényzet.
A kellemes esti sétáim így helyenként már-már rémálomba fordultak, abba a típusú rémálomba, amikor az ember álmában arra ébred, hogy egy sötét, ismeretlen erdőben szalad, azonnal, ösztönösen tudja, hogy teljesen el van veszve, és elképzelése sincs, hogyan fogja elveszettségéből meglelni a kiutat.
Az idő mindenen és mindannyiunkon nyomot hagy, és talán nem véletlenül. Ahelyett, hogy elfogadnánk simogató kezét, igyekszünk eltörölni nyomait, mintha ő hibázna. De ha minden nyomát eltöröljük, honnan fogjuk tudni, hogy kik vagyunk, hol járunk és merre tartunk?
Második
Bécs sok ajándékot tartogatott, olyanokat, amiket nem boltban és nem pénzért lehet venni. A szálloda felé tartva a várost figyeltem a metrón, mikor az egyik ötemeletes ház legfelső emeletén egy erkélyről lelógó felirat megragadta a figyelmemet. Írója tömören foglalta össze az érzéseit: „Mir fehlt das Meer”, azaz „Hiányzik a tenger”.
A felirat művészet volt a szó legszebb értelmében, kommunikációs gyöngyszem. A szerző szemmel láthatóan profi volt, aki pontosan tudta, hogy mit alkot.
A mondat első szava, a mir, azaz nekem olyan erővel vonzza oda a tekintetet, amire egy sima der/die/das névelő soha nem lett volna képes. A mondat egyértelmű, tömör, lényegre törő, és a legelsőnek bizonyult nyári hétvégén univerzális érzést fogalmazott meg az alaposan letérkövezett osztrák fővárosban. A visszaúton megpróbáltam lefotózni. A velem szemben ülő férfi kicsit feszengett – az ő nézőpontjából egészen úgy tűnt, mintha őt próbáltam volna megörökíteni –, így persze túl későn emeltem fel a mobilt, és csak a házat örökítettem meg. Kérlek, ha még kint lóg, és a Pilgramgasse felé jártok, gondoljatok rám.
Harmadik
Ha az ember jókor jár jó helyen, az élet adja a vezetőt.
A bécsi központi temetőben tett sétám előtt nem gondoltam volna, hogy épp Falco sírjánál találkozunk majd, de így esett. A koppenhágai piknikezős, kerékpározós, laza temetői látogatás után a Zentral Friedhof hamar egyértelművé tette, hogy itt bizony más szelek fújnak. A koppenhágai temetőhöz ingyen applikáció dukált, itt viszont jelképes 2 euró a térkép, ha az embernek van kedve osztrák hírességek sírjait böngészni. Ha pedig fiákerrel szeretne kocsikázni, akkor az út hosszától függően szemmel jobban látható 65 vagy 110 euróért azt is megteheti.
Ezt a lehetőséget inkább kihagytam, meg már egyébként is túl későre járt, és inkább a Google Mapsre bíztam magam, ami elárulta a temetőben lévő sztúpa, továbbá Beethoven és Falco sírjának helyét.
Falco személye talán magyarázatra szorul a német nyelvet soha nem tanult olvasó számára; ő volt az első olyan énekes, akinek német nyelvű (Rock Me Amadeus című) dala megszerezte az első helyet az USA-ban az ún. Billboard charts-on. Ez az osztrákok számára éppen akkora siker, mintha egy magyar énekes magyar nyelvű dala könyvelhetne el hasonló eredményt.
Falco a gimis éveim alatt halt meg, amikor a német VIVA műsorain és toplistáin csüngtünk hétről hétre, és élveztük, hogy értjük az ún. VJ-k (műsorvezetők, a VJ pedig a video jockey rövidítése) által beszélt szlenget is. Én az Out of the Dark című számát kedveltem igazán, rajongónak nem vallanám magam, de gondoltam, ha már itt járok, ellátogatok a sírjához.
A sír a leglátogatottabbnak bizonyult az egyébként Koppenhágához képest gyakorlatilag üres temetőben. Néhány férfi a sír előtti padon ült a gondolataiba merülve, mikor odaértem. Utánam többen is érkeztek. Az egyik férfi egyszer csak megszólalt. A Falco sírja melletti kisebb sírra mutatott, hogy ott nyugszik Falco édesanyja, és megkérdezte, hogy tudjuk-e, hogy Falco egyik legjobb barátja a sír túloldalán van eltemetve, a két nyughely fejvégnél gyakorlatilag összeér. Így derült ki, hogy „Supermax”, polgári nevén Kurt Johann Hauenstein a barát, akivel szomszédos sírban pihennek.
Falco sírja más szempontból is különleges volt. Az egész temetőben egyetlen megrongált padot sem láttam, osztrák precizitással volt karbantartva az összes. A Falco sírja melletti padra azonban valaki felvéste, hogy „Falco lebt”, azaz „Falco él”. A graffiti nem volt friss, látszott, hogy a temetőgondnokság is tud róla. Mintha mindig odatartozott volna, és az alkotó csak lehántotta a legfelső réteget, ami eltakarta a lényeget.
A vezető távozása után még sétáltam a temető közeli erdős részén, hogy aztán kifelé indulva egy idősebb hölgybe és a fiába ütközzek. Szemmel láthatóan kerestek valamit, sejtettem persze, hogy merre tartanak. Már majdnem Falco sírjánál jártak, de elbizonytalanodtak, és hálásan fogadták az útmutatást.
Johann „Hans“ Hölzel 1998-ban hunyt el, és maradandó nyomot hagyott honfitársai lelkében.
Nagyon régen történt már. A szomszédom szokásos vonatútjai egyikére indult. A főváros gyors és számos összeköttetéssel bírt több közeli nagyvárosba is, így könnyen eltölthetett egy pihentető hosszú hétvégét bármelyikben.
A vonat kivételesen még csak nem is késett, szinte már Svájcban érezhette magát. Azt hitte, hogy ez az út is olyan lesz, mint a számtalan korábbi zakatolás, amikből valójában semmire sem emlékezett. Korán indult, de kedvelte ezeket a hajnali indulásokat. Az álmosan pislogó utasok mozgásában még volt valami lomhaság, kevésbé tolakodtak, egy hosszabb-rövidebb alvás reményében kifejezetten törekedtek is arra, hogy ebben a félálomszerű állapotban ragadjanak még. A helyéhez érve hálásan állapította meg, hogy nem foglalt egyelőre a mellette lévő ülés, és hagyta, hogy lecsukódjanak a szemei. Nem volt kifejezetten fáradt, így némi szendergés után felébredt a következő állomásnál, ahol megálltak. Megkordult a gyomra. Elszánta magát, és szendergő utastársai mellett alig neszezve elindult a büfékocsi felé. A vonat közben kigördült az állomásról, és csak utólag jutott eszébe, hogy nem nézte meg, hogy hol álltak meg.
Az addig automatikusan nyíló ajtókon akadálytalanul haladt át, ám a büfékocsi ajtaja nem mozdult. Az ajtó egyébként is különleges volt: a korábbiakkal ellentétben volt kilincse. Nem gondolt bele a mozdulatba, a keze már rásimult a hideg fémre, mielőtt tudatában lett volna, hogy mit tesz. Ezután nagyon sok minden történt egyszerre. Másképp fogalmazva minden, de igazán minden egyszerre történt.
Az egyik pillanatban még a kilincsen volt a keze. A következőben már egy szobában állt. Semmi különöset nem talált benne, hogy a büfékocsi helyett egy szobába, sőt, nem is szobába, hanem egyre táguló térbe került. Ebben a térben egyetlen hangot érzékelt, amit a saját szívverésének hitt. Nem volt sötét, mégsem látott igazán a szemeivel. Ahogy megszokta az egyre táguló teret, a hallott lüktetés mindent betöltött. Hagyta, hogy a testét átjárja a lüktetés. Nem volt más gondolata, sőt, gondolata sem volt igazán. A lüktetés és ő eggyé váltak. Többé már nem egy szilárd határokkal rendelkező alak volt a táguló térben, hanem ő maga is változni kezdett. A teste egy szempillantás alatt önmagába roskadva egyetlen pontnyira szűkült, majd megnyúlt nyolc-tíz különböző irányba, a fizika minden ismert törvényének ellent mondva. Kétségbeesett sírás tört fel a torkából, és a hang valahogy idegen volt a számára, de mire rádöbbent, hogy egy kisbaba hangját hallja, már néma rettegéssel simult a falra, és lesimította a szoknyáját a váratlanul támadt szinte tornádó erejű szélben. Lábai férfihoz képest szőrtelenek és vékonyak voltak, haja a vállán túl nyúlt, de mire kipróbálhatta volna új, vélhetően női hangját, a szél helyett mély csend simította végig a teret, ő pedig bottal a kezében botorkált nyakig beöltözve valamilyen sarkvidéki klímával dacolva. Épp csak megpihent a botjára támaszkodva, de nem volt megállás. A teste egyre-másra más és más alakot öltött, fiatalabb és idősebb énjei minden nehézség nélkül váltakoztak férfi és női testben. Ruhák, rongyok és előkelő öltözetek foszlottak le testéről, hogy új és új daraboknak adjanak helyett. Szakállt növesztett férfiként, hullámos loknik keretezték női arcát, hogy azután kopasz kisbabaként a világra nevessen. Volt alacsony, és égimeszelő, szinte óriás, és teljesen átlagos testmagasságú. Ereje azonban egyik alakban sem változott. Azt hitte, hogy a körforgás már sosem ér véget, ám egyszer csak minden emberi alakját elvesztette és eggyé vált a lüktető térrel. A lüktetés és a tér és ő így hárman egymásba simultak, mint akik sosem voltak igazán távol egymástól. Mindene tudta, hogy mi a dolga, és a térrel együtt tágult és szűkült, akadály nélkül mozgott az űrben és az űrön kívül, együtt rezegve a lüktetéssel, miközben a lüktetésen kívüli néma csendben ő maga is néma csenddé olvadt.
…
Ha tudtam volna, hogy mi fog történni, jobban kifaggatom, így viszont nem tudtam, melyik vonatra szállt fel végül aznap, hogy hova indult.
…
Sosem jött vissza.
…
A világ végére is elmentem volna érte, ahogy a gyerekkori barátokért általában elindulna az ember. Nem tudtam azonban, hogy hova induljak, így aztán az évek során számtalanszor útra keltem, és beutaztam a világot a fővárosunkból. Családom megszokta, hogy időnként látszólag céltalanul vonatra szállok, és pár napig távol vagyok tőlük.
Amikor a közelben nem találtam meg őt, igazán egzotikus utakra indultam. Felkerestem a Himaláját, vallások és hagyományok szent helyeit, éltem a civilizációtól távol élő törzsek kunyhójában, folyó- és állóvizekben is rituálisan megmerítkeztem, rendíthetetlenül zarándokoltam az összes földrészen, és közben belenéztem minden szembejövő arcába.
…
Utólag értettem meg, hogy az ember soha nem hagyja abba a keresést. A szomszédom megtalálása inkább csak vágy volt immár, amiről nem beszéltem senkinek. Felhagytam az eredménytelen zarándokutakkal, és a magam kedvére utazgattam. Közönyösen sétáltam el itthon és külföldön az emberek mellett, nem volt már bennem akarás vagy törekvés.
A családom beszélt rá az újabb tengerentúli útra, ők jobban vágytak rá, mint én magam. A közös városnézés után egyik nap szétváltunk a felhőkarcolók által szabdalt nagyvárosban. A természet iránti vonzalmam egy kisebb parkba vezetett. Már jó félórája egy padon ülve pihentem, amikor leült mellém.
Az évek során eleget töprengtem azon, hogy vajon megismerném-e, ha valaha is találkoznánk még. De akkor még nem tudtam, hogy mi történt vele. Ahogy a kérdés nélkül mellém huppanó ismeretlenre néztem, az ő távozáskori arca nézett vissza rám.
Felém nyújtotta a kezét és a nevemen szólított. Kétség nem fért hozzá, ő volt az, gyerekkori barátom, a szomszédom, aki nyomtalanul eltűnt, és akinek visszatérésében talán már csak én reménykedtem.
Azt hittem, hogy ha végül megtalálom, akkor napokig, hetekig csak az ő elbeszéléseit fogom hallgatni, hogy mindent, de mindent megtudok majd arról, hogy mi történt vele az évek során.
Ám barátom mélyen a szemembe nézett, és ő kezdett faggatni engem a távozása utáni időkről. Nem is állt szándékában beszélni. Mindent elmeséltem neki, a keresés minden mozzanatát. A szent helyek forgatagát, az állandó keresést, a közben oly keservesen elcsípett magányos pillanatokat. Az erdők tavaszi ébredését, a jeges ösvényeken csúszkálásokat, a sok sátrazást, vándorlást, a számtalan megismert élettörténetet, szenvedést és hallgatást, és ő minden részletet végighallgatott. A csendje először csak finoman végigsimított a karomon, ahogy a szellő mozog. Aztán lassan elfogyott a szavam, elhalkultam, és én is megfogtam a kezét. Már nem volt kérdésem hozzá. A park körülöttünk ugyanúgy lüktetett, mint egykor a büfékocsi. Kettőnkkel tágult a tér, és egy szempillantás alatt mindent megtudtam barátom életéről.
…
Biztos vagyok benne, hogy valaki engem is keres most. Nem tudom, hogy hol fogunk találkozni, de ígérem, hogy meg fog ismerni, és mindent meg fog érteni, ami mindig, megállíthatatlanul, mindenünket áthatva, szüntelenül, szabadon, üvöltő csendben hatalmas erővel állva és mindenfelé rohanva (nem) történik.
A 2023-as lisszaboni múzeumlátogatás óta valami eltörött, vagy talán inkább összeforrott bennem. Lisszabon előtt nem értettem igazán, hogy a művészet nem egyirányú. Nem csak az embert kapcsolja össze a transzcendenssel, szigorúan a földtől az égig, hanem mindent és mindenkit mindennel és mindenkivel. A föld ebben az összekapcsolódásban nem egyszerűen a földfelszín, amin járunk, hanem a földgolyó és a lelkünk kellős közepe, ahol a föld mélye és lelkünk legsötétebb titkai izzanak. Ide is le kell nyúlni, ezeket a részeket is át kell ölelni, méltósággal, szeretettel és megértéssel, különben sosem fogunk tudni feljebb mászni az ég felé. Piszkosan, koszosan, megperzselten, hamuvá válva változunk és változik velünk a művészet. A törött, csúnya és rongyos részeink is az ég felé nyújtóznak, a magát pusztító, a gyáva, a hibázó is a megváltást keresi, és az ő transzcendenst elérő pillanataik talán fényesebbek és hatalmasabbak, mint a közismert műalkotásoké, mert mindenki számára elérhetőek a maga tökéletlenségében.
A transzcendens ott rejtőzhet egy parkban, egy busz ülésén, egy elalvás előtti utolsó odavetett mondatban. Nem korlátozza semmi és senki.
1.) Hygge
Miután az elmúlt években már egy közepesen lelkes skandinavisztika szakos felvételiző profilját is kimerítették az északi népek életéről szóló olvasmányaim, Svédország után a dán főváros felé vettem az irányt. Előzetes elképzelések nélkül érkeztem – legalábbis amennyire tőlem tellett –, várva, hogy a jószerencsém azokat a találkozásokat sodorja az utamba, amelyeket megérdemlek.
Az első ilyen találkozás még a repülőtéren kezdődött és tulajdonképpen váratlanul is ért. A csomagfelvételhez sétálva ugyanis az első dolog, amivel Dániában találkoztam, az maga a hygge volt. A repülőtéren nem volt egy árva különleges lámpa, egyetlen szál gyertya, pláne illatgyertya, nem terített meg senki büféasztalokon hyggelig módon, a hygge mégis a friss levegőbe ivódott bele Dániában, és szinte az első reptéri lélegzetvételtől velem volt.
Leszálltunk a gépről, és a hazaérkező dánok automatikusan felvettek egy olyan belső ritmust, ami a hygge elemi része, és sehol máshol nem találkoztam vele. Mire odaértünk a csomagfelvételhez, olyan volt a hangulat, mintha egy tengerparton andalogtunk volna – én és a másik kb. kétszáz utas, aki épp elhagyta a gépet. A dán gyerekek kezébe már a csomagfelvétel előtt hot-dog került (az egyik gyorsétel, amit szinte nemzeti ételként tartanak számon). Mindenki nyugodtan falatozott, senki nem sietett, senki nem izgult. Tíz perce lehettem Dániában és a hygge máris az élet érzékelhető része volt.
Később is volt részem még elemi találkozásban a hyggével, bár mindig, mindenhol észrevehető volt, hogy itt valami más, mint Dánián kívül. Jártam kora délután Christianiában, ahol a munkát letevő emberek lazán, békésen falatoztak és iszogattak. A kikapcsolódásból hiányzott minden kötöttség és feszültség, ami más országokban megjelenik. Mintha ránk lenne kötve egy visszaszámláló. Jól kell érezni magam, inni kell, enni kell, sikítani kell, el kell feledkezni magamról, mert mindjárt vége, és sose tudhatom, hogy lesz-e legközelebb. A dánok tudják, hogy minden nap lesz legközelebb. Így telik meg a munka utáni iszogatás egy nászutas délután végtelen szeretkezésének energiájával.
És hogy hogyan válhat a mi életünk részévé is a hygge? Mint a jó dolgok az életben általában, ez is megfizethetetlen. Semmi köze a fényekhez, az illatgyertyákhoz, vagy a színekhez. Nem ezt olvassa feltétlenül mindenhol az ember, mert a hygge is üzlet lett, ahogy szinte minden, és ami a hygge alapja, azt nem hogy eladni nem lehet és bevételt szerezni belőle, de keservesen küzdeni kell érte. A hygge alapja a társadalmi egyenlőség, hogy elhisszük, hogy az egészséges emberi létezéshez mindenkinek joga van a magánélethez, hobbit választani és mindenkinek jár az énidő. A jó munka nem lesz a végtelenségig még jobb a túlóráktól, épp ellenkezőleg. A hygge így hát nem az egyén tulajdona, a hyggét csak együtt tudjuk megteremteni, közkincs, az értékeinkkel, az elveinkkel a mindennapjaink alakításával választjuk. A Koppenhágában látottak alapján: megéri.
Hygge
2.) Szüzsé
Volt egy pontja az életemnek, amikor úgy gondoltam, hogy jó ötlet ügyvédjelöltként levelező tagozaton angol szakra járni. Így aztán a 40, 50, 55, 60 órás munkahetek utáni szombat reggelek általában az esztergomi IC-n találtak, majdnem vegetatív állapotban. Mondanom sem kell, hogy ez nem a jobb ötleteim egyike volt. Az angol szak mellé ún. minoros tárgyakat is fel lehetett venni, gondoltam az irodalomhoz kapcsolódó tárgyak épp passzolnak, kicsit jobban belekóstolok a bölcsészkarba is. A tantárgyak meglepően élvezetesek voltak. Már nem emlékszem, hogy milyen koncepció mentén, de foglalkoztunk Tolsztojjal például. Ami viszont örökre bevésődött, az az, amikor egy kb. kétoldalas kötelező olvasmányt napokba került végigolvasnom. Ez pedig egy esszé volt a szüzséről. Úgy gondoltam, hogy a jogi kar után már különösebben nem lehet meglepni semmivel. Mégis a kezembe kaptam egy rövid eszmefuttatást valamiről, aminek minden emberi logika szerint a cselekményről kellett volna szólnia, és amiből egy árva szót sem értettem. A mai napig mély hála tölt el a gondolatra, hogy enélkül a cikk nélkül is átmentem a tantárgyból.
Koppenhágába indulva még nem tudtam, hogy mi lesz az út szüzséje. Valójában sosem tudjuk. Lehetett volna maga a hygge a szüzsé, vagy az időjárás, ami rám mosolygott, és olyan derűs, napsütéses órákkal ajándékozta meg a lakosságot, hogy az utolsó délután már kicsit meg is kapott a nap.
A harmadik napon ébredtem csak rá, hogy mi az út egyik szüzséje, és hogy ez ezúttal nemleges: szinte egyik templomba sem jutottam be. A koppenhágai templomok nem a díszes templombelsők miatt kerültek fel a kívánságlistámra, hiszen a lakosság nagy többsége puritán evangélikus templomokba jár – ha jár valahova. A templomok ugyanakkor felekezettől függetlenül a transzcendenssel való kapcsolatfelvétel helyei, érdemes tehát benéznünk, ha nem kapunk valamilyen belső ellenérzés folytán már a gondolattól is kiütést. De főleg persze akkor érdemes, ha a templom maga beenged.
Miután Rómában már megküzdöttem az ottani templomok nyitvatartási rendjével, nem tűnt túl valószínűnek, hogy még kihívások elé fog állítani az élet a templomokat illetően. Ha a Szent Péter-bazilikán kívül jártatok már más római templomban, akkor tudjátok, hogy a római templomok nyitvatartása valahogy így alakul:
„délelőtti nyitva tartás: 10 órától, vagy amikor Pierluigi apát megissza a kávéját 12:30-ig, vagy amikor az ebédet tálalják;
délutáni nyitva tartás: általában 14:30-tól, azonban minden páros kedden 15 órától, kivéve február második, március negyedik, július első és szeptember harmadik hetét amikor 15:45-től, továbbá a kórus gyakorlása, orgonaórák és jeles külföldi látogatók fogadása alatt a látogatás szünetel” (és sose tudod meg, hogy a Gergely- vagy a Julianus-naptár szerint számolják a heteket),
hogy aztán a templomhoz érkezve azt olvasd, hogy „Elnézését kérjük, látogatás ma kivételesen csak és kizárólag 12:15 és 13:15 között, a héten a templom egyébként zárva tart.”, mindezt ékes olasz nyelven (a fordítóprogramokkal ez mondjuk nem akkora trauma, mint amikor 14 éve a latin nyelvtudásommal próbáltam ugyanezt visszafejteni), természetesen a nyaralás utolsó napján, amikor 12:00 órára már belépőt vettél a Colosseumba.
Koppenhágában nem kellett az embernek ilyen olvasmányértelmezéseken átküzdenie magát, az ottani templomok csak szimplán nem voltak nyitva (aminek se a guglin, se a honlapjukon semmi nyoma nem volt).
A Stroget-ről nyíló Helligaandskirkennel kezdtem volna az ismerkedést. Ez a templom olyannyira elzárkózott a látogatásom elől, hogy éppen felújítják. 2026-ig ne reménykedjünk semmiben, a templomkert is zárva, mert átlényegült építési területté. Sebaj, gondoltam, van még elég érdekes templom a városban, majd azok kárpótolnak. Nem így történt. Zárva volt a Vor Frelsers Kirke is (a templomtoronyba nem kapaszkodtam fel), amikor épp ott jártam, zárva volt a Sankt Petri Kirke, és a Marmorkirke is (újranyitás vasárnap 13 órakor). Amikor a Vor Frue Kirkébe végre bejutottam, komolyan tervbe vettem egy harci örömsikolyt, de a templomot őrző, hyggelig hangulatban üldögélő nénit végül nem volt szívem ilyesmivel rémisztgetni. A Vor Frue Kirke cserébe épp azt a puritánságot és – pechemre – valódi hit nélküli hangulatot hozta, ami miatt akár zárva is lehetett volna.
Ekkorra már minden, a templomokkal kapcsolatos elvárásaimat és reményeimet feladtam. Szinte meglepődtem, hogy az utolsó ott töltött napomon a Marmorkirke picivel kettő előtt valóban nyitva volt. Az inkább római külső jegyekkel rendelkező templom erősen kirí a dán környezetből, végül mégis az ottani padokon ülve jöhetett létre az a kapcsolódás, amit az összes többiben is megtalálni reméltem.
Helligaandskirken felújítás alatt, Sankt Petri Kirke: Geschlossen – zárva
3.) Amikor a túl sok túl kevés
Remélem, hogy a lisszaboniak sosem kérnek tanácsot a dánoktól a Museu Nacional de Arte Antiga kiállításának átrendezéséhez, épp azért, mert a dánok túl jól értenek a kiállításokhoz. A Nemzeti Múzeumban az időszaki, völvákról és vikingekről szóló kiállítás annyira profi volt, hogy legszívesebben tanulmányútra küldeném a hazai (magyar) szakembereket. Lenyűgöző installációk, elragadó háttérzenék, minden információból éppen elég, éppen megfelelő hangnemben, éppen elég időt kérve a látogatótól. Feledhetetlen az állandó kiállítás rénszarvascsontváza, és szinte minden kiállítószekrény előtt percekig fotózni lehetett volna.
Rozmár és rénszarvas
Másnap, a Dizájn Múzeumban éreztem először, hogy kicsit talán túl sok kiállítási tárgy került a szekrényekbe. A kortárs kávéscsésze-kiállítás lenyűgöző volt, több csészét is szívesen megvettem volna, bár egyre sincsen szükségem, mivel nem kávézom. A fenntartható fejlődéssel foglalkozó rész figyelemfelkeltő és jól szerkesztett volt. Tervezhettünk padot, kávéscsészét (a dánok imádnak kávézni) és lámpát is. Nagyon emlékezetes volt a kortársakról megemlékező rész és a székek folyosója. A legjobban mégis a kertben elhelyezett három nagy kődarab tetszett (és azok sem véletlenül kerültek oda). De azért ezt a múzeumot is jó szívvel ajánlom.
Dizájn Múzeum képekben
Hogy a túl sok azután tud egy kicsit túl kevés lenni, az az utolsó napon a Rosenborg-kastélyban bizonyosodott be. Annó Stockholm mellett a királyi kastélyban (Drottningholm) a túravezető őszintén elmondta, hogy a svéd királyi család annyira szegény volt, hogy a díszes tapétát nem ragasztották fel a falra, csak odaszögelték, amolyan ideiglenes megoldásként, hogy aztán a téli kastélyból a nyáriba vihessék át, majd onnan vissza a télibe. A dánok ennél sokkal gazdagabbak. A kastélyban kiállítottak minden fellelhető festményt, szekrényt, órát, tükröt, szobrot, műtárgyat. Talán az északi transzparencia igénye jelent meg ilyen erőteljesen, de valahogy az volt az ember érzése, hogy itt aztán nem titkolnak el semmit, az utolsó utáni étkészletből is inkább kitették a díszes tálat, nehogy valakinek éppen ez hiányozzon a boldogságához. A tárgyak tengerében viszont nehéz volt viszonyítási pontot találni, és kapcsolódni bármelyikhez is.
Miniatűrök a Rosenborg-kastélyból
Az egyetlen hely volt Koppenhágában, ahol úgy éreztem, hogy a hygge helyét valamilyen furcsa erőlködés vette át, de ehhez talán az is hozzájárult, hogy a belépőjegyeket online előre érdemes megvenni, mert a látogatók száma korlátozott. Nekem is második nekifutásra sikerült csak bejutni. Nem bántam meg a látogatást, de kicsit felkavarva távoztam.
4.) Az ajándék(ok)
A városba érve azt kértem Koppenhágától, hogy segítsen megismerni őt magát, a várost, úgy igazán. Messziről jött ember vagyok, nem tudom, hol keressem a kincseit. Várható, hogy egyszerűen el fogok sétálni mellettük, mert nem is tudom, hogy hol lelhetném fel őket.
Koppenhága rögtön az első napon meghallgatta a kérésemet. Az útikönyvekben még szerepel is a királyi könyvtár, ami a blikkfangos „Fekete gyémánt” névre hallgat. Nekem aztán tényleg kevés ismerősöm hinné el, hogy nem szeretem a könyveket (nem is igaz), de azért annyira elvetemülten lelkes még én sem vagyok, hogy egy külföldi utazáson – különösebb ok nélkül – a helyi könyvtárban töltsem az időt. Ráadásul a Fekete gyémánt sarkán található az alternatív kis hableány szobor, ami egy bizonyos szögből egészen úgy néz ki, mintha a sellő kissé megtévedt technikával próbálná kinyomni az uthpluthi névre hallgató ászanát. A szobrot kellemesen a helyiekhez lassult tempóban megnéztem, lefotóztam, és ekkor megszólalt az intuícióm, hogy mégis csak be kellene menni. Továbbsétáltam, de a falak egy része átlátszó volt, és kiválóan látszott, hogy járkál bent néhány turista, akik az emeletre igyekeznek fotózni. Időm volt, végül is mit veszíthetek, így én is nekiindultam. Ezt a fotót készítettem fentről:
Uthpluthizó kis hableány és a kilátás
Majdnem kihagytam az ún. Kerek tornyot is. Addigra már felmentem a dán parlament tornyába (ingyen), megcsodáltam onnan a városra nyíló kilátást, úgyhogy nem voltam különösebben motivált, hogy felmásszak (díj ellenében) egy újabb toronyba, aminek az egyetlen kézzel fogható látványossága ugyanaz a kilátás.
Ahogy a könyvtárba, a toronyba is az intuíció vezetett fel. Ahogy a hintóknak kiépített rámpán sétáltam fel, hirtelen úgy éreztem, hogy feltétlenül be kell néznem az egyik emeleti időszaki kiállításra. A kiállítás címe „Tid muld stjerne” (a Google fordító szerint „Az idő egy csillag.”). A lenti installáción kívül itt nézhettem meg Nanna Gro Henningsen Pythia hangja (Vox Pythia) című videómontázsát. A kiállítás abszolút időszaki, se a tavaly nyáron, se a tavaly decemberben a városban járó barátok nem látták:
„it is getting late too late to keep on lying”
Az időszaki kiállítás dán módra
Az utolsó nap utolsó látványossága az Assistens Kirkegård volt, a temető, amiben Kierkegaard, Andersen és sok más dán híresség is nyugszik.
A temetőben újra kiderült, hogy a dánok nagyon máshogy állnak néhány alapvető dologhoz az életben. A temetőben piknikeztek, napoztak, beszélgettek, sétáltak és bicikliztek. Nem a lázadó tizenéves fiatalok, hanem mindenki. Kierkegaard sírja két hatalmas, idős fa mellett található, talán öregebbek, mint maga az idő. Érdemes leülni alájuk (van pad, még csak piknikezni sem kell), templomi falak nélkül lehet kapcsolódni a végtelenhez.
Temető napozó, piknikező helyiekkel
Köszönettel tartozom Koppenhágának, hogy meghallgatta a kérésemet.
Fény-Törés-Pont 