Fény-Törés-Pont

Gyerekkoromban a testvéremmel közös szobánk egyik dísze egy földgömb volt, ami világított. A gyerekek fantáziáját minden megmozgatja, ami világít (lásd még karácsonyfaégők, minden lépésre világító cipők stb.), így volt ez a földgömbbel is, ami gyerekként komoly támaszom volt a világ megértésében (akkor legalábbis úgy tűnt): a felnövekedésem közben rám zúduló ismerethalmot földrajzi témákban legalábbis egyszemélyben strukturálta. És csalóka is volt egyben. Úgy tűnt, hogy megállította az időt.

Gyerekként a világ velünk születik, így aztán nem sok sejtésem volt róla, hogy a földgömbön hatalmas foltként terjeszkedő Szovjetunió és Jugoszlávia hamarosan sok kisebb országra bomlik, hogy Szudánból majd Szudán és Dél-Szudán lesz, hogy Burmát ma már Mianmarnak hívják, és ne felejtsük el a Szovjetunióból kivált Kazahsztánt, aminek azóta már újra Asztanának hívják (épp) a fővárosát…és még viszonylag hosszan lehetne folytatni a sort.

A földgömb remekül elfedte a zavarba ejtő, és a felnőttek által tudatosan vagy öntudatlanul titkolt tényt, hogy tulajdonképpen mindig minden változik – csak az emberi természet ütközik folyton folyvást nehézségekbe, már ami a változást illeti.

Persze, lássuk be, mit tanítanánk az újabb és újabb generációknak, ha ennek a változásnak a lényegét igazán megértenénk. Talán még az igazán hasznos dolgok is beférnének a milliószor újragondolt, kibővített, leszűkített, soha nem létezett negatívtölcsérfejű gyerekeknek írt tantervekbe.

Szvetlana Alekszijevics könyvei régóta a bakancslistámon voltak, aztán egy kolléga ajánlása révén az Elhordott múltjaink egyik napról a másikra az e-könyvolvasómra költözött, ahol minden más épp akkor olvasott kötetet beelőzve szippantott be a szovjet birodalom felbomlása.

Az írónő átlagemberekkel beszélgetett, sokakkal. Az érdekelte, hogy az egyszerű szovjet emberek hogyan élték meg a változásokat, hogy létezik-e egyáltalán homo sovieticus, és hogy az átlagemberek tulajdonságai hogyan befolyásolták a korábbi szovjet birodalom és utódállamai állampolgárai sorsának alakulását, ami napjainkban talán mindennél aktuálisabb.

Magyar olvasóként, illetve a korábbi keleti blokk bármely országában élve is átütő erejű az a hitelesség, amit a történetek képviselnek, és Alekszijevics mindezt úgy éri el (ami hatalmas előnye a könyvnek), hogy nem ítélkezik.

Aki már kicsit figyelt a világ dolgaira 89-90-ben (ekkor 7-8 éves voltam, de még így is feltűntek dolgok), annak óhatatlanul ismerős egyrészt a régi szocialista világ a szürke összes létező árnyalatával: a rossz minőségű termékek, az áruhiány, a túlbonyolított bürokrácia, az érzés, hogy ha az ember rosszul szól valakihez, annak következményei lehetnek, hogy van valamifajta kívánatos egyengondolkodás, és hogy létezik egy titokzatos, mindenki mögött álló „családtag”, az „állambácsi”, aki gondoskodik mindenkiről.

A történetek egy része ennél jóval drámaibb: megjelennek a gyerekkoromon messze túlnyúló, éhezéssel, letartóztatással, munkatáborokkal, öngyilkosságokkal, alkoholizmussal egybefonódó sorsok, amelyek mégis annyira ismerősek, mintha velünk történtek volna. Főleg azért, mert minden ismerősünkben és minden ismeretlenben ott rejlik ezeknek az évtizedeknek a lenyomata a tágan értelmezett utódállamokban (a keleti blokk összes korábbi országát ideértve).

Nem ugyanúgy nő fel az, aki érti az időt, sem az, aki körül a társadalomban létezik az öngondoskodás, a magántulajdon és a felelősségvállalás jó esetben mindent átható fogalma. Azt pedig a jelenben láthatjuk, hogy hova vezet, hogy ha a Föld szerepe, az erőforrásaink végessége nem ismert nemzedékek előtt.

És nincsen új a nap alatt. Könnyű mai kontextusban látni azoknak az embereknek a sorsát, akik arról számolnak be a kötetben, hogy a szovjet rendszer kiemelte őket a nyomorból, gyorstalpalón „komoly” oktatást és fontos állásokat kaptak, hogy a rendszer összedőlését követően a változásokból semmit sem értve nyomorogjanak, és sírják vissza azt az időt, amikor ők is számítottak, amikor nem volt olyan nagy különbség az átlagos és a gazdag élet között.

Ahogy döbbenetes volt az egykori birodalmon belüli idegengyűlöletről is olvasni, arról, hogy a Moszkvában dolgozó peremvidéki vendégmunkások örülhetnek, ha elkaparják őket egy munkabaleset után, a moszkvai oroszok többsége pedig éppúgy lenézi, és valami alantasabb fajhoz tartozónak tekinti őket, ahogy az földrajzi helyszíntől függetlenül az emberi természetből fakadóan a világon mindenütt általános.

Ilyenkor eszembe jut, hogy talán még egy másik szempontból is elég elbaltázott jelkép az a földgömb a Szovjetunióval. Mégis milyen jogon világít, ha bennünk még mindig, mindenhol, körülményektől és aktuális nevelési elvektől függetlenül ilyen sötétség van? Mi lenne az igazán fontos, mivel lehetne belülről – valóban belülről – megvilágítani magunkat, és a Földanyát, hogy rólunk majd ne ilyen könyveket írjanak?

A Földön nem volt mindig Szovjetunió, Magyarország, sőt Európa sem, volt viszont kontinensvándorlás, Gondvana, és a dolgok jelen állása szerint ebben a dimenzióban egyszer majd mi is egy ilyen kis lábjegyzet leszünk. És nem, nem fognak rólunk különösebben szép dolgokat írni. Amíg nem értjük a lényeget, addig nem.

(eredetileg közzétéve: 2022. október 15.)

Életmódtanácsokat tartalmazó könyvekből egy átlagos könyvesbolt kínálatában is sokszor úgy tűnik, hogy több van, mint égen a csillag, így mindig óvatosan és hosszú megfontolás után veszek le hasonló köteteket a polcról. Az előzetes tájékozódást követően is elég nagy meggyőző erő kell ahhoz, hogy vásárlásra adjam a fejem, és időt áldozzak egy ilyen témájú mű elolvasására. A „Kék Zónák, ahol az emberek a legtovább élnek” alcímet viselő könyv hosszú idők óta az első, aminek egyáltalán lehetőséget adtam, és a könnyedebb műfajon belül végül szimpatikus volt a megközelítése és a téma feldolgozása egyaránt, így a blogbejegyzés sem maradhat el.

A minőségi, és pláne a hosszú élet titkaival kapcsolatban az érdeklődőket ezzel együtt továbbra is a jóga felé irányítanám (ahogy azt a könyv is teszi egyes fejezetekben), ám a kötet táplálkozási tanácsadók és kíváncsi kutatók bevonása mellett más spektrumon is vizsgálódott, és ezekről az eredményekről is érdemes beszámolni.

Ugyanakkor azt még fontos figyelembe venni, hogy nem úgy kezdtem el az olvasást, hogy új információk garmadára számítottam, vagy pláne megfellebbezhetetlen igazságként akartam volna tekinteni a műben olvasottakra, hanem egy lehetőségként, hogy kimazsolázhassam magamnak azokat a részleteket, amelyek más forrásokból még nem értek el hozzám.

A könyvben öt úgy nevezett kék zónát keresnek fel a kutatók: Szardíniára, Okinavába, Dél-Kaliforniába, Costa Ricára, és egy görög szigetre, Ikariára látogattak el. A felfedezések és kutatások sora stílusban kissé nehezen indul, ám végül ezekben a részekben is rejlettek érdekes részletek. Amikor a szerző önkritikával tekint az aktuális étkezésére, az egyfajta közösségi érzületet jelenít meg, hiszen az olvasónak hozzá hasonlóan van egy kialakult életstílusa, ami vélhetően egyik Kék Zónabeli ajánlásnak sem felel meg (pláne teljesen), és hozzá hasonlóan mi is elgondolkodva pillanthatunk a könyv olvasásakor elfogyasztott „szuperélelmiszerünkre” vagy konstatálhatjuk annak hiányát a tányérunkon.

A Kék Zónák lakói életmódjának ismerete végül talán sok újat nem hoz az olvasónak, ám megerősítésnek épp megfelelő. A mai átlag budapestinél (nagyvárosinál) sokkal szorosabb közösségek ábrázolása, az elzártabb élettereket övező nyugalom, és az, hogy a nehézségek (!) kifejezetten részei a hosszú életnek, 2022 egyre bizarrabbul alakuló napjaiban talán mégis hordoznak értéket.

Nyilván inkább kivételes, mint általános, ugyanakkor különösen megindító egy görög férfi története, aki az Egyesült Államokba emigrált, majd tüdőrákot diagnosztizáltak nála, és inkább hazaköltözött a feleségével a szülei házába meghalni, mint hogy a kezeléseknek alávesse magát. Csak épp a helyi pozitív szokásoknak köszönhetően évtizedekkel élte túl a borzasztó prognózist, és végül a százéves kort is megélte.

Az átlagos magyar táplálkozási mentalitást ismerve áldásos olvasni a 80-20%-os étkezési szabályról is, rögtön a második helyszín, Okinava kapcsán, amely szerint ha figyelünk arra, hogy nagyjából 80%-ban együk csak “tele” magunkat, az lassítja az anyagcserét, és ezzel kevesebb káros oxidánst termel a szervezetünk. És persze számomra vegetáriánusként mindig öröm olvasni a növényi étrend előnyeiről, ami a magyar köztudatba még nem mindig nem elég lendülettel szivárgott be.

Különösen érdekes volt látni, hogy a kötet arra is kitért, hogy a fiatalabb generációk élete mennyire változott meg a globalizációnak köszönhetően, és több helyszínnel kapcsolatban is jutott tér annak, hogy a gyorséttermek elterjedésének, a fellazult közösségi szövetek és felgyorsult életritmus kézzel fogható negatív hatásairól is megemlékezzen a szerző.

Az olvasó végül elvárásoktól függetlenül gondolatébresztő benyomásokkal és információkkal gazdagodhat. Az életmód-tanácsadás világában és a női magazinok hasonló rovatain szocializálódott érdeklődő meg fogja találni az inkább babot/rizst/szóját egyél, és zöld teát igyál, és mozogj hetente minél több órát jellegű tanácsokat. Ám aki ennél többet várt, az sem marad muníció nélkül. A fogyasztói társadalomban nincsen kimondva, mert semmilyen szolgáltatónak nem érdeke a kapcsolódó transzparencia, hogy mi magunk vagyunk a termék. A mi időnk, a mi figyelmünk, amire jó példa a különböző platformokon kéretlenül megjelenő, és fizetés ellenében eltűnő reklámok, és egyáltalán, az a fajta hozzáállás, hogy a boldogságunk bármi fajta külső dologból fakadna, amit fel kell fedezni, de főleg meg kell vásárolni.

Amikor százéves (és túlnyomórészt aktív életet élő) emberekről olvasunk, az inspirálhat arra, hogy a jelenkori társadalmi nyomástól függetlenül gondolkodjunk el például arról, hogy mivel fogjuk szórakoztatni magunkat mondjuk nyolcvanéves korunkban, vagy hogyan fog telni egy napunk. Ezeken pedig nem azért érdemes elgondolkozni, hogy ne meglepetten és terv nélkül ünnepeljük majd a nyolcvanadik születésnapunkat, hanem mert az egészségeshez közelítő szokások azok, amelyek segítségével egyáltalán a kötetben bemutatott emberekhez hasonló aktivitással élhetjük meg ezt (vagy az ennél is magasabb) életkort.

A Kék Zónák között megismert, elzártabb közösségekkel kapcsolatban pedig külön biztatás nélkül is felötlik az olvasóban, hogy mik azok a fejlesztések, szolgáltatások, vagy épp mindennapi rutinok, amelyeket nélkülözhetetlennek hiszünk, ugyanakkor valójában remekül ellennénk nélkülük egész életünkben. És mik azok a tényezők, amelyekre valóban szükségünk van a túléléshez, és pláne a minőségi élethez. Ezek a kérdések, és az erre magunkban talált válaszok azok, amelyek miatt érdemes ilyen témában olvasni.

(eredetileg közzétéve: 2022. október 1.)

Befelé megyünk. Befelé megyünk most, a jelenben, és nagyon befelé megyünk ebben a könyvben is. Ami persze egyben azt is jelenti, hogy kifelé is megyünk egyúttal.

Aki már tett egy lépést is bármerre önmaga kapcsán, az tudja, hogy senkit, senkit a világon nem lehet arra kérni, hogy menjen befelé. Egyedül ő maga sejtheti, hogy mit talál odabenn. Mit tudhatom én, hogy mivel kell szembenéznie, ha beljebb jut, talán egy lépéssel is, önmagában, a világban: a konkrétumokat, a mocskot, a szomorúságot, az elfedett sérelmeket és sebeket. A magam belső világáról is csak annyit tudok, amennyit elbír a lelkem.

A Titkos pillantások a Fuji-hegyre ha akarjuk, akkor egy minimum illegális vagy esetleg legális módszerrel módosult állapotba került író bombasztikus írása, ami a biztonságos felszínt kapargatva egyfajta készételként tálalt könyvsikerként olvasható. Vagy felfedezhetjük a könyv meghívását, mit meghívását, meghívásait és elhívásait, és olyan kapukat nyithatunk meg magunkban, amelyek csak a saját döntésünkből fakadhatnak, mert kulcsa senki másnak nincsen hozzá.

A Pelevin által felvázolt történet nagyon kurrens, nagyon mai témákat vonultat fel, amelyek ugyanakkor a történelmi, irodalmi, filozófiai és (jó értelemben vett) spirituális utalások olyan hálóját szövik az olvasó köré, hogy önmagában ezeket befogadni külön élvezet.

Ugyanakkor mielőtt a magasztos fénytörések okán elragadtatnánk magunkat, a könyv gondoskodik arról is, hogy néhol az élet durva oldalára reflektáló humorával, néhol filozófiai magasságban adagolt derűvel oldalról oldalra a földhöz szegezzen minket, sőt, ez a derű aztán a teljes történetet áthangoló nézőponttal is megajándékozza az arra fogékony olvasót.

De ha nem állunk készen erre, akkor nem kell ide eljutni. A fülszöveg rövidségű történet önmagában is elég szórakoztató: néhány orosz oligarcha felbátorodik, hogy a drogok, alkohol és prostituáltak mámorába belefáradt testüket és lelküket valami egészen mással boldogítsák, és elfogadják egy startupos vállalkozó ajánlatát, aki egy segédeszköz révén távol-keleti szerzetesek segítségével bepillantást enged az oligarchák részére meditáció révén elérhető magasabb állapotokba. Az oligarchák viszont nincsenek hozzászokva, hogy ne szerezzenek meg minden kincset maguknak, aminek a létezéséről tudomást szereztek, és amikor kiderül, hogy vannak magasabb állapotok is, amik elérhetőek, ám kizárólag saját gyakorlás révén, ők a szerzetesek nélkül is továbbmennek, aminek aztán nem várt következményei lesznek.

Mindeközben a másik történetszálon egy, az egyik oligarcha fiatalkorában jelentős szerepet betöltő lány életét követhetjük nyomon, aki – hogy finoman fogalmazzak – a szexuális vonzerejével érvényesül az életben, ám teste elhasználódásával párhuzamosan ő is készen áll valami másra, ami egy titkos szövetség képében meg is érkezik az életébe, hogy a patriarchátus elleni harcossá változtassa.

Miután engedtük, hogy a fentieket olvasva elhullassuk a féktelen jókedvünk okán kipottyanó könnyeket, kezdődhet a határtalan utazás a Fuji-hegyre csigaként kapaszkodva, befelé és kifelé, a saját elménkben és a világban, és csak a mi eddigi tapasztalásaink fogják megszabni a sebességet, a mélységet és az irányt.  

Ha nem vagyunk gyakorlott meditálók, akkor teljes újdonságként hathat az elmélyülés által megszerezhető boldogság leírása. Őszinte leszek: ezzel kapcsolatban nincsen senki, aki segíthet az értelmezésben; ahogy az oligarchák, úgy mi is a saját gyakorlásunkra, vagy annak hiányára vagyunk bízva. Meditációs gyakorlással pedig a tapasztalat mélységétől függően más és más kérdések merülhetnek fel a kötetet olvasva, vagy épp ennek az ellenkezője történhet. A könyv és a téma minőségéből adódik, hogy tapasztalástól függően az élvezeti érték végső soron azonos lesz: az olvasó által elérhető legmagasabb, ami egyfajta mérték szerint különbözőségében is szükségszerűen azonos.

A kötet jelenidejűségéből fakadóan a szokottnál több a huszadik és huszonegyedik századi „kulturális” utalás. A szerző ugyanakkor soha nem öncélúan használja ezeket, így aztán remekül megfér egymással Jennifer Lawrence és Ramana Maharsi említése ugyanabban a könyvben. Pelevin érdeme az is, hogy a metoo# mozgalmat olyan finom humorral figurázza ki, amit még a témára hiperérzékeny női olvasók is meg tudnak bocsátani.

És talán ezek az írásból fakadó igazi kérdések: mit lehet még megbocsátani? Min lehet nevetni? Szükségszerű-e feltenni a kérdéseket egyáltalán? Mik azok a kérdések, és honnan jönnek a kérdéseket megalkotó gondolataink? És vajon olyan messze állunk mi a történetben szereplő oligarcháktól, akik minden földi jóval elhalmozva már nem tudják, hogy mivel kényeztessék magukat? Miben szenvedünk mi valójában hiányt, és hogyan lehet ezt a hiányt betölteni? Kik vagyunk mi? Mit jelent a „vagyok” úgy egyáltalán? Van bármi értelme annak, hogy könyveket olvasva benyomásokkal és történetekkel gazdagodunk?

Szemtelenül igaz kérdések ezek, és még sok hasonlót lehet feltenni, és lehet úgy is dönteni, hogy nem tesszük fel őket. Igazi tükör a Titkos pillantások a Fuji-hegyre. Kívánom minden kedves olvasónak, hogy valódi önmaga nyomára is leljen rá benne!

(eredetileg közzétéve: 2022. szeptember 20.)

Mindenki életében van olyan könyv, amit csak harmadik nekirugaszkodásra olvasott el (vagy akkor sem), és olyan is, ami annyira tökéletesen jó időben jött, hogy letenni sem tudta. A Jöttünk, láttunk, elegünk van számomra most egy ilyen tökéletes időzítéssel érkezett olvasmány volt, és talán mások számára is az lesz.

A könyvre a leghagyományosabb módon leltem rá: a könyvesboltban céltalanul járkálva egyszer csak megakadt a szemem a blikkfangos címen, majd bele is lapoztam, és hazaérve meg is vettem e-könyv formátumban. Vannak olyan kötetek, amelyeket szinte nem lehet letenni, és ez is ilyennek bizonyult. Rég éreztem azt a – nevezzük a nevén – függőséget, amikor az ember csak falná a betűket, a sorokat, a fejezeteket, mert annyira reflektál valamilyen lényeges kérdésre a könyv, hogy éppenséggel az elolvasása adja az aktuális pillanatban elérhető legnagyobb önazonosságot az olvasó számára.

Anne Helen Petersen írása az Y-generáció (a nyolcvanas évek eleje és a kilencvenes évek második fele között születettek, a pontos évszám minimálisan változik a forrástól függően) jelenlegi boldogulásának és kiégésének a dokumentációja. Ugyanakkor a kötet messze nem csak a kiégettek és nem boldogulók olvasmánya. Akkor is megkönnyebbülés olvasni, ha épp úgy érezzük, hogy uraljuk a helyzetet, vagy esetleg már ki is lábaltunk egy vagy több kiégésből.

A szerző újságíró, aki arról kezdett írni, hogy miért nem tud írni, azaz a saját kiégéséről. Az eredeti ötlet egy újságcikk kapcsán merült fel, majd ahogy a téma terebélyesedett, úgy nőtt az írás terjedelme, és született meg végül az ajánlott kötet.

A könyv erős felütéssel indít. Annak jár utána, hogy mi történt a „tanulj jól, szerezz diplomát, dolgozz rendesen, és minden rendben lesz az életedben (a szakmai életedben legalábbis)” szülői intelmeket követő generációval az Amerikai Egyesült Államokban. Ám az USA-beli utalások ellenére a kötet magyarországi tapasztalatokat megélve is letehetetlen, annak ellenére, hogy a könyv kétszer ilyen hosszú is lehetne, és bizonyos mellékszálak végül szóba sem kerülnek, amiket az ember még esetleg a témához tartozónak érezne.

Anne Helen Petersen megtette nekünk a szívességet, és kontextusba helyezte a fenti szülői intelmeket. A jótanácsok, nevelési elvek még véletlenül sem abból fakadtak, hogy a szüleinknek volt egy kristálygömbje, amivel a jövőbe láttak, csak aztán félrecsúszott valami, épp ellenkezőleg. Az akkori tanácsok az Y-generációt nevelő szülők legjobb megértését tükrözték arról, hogy mi tűnt akkor a legjobb életpályának ahhoz, hogy a gyerekek ne veszítsék el (vagy épp elnyerjék) középosztálybeli státuszukat. Csak éppen a társadalmon belüli osztályok sorsát nem a középosztálybeli szülők elvárásai alakítják. A szerző az USA-beli történéseket követi le, a szakszervezetek meggyengülését, a munkavállalói juttatások megkurtítását, a válságok hatását a munkaadói környezetre, és szóba kerül a mai szabadúszó létet kialakító „haknigazdaság” (gig economy, aki olvas angolul ilyen témákban), az Uber, az Airbnb, és az Amazon. Az egyik legkardinálisabb fejlemény talán a vállalati finanszírozások megváltozása: amikor a cégek tőzsdei értéke a legmeghatározóbb, és a cég dolgozóihoz nem kötődő befektetők tőkéje dolgozik a vállalkozásban, akkor elveszik a munkavállaló cégnek nyújtott személyes hozzáadott értéke, mert nincs akinek közvetlen felelőssége van a munkavállalók sorsáért. Arctalan tulajdonosként pedig lényegesen könnyebb összevonni, leépíteni (és nyilván más a reakció egy fizetésemelés esetén is), esetleg teljesen megszüntetni egy céget.

Az írónő ezzel felhívja a figyelmet arra is, hogy érdemes számon tartani a történelmünket, és nem elfogadni, hogy mindig minden így volt, ahogy most van, és ez nem is változhat, ez ugyanis egyrészt nem igaz, másrészt rettentő kiszolgáltatottá teszi a munkavállalói oldalt.

A munka világa után Anne Helen Petersen az Y-generáció szabadidejének is jelentős terjedelmet szentel. Ez az az Y-generációs, középkorú nők számára különösen misztikus fogalom, amivel a munka, család, házimunka Bermuda-háromszögében kínlódva a többség nem is találkozik. De még akkor sem élvezi, ha véletlenül épp lenne rá ideje. És ezzel el is jutunk egy nagyon érdekes megfigyeléshez. A nyolcvanas évek elején születettek gyerekkora még tartalmazott ma már meseinek ható elemeket, mint például hetekig tartó vakációt a nagyszülőknél és/vagy a telken (ritka szülői látogatásokkal tarkítva), amelynek során teljesen szabadon játszottunk (tizennyolc éves korunk előtt is), porban fetrengtünk, fára másztunk, unalmunkban (ilyen is volt, lehetett unatkozni) saját játékokat találtunk ki, és olyan, a mai világban már majdhogynem nemlétező ideális környezetben fejlődhettek a finommotorikus, általános mozgási, és egyéb képességeink, amihez ma minimum vidékre kell költözni, de legtöbbször még az sem old meg semmit.

És ha még nem terhelt le minket annyira a jelenünk, hogy már nem is emlékszünk ezekre a hetekre, hónapokra, akkor az érdekes megfigyelésen belül egy másik tény is szembeötlik: úgy általában volt lehetőségünk arra, hogy élvezzük ezeket a szabadidős tevékenységeket. Jóleső volt a szabadság, amivel kóborolhattunk, a bizalom, amivel a nagyszülők vagy más felügyelők megajándékoztak, és nem árnyékolta be a játékot semmifajta hatékonysági vagy teljesítménycentrikus nézőpont. Lehetett sakkszakkörre járni anélkül, hogy az ember a következő Polgár Judit akart volna lenni. Senki nem feltételezte, hogy ha valaki atlétikára, néptáncra vagy kosarazni jár, akkor ő abban a legjobb, vagy csak simán kiemelkedő. Csinálhattunk dolgokat egyszerűen azért, mert szerettük, akkor is, ha nem volt hozzá különösebb tehetségünk (bár általában van némi korreláció a tehetség és az élvezeti érték között, de messze nem mindig), és senki nem aggódott…hát nagyjából és általában véve semmin, legalábbis olyan dolgokkal kapcsolatban, amin ma végtelenített vita és egyeztetés folyik a digitális térben. Részben azért is (ez az én hozzátoldásom), mert azt minden szülő vélelmezhette, hogy a gyereke életben fog maradni ezen kalandok és szakkörök közepette, mert (Magyarországon) még élt egy olyan társadalmi egyezség, hogy a minket csak látásból (vagy onnan sem) ismerő felnőttek simán ránk szóltak és fegyelmeztek, ha valami épp nem ment rendben. Ezt az egyezséget, és ennek következményeit gyerekként finoman fogalmazva sem kedveltem, de most utólag átütő erővel látszik a hozzáadott értéke.

Elképesztő visszagondolni arra a mögöttes értékrendre is, amiben az embernek lehetett olyan hobbija, amiről nem posztolt sehova (nem is volt hova posztolni), amiben nem kellett jónak lennie, nem kellett senkinek elszámolnia, egyszerűen csak csinálhatta a maga kedvére, minden haszon és ellenérték nélkül. Fájdalmasan igaz, ahogy az írónő is rámutat, hogy ha ma valaki valamilyen hobbi terén kiemelkedőt nyújt, akkor a legnagyobb bók, amit mondani tudunk neki, az az, hogy ebből pénzt tudna csinálni… Megmérgezve ezzel egy, az életében a haszon és a teljesítmény által még nem érintett területet, és a másik oldalt nézve megfosztva magunkat az élet egy olyan területétől, ahol nem kellett elvárásoknak megfelelni, és ahol kipihenhettük magunkat.

És látva, hogy milyen nehéz a középosztálybeli státuszt fenntartani, az elvárások száma exponenciálisan nő, ennek eredményeként pedig az Y-generáció „tanulj jól, szerezz diplomát, dolgozz rendesen, és minden rendben lesz az életedben” elv mentén történő felnövekedését nehéz nem egy szabad, laza korszaknak látni a mai tízévesek gyerekkorával szemben.

A szerző kitér arra is, hogy mihez vezet az a szülői, vagy épp a társadalom és média által sugallt útmutatás, hogy a munkád legyen a szenvedélyed, különösen a haknigazdaságban. A mai digitális világban a munka és a magánélet egyensúlya gyakorlatilag megszűnt létezni, ami a szenvedélyükből élő munkavállalókat különösen érzékenyen érinti. Ha a szenvedélyünkről van szó, nehezebb nemet mondani, amit a munkaadók könyörtelenül ki is használnak. Az újságírói szakma például a világon mindenhol erősen érintett, ami miatt Anne Helen Petersennek első kézből vannak tapasztalatai a cikkleadási határidők világáról, az elvállalt munkák minőségéről, és hogy mire képes az ember ingyen, csak azért, hogy elérje a várva várt áttörést. Miközben egyébként (a szülői intelmeknek megfelelően) rendesen, szorgalmasan tanult, egyetemre vagy főiskolára ment, diplomát szerzett, csak épp belerokkan (az USA-ban korosztályosan sokkal általánosabb) diákhitel törlesztésébe.

A könyv külön témaként érinti még a digitális világot. Érdemes belegondolni abba is, hogy nekünk még, Y-generációsként, nem volt mindig mobiltelefonunk. És bevallom kifejezetten örülök annak, hogy ha kiteszek egy-egy újabb blogbejegyzésről egy bejegyzést a Facebookra, akkor nem kedvelik halomra az ismerősök, ez ugyanis elsősorban azt jelenti számomra, hogy van jobb dolguk is, mint hogy ezen a platformon nézelődjenek, amit jóhírnek érzek.

A nyolcvanas évek elején születettek talán még könnyebben húznak digitális  határokat, a többség a gyerekvállalás körül leépíti a használt applikációkat egy szinte irigylésre méltó minimumra. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek valósága az, hogy applikációkon keresztül szerveződik az életünk, és hatalmas erőfeszítés megszabadulni mind a folyamatos jelenlét által keltett ún. zajtól, mind a különböző kütyük és applikációk által keltett és fenntartott függőségektől (miközben ezek nélkül is lenne épp elég problémánk).

A kötet az Y-generáció gyerekkorától indulva az Y-generációs szülőségig öleli fel a témákat. Kézzelfogható megoldást – ezt még véletlenül sem szeretném titkolni – nem ad, ilyen terjedelemben nem is tud adni. A könyv igazi erényének azt tartom, hogy olyan írás, ami épp a téma gazdagsága miatt önálló gondolkodásra sarkall, kérdések feltevésére késztet, és segít abban, hogy elszakadjunk az eddigi sémáktól.

Már olvasás közben sok kérdés és ötlet jutott eszembe, az egyik ilyen meglátás, ami Y-generációsként húsbavágóan fontos lenne megérteni, hogy ahogy a szüleink nevelési elvei a saját tapasztalataikra támaszkodtak, úgy a mi nevelési elveink is a saját tapasztalatainkra támaszkodnak, ám a társadalmi folyamatok nem lineárisak. Ahogy mi is azt tapasztaltuk, hogy nem az történt, amit a mi szüleink vártak, úgy nagyjából biztosra vehető, hogy a mostani gyerekek életében sem az fog történni, amit mi várunk.

Rengeteg idézetet jelöltem be a könyvet olvasva, ez azonban annyira megrendített, hogy mindenképp szerettem volna becsempészni a bejegyzésbe. Egy 2018-as amerikai kutatás szerint „2018-ban a huszonöt és harmincnégy év közötti felnőttek átlagosan napi 4,2 óra szabadidőről számoltak be. Ebből két órát tévénézéssel töltöttek. Mindössze 20,4 percet szántak gondolkodásra vagy lazításra.”

Ha a könyvet olvasva nem tetszik a rendszer, ehhez a kutatási eredményhez mindenképp érdemes visszanyúlni. Ha napi 20,4 percet szánunk gondolkodásra (és lazításra), akkor mikor fog valaha is valami változni? És ha napi 20,4 percet gondolkodunk és lazítunk együttesen, akkor mikor töltődünk fel annyira valaha is, hogy olyan gondolataink támadjanak, amelyek egyáltalán változást hozhatnak?

(eredetileg közzétéve: 2022. szeptember 10.)

Amikor könyvajánlót készítek, az okozza az egyik legnagyobb örömet, amikor jól megírt és kifejezetten hosszú könyvet ajánlhatok, mert tudom, hogy a hasonló lelkű és lelkesedésű könyvmolyok boldogságfaktora a kötet hosszával arányosan fog növekedni. John Irving írása pedig egy tökéletes jelölt az ilyen típusú örömokozásra, néhány apró fenntartással.

Az „Owen Meany” azon könyvek egyike, amelyeknél pontosan tudom, hogy hol voltam, amikor a legvégét olvastam: az akkori munkahelyem egyik irodájába bezárkózva, mert nem tudtam abbahagyni az olvasást, és a reggeli bkv-zás után csak pár oldal volt hátra, és arra is élénken emlékszem, hogy potyogtak a könnyeim, miközben azokat az utolsó oldalakat olvastam.

Ahogy más írásaiban, Irving itt sem fél attól, hogy egy fura alakot tegyen meg a főhősének. Owen Meany kifejezetten kisnövésű, olyan gyerekes, nazális hanggal, ami kamaszkorában és később sem változik, és ennek a történetben is fontos szerepe lesz. Owenben azonban nem ez a legfurcsább, hanem az, hogy ahogy a történet előrehalad, egyre több részlet tárul fel előtte az életéről és közelgő haláláról, és olvasóként nem lehet nem letenni a könyvet, egyszerűen muszáj tovább olvasnunk, hogy megtudjuk, valóban meg fog-e halni Owen, és a megérzéseinek van-e valami köze a valósághoz. A könyv zárása stílusában is igazi csúcspont. Irvingnek sikerült eltalálnia azt a hangnemet, ami még épp kellően emelkedett és költői, és ami méltán csal könnyeket az Owent a szívükbe záró olvasók szemébe.

A lényeg azonban mégsem ez – végső soron egyszer mindannyian meghalunk – hanem az, hogy az írás azt tükrözi vissza, ahogy Owen felvállalja önmagát, legyen az akármilyen kínos, nevetséges vagy egyenesen ciki, és önmagaként él.

Ízlelgessük egy kicsit a kifejezést: ÖNMAGAKÉNT ÉL. Persze, nagyon leegyszerűsítve a dolgokat, mi is ezt tesszük, mindennap. De érdemes belegondolni, hogy a lelki nyavalyáink mekkora hányadát okozza az, hogy nem merünk igazán önmagunk lenni, felvállalni sérülékenységünket, és mekkora dolog az, ha olvashatunk arról, hogy ezt valaki megteszi. Annak ellenére, hogy immár biztos vagyok benne, hogy ezt nem lehet könyvből megtanulni.

Amerikai olvasók számára a kötet némileg ellentmondásosabb, mintha magyar ajkúként olvassuk. A másik főszereplő, a mesélőnk, ugyanis a történet során Kanadába emigrál, és meg is indokolja a döntését, másrészt inkább baloldali (amerikai) politikai szempontból kíséri végig a főhősök felnövekedésének történelmi eseményeit. Aki számára ez valamifajta jelentőséggel bír, az készítse fel erre a lelkét, mert így is érdemes belevágni az olvasásba.

És érdemes akkor is, ha kevés, vagy semmilyen vallási meggyőződéssel nem bírunk. A történet író által szándékolt keretét ugyanis a másik főhős, John hitének keresése adja, amihez az Owennel kötött barátsága hozzájárul. Ezt a keresést azonban Irving is tágabban határozza meg, és érdemes nekünk is ilyen szemmel olvasni.

A másik ok, ami miatt vártam, hogy végre megírhassam ezt a könyvajánlót, ugyanis éppen ez. A Fohász Owen Meanyért azért rendkívül fontos könyv, mert énünknek azt a spirituális oldalát szólítja meg, amit szinte semmi más. Irving története azokat a sikerkönyvekben ritkán feltett kérdéseket feszegeti, hogy van-e isten, és hogy van-e eleve elrendeltetés. Persze, mindig ott van nekünk fegyverként az önámítás, becsukhatjuk a lelkünket és a szemünket, és áltathatjuk önmagunkat azzal például, hogy ez nem is fontos, úgyse tudja biztosan senki, ráadásul még fiatal is vagyok, hogy ezzel foglalkozzam, de legkésőbb a saját halálunk közeledtekor (ha megadatik az a kegyelem, hogy közeledésről beszélhetünk) ezekre a kérdésekre érvényes választ kell adnunk. Ha nem így teszünk, akkor az élet, pontosabban a halál fogja megadni a válaszokat helyettünk. És nem baj, ha van olyan írás, ami erre emlékeztet minket. Ami pedig külön zseniális benne, hogy mindezt úgy teszi, hogy nem ad kész válaszokat. Ez még nem az a műfaj, ahol a válaszokat találjuk. De a kérdések már itt vannak. Tegyük fel őket mi is.

(Zárójeles megjegyzés, hogy angolul olvastam a könyvet, így nem tudom, hogy sikerült a magyar fordítás. Érdekelne például, hogy mi lett „Hester the Molester” művészneve magyarul. Hester az egyik szereplő művészneve, nem bűnözőről van szó, a félreértések elkerülése végett. Ahogy ez is mutatja, Irving remek humora szerencsére ebben a kötetben is kifejezetten gyakran jut szerephez.)

(eredetileg közzétéve: 2022. augusztus 25.)

Dr. Máté Gábor elérhető kötetei közül utolsóként olvastam el a Szétszórt elméket, és bevallom, kicsit vonakodva nyitottam meg az első oldalt. A könyv a figyelemhiány zavarral élőkről szól, és önmagában a téma alapján nem éreztem magam megszólítva.

Miért lehet mégis olyan értékes ez a kötet, hogy többen is olvasásra ajánlották, akik akár felületesebben vagy közelebbről ismernek? Mit adhat ez az írás azoknak, akiknek közvetlenül nem érintett az élete ezen a fronton?

Vonakodásom azután gyakorlatilag a legelső fejezettel elpárolgott. Máté Gábor ugyanis nem egyszerűen a figyelemhiány zavarról ír ebben a könyvben, hanem az emberi agy, az emberi érzelmek és az érzelemszabályozás kifejlődéséről. Egyszerűen, közérthetően, a releváns összefüggésekre rávilágítva. És természetesen sok-sok külön fejezetben kitérve arra, hogy mi lehet a megoldás, hogy ha ebben a fejlődésben valami nem a természet rendje szerint történt.

A különböző zavarok és mentális nehézségek megítélése, ha nem is gyökeresen, de számottevően változott a gyerekkorom óta. Egy olyan korból, amiben nemhogy nem volt divat pszichológushoz járni, de az átlagember azt se nagyon tudta, hogy mit csinálnak ők, szép lassan elindult egy átmenet, amiben már nem egyszerűen az a magyarázat a nehezebben beilleszkedő gyerekek viselkedésére, hogy ők „rosszak”, hanem felismertük, hogy egyrészt a gyerekek az őket nevelő felnőttek nehézségeit és érzelemvilágát képezik le a maguk módján, másrészt, hogy fejlődési és tanulási nehézségek egész tárháza létezik, és ezekre a nehézségekre bőven van hatékonyabb megoldás, mint a “rendbontó” sarokba állítása, megszégyenítése vagy az ellenőrzőjének szisztematikus, különböző intőkkel és rovókkal történő kidekorálása.

Még véletlenül sem szeretném azt sugallni, hogy paradicsomi állapotok uralják akár az itthoni gyereknevelést, pláne az oktatást, vagy a különböző fejlesztések elérhetőségét, de legalább egyre jobban tudjuk, hogy mik ezek a nehézségek, és hogy honnan hová tartunk egy ilyen helyzetben, ha személyesen mi, vagy a környezetünkben valaki érintett.

Minden szülő tapasztalhatta, hogy pro és kontra ezernyi információ található a csecsemők alvásáról, táplálásáról, gondozásáról, és úgy általában a gyereknevelésről, de valahogy a voltaképp hálát ébresztő információözön mellett egy terület még érintetlen maradt. Ezen a bejáratlan úton kalauzol minket végig Máté Gábor, aki ráadásul maga is érintett a témában.

Hatalmas szükség volt rá, hogy valaki ilyen formában írjon arról, hogy mi minden történik a kisbaba agyában, mire kialakul a saját érzelemvilága, sok-sok személetes és könnyen átérezhető példával. Számomra az egyik legmeghatóbb leírás az a kép, amikor a szerző arról ír, hogy mennyire fontos, hogy amikor a kisbaba a legközelebbi gondozója a szemébe néz, akkor hagyjuk, hogy a gyerek teljen el ingerekkel ebben a kapcsolódásban, ő nézhessen félre, és nézzen a szemünkbe újra, hogy ha készen áll az újbóli kapcsolatfelvételre, mert többek között az ilyen kapcsolódás révén alakulnak ki a megfelelő agyi áramkörök, és a kiforrott felnőttléthez szükséges, megfelelő fokú érzelemszabályozás.

A Szétszórt elmékből – figyelemhiány zavartól függetlenül – minden olvasó megtudhatja végre, hogy a megfelelő neuronok egyszerre történő kisülésén – és még mennyi minden máson – múlik, hogy fogunk-e küzdeni, és ha igen, milyen nehézségekkel, akár már gyerek- vagy felnőttkorunkban, és hogy hogyan lehet agyi áramköreink működését megváltoztatni, hogy ha valami zavar került a rendszerünkbe.

Ezért szól ez a könyv mindenkihez. Nagyfokú érzékenységgel megírt, hiánypótló kötet.

(eredetileg közzétéve: 2022. augusztus 20.)

Hol kezdődik az élet igazán? És mi a lényege?

Ha egyetlen szóval kellene Az ifjú Arát jellemeznem, azt mondanám: szívdobbanás.

Nem szoktunk hozzá, hogy figyeljünk a testünkre (a lelkünkre pláne), én pedig most mégis erre hívok minden blogolvasót. Tedd a szívedre a kezed, kedves olvasó. Keresd a csendet, hogy legbelül érezhesd, hallhasd és tapasztalhassad a szíved dobbanását. Ha elég mély csendet találtál, és elég hosszú időt az egyedüllétre, akkor talán azt is átélheted, ahogy a megfigyelés közben eggyé válsz a saját testedet éltető rezdüléssel.

Azért hívtalak meg erre a szokatlan gyakorlatra, mert éppen ilyen élmény Az ifjú Arát olvasni. Az egész könyvet áthatja valami szokatlan lüktetés, amely a történet sodrásával összhangban gyorsul vagy épp csillapodik, ám meglepő módon pontosan annyira életszerű a ritmusa, mintha a saját életünk jelzőtüzei között bóklásznánk.

Oda is küld minket Baricco ebben a kötetben. A jelzőtüzek közé. Talán van még olyanunk most is, a fogyasztási élvhajhászásban megcsömörlött huszonegyedik században. És ha valamit biztosan tudhatunk a kötet utolsó oldalán, az az, hogy jelzőtüzek nélkül nincsen se fény, se kegyelem a számunkra.

Az író eddigi utolsó kiadott könyve Az ifjú Ara, és ez érződik is a történeten. Baricco már tudja, hogy szavakkal leírható dimenziókban nem lehet ráakadni az élet értelmére, és ennek biztos tudatában, és éppen ezért olyan széles vászonra vázol fel az élet szavakkal megfogható tanulságaiból és élethelyzeteiből egy szinte kéjesen kifinomult, ám mégis a legváratlanabb pillanatokban merő kegyetlenséggel megtűzdelt történetet, amelynél tágabb spektrumot igazán nehéz elképzelni.

Ám a lényeg talán mégsem ez. Baricco sok olyan művészi eszközzel él, amelyek már korábbi műveit is jellemezték. Velünk van ismét a végletekig kifinomult, az olvasó számára külön élvezetet okozó nyelvhasználat, ezúttal – mivel a történet engedi – az akár hangos felnevetést okozó humorral párosítva; miközben oldalról oldalra sorjáznak az eredeti ötletek, és képről képre szövődik egy újabb, szinte álomszerű történet.

Baricco most azonban bevet egy olyan eszközt, amit ennyire közvetlenül és élesen még sosem használt: tőle is szokatlan módon és gyorsasággal váltakoznak az elbeszélők a kötetben. Az egyik percben mi vagyunk az ifjú Ara, majd a Lány, majd az Anya, majd az Apa, vagy épp a Bácsi.

Mi vagyunk az ifjú Ara, a Lány, az Anya, az Apa, vagy épp a Bácsi. Az összes szereplő mi vagyunk. Ezt érti meg a főszereplő – aki szintén mi vagyunk –, és akkor talán mégsem kimondhatatlan szavakkal az, ami ily módon általában nem megtapasztalható.

És itt kezdődik az élet…

Az ifjú Arában ábrázolt életben a Fiú családja örökös félelemben él az éjszakától, mivel minden családtag éjszaka halt meg. A történet egyik lényeges szála, amely az Apa (Apák) életéhez és életük végéhez kötődik, amiben Baricco összecsomózza az egész életét látszólag átalvó Bácsi életének tragédiáját az Apa és az Anya és a Lány drámájával, és ezt a csomót a könyv végén át lehet vágni, mert a történet ezen a síkon is működik, és az ifjú Ara megérti, hogy mit kell tennie.

Ehhez a megértéshez pedig a többi szereplő lényének megértése vezet el. Ezen az úton kalauzol minket Baricco, az utazás pedig sokszor zavarba ejtő. A regény minden más korábbi könyvénél érzékibb, de talán csak azért, hogy kiderüljön, a szexualitás mögött is igények és érzések garmadája rejlik, mindenkiben tetszőleges kombinációként másképp kalibrálva.

Az ifjú Ara arra tanít, hogy merjünk megállni és körbehordozni a tekintetünket azon, ami éppen most van, mert minden pillanat tanítás, minden pillanatról ugyanilyen regényeket lehetne írni. És a látszólagos sokféleség végtelen kavalkádja minden időkben hasonló történetek megszületését eredményezheti, amelynek során a titok gömbölyítése közben a titok maga válik egyre élvezetesebbé, azáltal, hogy a sokféleség minden újabb, határtalan természetéből fakadó tulajdonságával megfejthetetlen marad.

De közben sose feledjük: minden pillanatban mi vagyunk az ifjú Ara, majd a Lány, majd az Anya, majd az Apa, vagy épp a Bácsi. Az összes szereplő mi vagyunk.

És ez a lényeg.

(eredetileg közzétéve: 2022. július 29.)

Ma négykézláb akarok járni. Ma, és valójában az év minden egyes napján.

Már a cím is mosolygásra késztet, és azt sugallja, hogy az értékes és egyben szórakoztató kötetet kereső könyvimádó jó nyomon jár. Ezt a sugallatot szerencsére aztán a könyv minden egyes története vissza is igazolja.

Ajánlásra olvastam el a novelláskötetet, és annak ellenére, hogy még mindig nagyobb olvasmányélményt okoz általában egy jó regény, de akár egy verseskötet, így hirtelen nem nagyon tudnék jobb olvasmányt ajánlani erre a nyárra a felnőttként megélt mindennapjainkról.

Az írónő nem is árul zsákbamacskát: a bevezető részben „felnövő” emberekként szólítja meg olvasóit, és mennyire igaza van! A gyermekkor egyik nagy téveszméje, hogy a felnőttek mindent tudnak (bár gyerekként ez kétségkívül úgy tűnik), és hogy kialakult, kész egyéniségek.

Nyugodtan kacagj velem most, kedves (blog)olvasó – te, aki tizennyolc éves korodban kész egyéniséggé nyilváníttattál a gyermekkorú társadalom által, hogy azután rövid úton megtudd, hogy mekkora küzdés bármilyen pici egyéniségmorzsává is válni, nemhogy kész egyéniséggé.

A komolynak tűnő, és ténylegesen komoly témaválasztás ellenére a novelláskötet nemhogy nem nyomasztó, hanem hihetetlenül jókat lehet derülni Linn Skåber írásain, vagy épp az illusztrátor Lisa Aisato képein (és nem véletlen, hogy az illusztrátorra én is külön felhívom a figyelmet, Lisa Aisato kiemelkedő munkát végzett).

A kötet leginkább arra hív el, hogy fogjuk meg annak a kisgyermeknek a kezét, akik valaha voltunk, üljünk le vele egy padra, és nézzünk rá, hogy a felnőttként megélt kalandjaink leginkább abban különböznek a gyerekkorunktól, hogy elvesztettük annak az illúzióját, hogy létezik állandó boldogság, problémamentes élet, vagy olyan életkor, amelyben ezek az illúziók valóra válnak. Az életnek kőkeményen része egy sereg negatív érzelem és tapasztalás, és az jár lelkileg előrébb, aki ezekkel szembenéz és sikeresen be is építi ezt a tudást az életébe.

És épp azért, mert ez a tudás olyan kegyetlenül fájdalmas, hogy többségünk egy életen át menekül előle, hat olyan hatalmas kegyelemként Linn Skåber kötete, mert az írónő olyan méltósággal ír mindennapi, halálosan egyszerű és lassan ölő nehézségeinkről, hogy nem lehet nem együttérezni a történetek hőseivel, akik voltaképpen minden egyes lapon mi (azok a teljesen kész egyéniségek) vagyunk.

A norvég szerző többek között arról ír, hogy milyen érzés egy hosszú házasságban hazaérni a férjnek, akire már rá sem néz a felesége (Terepen), hogy milyen koros szingliként annyira befelé fordulva létezni, hogy nem vesszük észre már azt sem, hogy ha egy szimpatikus és empatikus férfit sodor elénk az élet (Ha lehetne úgy, mint egy filmen). És arról is, hogy milyen gondolatok kavarognak egy nő fejében, akinek nem sikerül megfogannia (Te miért nem jöttél?), hogy milyen megbarátkozni a saját öregedésünkkel, és elfogadni azt, hogy szívesebben aludjuk ki magunkat egy buli után „afterezés” helyett (Egyszerűbb élet és nehezebb órák). Hogy vannak olyan napok, amikor négykézláb akarunk járni. Voltaképpen egész sok ilyen nap van, ha belegondolunk. És hogy ennek ellenére végtelenül szeretjük (legalábbis szerethetjük) azt az embert, aki ilyen veszteségek közepette minden egyes négykézláb vagy két lábon eltöltött nappal olyan határozottan menetel a saját halála felé. Amire aztán végképp nem szeretünk gondolni.

A könyv könnyedén, de gyorsan és mélyre megy, mert az írónő őszinte a hőseivel, akik így megengedhetik maguknak, hogy őszinték legyenek velünk, az olvasóval. A novellák között a kötetet olyan illusztrált mondások tarkítják, mint

„A válásunk óta annyira gyűlölöm a férjemet, hogy már szinte újra beleszerettem.”

vagy épp

„Nem mindig mások a hibások (sic!). Általában te.”

továbbá

„Régen féltem a randevúktól, és izgultam, nehogy hülyét csináljak magamból. Most félek a randevúktól és a nevetőgörcsöktől, nehogy bepisiljek.”

Nekem mégis ez az írás jelentette a legtöbbet. 22-es szám alatt találjátok majd, így 2022-ben:

„Talán tavasszal visszajövök

Nem akarok többé emberek között lenni.

Nem kommunikálunk, nem élünk együtt, nem veszek részt semmilyen megbeszélésen, sem döntések meghozatalában. Legalábbis nem vettem részt azon a megbeszélésen, ahol eldöntötték, hogy szarunk mindenbe, és hadat üzenünk a saját földünknek, csatát vívunk az erdőkkel, a tengerekkel, hogy minden egyéb földi élet fölé helyezkedünk, harcolunk az állatok, a rovarok ellen, hogy háborúzunk mindennel, ami nem ránk hasonlít.

Nem vettem részt azon a megbeszélésen. Nem hívtak meg.

Ha választhatnék, inkább a madarakkal tartanék az éjszakai égen. Velük együtt ráfeküdnék a széllökésekre, és elmenekülnék az emberiség elől, elszabadulnék, szabaddá tenném magam, szabad lennék. Kiáltoznék és ujjonganék egy sirállyal, aki szereti a tengerét, táncolnék egy barázdabillegetővel, aki örül a tavasznak, ereszekben ringatóznék néhány pufók galambbal a városi éjszakában, és kanadai ludakhoz csatlakozva menekülnék az odalent tanyázó, ismeretlen lények elől.

Nem akarok többé emberek között lenni. Amúgy sem hívtak meg a titkos megbeszéléseikre.

Tavasszal visszajövök, ha érzek hozzá erőt. Ha megfordul a szél.

Odalent.”

(eredetileg közzétéve: 2022. július 24.)

Az emberi létezés legalapvetőbb tapasztalásai közé tartozik, amikor megéljük, hogy megpróbálnak minket – személy szerint minket – eltörölni, elpusztítani, semmivé tenni. Körülmények, emberek, emberek és körülmények olyan szorosra tudják fonni körülöttünk a sors fonalát, hogy mindennapi levegővételünk is extrém szinkronúszókat idéző légzőgyakorlatnak tűnik, és akkor még el sem végeztük a további, önfenntartással kapcsolatos teendőinket, nemhogy a Maslow-féle piramis felsőbb fokairól említést tegyünk.

Szabó Magda életében is volt (nem is egy) ilyen pillanat, aminek úgy állított emléket regényével, hogy a saját fegyvernemével hívta tetemre pusztítóit. Az írónő többek között latintanárként is dolgozott; már gyerekkorában megtanították latinul, úgy olvasta az Aeneist, mint mások a Micimackót. És felnőtt fejjel, amikor megélte azt, hogy még a létezéshez szükséges levegőt is elszívják előle, ebben a műben találta meg a saját megváltását, amivel életben tarthatta saját magát, és kiírhatta magából, hogy mi történik, ha a földre kényszerített, halállal fenyegetett ember nem hajol meg az istenek akaratának, hanem a kezébe veszi a sorsát, és úgy vág vissza az őt körülfonó összes embernek, istennek és körülménynek.

Szabó Magda megtette azt, amire legtöbbünknek nincsen érkezése: felnőtt, kiforrott, az élet szenvedései által formált elmével újra ránézett az Aeneisre, és így már azt látta, hogy miről is szól a mű valójában. Egy, az adott korban uralkodó rendszerrel megbékélő író története ez, aki megírja a Római Birodalom vezetőinek isteni eredetét igazoló művét, cserébe azért, hogy békén és élni hagyják. És innentől, ha a reflektorfény felfedi a mű valódi természetét, már nincsen visszaút. A történet valós fénye minden részletet bevilágított a számára, és fel lehetett tenni a szentségtörésnek ható kérdéseket, mint például, hogy milyen ember lehetett Aeneas valójában, aki Venus istennő fiaként az új haza megalapítására volt kiválasztott egy olyan királyi udvarban, ahol nála erre alkalmasabb, erősebb, kiforrottabb jellemeket is találni. És a kapott válaszok éppolyan igazak, de torzak és mocskosak is, mint amilyen a mi valóságunk.

Az Aeneis tartalmaz egy apró „rendszerhibát”: Creusát, Aeneas hites feleségét. Aeneas ugyanis a történet kezdetén nős ember. Nős emberek pedig nem tudnak világhódító birodalmakat építő városállamokat alapító útra indulni, amelynek során idegen királylányokkal kell (vagy éppen lehet) hetyegni, hogy aztán a leggyümölcsözőbb kapcsolatot egy újabb házassággal törvényesítsék is, bebiztosítva ezzel a későbbi Róma létezését.

Így aztán Creusának pusztulnia kellett. És ez nem Szabó Magda fikciója, az eredeti műben épp Creusa szájából hallatszik a kézenfekvő magyarázat. Miután Aeneasszal elveszítik egymást a Trójából való menekülés közben, alakja megjelenik egykori férjének és közli vele, hogy az istenek akarata, hogy ők elveszítsék egymást:

„»Mit használ ilyen esztelenül beleveszni a búba, Drága uram? Nem esett ez az istenek óhaja ellen; Mert innét követődnek utadra a Sors, meg Olympus Égi királya, ezek tiltják elvinni Creúsát. Hosszú számkivetés vár rád, sok tengeren által, Míg majd Hesperiába bejutsz, hol a lassú folyású Lyd Thybris szeli át gazdag szántóit a népnek. Ott jólét, hatalom vár és feleség, fejedelmi; Hát ne szakadjon a drága Creúsa miatt a te könnyed. Myrmidonoknak, grájoknak, dölyfös dolopoknak Nem fogom asszonyait szolgálni, se látni hazáját, Én, Venus istennő menye, dardán nő – – -Nem, mert engem e földön a menny szent anyja marasztal. Most pedig ég veled, és a fiunk… tartsd meg… szeretetben.« Szólt, s míg én zokogó hangon folytatni akartam, Ő már ment, már vonta be hígan a köd.”

Szabó Magda számára az életet jelentette, hogy megmentette Creusát, de ennek a fordulatnak hatalmas ára volt. Az Aeneis lefektette a történet megkerülhetetlen alapvetéseit: Aeneasnak (vagy valakinek, aki Aeneasnak látszik) el kell jutnia a későbbi Itáliába, mert az istenek ezt rendelték. Creusa számára tehát a menekülés egyetlen útja, ha Aeneas helyett ő járja be férje útját, ő érkezik meg Dido udvarába, majd Itáliába.

Ezek az alapvetések formálják azután Creusa jellemét is, aki a halálát megválthatja, de utána a lebukást elkerülendő – hiszen ő csak Aeneasként élhet – be kell teljesíteni a birodalomalapítói utat, találkozni azokkal a nőkkel és férfiakkal, akikhez a férje útja vezetett volna, és ahogy az sejthető mindkét nembeli találkozások egyaránt zavart okoznak az erőben.

A pillanat felnövekvésregény is. Creusa egy rossz házasságba kényszerített királylány, aki a drámai harcok közepén rádöbben, hogy hites ura, aki finoman szólva sem egy hős, inkább egy elkényeztetett pojáca, képes lenne megölni is őt, hogy beteljesítse anyja, Venus istennő, birodalomalapítói vízióit. Creusa halálra van szánva, mert csak, nincsen rá értelmes magyarázat, befolyása pedig úgy tűnik szintén nincsen a sorsára. És ennek a halálra, pusztulásra és teljes eltörlésre szánt nőnek a sorsát fordította meg Szabó Magda A pillanatban.

Ha eljön az a pillanat, amikor mi találjuk magunkat a földön, a sors összes dárdája ránk szegeződik, mi vagyunk azok, akit el akarnak törölni, akkor lesz igazán a mi könyvünk A pillanat. Kívánnám, hogy ez ne történjen meg, de az élet az a műfaj, amiben előbb-utóbb mindenki pont így kerül a padlóra, így csak annyit teszek, hogy jelzem, létezik ez a mű, ami segíthet felismerni, hogy más is járt így, és így talán könnyebb visszavágni az egész világnak.

A könyv mindemellett ezernyi kincset rejt az élet által eltörölni kívánt lelkek felemelése mellett. Szabó Magda kiváló nyelvalkotó is, kitalált több fríg kifejezést, a regény végén külön fríg szótár található, és a történet közben mi is megbarátkozunk az olyan, elsőre talán idegennek ható kifejezésekkel, mint a „bóbács”, a „lizikálni” vagy épp a „henye hangicsa”.

Mindemellett az írónő beleszőtte mindegyik szerelmi történetek egyik leghatalmasabbikát is a műbe. Mikor az egyébként is drámai események közepette Caieta, Aeneas egykori dajkája és Creusa segítője azzal szembesül, hogy élettársa, Cicus nem indulhat velük útnak, mert elveszítette a tesseráját (a városból kijutáshoz elengedhetetlen kellék), megteszi az elképzelhetetlent, és megidézi Eszkiesz istennőt, aki ugyan élet és halál dolgában is tud segíteni, de ennek a segítségnek égigérő ára van. Cicus érzelmein azonban még az sem változtat, hogy társa gyakorlatilag elveszti ember mivoltát. Korábban talán azt kívántam volna, hogy mindenkinek adassék valaki, aki megidézi Eszkiesz istennőt miatta, ha úgy hozza a szükség. Most az hat igaznak, hogy talán mégis szerencsésebb, ha olyan élet adatik számunkra, amiben sem képletesen, sem valóságosan nem kell senkinek meghalnia értünk…mert hát ki tudja, hogy hol van ezeknek a történeteknek a vége, vagy épp az eleje?

(eredetileg közzétéve: 2022. július 14.)

A könyvekhez már gyermekkoromban is nagyon kötődtem. Így aztán valószínűleg kevéssé meglepő, hogy gyermekkoromban azt hittem, hogy van egy könyv (ami minden bizonnyal hosszú és vastag és hatalmas), amit minden szülőnek odaadnak, mielőtt gyermeket vállal, és ők ezt fellapozhatják, ha felmerülnek olyan gyakorlati problémák, mint hogy mennyi kakaót szabad tenni a tejbegrízre, mikor lehet édességet adni a gyerekünknek ebéd előtt, vagy épp hogyan kell megvigasztalni valakit, aki elveszítette az alvós plüssállatát. Sajnos több jel is arra mutatott, hogy a szüleim ezt a könyvet nem olvasták. A kakaót érthetetlenül szűken mérték, nem értették, hogy miért jó az embernek ujjat szopni, és hogy miért tragédia az alvósplüss elvesztése vagy épp kimosása. És most csak az egészen kisléptékű kisgyerekkori problémáinkra fókuszáltam.

Képzelhetitek a meglepetésemet, amikor kiderült, hogy nem hogy a szüleim nem olvasták ezt a könyvet, de egyszerűen nem is létezik! Persze a gyermeki lelkesedés nem ismer határokat, még kiskamaszként megfogadtam, hogy majd én megírom ezt a könyvet, és vége lesz ennek a feküdj le időben kislányom, egyél egészséges ételeket, csináld meg a házidat terrornak, és minden szülő megértő és együttérző lesz, és megfelelően tud nem csak a gyakorlati problémáira, hanem a gyermeke érzelmi szükségleteire is reagálni.

Ennél jobban már csak akkor lepődtem meg, amikor idén kiderült, hogy ez a könyv mégis létezik! Dr. Máté Gábor és Dr. Gordon Neufeld kötetében egyszer csak a következőt olvastam: „Ha a nevelést az elsajátítandó készségek soraként fogjuk fel, akkor nehéz lesz másképp viszonyulnunk hozzá. Ha bármikor problémával találjuk szemben magunkat, mindig azt fogjuk feltételezni, hogy kell lennie egy könyvnek, amit még nem olvastunk, egy tanfolyamnak, amit el kell végeznünk, egy készségnek, amit még el kell sajátítanunk.” Így esett, hogy több évtizedes keresés után megtaláltam azt a könyvet, ami útmutatást nyújtott ahhoz, hogy megértsem, miért nincs valójában szükség erre a mindentudó szülői kézikönyvre. Úgyhogy elnézést mindenkitől, akinek megígértem: nem fogom megírni. De itt van a tipp, hogy mit olvassatok helyette.

Írtam már ezen az oldalon a megfelelő kötődésről szóló könyvről. A most fókuszba került írás a kötődés egy másik aspektusát tárja fel. Máté Gáborral és Gordon Neufelddel olyan sokszor jött szembe egy bizonyos „kórkép”, hogy egy egész kötetet szenteltek a témának, és abszolút megérdemelten. A téma mondhatni az utcán hever és csak észre kellett venni, de már ehhez kellett egyfajta zsenialitás, és utána még egy ugyanekkora adag ahhoz, hogy kellő érzékenységgel és körültekintéssel írjanak egy olyan jelenségről, ami szinte mindannyiunk életében jelen van.

A szerzőpáros a következő alapigazságokat fejti ki a kötetben: a gyermekek életében van egy elsődleges kötődés. A kötődés kizárólagos természetű, így aztán versengő kötődésről érdemben nem beszélhetünk. Ha egy kötődéstől egy másik felé billen el a mérleg, akkor az eredeti kötődés menthetetlenül fellazul, mi több, a gyermekek szembe fordulnak vele, mert az elsődleges kötődés védelme ezt kívánja.

Mindemellett sokkal fájóbb lehet annak a kimondása, hogy a kortárs-orientáció társadalmunkban tapasztalható korlátok nélküli térhódítása káros. Persze felnőttként belegondolva – pláne, ha az ember elsődleges kortárskötődések gyűrűjében nőtt fel – a megállapítás teljesen igaz. Tény, hogy úgy tűnhet, hogy a kortársak adott esetben sokkal több információval rendelkeznek a gyermekeket körülvevő világról, mint a szülők. Ugyanakkor ennél nagyobb súllyal esik a latba az, hogy a kortársak a velük egykorúakkal azonos vagy hasonló érzelmi és idegrendszeri érettséggel rendelkeznek. Nem tudják – mert nem is feladatuk – elfogadni a másikat, amikor az „ciki”, „nem menő”, vagy épp bármi mást felmutat a halálos kamaszbűnök közül. Ezt csak a szülők tudják megtenni, akik jó esetben érettebb idegrendszerrel és fejlettebb érzelmekkel és megküzdési stratégiákkal rendelkeznek. És erre az elfogadásra, a gyermek által elvégzendő érzelmi munkához szükséges háttér biztosítására sokkal nagyobb szükség van, mint még több információra.

Az ennél a megállapításnál is szomorúbb felismerés az, hogy a világunk kevés kivétellel a kortárs-orientáció bűvöletében él. A szülők társadalmunkban gyakorlatilag automatikusan belépnek a fogyasztói társadalom szolgálatába, és ennek következtében a gyermekek elképzelhetetlenül kevés időt töltenek saját családjukban, azokkal a felnőttekkel, akik megfelelő elsődleges kötődésre lennének képesek (jó esetben), cserébe soha olyan sok időt nem töltenek az elsődleges kötődésre alkalmatlan kortársaikkal, mint valaha.

Ennek következtében szembesült a szerzőpáros is olyan problémákkal, amelyek néhány évtizeddel korábban ismeretlenek voltak. A gyermekek indokolatlanul tiszteletlenek, erőszakosak a saját szüleikkel, amikor az elsődleges kötődés áthelyeződik a kortárscsoporthoz. Ha nem ismerjük fel a helyzet dinamikáját, akkor ez az a pont, ahol szülőként nagyon, vészesen könnyű teljesen elveszíteni a fonalat. Akár hagyjuk, hogy a gyerek több időt töltsön a kortársaival, hogy elkerüljük a vitát, akár megpróbáljuk megrendszabályozni, a helyzet csak annyira fog javulni, amennyire még fennáll és megfelelően működik az elsődleges kötődés a szülő és a gyermek között. Ha már nem áll fenn az elsődleges kötődés, akkor felesleges a veszekedés, a tiltás, a büntetés, akkor helyre kell állítani a kapcsolatot, mielőtt a problémás helyzet tovább eszkalálódik.

Természetesen egyetlen szülő-gyermek kapcsolat sem problémamentes, és ugyanúgy érvényes irány többek között a másik jelenlegi slágertéma, a transzgenerációs traumák feltárása, és egyáltalán, az önismeret, de ez  a kötet remek iránytűként szolgál egy olyan társadalmi szintű probléma felismeréséhez, amit csak szeretnénk, hogy meg- és feloldódjon, és várhatóan még jó ideig velünk lesz.

(eredetileg közzétéve: 2022. június 26.)