Fény-Törés-Pont

Könyvajánlót írni magyar olvasóknak egy olyan könyvről, ami kizárólag angol nyelven jelent meg, még 2023-ban is, amikor már nem illik nem beszélni angolul, pláne egy bizonyos kor alatt, még mindig teljesen eszement dolog, és talán pont ezért szeretem csinálni. Túl sok kötelező, túlszabályozott és illendő esemény van az életünkben, amit sokszor úgy tűnik, hogy nem lehet megúszni, és ilyenkor végképp jólesik szétfeszíteni a kereteket.

Különösen, ha egy olyan írásról számolhatok be, aminek az írója maga is a határokat feszegeti. Ez a harmadik könyv, amit Anna McNufftól olvastam, de a háromból bármelyiket jó szívvel ajánlom. Anna foglalkozása ékes magyar nyelvünkön talán kalandor lehetne, nem a rossz szájízt kapott értelemben, hanem abban a lehető legjobb értelemben, hogy ő egy olyan ember, aki a kalandokat és a kihívásokat keresi az életben.

Az eddigi kötetekben végigfutotta Új-Zélandot teljes hosszában – mármint az Északi-sziget legészakibb pontjától a Déli-sziget turisták számára kijelölt legdélibb pontjáig az ún. Te Araroa Trailen –, és végigkerékpározta az összes amerikai államot (bár néhány államban csak tizenöt percet tudott tölteni, különben lejárt volna a vízuma, a hölgy ugyanis brit). Ebben a harmadik kötetben pedig számomra két nagyon kedves időtöltést ötvözött: a hosszútávfutást és a mezítláb történő közlekedést.

Ezek mentén pedig a kitűzött kaland ezúttal Nagy-Britannia végigfutása volt mezítláb, a Shetland-szigetektől Londonig, száz maratont teljesítve a vállalás során (össztávban, nem száz külön maratoni távot).

A könyv iránti lelkesedésemhez még tudni érdemes, hogy a hosszútávfutással immár nyolc éve felhagytam, így tehát nem a saját futóedzéseim külső támogatása végett lapoztam fel a könyvet, hanem Anna könnyed, vicces, mégis lényegre törő beszámolóira voltam kíváncsi az útról és Nagy-Britanniáról, amit egyébként is ritkán ismerhetünk meg ilyen teljesen véletlenszerű kaleidoszkópon keresztül.

A kaland iránti szimpátiát csak növelte, hogy a költségcsökkentés érdekében Anna önkéntes szállásadóknál lakott az út nagy részében, akik a csomagját is egyik városból a másikba szállították. Önkénteskedni nagyszerű, egy nagyon fontos része az életnek, egy olyan része, ami Nyugat-Európában még mindig sokkal bevettebb, mint itthon, ezért nem lehet róla eleget hallani.

Az általánostól eltérő szállások igénybevételéről való olvasás egyben egy önismereti utat is jelenthet az olvasónak. Relatíve ritkán kerülünk ugyanis abba a helyzetbe, hogy nagyjából fél éven keresztül (Anna végül öt hónapon keresztül futott) mások házában, lakásában szállunk meg. Az igazi kérdés azonban az, hogy bevállalnánk ezt egyáltalán? A könyvben Anna a szállásaival kapcsolatban nem számol be semmilyen kellemetlen tapasztalatról (és csak egy-két furább alakkal találkozott a futásai során, különösebb inzultus nélkül), és persze a hosszútávfutás iránti lelkesedés is egy remek szűrő, de érdemes elgondolkodni, hogy hol vannak a mi határaink, és mennyire éreznénk a kaland ezen formáját komfortosnak.

És hogy milyen mezítláb száz maratonnyi össztávot lefutni Nagy-Britanniában? Kipróbált humorérzék kell hozzá, kíváncsiság a természet csodáira, kitartás és türelem. A gyakorlatban mindenekelőtt vastag bőr képződik az ember talpain, továbbá remek (ön)triggerpont terapeuta lesz. Olvashatunk az Annát kísérő lelkes futókról is, akik egy-egy ponton hosszabb vagy rövidebb távokra becsatlakoztak, és sokszor ezek a részek a leginspirálóbbak. Olyan emberek futottak vele hosszabb távokat, akik korábban két kilométert sem, vagy épp rövidebb távokkal a lábukban végigcsináltak egy félmaratont.

Annáról még azt érdemes tudni, hogy a szülei olimpikon evezősök, és bár kifejezetten sportos családban nőtt fel, sőt, maga is magas szinten evezett, azért nem az edzőteremből futott át először Új-Zélandra, majd pattant egy bringa nyergébe az Amerikai Egyesült Államokban, hogy onnan mezítlábazásra váltson hazájában. A könyvekben szó van felkészülésről, a mindennapokból való kitörésről, a test határainak kitolásáról, és annak megéléséről, hogy a munkahelyi és családi keretek kiesésével hogyan alakul az ember élete (pláne egy idegen országban).

A könyv azért is inspiráló számomra, mert egy maratonnal a lábamban jó volt arról olvasni, hogy Anna a helyén tudta kezelni azt, hogy szó szerint kifutott az időből, és ezért „csak” kilencven maratonnyi össztáv jött össze végül a kitűzött száz helyett. Olvasóként persze könnyű ezt lazán venni, de azért Anna az út legtöbb szakaszán beszédeket is tartott, nyilvánosan vállalta, hogy ezt az össztávot fogja teljesíteni – többféle reakció is várható volt arra, hogy elmaradt az eredeti tervtől. Szerencsére a média is ráérzett a rövidebb táv mellett kommunikálható belső munkára, és nem csapott vissza az egyébként nagyon is reális döntés. (Egész egyszerűen túlságosan hideg és fagyott volt a kaland végére a talaj a mezítláb történő futás folytatásához.)

A (hosszútáv)futás túl sokszor eredményorientált, és sokan ezért maradnak távol tőle, amíg nem építik ki azokat a lelki védőfalakat, amikkel felvértezve már teljesítménytől függetlenül élvezhetik magát a futást. Ez a könyv – bár határokat tágító kalandról szól – így mégis egyben megerősítést ad arról is, hogy ér kevesebbet teljesíteni, ér „veszíteni”, mert a látszólagos vereség során is nyerhetünk.

A futós éveim alatt jó néhány eredményorientált futó könyvét olvastam (ráadásul úgy, hogy az adott könyvekben nem erre a nézőpontra számítottam), ezért volt különösen jóleső számomra, hogy Anna a rövidebb össztávot is sikernek élte meg.

Mindannyian más távon indulunk a saját életünkben, és a saját utunkat kell bejárnunk. Anna a futása során a brit Girlguiding szervezet csapatainak tartott beszédeket, így kalandja révén fiatal lányoknak mesélhetett arról, hogy lehet elsőre őrültnek tűnő dolgokat csinálni, és nemtől függetlenül minden ember fantasztikus tettekre képes.

Ha kifelé kacsintgatunk túlzottan egyennek tűnő életünkből, akkor azért lesz tartalmas olvasmány, ha pedig a látszólagos külső korlátoktól függetlenül mély belső szabadsággal éljük mindennapjainkat, akkor egy, az átlagosnál lényegesen szabadabb lélekkel való találkozást hozhat el az életünkbe a Barefoot Britain.

És mindenképp sétáljatok végig mezítláb legalább egy nagyobb kertben, ha maratonfutásra nem is vállalkoztok – több gyógyító erővel bír, mint azt gondolnánk.

(eredetileg közzétéve: 2023. október 14.)

Amikor először elkezdtem olvasni Szvetlana Alekszijevicstől, már covid volt, de még nem volt a határunkon háború. Ajánlások mentén haladtam az írásaival, és a Nők a tűzvonalbant szándékosan toltam hátrébb az olvasmányok között. Nehezen tudtam elképzelni, hogy mégis mi sülhet ki a második világháborúban harcolt nők megszólaltatásából.

Azután az írónő más műveit megismerve egyre nőtt bennem a bizalom a könyvei iránt. Egyértelművé vált, hogy mély tudással rendelkezik a traumafeldolgozásról, és hogy valódi érdeklődése, és pártatlan, a hétköznapi emberek felé forduló figyelme hatalmas gyógyító erő a posztszovjet népek történetében.

A gyógyítás pedig hol máshol kezdődhetne, mint a tabuknál. Tabu az, amiről nem beszélünk, amire lehetőség szerint nem is gondolunk, tabu az, amiről azt hisszük, hogy elfelejthetjük, elmúlik, miközben árnyékunkként követ minket mindenhova, a hallgatásban elnyomva, egyre vastagabbra hízva, egyre jobban elfojtva és elemésztve valós testünket. Ilyen tabutéma volt a szovjet nők második világháborús részvétele, aminek gyógyulása talán ezzel a kötettel végre elkezdődhet.

A könyv főként az írónőnek nyilatkozó nők válaszaiból áll össze, akikkel személyesen, vagy levél útján konzultált. Néha a fejezet része a munkafolyamat leírása is, mert az édesanya történetét hallgató lány, vagy a beszélgetés intimitását biztosító, távollévő családtagokról való megemlékezés legalább olyan fontos, mint maga a történet, amit Szvetlana Alekszijevics utána végighallgat, és tolmácsol nekünk.

És ebben a kötetben teszi fel az írónő a tabun belüli tabukérdést, hogy mégis mi történik az emberben, amikor egy másik emberre lő. A kérdezést nem a másik ember megszégyenítése motiválja, hanem a megértés, hogy a kérdés feltevése nélkül talán nem érzi a válaszadó, hogy beszélhet erről, ami a háborúban való részvételen belüli még mélyebb trauma, és ami csak akkor kezdhet el gyógyulni, ha nem hagyjuk érintetlenül.

A könyvben annyira sok nézőpont jelenik meg és annyi történet hangzik el, hogy csak az a biztos, hogy minden olvasó meg fogja találni az ő lelkét legjobban megérintő vallomásokat.

Én tanultam egy új szót, amit a töri szakon végzett barátokon kívül talán más nem is ismer, a gimnasztyorkát, és úgy fejeztem be a könyvet, hogy azt éreztem, többet tanultam a háborúról, mint amit az iskolapadban lehetett (és az sem volt kevés).

A kötetben szó esik Leningrád ostromáról, keresztül-kasul beutazzuk az akkori Szovjetuniót, ahogy az elbeszélők elárulják, hogy honnan indultak útnak a nagy honvédő háborúba, ahogy ők hívták, egymás után hallgatjuk szanitécek, felderítők, és a magukat a harc legelső sorába könyörgő nők történeteit.

Mesél egy házaspár, akik úgy vélik, az ő házasságuk épp azért maradt fenn, mert a harctéren sallangok nélkül ismerték meg egymást, egy olyan környezetben, ahol nem volt mit és hova elmismásolni. De ugyanúgy mesélik ők is, hogy mindkét gyerekük elvált, mert bennük szülőként olyan mély nyomott hagyott ez a teljes színlelés nélküli környezet, hogy nem tudtak aztán a mindennapokhoz idomulni, és a mindennapi életben való boldogulás tudását átadni, gyerekeik pedig érzelmi zsarolók és csalók áldozatául estek, mert a legélesebb gyakorlatban, felnőtt párkapcsolatukban kellett alapdolgokat megtanulniuk önmagukról és ezáltal másokról.

Az egyik nő arról mesél, hogy a háború borzalma miatt se ő, se a vele együtt harcoló nők nem menstruáltak a háború alatt. Egy másik nő leírja, ahogy az összezártság miatt összehangolt ciklus során, vatta és rongy hiányában menetelés közben menstruációs vérrel itatódik fel a föld, amin a mögöttük menetelő férficsapat is átkel, szemérmesen tudomást sem véve az emberi biológia ilyenfajta megnyilvánulásáról.

Mesélnek testvéri szeretetben együttélő vegyes csapatokról, míg mások a szavakat egyenként, fájdalommal szinte kiköpve arról, hogy a teljes szakasz próbálta egymás után megerőszakolni a hozzájuk került nőt.

És voltak, akik egészen Németországig eljutottak. A háborús lelkület lényegéről mutat meg valami nagyon fontosat az a vallomás, amiben olvashatjuk, hogy a nő és a csapata alig várta, hogy átérjenek a határon, hogy meglássák, hogy ezek az emberek, a hétköznapi német emberek hogyan élnek, és szentül hitték, hogy minimum embert esznek és a teljes elállatiasodottság állapotában találják majd őket, koszban, piszokban, emberi disznóólakban. És aztán besétáltak a sok esetben üresen álló, elhagyott, a szovjethez megszólalásig hasonló otthonokba, asztalterítőkkel, porcelánokkal díszítve, ahol nem tudták nem észrevenni, hogy mind a ház, mind a bútorok, mind a házban hagyott apróságok a szovjet mindennapok tárgyaihoz képest sokkal jobb anyagból készültek. A valósággal való szembesülés pedig egy élethosszig tartó töprengés kezdetét jelentette arról, hogy mégis akkor mi jelzi az emberi lélek deformáltságát.

Az ember nem szívesen olvas vérzivataros időben a háborúról könyvet. De ha mégis rászánja magát, akkor ezt mindenképp érdemes, mert azzal az őszinteséggel mutatja meg a háborúban részt vettek tapasztalását, amiben megfér az elmaradt menstruáció és az egyszerre menstruáló női szakasz igazsága egymás mellett, úgy, hogy el is hisszük, hogy mindkettő ugyanabban az időszakban megtörtént. Amikor ilyen egymásnak ellentmondó tények kölcsönösen hitelesítik egymást, azt az írást valami, a tényeken túlmutató finomabb erő kapcsolja össze a lelkünkkel. Amit nem mellesleg ugyanúgy formál a második világháborút átélt minden élő és már elhunyt családtagunk ki nem beszélt traumája, ahogy a könyvben megszólaltatott nőkét is.

(eredetileg közzétéve: 2023. október 13.)

Szeretek nem agyonsztárolt könyvekről írni. A legjobban – mint minden, olvasni szerető ember – annak örülök, ha más javasol nekem egy igazán jó könyvet. Ennek hiányában azonban az is ad valami mérhetetlen elégedettségérzetet, amikor úgy érzem, hogy felfedeztem egy igazán jó, csendes, szolid könyvet, ami olyan finomsággal íródott, mint ahogy a gótikus épületek csipkézett tornyait vésték fáradhatatlan kezek. Azzal tetézve, hogy ahogy a gótikában is volt mögöttes tartalom, ahhoz hasonlóan a finom csipkeveréshez hasonlóan cizellált sorok mögötti érték az, ami miatt igazán érdemes ezekkel az írásokkal bizalmas közelségbe keveredni.

Ezeket a könyveket nem csak olvassuk. Belépünk az író belső világába, ám egyben a sajátunkba is, és már az első oldalakon tudjuk, hogy az a könyv kinyitásával véglegesen megváltozott.

Sarah Polley-val némileg ambivalens viszonyt ápoltam gyerekkoromban, így nem volt evidens, hogy bármilyen írását majd valaha is a kezembe veszem. A velem egykorú hölgyek nagy része feltehetőleg a Váratlan utazás című sorozat főhőseként emlékezhet az írónőre – vájt fülű filmrajongók pedig a Münchhausen báró kalandjai című Terry Gilliam film egyik főhőseként – elő fog kerülni ez is mindjárt. A Váratlan utazás egyszerre volt számomra a normalitás bölcsője és az Anne-könyvek üres pótléka. Valójában mindkét mű egy sosem volt világot ábrázolt, de túl fiatal voltam ahhoz, hogy legyen erőm szembenézni ezzel. A már-már giccsparádéra hajazó történetek azonban hétről hétre vigaszt nyújtottak, egy olyan időszakban, amikor még nem tudtam nevet adni annak, hogy mi elől keresek vigaszt.

A színésznővel „ápolt” viszonyom a húszas éveimben normalizálódott, amikor megkapott Az élet nélkülem című film, aminek ő volt a főszereplője (igen, ez egy könyvajánló, de azt is ajánlom). Ezzel egy csapásra feledésbe merült az idegesítő, dacos, szőke vakarcs, de még messze voltam attól, hogy elgondolkozzam rajta, hogy vajon maga Sarah Polley mit érezhetett, amikor egyszámjegyű életkorban színészkedett és kamerák előtt töltötte a gyermekkorát. Később hallottam, hogy rendezett is. Miután megtudta, hogy a vélt édesapja csak a nevelőapja, szentelt ennek a témának egy dokumentumfilmet. Ezt érdekesnek találtam, de még nem álltam készen arra, hogy mások problémáira kellő rálátást nyerjek. Így aztán valahogy Avonlea-val együtt elfelejtődött Sarah munkássága is, míg nem az Amazon felhozta a Run Towards the Dangert, amikor újabb jó könyveket kerestem. (Sajnos nem emlékszem, hogy mit írtam a keresőbe.)

A könyv voltaképp esszék gyűjteménye, és fontos megemlíteni vele kapcsolatban, ahogy maga az írónő is utal rá, hogy talán nem feltétlenül az igazságot írta meg. Egyrészt az igazságot mi magunk is időről időre másképp látjuk, másképp emlékezünk arra is, ami csak velünk történt, úgy, hogy mi voltunk ott egyedül, pláne, ha más is jelen volt a történésben. Másrészt az írói vénával megáldott emberek szeretik újraírni a saját történeteiket a történet kedvéért. Ez a figyelmeztetés azonban nem vesz el az írások értékéből, inkább a mindennapi életünkbe vihetjük magunkkal, időről időre szemlélődve nehezebb és könnyebb helyzetekben, megkérdezve magunktól, hogy mit hiszünk, mi történik itt és most, és vajon hogyan fogunk rá emlékezni.

A Run Towards the Danger sok szempontból az egyik legmeghatározóbb könyv, amit az elmúlt években olvastam. Sarah Polley egy agyrázkódást követően kezdte el írni, amikor a hosszan fennálló tünetei miatt alapjaiban kérdőjeleződött meg a saját érzékelése.

A cím arra is utal, hogy sokáig el lehet rejtőzni a legfájdalmasabb emlékeink elől, de egy ponton eljön az igazság pillanata. És amikor már mást se csinálunk, mint az igazság elől menekülve bódítjuk és bújtatjuk önmagunkat önmagunk elől, ha a rejtőzködés közben picit összeszedtük magunkat és van hozzá elég erőnk, akkor talán érdemes benézni azokra a poros, pókhálós, elhanyagolt helyekre, amit a legkevésbé szeretünk önmagunkban, amik a legsötétebb titkainkat őrzik, amelyek sötétségének felfejtéséhez az írónőnek több, mint két évtizednyi terápia kellett.

Ezekre a helyekre futunk be Sarah Polley-val együtt, hogy másik emberként, emelt fővel tegyük majd le, és vigyük a jó hírét a könyvnek.

A Run Towards the Dangerben Sarah Polley szembenéz vele, hogy a nevelőapja feltehetőleg pedofil érzéseket táplált az irányában, ahogy életében először bevallja azt is, hogy olyan lámpaláza volt Lewis Carroll klasszikusa, az Alice Tükörországban főszerepének eljátszása során még bőven kiskorúként, hogy kiíratta magát egy gerincműtétre (amire ugyan valóban szüksége volt, de ráért volna az előadássorozat után is), csak hogy kiszabaduljon a szerződése hatálya alól.

A folytatásban hasonlóan durva témák sorjáznak. A második esszében leírja, hogy egy kanadai híresség, aki ellen még a #MeToo időszak előtt folyt büntetőeljárás, őt is megerőszakolta és fojtogatta tizenhat éves korában. Sarah Polley végül nem tanúskodott a férfi ellen, mivel az akkori kanadai jogrendszer alig volt tekintettel a nemi erőszakot és komoly életveszélyt átélt nők traumájára, és ennek megfelelően minden ügyvéd ismerőse azt tanácsolta, hogy ne álljon a tanúk padjára. Más nők viszont megtették azt, amiről ő a saját lelki jólléte érdekében lemondott. A büntetőügyben a vádlottat nem találták bűnösnek, az áldozatokat viszont megbízhatatlannak bélyegezték.

Ha a pedofília esetleg olyan kérdéskör, ami messziről el is került minket (bár távolról sem csak erről szól az első esszé – a gyerekszínészek sorsa, a majdnem testi nyomorékságot jelentő gerincferdülés, a lámpaláz, a félárvaság mind-mind hangsúlyosan megjelennek), a bántalmazás, a szexuális erőszak, pláne a kapcsolati erőszak egy olyan kérdéskör, ami a legtöbb felnőtt életét megérinti, és sajnos nem csak közvetetten. Abszolút fenntartva, hogy természetesen nem minden ember valóban bántalmazó és erőszaktevő, akit megvádolnak, elképesztően fontos ez az esszé, ami tűpontosan rámutat, hogy milyen naiv, reménytelenül ósdi és pókhálós elképzeléseink vannak az erőszakot elszenvedett nőkről, és arról, hogy hogyan kellene az erőszakot követően viselkedniük.

Elvárás, hogy ha valakit megerőszakoltak, vagy (szexuális) kapcsolat közben valamiféle bántalmazást szenvedett el, akkor kerülje az erőszaktevőt, soha többet ne kerüljön vele kapcsolatba, rettegjen tőle, mi több, meneküljön előle, mert ha nem, akkor ott valami nem kerek. És valóban nem kerek – hogy is lenne, egy olyan nő testében és lelkében, akinek a bizalmával és jóindulatával szemben visszaéltek, ráadásul általában egy nagyon is valós erőfölénnyel. Az erőszak magában hordozza a traumát, ami miatt emlékezetvesztés állhat fenn, ami miatt a megerőszakolt nő kifejezetten kedves és készséges lehet az erőszaktevővel (pláne, ha nem alkalmi partnere volt), szinte ő maga kompenzálja a bántalmazó viselkedését, mert az emberi lélek és a társadalmunk ilyen komplex, és nem fekete-fehér:

Sarah Dr. Lori Haskell klinikai pszichológust idézi a témában: „Some sexual assault victims may continue to date their assaulters in an effort to neutralize the trauma or regain some control over an event that left them powerless. In fact, many reach out to their attacker again specifically to try to regain power in the relationship. While others explain that they believed he may acknowledge what he did and apologize.”

Érdemes lenne emlékeznünk rá, hogy a világ – különösen ha el akarunk valakit kerülni – meglepően kicsinek tud bizonyulni, és a nemi erőszak nem egy bankrablás, amelynek a sikeres lebonyolítása után a csak álarcban látott bankrabló elszalad, hanem sokszor nem látványos, iszonyatos szégyennel átitatott történés, ami után áldozat és erőszaktevő akár folyamatosan is találkoznak és kapcsolatban maradnak egymással.

Sarah Polley az utolsó kis puzzle-darabkáig visszafejti ebben, és mindegyik történetben, hogy a feldolgozási folyamataink hogyan jelennek meg számunkra és a külvilág számára, és ezzel komoly leckét ad az emberi természet sokszínűségéről. Őt éppenséggel (még kiskorúként) szexuális aktus közben fojtogatta a nála jelentősen idősebb partnere, ami miatt a mai napig nem érhet senki a nyakához – a saját kicsi gyerekei sem, akik az első instrukciók között tanulják meg, hogy tilos anya nyakához nyúlni. És ez a nő nem mert elmenni tanúskodni, mert a bíróság előtt nem állt volna meg a vallomása (valószínűleg tényleg nem), és a már elszenvedett traumán túl szerette volna megspórolni magának azt a bántalmazást, hogy még hazugnak kiáltják ki. Ilyen is a mi világunk.

Így ír erről az írónő a The Woman Who Stayed Silent (A nő, aki csendben maradt) című esszében: „I believe those women because the erratic way they behaved later, the inconsistencies in their stories, the gaps in their memories, all reminded me of my own behaviour, my own memory. For me, those inconsistencies were as much evidence that they were victims of sexual assault as it was for others that they hadn’t been.”

Az a finomság, amivel Sarah Polley végigvezet minket a saját útján, ahogy vele együtt felidézzük, hogy hogyan találkozott a férfival, milyen élethelyzetben volt, mi történt, és mire emlékezett akkor, amikor a bántalmazás után segítséget kért a családjától, mire emlékezett némileg később, és mit élt át ő, amikor más nők eljárást indítottak a férfi ellen, lehetővé teszi, hogy – ha szembe merünk nézni vele, akkor – rálássunk, hogy a saját hasonló traumánkban mi az út, és ennek az útnak mely ösvényein jártunk már, hol tartunk most, és kicsit talán orientál, hogy merre érdemes továbbmenni, de főleg abban, hogy végig lehet menni az úton. Hihetetlen szabadság van ebben egy bántalmazott ember számára.

Ekkorra már nem maradnak kétségek az olvasóban, hogy a Run Towards the Danger egy komoly lelki mélyfúrás, olyan munka, amit mindannyiunknak érdemes lenne magunkkal, önmagunkban (ám megfelelő segítséggel) elvégezni.

A történetek Sarah Polley első szülésével folytatódnak. Mivel az írónő édesanyja nagyon fiatalkorában hunyt el, az anyahiány az egész életét végigkísérte, és különösen a szülővé válása során került előtérbe. A méhlepény letapadásának rendellenessége (placenta previa) miatt már a szülés előtt kórházi gondozásba került Sarah Polley. Ha van kiszolgáltatott, egyértelműen beavatással felérő történés, a szülés mindenképpen az, és hatványozottan az, ha valamilyen rendellenesség miatt a magzat és/vagy az édesanya élete veszélyben forog. Az előző esszékhez hasonlóan itt is számba vesz minden érzést az írónő, ami a kórházi tartózkodás, a szülés közben és után felmerült benne, felvázolja az orvosok, nővérek, segítők viselkedését, rálátást kapunk az ő bennük zajló változásokra. Nagyon mély ember-, és önismeret kell ahhoz, hogy valaki így írjon a saját életének egy ilyen meghatározó időszakáról. A legmeghatóbb számomra talán a fejezet lezárása volt, amikor megemlíti, hogy ha valamelyik, akár távoli ismerőse családjába korababa érkezik, akkor automatikusan rohan segíteni, mert egy koraszülésre annyira nincsen felkészülve az ember, hogy maga sem tudja, hogy mire van szüksége, és szinte megváltást jelenthet, ha érkezik valaki a helyzetbe, aki már keresztül ment ugyanezen, és azt az érintést, tál levest, két mondatot hozza, amire az adott pillanatban a legnagyobb szükség van.

És ezt olvasva felmerült bennem az is, hogy hol vagyunk mi egymás életében az ilyen traumák megélésekor? Mikor lett társadalmilag elfogadott, hogy a másik majd egyedül megoldja, hogy nem is kérdezzük meg, hogy szükség van-e segítségre, hogy nem csak hogy egészségtelen mértékben nem avatkozunk be (ami persze jó), hanem legtöbbször szinte egyáltalán nem, digitális álteret húzva magunk és mások közé. És hogy ez a tér mennyire álságos, és valójában mennyire nem létezik, akkor fogjuk megérteni, amikor körbeérnek a szálak, és körülöttünk húzódnak vissza a környezetünkben, teret adva épp annak, amit fel kéne fogniuk vagy amit másokkal együtt sokkal könnyebben tudnánk megélni és feldolgozni.

A szüléstörténet után érkezünk el Terry Gilliamhez és az annak során nyolc-, illetve kilencéves Sarah számára rémes megpróbáltatásokkal járó filmforgatáshoz. A Váratlan utazás miatt várható volt, hogy a gyerekszínészség traumája is elő fog kerülni, csak azt nem sejtettem, hogy az írónőt már a sorozatot megelőzően is megpróbálta a gyermekszínészsors. A továbbolvasáshoz pedig érdemes megőrizni nyitottságunkat és integritásunkat. Az élet sokrétűségével összhangban ugyanis arról fogunk hallani, hogy egy olyan ember, akire tömegek néznek fel a Monty Python életmű miatt, mennyire nem tudta a kislány Sarah alapvető szükségleteit sem biztosítani rendezőként a filmforgatás során.  

Dermesztő még olvasni is, hogy milyen robbanások és életveszélyt jelentő körülmények között kellett a nyolc-, kilencéves kislánynak helytállnia. De ez a könyv egy másik könyv lenne, ha megállnánk itt, az események felidézésénél, azonban a lényeg nem ez. A lényeg itt is a feldolgozás. Hogy a felnőtt Sarah emailt, emaileket ír Terry Gilliamnek, amikor felmerül a lehetősége annak, hogy egy ismerős kislánnyal fog forgatni, emaileket (többesszámban), mert Terry Gilliam szinte lesöpri az asztalról Sarah visszajelzéseit. Szívszorító része a könyvnek a zseni (? Mad Genius – Őrült zseni a fejezet címe is) válasza, amiből egyértelművé válik, hogy nem is akarja Sarah egyik emailjét sem érteni, hiszen ő jó ember, ő nem hibázott, Sarah volt még kicsi, és ő érezte túl veszélyesnek azt, ami valójában nem volt az. Miközben Sarah teljesen egyértelműen elmagyarázza, hogy épp arról ír, hogy kilencévesen halálfélelme lehet az embernek egy olyan helyzetben is, amiről egy felnőtt tudja, hogy ártalmatlan (és közben azt is kétséget nem hagyva fejti fel, hogy valós veszélyben volt, és a helyzetek cseppet sem voltak ártalmatlanok). De attól még a kilencéves halálfélelme valós. És Terry Gilliam nem érti. Szerencsére viszont sok más felnőtt igen – még ha csak utólag is –, köztük a film egy másik szereplője, egyben egy másik Python, Eric Idle, aki nyilvánosan kiáll Sarah mellett.

A fejezet azért is segíti a múlt emlékeiből való gyógyulást, mert egyértelművé teszi, hogy a gyógyulást nem az jelenti, hogy a másik megérti, hogy mit vétett ellenünk, és hogy ez nem is feltétele a mi megbocsátásunknak. Ugyanakkor a szembenézés elkerülhetetlen. Anélkül csak futunk – nem a veszély felé, ahogy a könyv címében szerepel –, hanem látszólag azzal szöges ellentétben, az ellenkező irányba. Rémes emberek elől futunk, menekülünk, akik bántottak minket, ártottak nekünk, a vesztünket akarták. (… Akarta a fene! – mondaná anekdotikusan Arany János. Ennyire mélyen senki nem foglalkozik a másikkal…) Valójában minden ilyen alkalommal önmagunk elől futunk, egyre gyorsabban és gyorsabban. Annak a szerencsétlen másiknak semmi köze ahhoz a ponthoz, amivel nem tudunk szembenézni – az a mi pontunk. És az adott pontban nem a veszély vár, hanem a változás. Ami persze nagyon veszélyes.

Az utolsó előtti fejezetben Sarah és családja kirándulást tesz a Prince Edward-szigetre mi pedig olvasóként ismét a gyermekszínész létbe. Az utolsóban pedig leírja, hogy hogyan változott meg az élete, miután a fejére esett egy tűzoltókészülék, és komoly agyrázkódást szenvedett, ami éveken át megkeserítette a mindennapjait. Az őt végül meggyógyító orvos forradalmi javaslata a címadó „Run Towards the Danger”, ami az adott fejezetben persze nem csak lelki síkon értendő.

Jelentős önismerettel nem rendelkező barátokkal való beszélgetés során tapasztalhatjuk, hogy hiába egyértelmű kívülállóként, hogy a másiknak mit kellene tennie (aztán persze a teljesebb képet megismerve az sem annyira egyértelmű), a másik egyszerűen képtelen rá. Azután sokszor ki sem derül, vagy csak évek múlva, hogy mi volt az a bénító háttérbeli történés, amiből mi csak a másik pánikszerű tehetetlenségét láttuk. Végtelenül meddők és frusztrálóak tudnak lenni ezek a beszélgetések (kivéve persze, ha arra használjuk őket, hogy a másik nehézségeihez mérve fényezzük a saját egónkat).

A Run Towards the Danger az a baráti beszélgetés, amire mindig vágytunk. Ami árnyalatokkal és érzelmekkel teli, amiben a másik fél nem pillant félre, vagy épp egyszerűen nem érti, hogy mit kérdezünk tőle, hanem teljes mértékben jelen van, és végig tudja játszani velünk az önismeret és megértés teljes, kifinomult skáláját. Az ember nem különösebben vágyik utána másik könyvet olvasni. Mert ezután észre fogjuk venni, hogy van még más a sorok között, amit a szerző sem észlelt, hiteltelenek lesznek a sematikus fordulatok, jobban ki fog rajzolódni a komplexebb valóság, és nem fogják olvasói éhségünket egyszerű fércművek kielégíteni.

De talán még így is megéri a veszély felé futni, és mindenben ezt a minőséget keresnünk, mert ezáltal egy sokkal teljesebb életet élhetünk. Fussunk így együtt!

(eredetileg közzétéve: 2023. április 30.)

Nem szoktam készpénznek venni, hogy csak azért, mert valaki írt egy jó könyvet, attól jó íróvá válna, olyanná, akinek az összes könyvét meg kell venni ezután. Lukács Liza általam eddig olvasott köteteiben azonban jelen volt egy olyan rendkívül intelligens, komplex látásmód, ami miatt kérdés sem volt, hogy ennek az írásának is bizalmat szavazok.

És a bizalom annak ellenére hálálta meg magát, hogy nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy mit lehet még Az éhes lélek gyógyítása után elmondani az étkezési zavarokról. Ugyanakkor az, hogy az írásnak helye és tere van, az teljesen egyértelmű volt – pár héttel azelőtt, hogy  elkezdtem volna a könyvet olvasni, látott napvilágot a hír, hogy a magyar felnőttek több, mint fele elhízott.

És ettől lett igazából számomra is végtelenül aktuális az írás. Az elhízás, és az ebből fakadó lelki nyavalyák ugyanis – függetlenül attól, hogy mi esetleg személy szerint jól vagyunk – mindenhol ott vannak. Mit ott vannak – különböző magyar népi sportágak alakultak köré. Sajnos már csak a matematika törvényszerűségei okán is nagyon kevés olyan étkezőasztal van ma Magyarországon, amely körül minden étkező testsúlya és lelke is a normális tartományban leledzik, és ahol nem kell mérgező beszélgetéseket hallgatni, vagy épp mérgező hallgatás közepette ülni, vagy azt nézni, hogy valaki hasonlóan mérgező módon túleszi vagy épp éhezteti magát. Már persze, ha még van közös étkezés és funkcióját betöltő étkezőasztal.

Tudom, hogy a Covid utáni háborús világban mindenki nagyon vágyik rá, hogy azt hallja, hogy jól vagyunk, de sok szempontból nem vagyunk jól, és a Ne cipeld tovább! ezek közül a szempontok közül több nagyon relevánssal is foglalkozik.

A könyv egyik legemlékezetesebb, korai fejezetében Lukács Liza számba veszi a származási családját sújtó, az ételhez, táplálkozáshoz kapcsolódó traumákat. Az egyik nagyszülőpárnál a nagypapa belépett a TSZ-be, és ebbe rokkant bele, a másik ágon a nagypapa nem lépett be, és az ÁVH vette el a család által megtermesztett növényeket és felnevelt állatokat. Az egyik oldal konkrétan éhezett, és azt tanulta meg a saját bőrén, hogy addig kell enni, amíg van étel, különben mindent elveszíthet, a másik oldal meg belepusztult a lelkifurdalásba. A Covid és a háború mellett látnunk kell, hogy ezek a sorsok nem egyediek (ahogy jelenkori nehézségeink sem azok) – szinte mindegyikünk származási családja átélte az előző század történelmi traumáit, és ezek nagy része az ételhez jutást is érintette. Nagyszüleink pedig egy olyan időszakban élték felnőtt életüket, amikor a pszichológia nem az ilyen jellegű traumák oldásával foglalkozott, így aztán ezek a traumák nem is nagyon oldódtak, cserébe viharos sebességgel örökítődtek át a következő generációkra.

Az érem másik oldala, hogy az étkezés mindennapos, sőt, szinte a teljes ébrenlétünket végigkísérő tevékenység, ami azért hozza borzalmasan nehéz helyzetbe az étkezési zavarokkal küzdőket, mert úgy kell meggyógyulniuk, hogy közben nem tudják „félretenni” az étkezést. Azaz a kapcsolódó problémák nap mint nap, naponta többször felmerülnek, a traumatizáltság folyamatos.

Lukács Liza a tőle megszokott látásmóddal járja körül a súlyfelesleggel élők lehetséges nehézségeit, és mutat rá, hogy a gyógyulás mennyire túlmutat egy sikeres diéta végrehajtásán. Nem azért, mert fogni kellene a fogyni vágyók kezét, akik nem akarják eléggé a fogyást (az ezt övező tévhitekről a bevezetőben olvashatunk), hanem azért, mert a sikertelen változtatási kísérletek mögött egy olyan problémahalmaz áll, amin senki nem tudná magát egyedül átküzdeni. Társadalmunkban, ahol még mindig él egy (vagy akár több) generáció, aki szerint nem illik, ciki, vagy titkolnivaló bármilyen mentálhigiénés segítséget kérni, nem tudom, hogy ez mennyire jó hír.

A könyv az egészséges testsúllyal és testképpel élők számára is sokat ad azáltal, hogy a szerző átfogó látásmódja segít megérteni, hogy milyen sokrétű probléma áll annak hátterében, ha az étkezőasztalnál tapasztaltak elveszik az étvágyunkat. A legritkább esetben van szó olyan nehézségekről, amiket csak egy kicsit kell átbeszélni azzal, aki kiszólt, beszólt vagy elhallgatott. Ugyanakkor a lehetséges problémák megismerése segít kellemesebbé tenni a közös étkezéseket, talán gyorsabban megértjük, hogy miről szól valójában, ha akaratunk ellenére repetával vagy desszerttel tukmálnak, vagy az egymás testalkatát degradáló megjegyzésekbe futunk bele éppen.

Ami még külön kedves volt a szívemnek a könyvben, az az, hogy Lukács Liza kitért arra is, hogy mennyire káros, hogy a jelenünkben elsikkadt, hogy a mindennapok része kell, hogy legyen a testmozgás: „Manapság a testmozgás fontossága elsősorban a testsúlycsökkentéssel kapcsolatban kerül előtérbe, ami hibás gondolkodás, hiszen a napi rendszerességű mozgás célja nem a fogyás kellene hogy legyen, de még csak nem is az, hogy ne hízzunk meg. A testmozgás fontosságát teljesen külön kellene kezelni a táplálkozástól, és az élet oly természetes részének tekinteni, mint az alvást. A testmozgáshoz való hibás viszony egyik gyakori megnyilvánulása, amikor valaki az evés kompenzációjaként gondol a mozgásra.” Talán ez a rövid idézet is elég pontosan megmutatja, hogy mennyire árnyaltan gondolkozik Lukács Liza a testmozgás szerepéről, és hogy mennyivel bonyolultabb a túlsúly és az étkezési zavarok kérdésköre, mint azt elsőre gondolná az ember (és csak egy hosszabb és ennél lényegesen komplexebb gondolatmenet elejéből idéztem). Az pedig csak a hab a tortán, hogy a légzés, a meditáció és a relaxáció hasznosságát is konkrét forrásokkal említi.

Különösen fogyni vágyók számára tanulságosak a családi hatásokat körüljáró részek a könyvben. Mintha finoman mindig új és új helyekre irányítaná a reflektorfényt a lehetséges családi viszonyokban, úgy mutatja be az írónő, hogy milyen kapcsolatok, készségek és részeink sérülhetnek, és épp ezért mennyire fontos, hogy egy étkezési zavar kapcsán részletesen feltérképezzék a családi hátteret is. Nem bűnösöket keresünk, és nem a családtagoknak akarjuk megmondani, hogy nekik miben kell megváltozni – ahogy azt az önismerettel kapcsolatban kritikus generációk gyakran gondolják. Többek között azt próbálják ilyenkor felrajzolni, hogy milyen terepen, milyen tudatos és tudattalan légkörben kell az étkezési zavarán úrrá lenni vágyónak boldogulnia, és ehhez milyen készségekkel rendelkezik már, és mik hiányoznak még. Ahogy egy párkapcsolatban is a reveláció erejével hathat, amikor megismerjük a másik családját, hasonlóan megvilágosító, ha olyan ismerősünket, akit csak egyedül, a családi közegéből kiszorítva láttunk az étkezőasztalnál, megfigyelhetjük otthon, a szerettei körében. Helyzettől és a családtagok lélekjelenlététől függően komoly krimikbe kerülhetünk egy egyszerű kávézás apropóján is, kezdve például azzal, hogy mit szólnak hozzá, ha közöljük, hogy mi nem kávézunk…

Önismereti könyvek elolvasásától nem nagyon változott meg még senki, ezért is próbálom a minimumra szorítani a jelenlétüket a könyvajánlókban (arról nem beszélve, hogy egy bizonyos élettapasztalat és megfelelő önismeret birtokában egy-egy részterület akár nagyjából ismertté és ezért a könyv mélységétől és konkrét tartalmától függően akár érdektelenné is válhat). Ugyanakkor a mindennapok tükre azt sugallja, hogy ez egy olyan téma, amit nem lehet eléggé részletesen tárgyalni. És ha már így teszünk, akkor olyan megközelítésekre szánjuk az időnket, amik nem valamilyen diétát, ideiglenesen követhető életmódot akarnak nekünk eladni (ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne ezeknek a köteteknek is önismereti „lába”), hanem olyanokra, amik közelebb visznek minket annak a belső igazságához, hogy miért ilyen végtelen harc úrrá lenni az étkezési zavarokon.

(eredetileg közzétéve: 2023. április 10.)

Négy hónapja írom (fejben) ezt a könyvajánlót, és tartok tőle, hogy nem fogjátok szeretni. Ez a gondolat nem azért zavar, mert valami olyan népszerűségre pályázom az írásokkal, amiben ez visszavet, hanem azért, mert ez azon könyvek egyike, amit tényleg mindenkivel elolvastatnék. De az ilyen könyvek valahogy sosem lesznek kötelező olvasmányok (amiket úgyse olvas el senki, kivéve a könyvmolyokat). És ha ez mégis azt jelenti, hogy ez az írás minél tágabb közönséget talál meg, akkor ennek nagyon örülök.

Nehéz útja lesz így is.

Az In my own moccasins című könyvet én is véletlenül olvastam el, már amennyire el lehet olvasni véletlenül bármilyen könyvet, pláne egy háromszázhatvanhat oldal hosszúságút… Máté Gábor és fia idéztek belőle sokat a Normális vagy című írásukban, és annyira megragadott az idézetek tömör, mégis mélyreható megfogalmazása, hogy úgy éreztem, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom. Ebben aztán nem is tévedtem, de ez a könyv megkéri az árát. (Én is megfizettem.)

Hogy miért olvassátok el?

Mert ez a könyv valami olyasmiről szól, ami a lehetetlennel határosnak tűnik. És az, hogy valaki könyvet ír valamiről, ami a lehetetlennel határosnak tűnik, de mégis megtörtént, az már akkora csoda, hogy megérdemli, hogy eljusson a legtágabb közönséghez.

És hogy mi az, ami a lehetetlennel határos? Szembenézni minden fájdalmunkkal.

Nem szoktunk erről beszélni. Én tudom, mert mostanában beszélek erről, és nem szoktunk erről beszélni. Hogy mindenki felnőtt valahogy, valamilyen környezetben, valamilyen hatásoknak kitéve, és közben folyamatosan történt vele valami, aminek minden pillanata meghagyta a maga lenyomatát, csak épp nem elsőre szemmel látható módon. És a legtöbben nem teszünk ezzel semmit, csak változatos módokon szenvedünk. Miközben nagyon-nagyon szégyelljük magunkat. Általában olyasmikért, amikről nem is tehetünk.

És erről eddig nem beszéltünk. Nem csak mi nem, Magyarországon nem, hanem a különböző tényezők összejátszása miatt ez nem „illett”, „nem volt tere”. Most már egyre több van, de messze nem elég. Amíg gyengeség vagy jellemhiba pszichológushoz járni, vagy bármilyen más mentálhigiénés segítséget kérni, amíg csak suttogva, pletykaként halljuk, hogy valaki alkoholista, drogfüggő, szerencsejátékos, napi tizenkét órát dolgozik, vagy épp megverte, elhagyta, elhanyagolta, addig egyetlen dolgot tudhatunk biztosan: valami nagyon fáj(t) neki, és feltehetőleg másoknak is fájdalmat okozott (saját magával kezdve).

Erre is van tuti válasz: ilyen az élet, az ember már pedig nem változik, úgysem lehet senkit megváltoztatni, csak túl kell élni, és így tovább.

Ez viszont egész egyszerűen nem igaz, és ha nem ismerünk más hiteles embert a környezetünkben, aki ezt (közelebbi vagy távolabbi határokon belül) igazolni tudná, akkor lehet vezérfonal, menedék és fénysugár ez a könyv, bármennyire is nehéz néha olvasni.

És ha rászántuk magunkat, hogy esélyt adunk neki, akkor rögtön az elején még néhány további elköteleződésre is szükségünk lesz. Helen Knott, a szerző, szerény körülmények közül származó, őslakos nő, aki alkoholizmussal és különböző szerfüggőségekkel küszködik a kötet elején, többször megerőszakolták, és már az édesanyja is alkoholizmussal küzdött.

Nagyon – végtelenül – könnyű felsőbbrendűnek érezni magunkat, és csak legyinteni, hogy ugyan már, ennél én sokkal jobb helyzetben voltam egész életemben, nem is vagyok alkoholista, drogfüggő, adott esetben nő sem, nem voltam nemi erőszak áldozata, nem tartozom semmilyen kisebbséghez, rendezett körülmények között élek, anyám nem ivott, nem drogozott – miért kellene nekem ennek a nőnek a nyomoráról olvasnom?

És erre szerencsére van válasz. Azért, mert ő leírta a saját „nyomorát”. Azt, ami vele történt, ami tőle hiteles, amit ő adni tudott, mindannyiunknak, akik szintén szenvedünk. Hogy láthassuk, hogy le lehet írni, hogy mit érzett, mire gondolt, és hogyan cselekedett, miközben szenvedett. Hogy tudjuk, hogy van szembenézés. És azért, hogy tudjuk, hogy semmi más nem segíthet, csak a (megfelelő segítséggel végzett) szembenézés. Erről szól az egész könyv. Hogy a mögöttes okok ott vannak velünk, miközben eszméletlenre isszuk magunkat, hagyjuk, hogy vadidegenek kihasználják a helyzetet és a testünket, hogy nincs feloldás a drogokban, semmilyen szenvedélyben. És van választásunk, sőt, az az igazi választás, ha türelemmel, időt adva magunknak és a folyamatnak ránézünk arra, amire soha korábban nem mertünk, ami úgy üldöz minket (saját árnyékunkként), hogy még álmunkban is futunk előle. Ha ezt megfelelő időpontban, megfelelő segítséget kérve és kapva tesszük, akkor jön a katarzis: a fájdalom nem pusztítani, hanem építeni is fog, és tényleg főnixként kászálódunk ki addigi ámokfutásunkból.

Ehhez az íráshoz tényleg erős elszánásra van szükség. A fentieken kívül sok olyan dologra kérdez rá, amiről nem biztos, hogy egyáltalán akarjuk, hogy véleményünk legyen. Az egyik ilyen az őslakosok kezelése Kanadában: szülőként különösen megrázó lehet arról olvasni, hogy milyen nehézségektől szenvedett a családjuktól elszakított, bentlakásos iskolában felnőtt generáció (Helen Knott szülei), akik előtt semmilyen szülői minta nem volt. A másik a párkapcsolati erőszak, teljesen konkrétan a nemi erőszak, és még fájóbban a szexuális partner megsebzése, megcsonkítása. Minden létező, testiséggel, kapcsolattal és nemiséggel kapcsolatos kérdés felmerül az emberben, amikor arról olvas, hogy a szerző csoportos szexuális aktusban szenved el nemi erőszakot, és arra tér magához, hogy vérzik „ott lent”, és nem mer orvoshoz menni, annyira szégyelli magát. Áldozat és erőszaktevő sebei egyaránt felszakadnak. És a mai világunkban messze nem evidens, hogy az aktuális helyzetben bármelyik szerepet betöltő ember számára lenne kézzel fogható segítség.

Lassan olvasd. Ha lehet, akkor legyen hozzáférésed mentálhigiénés segítséghez. Újra kell értelmezni az együttérzésről, a gyógyulásról, a fájdalommal kapcsolatos fogalmakat. Tényleg újra kell értelmezni, mert nincsen más út. Zárásként szeretném idézni a szerző versét, amit az őslakos közösséget különösen megtépázó nemi erőszakról írt. Mindenkinek releváns, aki egyszer is teljes elköteleződés nélkül vett részt bármilyen aktusban:

„Helen Knott:

The Things We Taught Our Daughters

Sometimes we taught them

silence

to let the secrets stay on

their lips

Sometimes we taught them

to look away

to forget and not bear

witness

We showed them how

to play hide and seek

with historical afflictions

to pretend that the monsters

from the closet didn’t escape. Don’t exist.

Are not real.

Sometimes to protect our

own wounds

we forced our daughters not

to feel

Maybe we were taught this

ourselves

If you focus hard enough on

forgetting

You can live through any

kind of hell

Hush. Quiet Now. That’s

enough, my girl.

Silence.

Fat lips and bruised eyes

Say more than the mouth

will tell you

Show less than what the

eyes have seen

It didn’t happen. Forget

about it. He didn’t mean it.

We don’t call the police on

our own.

Just learn to stay away…

Stay Away. Stay

Away

Somewhere we learned how

to create an asylum

for the very things

that plague our dreams

Somewhere we learned

blind eyes and buried

skeletons

provide just enough relief

to live just enough

without ever really living

We stuck sexual abuse up on

the mantelpiece

Picture-framed the portrait

of rape

and named the old rez dog

Domestic Dispute

We gave all of this shit a

home

the aggressive interloper

intrudes

and we accepted its right to

exist

Love just isn’t really love

if he doesn’t say it with his

fists

Enough now. Quiet. He didn’t

mean to.

They would never hurt you

like that.

Your uncle, he loves you.

Our inaction translating to

another generation

accepting the presence of

violations

When we were little girls

We should have slept safely

in our beds

Mothers should have said

My girl, you are worth a

thousand horses

and any man

would give a thousand more

We would know the phrases

Speak Up. It is never your

fault. No means no.

You have the birthright to be

free from harm,

and any man who would

violate these treaties

between bodies

would be dealt with by the

women.

Because we protect our own,

even if this means calling

the police on our own.

Because my girl,

You are sacred, valuable,

indispensable, and

irreplaceable

This is what needs to be said,

needs to be shown, needs to

be told.

Because our daughters…

Will one day grow old

and maybe they’ll be women

with short-term memories

practising daily burial

ceremonies

focused on forgetting.

It is time to remember.

Time to summon our voices

from the belly of the earth.

Time to feel, cry, rage, heal,

and to truly live life instead.

It is time to tell ourselves

and our daughters,

the things that should have been said”

(eredetileg közzétéve: 2023. március 18.)

Csernobil „örökzöld” téma, mármint ahhoz képest, hogy lassan 37 éve történt a tragédia. Szvetlana Alekszijevics esetében már maga az írónő neve a garancia arra, hogy a kötet nem szenzációhajhász bestsellernek készült, hanem a robbanás mögötti emberit keresi ebben az írásában is. És az „emberi” szó nagyon sok mindent magában foglalhat, ahogy azt mindennapi életünkben is látjuk.

A csernobili atomerőműről a legtöbb laikus magyar ember annyit tud, hogy a mai Ukrajna területén helyezkedik el, a robbanás idején pedig még létezett a Szovjetunió. Kevéssé ismert tény – pedig elég egyetlen pillantást vetni egy mai térképre, hogy ez nyilvánvalóvá váljon –, hogy Csernobil egyben nagyjából húsz kilométerre fekszik a mai Belarusz határtól, az írónő pedig belarusz származású.

Így aztán a témaválasztása sem hétköznapi – még csernobili mércével sem –, ugyanis olvasói figyelmét Ukrajna helyett egy olyan területre irányítja, amelyet kiválóan ismer, és amely terület tragédiája szinte ismeretlen a laikus olvasó előtt.

A radioaktív szennyezés ugyanis a földrajzi közelség és a szélirány miatt Belarusz területén 485 falut és települést változtatott sugárszennyezetté; a teljes ország területének több, mint 23%-át. A tízmilliós országban 2,1 millió lakos él sugárfertőzött területen, közülük 700 ezren gyerekek. Belaruszban azonban – írnám, hogy mintegy a sors iróniájaként, de az irónia szó valahogy nem fér össze Csernobillal – nincsen atomerőmű.

A Csernobili ima azonban messze többet ad annál, minthogy sajnáltatja az érintett lakosokat. Szvetlana Alekszijevics már más kötetében is nyilvánvalóvá tette, hogy az érdekli, hogy mi tesz minket emberré, és ezt fejti fel ebben a könyvében is.

Rögtön a legelső fejezet egy olyan monológgal nyit, amit soha többet nem felejthet az olvasó. A beszélgetőpartner egy tűzoltó felesége, Ljudmila Ihnatenko. Az ő férje, Vaszil Ihnatenko az első emberek egyike volt, akiket helyi (pripjatyi) tűzoltóként beküldtek az erőműbe tüzet oltani, a még nagyobb katasztrófát elhárítani, mindenfajta védőfelszerelés nélkül. Minden mai tudásunk ellenére is dermesztő olvasni, hogy az éjfél után tűzoltásra induló fiatal férfi reggel hétre már kórházban volt, olyan borzalmas állapotba került (egy kollégája a romok alatt maradt, nem tudták kiszabadítani a holttestet, bebetonozták, ahogy később másokat is). A feleség kronologikus sorrendben eleveníti fel a történteket férje bevetésétől kezdve annak haláláig, ami lehetne „csak” egy tragikus csernobili megözvegyülés krónikája, ha nem lenne két olyan elem a történetben, ami mellett a tragikus szó szinte komikusan színtelennek hangzik. Ljudmila Ihnatenko ugyanis fiatal, szerelmes és hat hónapos várandós volt Csernobil bekövetkeztekor. Ő és férje a szerelemnek még azt a korszakát élték, amikor fizikailag sem bírja az ember, ha elválasztják szerelmesétől, amikor még a felhőkön lebeg, és ezzel az állapottal nem fér össze az, hogy az ember férje hirtelen sugárfertőzött lesz, egy haldokló, akihez várandósan a kórházba sem kellene csomagot vinni, de pláne nem beszökni az ágya mellé, segíteni az ellátásában, és vele lenni a megsemmisülés legutolsó pillanataiig (szándékosan használom a megsemmisülés szót, azt hiszem jobban visszaadja azt, hogy a haldoklók min mehettek keresztül).

Hát, lehet gondolkodni, hogy az olvasó mit bírna elviselni a történtekből, ha az ő életerős, vonzó, fiatal házastársa szerveit emésztené fel a radioaktivitás, hogy mennyi rettenetes égési seb, eltorzult testrész, kihányt és foszló, hámló szövet látványa mellett tudna elüldögélni (pláne várandós nőként). Az írónő nem ítélkezik, és erre hív el minket is. Az orvosokban annyi lelkiismeret volt, hogy minden titkolózás és parancs ellenére a várandós feleségeket (később általában a feleségeket) alapesetben nem engedték be a kórházba haldokló férjükhöz, de Ljudmila Ihnatenko beszökött, minden intézkedést kijátszott, és ahogy feleleveníti a történteket, egyértelművé válik, hogy minden belső sugallatunk ellenére ez volt a jobb forgatókönyv, mert ha nem jut be, akkor várandósan ott helyben meghalt volna.

Rómeó és Júlia, Tatjána és Anyegin, Cosette és Marius szerelme elbújhat Ljudmila és Vaszil Ihnatenko szerelméhez képest. A huszonhárom éves asszonyt pedig hiába figyelmeztették, hogy: „Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy már nem a férjét látja maga előtt, akit szeret, hanem egy rendkívül fertőző radioaktív tárgyat. Maga nem öngyilkos. Szedje össze magát.” vagy így, amikor bekönyörögte magát egy éjszakára a dekompressziós kamrába is: „Fiatal vagy. Miket vettél a fejedbe? Ez már nem ember, hanem reaktor. Együtt égtek el.” Ljudmila két hónappal később kislányt szült ugyanabban a moszkvai kórházban, ahol Vaszilt kezelték, akit még a férfi nevezett el Natasának a halálos ágyán. A kislány négy órát élt. Májzsugorral született a sugárzás miatt, az édesapja mellé temették.

Hogy miért érdemes Ljudmila történetét elolvasni? Mert azzal együtt, hogy az olvasó szívét olvasás közben is szinte fizikailag széthasítja a fájdalom, hogy (jó esetben) merünk nem ítélkezni, mert ugyan ki tudná, hogy egy ilyen minden emberi tapasztalásunkat szétfeszítő tragédia közepette mi a helyes, mégis elképesztően vigasztaló azt hallani, hogy egy embertársunkban ilyen erővel lobog(ott) az ember által teremtett világ minden gazságával szemben a szeretet. Nem mindig ilyen szeretetre van szükség. De amikor ilyenre, akkor a kevesek kiváltsága, hogy így tudnak érezni, és ők nem tudnának másképp élni. Óhatatlanul felvetődik az emberben az is, hogy ha a döntéshozók, a kommunikációt, a mentést irányítók is hasonlóan egyértelműen tudnának érezni, akkor talán minden másképp alakult volna…

Sok hang szólal még meg a kötetben, amelyek közül nehéz néhányat kiemelni. Alekszijevics beszélt likvidátor feleségekkel, kitelepített fiatalokkal és idősekkel, a környék tisztításában már a robbanás után hónapokkal részt vett férfiakkal. A beszélgetések során ismét kirajzolódik a számunkra is ismerős homo sovieticus alakja, az emberé, aki a direktíváknak megfelelően hűségesen hisz az államban, aki elhiszi, hogy az atom mindig békés, a Szovjetunió a legnagyobb, a „mi” atomerőműveink nem robbanhatnak fel, hogy „szabotázs történt”, hogy a polgári védelmi tanfolyamon való egyszeri részvétel őt mindentől megóvja, és aki kimegy nézni a tüzet az erőműhöz, amikor az életét kéne menteni.

A monológok közül kiemelném két tudós szavait. Az egyikük Valjancin Aljakszejevics Bariszevics, a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének laboratóriumvezetője. A férfi a robbanás reggelén azonnal észreveszi, hogy a munkahelye mellől elmaradtak a cinkék, majd megszólalnak a mérőműszereik. Az intézetben nem lehetett eltitkolni, hogy valami történt, sőt, attól féltek, hogy náluk történt baleset. A férfi az egyik elbeszélő, aki tudósként számol be a történtekről, aki végig a lelkiismeretére hallgat, értesíti a feleségét, aki szintén az intézetben dolgozik, miközben tudja, hogy valószínűleg lehallgatják, hogy lányuk azonnal menjen haza, ne korzózzon a városban fagyizva, miközben Minszk fölött radioaktív felhő lebeg, ugyanakkor sejti, hogy ezzel a saját sorsát is megpecsételi. A feleség bennfentesként szerencsére hallgat a férjére, aki hazaérkezve elkezdi felhívni közös ismerőseiket is, praktikus tanácsokat ad (épp olyanokat, amire a civileknek szüksége van ilyen helyzetben), ám a meglepett emberek egy egyszerű köszönömmel leteszik a kagylót, annyira hihetetlen, hogy jódoldatot kéne inni, és a száradó ruhákat azonnal visszatenni a mosógépbe. A férfi elképedése itt nem ér véget, atomfizikus (!) barátja ugyanis Csernobil környékére akar utazni a családjával a május eleji szovjet ünnepekre. Nagyjából itt áll össze az olvasónak, hogy az emberi butaságnak időnként aztán tényleg nincsen határa, és hogy a diploma sokszor tényleg csak egy darab papír…

De olvashatunk még a drágább kolbászba kevert fertőzött állatok húsának felhasználásáról (a vásárlók logikája az volt, hogy a drágább talán „tiszta”, az eladóké az, hogy kisebb galibát okoznak, ha a drágábba teszik, mert azt kevesebben veszik), Csernobil környékének kifosztásáról, hogy az ottani tárgyak, bútorok és járművek messze nem semmisültek meg hiánytalanul, hanem bekerültek a szovjet árucikkek körforgásába, hogy milyen reménytelen volt elhordani a talajt és új földréteget lerakni helyette, a gyerekekről, akik nem mernek a szabad levegőn játszani, akiket külföldre hordanak gyógykezelésre, rokonokról, akik nem engedték be a „csernobiliakat”, és a május elsejét önként ünneplőkről, meg a háromszoros napidíjjal alulfizetettekről, akik (ha nem haltak meg nagyon hamar), akkor egész (nem túl hosszú) hátralévő életükre rokkantak lettek.

Nemcsak elképesztő információforrás a Csernobili ima, de tanulság is van benne bőven:

„Folyt a paraszti élet annak rendje s módja szerint: ültettek valamit, gondozták, begyűjtötték, minden más mehet nélkülük. Nincs dolguk a cárral, a hatalommal… A KB első titkárával vagy az elnökkel… Semmi közük az űrhajózáshoz, az atomerőművekhez meg a fővárosi gyűlésekhez. Ők meg nem tudták elhinni, hogy egy nap alatt megváltozott minden, és most már más világban élnek… A csernobili világban… Azelőtt nem utaztak sehová. Belebetegedtek a megrázkódtatásba. Nem törődtek bele, úgy akartak élni, ahogy mindig is éltek. Titokban elvitték a tűzifát, leszedték a zöldparadicsomot, és eltették télire.”

A Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetnek nem csak a laboratóriumvezetője, de volt igazgatója, Vaszil Bariszavics Nyeszcjarenka is megszólal a kötetben. Ő a másik lelkiismeretes tudós, aki kétségbeesetten próbálja elérni a minszki KB első titkárát, és elmagyarázni, hogy hiába mondták neki azt Moszkvából, hogy a tüzet eloltották, a fizikai szabályai szerint az erőmű még sokáig égni fog, de a (feltehetőleg) politikai érdemeire tekintettel kinevezett elvtársnak hiába is magyaráz. Az igazgató eredmény nélkül követeli az egyébként teljesen reális védőintézkedések bevezetését (miután egyáltalán bejut, mert kőkeményen „előszobáztatják”), miközben még tíz napig égett a reaktor:

„Fizikáról kellett volna beszélni. A fizika törvényeiről. De ellenségekről beszéltek. Ellenségeket kerestek. Ezért előbb vagy utóbb felelnie kell valakinek. „Egyszer majd azt fogja felhozni a mentségére – mondtam Szljunykounak –, hogy a traktorgyártáshoz ért, a sugárzáshoz meg nem (hisz korábban a traktorgyár igazgatója volt), én viszont fizikus vagyok, vannak elképzeléseim a baleset következményeiről.” De mit számít ez?! Egy professzor, egy-két fizikus veszi a bátorságot, és oktatni akarja a KB-t? Nem, ez nem gengszterbanda volt, inkább úgy határozhatnám meg őket, hogy egybeolvadt bennük a tudatlanság és a korporatív gondolkodás. Jól megtanulták az apparátusban életük aranyszabályát: nem szabad kilógni a sorból. Meg kell felelni a felsőbbség elvárásainak. Szljunykou épp előléptetést várt, bármelyik nap hívathatták Moszkvába. Gondolom telefonáltak a Kremlből… Beszélt vele Gorbacsov… Nyilván azt mondta, maguk ott Fehéroroszországban ne essenek pánikba, így is elég nagy lármát csap a Nyugat. A játékszabályok pedig olyanok, hogy ha az ember nem tesz a feljebbvalói kedvére, nem helyezik magasabb beosztásba, nem a legjobb helyre megy kiküldetésbe, nem a legjobb dácsát kapja… Tetszenie kell.. Ha még mindig zárt rendszerben élnénk, a vasfüggöny mögött, mint régen, akkor most is ott laknának az emberek az erőmű mellett. Mindent titkosítanának! Ne feledkezzünk meg arról, hogy mi történt Kistim környékén és Szemipalatyinszkban… Sztálinista ország. Még mindig sztálinista ország…

Az atomháború esetére kiadott instrukciókban előírják, hogy ha nukleáris baleset vagy atomtámadás fenyeget, haladéktalanul el kell látni a lakosságot megelőzésképpen jódkészítményekkel. Veszélyhelyzetben… Itt pedig 3000 mikroröntgen/óra… De ők nem az embereket, hanem a hatalmukat féltik. Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatatlanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla. De lett volna más mód is! Javasoltuk… Anélkül hogy kihirdetnénk, pánik nélkül… Egyszerűen jódkészítményeket kell juttatni a víztározókba, ahonnan az ivóvizet vesszük, bele lehet keverni a tejbe. Legfeljebb annyit éreznek az emberek, hogy kicsit más az íze a víznek… Más íze lett a tejnek… Hétszáz kilogramm preparátumot tároltak a városban, felkészülve a hasonló esetekre. De a raktárakban maradt az egész… Tartaléknak. Jobban féltek a felsőbbség haragjától, mint az atomtól. Mindenki telefonra, parancsra várt, magától nem kezdett semmibe. Féltek a felelősségtől.”

Az igazgató tetemre hívó szavaihoz nehéz mit hozzátenni (és a fenti idézet végénél még messze nincs vége, de valahol be kellett fejeznem az idézést az ő monológjából).

A kötetet egy likvidátorfeleség szívszorító emlékezése zárja („Magányos emberi hang”-ként jelölve, akárcsak a nyitó monológ). Az ő férje egy évig haldoklott. „Egyszer még álmodtam is olyat, hogy valamilyen testrésze vagyok, annyira elválaszthatatlanok voltunk. Úgy vágyakoztam utána, hogy fizikai fájdalmat éreztem, ha nem volt velem. Amikor elváltunk egymástól, egy időre összezavarodtam, nem tudtam, hol vagyok, milyen utcában, hány óra van… Kiestem az időből…” … „Meghalt, ott feküdt, és forró volt a teste. Nem volt szabad megérinteni… Megállítottam a házban az órákat… Reggel hét óra… És az óránk ma is áll, nem lehet felhúzni… Hívtam órást, de széttárta a karját: „Ez nem mechanika, nem is fizika, hanem metafizika.””

A történet a nyitó monológ párja. A likvidátorfeleség, Valjancina Cimafejeuna Panaszevics, otthon gondozta a férjét, amikor már a mentők se mertek kimenni hozzájuk, végig élte, ahogy férje teljes teste olyan mértékben változik meg, ahogy semmilyen emberi testnek nem lenne szabad soha megváltoznia, és még a temetés is nehézségekbe ütközött, mert a halottszállítók is ódzkodtak a holttest megérintésétől.

Csernobil az ő sorsuk, de a miénk is. Az atomerőmű nem az egyetlen technológia, amit már létrehoztunk, a tudás velünk van, de az emberek nagy részének fogalma sincsen, hogy működik valójában. Ám a sors(unk) nem is ezen fordul meg, hanem azon, amit a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézet (volt) igazgatója fizikusként is kiemelt: hogy ha egy olyan társadalomban élünk, ahol senki nem mer döntéseket hozni, senki nem vállal felelősséget, ami a hatalom országa, és nem az embereké, abból soha semmilyen korban semmi jó nem sült ki még…

Csernobil esetén éppen lelkiismeretes, együttérző, gerinces fizikusnak volt rossz lenni. De ez is tragédiáról tragédiára változhat, mi is bármikor célkeresztbe kerülhetünk, és járhatjuk majd a magunk kálváriáját az igazgatóhoz és lelkiismeretes kollégájához hasonlóan, ha nem emelkedünk (f)el arról a szintről, hogy adott esetben simán hagyjuk halálosan megbetegedni vagy konkrétan meghalni néhány millió honfitársunkat, csak nehogy lemaradjunk a következő prémium dácsáról… De ha ez nem sikerül, akkor tényleg nem érdemeljük meg ezt a tudást, csak már nem tudjuk sehogy sem visszaadni annak a közös tudatalattinak, ahonnan felmerült, és megérkezett hozzánk. Nincs más választásunk, mint hogy felnőjünk ehhez is, a többi ilyen tudáshoz is. És nagyon hálásak lehetünk, ha minden aljasságunk, minden tévedésünk, minden gerinctelenségünk ellenére „csak” olyan tragédiákat élünk meg, ami nem a teljes emberiség kipusztulását okozza, és lehetőséget kapunk még a változásra.

(eredetileg közzétéve: 2023. február 26.)

Mit jelent igazán szeretni?

Baricco más könyveiben sem riadt vissza attól, hogy az emberi lét legtranszcendentálisabb és egyben legprofánabb tapasztalásaival szembesítse az olvasót, és ez alól szerencsére a Selyem sem kivétel.

A kötet elején akár megtréfálva, sőt, átverve is érezhetjük magunkat. Baricco olyan tényszerűen ír a XIX. századi selyemhernyó-tenyésztés részleteiről, hogy nehéz elképzelni, mitől van számottevő rajongótábora az írásnak, hogy miért költözik valami túlvilági az emberek pillantásába, ha a Selyemről beszélnek, mert a selyemhernyó-tenyésztés ennyire biztosan nem éteri, mint az minőség, ami a rajongói tekintetekből sugárzik.

Aztán néhány rövid fejezettel később főhősünk (?), Hervé Joncour elutazik Japánba, hogy egy ottani találkozás az egész életét megváltoztassa, és teljes létezését megkérdőjelezze. Az olvasó a terjedelemben továbbra is kurta – szinte túl kurta – fejezeteket immár lázasan lapozva a férfival együtt éli át az életközépi válság minden rezdülését, az őrülettel teli napokat, heteket, hónapokat, amikor az ember bármit megtenne, hogy az élete középszerűségéből kiutat mutató másik lényhez eljusson; amikor a szerelem jelenti a kiutat, a megoldást, a menekülést, hogy ne kelljen beleveszni a hétköznapiságba.

Baricco zsenialitásának elengedhetetlen része, hogy a történetei éppen annyira valószerűek, mint amennyire a valóságtól elrugaszkodottak, így aztán – természetesen –, ahogy az életben, itt sem a boldog beteljesedéssel ér véget az írás. És ahogy az életben, a legérdekesebb rész a Selyemben is ezután jön. Hervé Joncour szenved, összeomlik az élete, ahogy szinte minden felnőtt ember élete sematikusan összeomlott már hasonló helyzetben.

Egy ilyen rövid történet végét nem illő felfedni egy könyvajánlóban, de mégis – nem lehet befejezni ezt a bejegyzést anélkül, hogy ne térnék ki a váratlan végkifejlet jelentette katarzisra. Az a mód, ahogy Hervé Joncour élete a mindent elsöprő csalódás után mégis mederbe terelődik, a szépirodalmi paletta egyik legnagyobb tanítása lehet.

A Selyemben a legfontosabb szereplőnek ugyanis sikerül felülemelkednie saját szenvedésén, hogy olyan tapintattal, rafinériával és alázattal szolgáltassa az építőköveket a férfi megvigasztalódásához, ahogy azt sértettségükben és megtaposottságukban csak a kiválasztott kevesek tudják.

Sokat ad a Selyem, minden lapján. De a könyv igazi tanítása az a méltóság, amivel Hervé Joncour vigaszt kap a történetben. A szerelemhez soha nem lehet elég idős az ember. Minket is ki fognak még végezni ugyanazon a harctéren, ahol már annyi embertársunk elesett. És miközben az ember élete romjai között vakon tapogatózik, és nem tudja, hogyan kötözze be halálra sebzett lelkét, a Selyem utat mutat ahhoz, hogyan lehet igazán szeretni. Alázattal, méltósággal. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi mindent adhatunk a szerelemben, akkor sem, amikor mi látszólag mindent elveszítettünk.

(eredetileg közzétéve: 2023. február 1.)

Tulajdonképpen egy mókás kérdés, hogy könyvajánlókat olvasó emberek mit gondolnak a könyvajánlókról, de A méhek történetével kapcsolatban felvetődött bennem. Ez volt az az írás, amiről ájulásig lelkes sorokat olvastam, vagy inkább olvashattam volna, ha nem csengtek volna hamisan a szavak, és nem tettem volna félre az ajánlókat is és a könyvcímet is későbbre. Ha majd egyszer lesz időm, utánajárok, gondoltam hideg fejjel.

Igazi könyvmolyoknak keserves tanulság, hogy a könyvpiac is éppen olyan piac, mint minden másik, és ugyanazon logika szerint működnek a piaci szereplők. Aki eladni akar, annak érdeke, hogy a portékájának minél jobb cégére legyen. Aki pedig vevő, az hitelesen szeretne tájékozódni. Az igények látszólag (de csak látszólag!) ki is vannak szolgálva. A még létező sajtóban hivatásos kollégák írnak az újabb jó könyvet keresőknek ajánlókat, csak épp van ezzel kapcsolatban egy kis bökkenő. Azt ugye nem lehet leírni, hogy most épp nincs. Rovatunk üresen maradt, mert megjelenések vannak, de olyan igazi, olyan valóban lelkesítő, ami miatt mindent érdemes eldobni írás, olyan sajnos most nincsen. Így születnek dicshimnuszok fércmunkákról, olyan művekért csalva ki pénzt emberektől, amikkel kapcsolatban sokszor a papírért is kár lenne fizetni. És félreértés ne essék, sokkal inkább szól ez a bekezdés az angol nyelvű sajtóról, mint a magyarról.

A rutinos olvasó egy idő után azért megtanul olvasni a sorok között (időnként helyett is). Megtanulja a közepes vagy épp könnyedebb műfajokba tartozó szerzők nevét, hogy a helyén tudja kezelni, hogy kit és milyen alapon próbálnak neki épp eladni. Gyanús, ha valakinek az első sikeres írása után kritika nélkül ajánlják a még csodálatosabb második kötetét, még gyanúsabb, ha konkrét, korábban megjelent gyújtós minőségű könyvre hivatkoznak, ahogy az is, ha sok híres ember ajánlja (pláne, ha esetleg nem olyasmivel szereztek hírnevet, amire mi személyesen büszkék lennénk) az adott kötetet.

(Ezutóbbi esetet különösen azt figyelembe véve érdemes fenntartásokkal kezelni, ha van egy reális képünk arról, hogy egy átlagos magyar ember hány kötetet olvas el évente. Azt csendben elárulom, hogy én nem kétszámjegyű számokat szoktam hallani… Ezek után egyáltalán nem biztos, hogy „kijön a matek” az ajánlók által ajánlott, és ténylegesen elolvasott könyvek tekintetében.)

A méhek története így aztán nagyon komoly hátrányból indult nálam. Egy újabb slágerkönyv, ami a klímaváltozásról szól, több szálon és idősíkon futó történetek – szkeptikusan fogalmazva tehát klisé klisé hátán.

Aztán egy véletlen találkozás kapcsán olyan lelkes személyes ajánlást hallottam, ami arra sarkalt, hogy mégis adjak egy esélyt neki. Végülis időről időre belefutok sematikus sikerkönyvekbe, ennyi évtized után már voltaképp teljesen mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb irodalmi tévedést könyvelhetek el az életemben.

És aztán kiderült, hogy A méhek története minden, csak nem tévedés. Hogy tipikusan az a könyv, amit jó értelemben véve nem lehet letenni, ami munka és minden más mellett is pár nap kiolvastatja magát.

Igen, a klímaváltozásról (is) szól. Igen, több idősíkon játszódik. A méhek történetében azonban az egyik legszimpatikusabb elem valami egészen váratlan volt: időnként kifejezetten irritálóak voltak a főszereplők. Mindegyik idősíkon. És ez az, amihez valami egészen zsigeri zsenialitás kell, és ez bizonyítja igazán, hogy Maja Lunde valóban elképesztően, bombasztikusan tehetséges. Mert a szerző annyira jól ír, és a főszereplők (a három különböző idősíkon egyaránt) annyira valósághűek minden kiállhatatlanságuk ellenére, hogy nem lehetett letenni a könyvet.

Így utólag még azt is nehéz eldönteni, hogy melyikük irritált a legjobban.

Első jelöltem William, a sokgyerekes brit családapa, aki hónapokig nem kel fel az ágyából, egy olyan korban, amikor a férfiak voltak az egyedüli családfenntartók, azért mert rájött, hogy nem élhet a szenvedélyének, és a gyerekei eltartásához szükséges pénzt unalmas hétköznapi állásával kell megkeresnie (saját vetőmag boltját üzemeltetve). Ez még önmagában akár szimpatikus is lehetne, hiszen Maja Lunde egy nagyon mai problémát jelenít meg tizenkilencedik századi köntösbe csomagolva. De amikor William elkezd (újra) a szenvedélyének élni, és elhanyagolja a családját, nem foglalkozik a gyerekeivel, akik a maguk módján keresik a közelségét, és találmánya kapcsán sem hajlandó az őt mindenben segítő legidősebb lányával kommunikálni, akkor azért rendesen kinyílik a bicska az olvasó zsebében. William tahó, egy szánalmas fanyalgó, aki belegabalyodott a saját indokolatlan önsajnálatába. Minél több gondolatát ismerjük meg, annál szimpatikusabbá válik a család összes többi tagja. És mégis William tartja meg a történetet, ő marad a főszereplő, az ő nézőpontjából éljük meg, hogy milyen az, amikor nem egy, de két találmányáról is kiderül, hogy mások megelőzték a szabadalmaztatással, és William ezt valóban tragédiának is éli meg. Gyakorló gyarló olvasók felületes vagy mély önvizsgálatot végezhetnek. Mekkora tragédia valójában, ha valakit elkerül a hírnév, a hatalmas vagyon, a közismertség? Vajon szimpatikusabb lenne William, ha ő nyújtja be elsőként a szabadalmi kérelmet? És mi változtatott volna igazán a boldogtalan sorsukba belefulladó szereplők életén? Maja Lunde az utolsó pillanatig mesterien kezeli a szálakat, és éppen annyit mutat meg a mellékszereplők életéből, hogy megalapozottan adhassunk választ ezekre a kérdésekre a saját önismeretünk mélységének függvényében.

Ha úgy érezzük, hogy azért Williamnél ismerünk ellenszenvesebb arcokat is, ez még nem olyan vészes, akkor itt az ideje, hogy a jelenkori idősíkból George is bemutatkozzon ebben az ajánlóban. George méhész, és a könyv fülszövegét olvasva egyértelmű, hogy az ő történetében fognak először eltűnni a méhek. Akkor is, ha nagyon pozitívan indul ez a történet, akkor is, ha semmi előjele nincsen a közelgő tragédiának. Williamhez hasonlóan George is egy önző, komoly érzelmi nehézségekkel küzdő alak. Nem tudja kifejezni az érzelmeit, nem képes érdemben kommunikálni sem a fiával, sem a feleségével. Tom újságíró szeretne lenni, de George ragaszkodik hozzá, hogy átvegye a tanyát és folytassa a méhészkedést, az ő nyomdokaiba lépve. Banális, ugye? És mégis belénk ég ez a történet is, mert George – Williamhez hasonlóan – annyira elképesztően negatív figura, annyira a nullához közelít az érzelmi intelligenciája, hogy szeretnénk megölelni Tomot, akinek emellett az érzelmileg kisgyerekkorban megrekedt apa mellett kell felnőnie, és megküzdenie a saját nehézségeivel. 

És Maja Lunde véletlenül sem esik a nemi sztereotipizálás hibájába. A 2098-as szál főszereplője, Tao, ugyan nő, de mégsem állítanám őt példaként egyik férfi elé sem érzelmi szempontból. Tao története természetesen sokkoló – ahogy ezt várjuk is, egy, a klímaváltozással foglalkozó, és a jövőben is játszódó könyvtől. A méhek 2098-ra már kipusztultak. A puszta létfenntartás vált az emberiség egyetlen céljává, a nemzetállamok eltűntek, az állampolgárok az alapvető élelmezés fenntartására vannak beosztva és egyfajta könnyített katonai diktatúrában élnek.

Néhány éve, évtizede nehéz lett volna ezt elképzelni, de gondoljunk csak kicsit bele. Működhet ez egyáltalán másképp? Egy olyan világban, amiben már nem az a kérdés, hogy milyen öntettel kérjük a fagyinkat, hanem az, hogy legyen gabonánk (tejünk nem biztos, hogy lesz, mert nincs takarmány sem az állatoknak)? Vajon mennyire felvillanyozó szellemi képességeinkre tekintet nélkül fizikai munkát végezni, napról napra ugyanazt a munkát, és mindemellett közösségi büntetéseket elszenvedni? Tao számára ez a mindennapi élet valósága, pedig az átlagnál okosabb, tehetségesebb nő, akinek nem volt lehetősége tanulni, a szülei nem támogatták, hogy kikerüljön a túlnyomó többségnek jutó szokásos életmenetből.

És Maja Lunde ebben az idősíkban is olyan elemi erővel jeleníti meg a mindennapokat, hogy a cselekmény maga szinte eltörpül az érzelmi sivárság hatalmas árnyéka mellett. Mert Tao, bár igyekszik feleségként és édesanyaként is helytállni, mégsem képes kifejezni az érzelmeit, fontosabb neki, hogy a kisfia (saját képességeire és vágyaira való tekintet nélkül) tanulhasson, és kiemelkedhessen a szüleinek jutó sorsból.

A méhek története így válik az emberiség történetévé, és a mi belső történetünkké is. Bemutatva, hogy hova vezet az érzelmi sivárság, a belső problémáink feldolgozásának hiánya. Apákká válunk, akik nem képesek megköszönni a lányuknak, hogy legmélyebb pillanataikban is támogatták őket. Fiús apákká, akik kifejezetten érzéketlen, kegyetlen megjegyzésekkel képesek kommunikálni csak fiaikkal, mélyen elrejtve saját szenvedésüket. És anyákká is, rideg, ellazulni, az élet spontaneitásába magunkat beleengedni képtelen anyákká és feleségekké, akiket leginkább azért viselnek el szeretteik, mert egyszer valaha régen talán másmilyenek voltunk, vagy még volt rá remény, hogy másmilyenek leszünk.

A tényleg minden dicséretet megérdemlő kötet a lebilincselő cselekményszálak mellett éppen a mindennapi nyomorunk ennyire szemérmetlen bemutatása miatt válhat klasszikussá. Hiszen minden párbeszéd ismerős. Így élünk mi is. Rosszabb esetben mi magunk, eggyel jobb esetben csak halljuk, hogy így élnek mások. Mintha a saját életünkről lebbenne fel a fátyol. Ezért olyan közeli, és ezért olyan könnyű minden pitiáner vagy épp árnyékot vetően hatalmas szemétségük mellett azonosulni a főszereplőkkel.

Közben persze a méhek – ahogy be is van harangozva – kipusztulnak. És a könyv végére teljesen egyértelművé válik, hogy a történetek nemcsak a három idősík összefonódásában kötődnek egymáshoz (aminek a felfedését szintén bizsergő izgalommal várja az olvasó), hanem abban is, hogy milyen tudással és ismeretekkel miként viselkedünk. Az eltűnés és az összeomláshoz vezető drasztikus pusztulás saját mindennapjainkkal van kikövezve. Amik ilyenek.

(eredetileg közzétéve: 2022. december 26.)

Mi a kérdés?

Ha önéletrajzot vagy önéletrajzi ihletésű könyvet olvasok, mindig szem előtt tartom, hogy mi ragadott meg legjobban az adott írásból, ez ugyanis közvetlen módon megválaszolja azt a kérdést is, amit sokszor nem teszünk fel magunknak, annyira magától értetődőnek tűnik: hogy voltaképp miért is ragadta meg a fantáziánkat maga a könyv, mi az a kérdés, amire a választ kerestük benne.

Egyedül sikeresen körbevitorlázni a Földet egy olyan teljesítmény, amire nem lehet legyinteni, amit nem lehet lekicsinyelni, ami mellett nem lehet elmenni, és szerencsére nem is tesszük. Bárkinek említettem, hogy Fa Nándortól olvasok, mindenki tudta, hogy ki ő. Talán még abban is megegyezhetnénk, hogy egy ilyen könyvnek nem is kell ajánló, mégis írok róla, mert több olyan, mély tudatosságról és énmunkáról tanúskodó rész érdemel említést, ami a vitorlázással vagy a kiemelkedő sport- és emberi teljesítményekkel kevésbé közeli viszonyt ápolók számára is bakancslistássá emeli a Magad, uramat.

Fa Nándor óceán érlelte éleslátása Philippe Jeantot sorsának leírásában tűnik szembe először igazán a könyvben. Az egykori vitorláslegenda hozta létre a Vendée Globe nevű földkerülő versenyt, hogy aztán nagyon rövid idő alatt szinte görög drámába illő módon mindent elveszítsen:

„Nagyszerű ember, őszinte barát, viszont drámaian szomorú történet az övé.

A Vendée Globe az ő gyermeke volt, ő találta ki, ő szervezte meg, maga intézett mindent annak érdekében, hogy egy magas szintű verseny születhessen. Szerette volna továbbfejleszteni a rendezvényt, ezért pénzügyi vitába keveredett a környezetével. Talán hibázott, amikor azzal fenyegetőzött, hogy ha nem tudnak megegyezni, elviszi a versenyt egy másik városba, másik megyébe. Nem lehet tudni, mindebben mennyire vezették a személyes anyagi érdekei, és mennyire a verseny iránti elkötelezettsége. Ahány emberrel beszéltem, annyiféleképpen ítélték meg az eseményeket. Én Philippe-et nem olyan embernek ismertem meg, akinek egyedül a saját zsebe fontos. Úgy gondolom, a versenyzők és a verseny érdekében tette, amit tett. Azt tudni kell, hogy a Vendée Globe borzalmasan nagy húzóerő az egész térségnek, nagyon erősen hat Vendée megye és benne Les Sables d’Olonne városának fejlődésére. Les Sables d’Olonne még elszigetelt kis halászvároska volt, amikor az 1990-es évek elején elkezdtem odajárni. A harmadik verseny idejére már autópálya vezetett Párizsból Les Sables d’Olonne-ba, kiépült a TGV, vagyis a gyorsvasút (ma a város pár óra alatt megközelíthető vonattal Párizsból), több ezer óceánparti apartman épült, óriási, milliárdos beruházásokra került sor a környéken. Teljes iparágak települtek meg errefelé, és hihetetlen fejlődésnek indult a környék. Mindenki pontosan tudta, főleg a megyei és a városi politikai vezetés, hogy mindez a Vendée Globe-nak köszönhető, annak, hogy a média figyelme miatt Les Sables d’Olonne felkerült a térképre. A döntéshozók pontosan tudták, hogy ezt a rendezvényt nem szabad elveszíteniük.

Ezért amikor Philippe Jeantot azt találta mondani, hogy elviszi onnan a versenyt, abban a pillanatban megásta a sírját. A francia adóhivatal rövid időn belül felfedezte, hogy Philippe-nek jelentős adótartozása van. Nyomoztak utána, üldözték, végül pedig letartóztatták, és börtönbe került. Elveszítette a vagyonát, hajóüzemét, a versenyt, végül a családját is, tudatosan teljesen tönkretették. Ma Thaiföldön él megrokkant öregemberként.”

Rendes körülmények között itt le is zárnám az idézetet, de Fa Nándor tiszta fejű interpretációja megérdemli a folytatást:

„Egykor Franciaország hőse volt, a létező összes kitüntetést megkapta, a becsületrendet is, aztán vissza is vettek tőle mindent, mert börtönviselt ember nem viselheti ezeket. Nem láttam már huszonöt éve, de itt él a lelkemben, és nagyon remélem, hogy én is ott élek az ő lelkében. Philippe Jeantot megjárta a mennyeket, megjárta a poklot, volt nemzeti hős, gyártulajdonos, a világ egyik leghíresebb versenyének megalapítója és tulajdonosa, majd nincstelen senki, aki lelkileg megrokkanva tengeti az életét, elbújva a világ túlsó felében. Nagyon nehéz megmondani, hogy pontosan hol botlott el, és hol siklott ki az élete. Abban biztos vagyok, hogy éppen a legerősebb támogatói fordultak ellene, akik nagy hatalmú emberek voltak. Amilyen hatékonyan felépítették, olyan hatékonyan tették tönkre, és húztak ki a kezéből mindent. A Vendée Globe ma egy megyei tulajdonú cég birtokában van, és a verseny elmozdíthatatlan Vendée megyéből, Les Sables d’Olonne-ból. Mára fogalommá vált, vonzza és fenntartja az összes járulékos üzletágat: a médiát, a turizmust, az ingatlanbizniszt. Philippe Jeantot tragédiája hozzátartozik a Vendée Globe történelméhez, és az ő története semmit nem változtat a verseny globális értékén és a versenyzők minőségén.”

Az óvatos értékelés remekül tükrözi azt az összetett látásmódot, ami az óceánokon való navigáláshoz elengedhetetlenül szükséges és ami nélkül a versenyzők nem térnének haza az egyszemélyes földkerülő utakról. Ugyanakkor a finom megfogalmazás mögött felsejlik az a mély, ösztönös sejtés is, amivel szinte csak az szemléli az életet, aki felsőbb hatalmak kezébe adta az életét az elemek játékszereként, és visszakapta tőlük, hogy tudniillik az élet során megnyert és elvesztett játszmáink rész- és végösszegét semmilyen számítás nem igazolja előzetesen, azt valamilyen más erő szabja ki számunkra.

És hogy mit gondol Fa Nándor, ki vagy mi ez az erő? Gyerekkoromban nem gondolkodtam túl sokat arról, hogy miért indulnak az emberek föld körüli utakra. Engem is vonzott az ismeretlen, én is mentem volna, teljesen természetes volt, hogy útleírásokat olvassak, ha már nem indulhattam el. Az ember azonban a saját valós motivációjára gyakran csak később lát rá, ön- és emberismeretéhez mérten. Fa Nándor jövőre lesz hetvenéves, és a neve melletti évekhez az átlagot meghaladó felismerések köthetőek. A szerző a Magad, uram teljes utolsó fejezetét az élet értelmének szenteli, ami már önmagában szinte egyedülálló a műfajban.

Rögtön az első mondattal belevág a téma közepébe: „Az emberi képzelet benépesítette az óceánokat rémekkel és misztériumokkal. Harminc év és öt földkerülő út alatt (ez azért elég sok idő kint az óceánon) viszont azt tapasztaltam, hogy az égvilágon semmi misztérium nincs ott.”

Tudatos keresőknek íme, itt a válasz, istent vagy az élet értelmét földkerülő vitorlásúton sem érdemes keresni, nem itt találjuk majd meg.

Megindító volt a fentieken túl arról olvasni, hogy mi volt mégis ott az óceánokon, ami miatt Fa Nándor kihajózott. Önéletrajzi írásokhoz képest is szokatlan őszinteséggel mesél a hithez és a valláshoz való viszonyáról, hogy melyikben milyen értéket lát, a filozófiáról és az általa olvasott filozófiai művekről, a természet erejéről és az azáltal megélhető megtisztulásról.

Ír arról is, ami mai világunkban talán fontosabb, mint valaha, hogy milyen változásokat tapasztalt az óceánokon eltöltött évtizedek alatt, hogy bizony-bizony, szó szerint teljesen más szelek fújnak ma már egyes szélességi körökön, változott a jéghatár és a jéghegyek mozgása is.

Fűtött európai és egyesült államokbeli szobákból könnyű pár perces vitákat folytatni a klímaváltozásról, de ha az óceánon északabbra tolódnak a ciklonok vonulási övei, azzal nehéz vitába szállni. A természet tisztaságát jobban óvnánk, ha nem tekintené mindenki veleszületett jogának, hogy megmássza a Mount Everestet, átszelje az Antarktiszt, és akár körbehajózza a földet (bár még mindig ez a legkevésbé népszerű, vélhetően azért is, mert a szólóműfajban nem fogják serpák utánunk hozni a csomagunkat, és nincs az az oxigénpalack, ami egy, pláne a klímaváltozás miatt felerősödött viharban életben tart több tízméteres hullámok között, ahogy helikopteres mentést sem kérhetünk csak úgy a Csendes-óceán közepére, ha meguntuk a magányt), de néha nem bánnám, ha döntéshozóinknak kellene a harminc évvel ezelőtti időjárási információk alapján navigálni egy föld körüli úton. Fa Nándor tapasztalatai alapján ugyanis nagyon komoly meglepetések érnék őket – és csupán bő harminc évről beszélünk (1985 és 2016 az első és az utolsó földkerülés éve).

És hogy mit ad még a Magad, uram? Finom, de mégis egyenes társadalomkritikát. Szólóvitorlázásba nem Playstation és virtuális avatarok mellől kezdenek az emberek, és Fa Nándor is aggodalommal tekint a mai, a realitástól és természettől végletesen elszakadt generációkra. A kritika egyértelmű, de érezhető aggódással és együttérzéssel vegyes, és ami igazán fontos: építő.

A szerző képes erénynek látni a mai mindennapjainkból szemlélve anyagiakban szerény gyermekkorban megélt hiányokat: szülei egy egyszobás vályogházban nevelték fel, ami meglehetősen éles ellentétben áll azon, mai igényünkkel, hogy mindenkinek saját mobilja, tévéje, minden létező kényelmet kielégítő online kütyüje, és ehhez lehetőleg saját (fűtött) szobája legyen. Rámutat arra, hogy a vasfüggöny mögött nem volt az egész világ elérhető, és emiatt élt a fiatalokban egy vágyakozás a világ megismerésére. Fa Nándornak elhisszük – ha a szüleinkkel nem is beszélünk róla –, hogy virtuális valóság hiányában a világ csak saját, közvetlen tapasztalati úton volt megismerhető, nem létezett se a Wikipédia, sem élőzés, sem másmilyen ennyire mindenhova és mindenkihez elérő tudósítási forma, és ezért indultak el az emberek világot látni. És akkor ezt még szó szerint kellett érteni.

„Nagy különbséget látok a régi és a mai szülők viselkedése között, és azt is látom, hogy ez milyen problémákat okoz. A maiak túlértékelik a szerepüket, ugyanakkor lustaságból, időhiány miatt a nevelést rábízzák a televízióra, a filmekre, a számítógépre. Mindezt megfejelik még némi majomszeretettel – úgy gondolják, mindig mindenben a gyereknek van igaza, mert különben megzavarjuk a személyiségfejlődését. Ha valaki rá mer szólni a kölkünkre, vagy a tanár kritikát fogalmaz meg róla, akkor fel kell pofozni, fel kell négyelni. A mai gyerekek többsége napi 24 órában kapja az ívet. Ha éppen nem iskolában vannak, akkor az interneten, a közösségi oldalakon lógnak. A virtuális világ nagyon intenzíven hat rájuk, és én ezt sokkal inkább egyfajta fertőzésnek látom, mint eszköznek a művelődéshez. A közösségi oldalak nagy csapatokat hoznak össze, és képesek akár forradalmakat kirobbantani, de eközben a gyerekek elfelejtenek szemtől szemben kommunikálni. Ha két ifjú lény, akik hosszú ideje beszélgetnek a neten, összetalálkozik a való életben, csöndben nézik egymást, majd elkezdik nyomkodni a telefonjukat. Nem képesek kommunikálni egymással, amiből később majd rengeteg konfliktusuk keletkezik.”

Ha már mi nem föld körüli szólóvitorlás úton keressük az élet értelmét, és nem adatik meg nekünk az ezzel járó más szemszög, becsüljük meg, hogy megismerhetjük ezt a nézőpontot, akkor is, ha esetleg nem teljes mértékben értünk vele egyet. (Az idézet folytatása is nagyon ütős…) A Csendes-óceán közepéről, ahol csak saját magára számíthat az ember, ahol tudni kell határozottan igent vagy nemet mondani – miközben látjuk az összes lehetőség összes árnyalatát – ez bizony így néz ki, és nagyon sokat meríthetünk belőle.

(eredetileg közzétéve: 2022. december 10.)

Sokat töprengtem azon, hogy mitől olyan olvasmányosak és szívhez szólóak Máté Gábor könyvei. Végül arra jutottam, hogy azért, mert rendelkeznek egy elengedhetetlen kvalitással. Amikor deklaráltan önismereti témában olvas az ember, pőrére vetkőzik. Vagy legalábbis megpróbálja. Talán nem mondjuk ki hangosan, de valójában azért olvasunk, mert észleltük, hogy valami nincsen rendben, és kíváncsiak vagyunk rá, hogy hogyan hozhatnánk rendbe ezt a félrecsúszott dolgot. Jó esetben csak egyet. Általában egynél többet is.

Olvasás közben nincsen velünk senki. És ahogy olvasunk, ráébredünk, hogy egy ember mégis csak itt van velünk: a szerző. Persze egyébként sem árt, ha egy író érthetően fogalmaz, megfelelően határozza meg a célközönségét, jól jelöli ki az olvasóival történő kommunikáció színvonalát, de önismereti témában van még egy alapvető minőség, amire szükség van: velünk, az olvasóval lenni a szenvedésben.

Ott lenni, komolyan venni minket, amikor remegő szívvel megpróbáljuk levonni a tanulságokat, fogni a kezünket, amikor egy futó pillantást vetünk a tükörre, amibe senki sem szeret hosszan belenézni, átölelni minket, amikor sírunk. Együttérezni velünk. Hát ezt tudja Máté Gábor. És azért fontos kvalitás ez, mert a Normális vagy bőven túlmutat egy átlagos minőségi önismereti íráson.

Talán nem csak egyfajta életközépi válság megnyilvánulása, ha manapság azt érezzük, hogy ha megoldottunk egy önismereti nehézséget, rögtön integet is a következő. Egy ideig persze lelkes az ember, de óhatatlanul jön egy pont, amikor felmerül a gondolat, hogy valamit rosszul csinálok, ha még mindig problémákat észlelek, ha még mindig nem látom a megoldást az adott keretek között, amik látszólag az életünk sarkalatos pontjait képezik.

És fel lehet adni. Lehet élni cinizmussal, önbódítással – a fogyasztói társadalom a figyelemelvonó és fájdalomcsillapító tárgyak és szolgáltatások végtelen sorát kínálja. Lehet magunkat, és ha az már nem elég, másokat bántva élni. Ebben legalább jók vagyunk, remekül illusztrálják többek között az elhízottságra és az alkoholizmusra vonatkozó hazai mutatóink (amelyek korántsem tükrözik teljeskörűen a valós viszonyokat).

A fogyasztói társadalom pedig épp azért működik szinte akadálymentesen és vérprofin, mert annyi ingert kínál, hogy ember legyen a talpán, aki csak egyetlen másodpercre is le tudja venni a figyelmét arról, hogy mi mindent kellene elérnie vagy megszereznie ahhoz, hogy végre csak szabadon gondolkodhasson, ne adja ég, releváns kérdéseket is feltehessen, és pláne, hogy végre jól lehessen. Pedig egész sok minden történne, ha erre egyre több ember lenne képes.

Máté Gábor, és szerzőtársa, fia, Dániel, ebben az írásban lerántják a leplet magáról a rendszerről, illúziót sem hagyva afelől, hogy mi ugyan normálisak vagyunk, de az, amiben élünk, egyre messzebb csúszik a normalitástól.

Teszik ezt oly módon, hogy semmilyen globális vagy lokális összeesküvéselméletet nem vázolnak fel, nem hibáztatnak senkit, sőt, még megoldási javaslatokat is felvázolnak. Ami talán még ennél is nagyobb dolog, hogy tudják, hogy a rendszer főbb elemeit működtetők talán még az átlagembernél is több fájdalommal néznek szembe. Nem túlzás megkockáztatni, hogy ilyen megértéssel író emberektől van mit tanulni.

Az önismereti út jellegzetessége – még ha csak egy vastagabb könyvről is van szó –, hogy kemény pillanatokat hoz. Ezért is olyan kulcsfontosságú az írók olvasó felé fordulása és együttérzése.

A Normális vagy egy nagyon fontos történettel adja meg a kötet kezdő hangját. A szerzők David Foster Wallace-tól idéznek (az amerikai író a Végtelen tréfa szerzőjeként lehet ismerős a magyar olvasóknak): „A történet főszereplője két hal. Vízi útjaik keresztezik egymást fajuk öreg példányával, aki kedélyesen rájuk köszön. „Jó reggelt, fiúk. Milyen a víz?” A két kishal továbbúszik, azután az egyik a társára néz és megszólal: „Mi a fene az a víz?”.”

És hogy maradjunk a vizes hasonlatoknál: a kötet felütéséből nekem egy másik vízhez kötődő történet jutott eszembe (és az e-könyvben visszakerestem, hogy tényleg csak nekem, pedig annyira passzol a témához, hogy meggyőződésem volt, hogy magában a könyvben olvastam ezt is): a lassan megfőtt békákról talán mindenki hallott már. Akiket mindig csak egy kicsivel raknak melegebb vízbe, amíg bele nem döglenek. És valószínűleg a fenti kishalakhoz hasonlóan ők sem tudják már, hogy mi az a víz, amiben épp megfőzik őket…

Sok mindent tanultam Máté Gábor korábbi könyveiből, és ebből a kötetből talán még az eddigieknél is többet. A Normális vagy című könyvben szó esik a traumaközpontúságról, az epigenetikáról, a jelenkori gyermeknevelésről, a testelme koncepcióról, a betegségek újfajta értelmezéséről, szenvedélybetegségekről, pszichiátriai kórképekről, születésünkről, önazonosságunkról, annak elveszítéséről és visszanyeréséről.

Ami most talán leginkább az újdonság erejével hatott, az ez a felismerés:

„Egyetlen hominina faj sem maradhatott volna elég hosszan életben a fejlődéshez, ha a tagjai atomizált egyénekként tekintettek volna magukra, akiket egymás ellen fordított a természet. Mai életmódunkkal ellentétben az önérdeket hagyományosan úgy értelmezték, mint ami mindenki előnyére gazdagítja az embert mint a közösség részét és a kapcsolatait. Az autentikus önérdeknek nem része a többiekkel szemben álló, gyanakvó versengés. …

Mihez kezdjünk akkor azzal a közhelyes bölcsességgel, hogy a lelkünk mélyén valamennyien agresszívak vagyunk és önzők? Honnan származik ez a feltételezés?

A kapitalista rendszerben az emberi természet megnyilatkozásai és az őket leíró elképzelések megfelelnek az individualizálódott versengő világképnek, és egyúttal mint elkerülhetetlen status quót igazolják. Hát persze! Ha természetesnek állítjuk be azt, ami a norma, akkor a norma tartóssá válik; ha viszont felmerül a gyanú, hogy nem feltétlenül kellene úgy lenniük a dolgoknak, ahogy vannak…akkor a quo már nem lesz soká status. A materialista kultúrák ezért alakítják ki azokat az elképzeléseket – tulajdonképpen mítoszokat –, amelyek az önzést, az agressziót, a harcias, domináló viselkedést az emberi természet alapvető alkotóelemének tekintik. Így támogatják azokat a jellemvonásokat, amelyek nem tartják túl sokra a másokkal és a természettel fenntartott kapcsolatot. Darcia Narvaez arról beszélt nekem, hogy mai kapitalista világunkban „fajelhajlók” lettünk. Kijózanító elképzelés, ha igazán belegondol az ember: soha nem létezett még olyan faj, amely hűtlenné tudott volna válni saját magához, elpártolt volna saját szükségleteitől, ráadásul meg is győzte volna magát arról, hogy mindennek így kell lennie.”

A kapitalizmusról bővebben is szó esik még, amelyből csak egy mellbevágó részletet emelnék ki:

„ „A politikai rendszer legalább olyan rosszul működik, mint a gazdasági” – írta 2012-es könyvében, a The Price of Inequality-ben (Az egyenlőtlenség ára). Sokak szemében, folytatja (megj.: Joseph E. Stiglitz), „a kapitalizmus képtelen valóra váltani, amit ígért, de szállítja mindazt, amit nem: egyenlőtlenséget, környezetszennyezést, munkanélküliséget, és ami a legfontosabb, az értékek olyan fokú elbizonytalanodását, hogy ma már minden elfogadható, és senki sem felelős semmiért.”

Ezen a ponton Stiglitz és a kapitalizmus többi mai kritikusa is leleplezi a korlátait. Mert mi van akkor, kérdezném tőlük, ha a rendszer nem működik rosszul, hanem elképesztően sikeres? Ha feltételezzük, hogy a felsorolt károk hibás működést jeleznek, akkor nem veszünk tudomást arról, hogy van néhány ember – csupa olyan, aki történetesen a jólét és hatalom legnagyobb részét birtokló osztályhoz tartozik –, akinek a szempontjából a rendszer pontosan teljesíti a feladatát. Az USB nevű svájci bank 2020. októberi jelentése szerint a Covid – 19 miatt kialakult gazdasági káosz közben, az év áprilisa és júliusa között a világ milliárdosai több mint tízbillió dollárra növelték a vagyonukat.”

„Azt az elméletet, hogy a kapitalizmus célja eredetileg az egyenlőség és az azonos lehetőségek biztosítása volt, becsületszóra kell elhinnünk, mert a történelem és a földhözragadt valóság nem ezt bizonyítja.”

És talán a jelenlegi világpolitikai helyzetben érdemes reflektorfénybe emelni ezt a gondolatot:

„Minél hosszabban vizsgálom azokat, akik benépesítik a politika terepét – a csúcson lévőket, és lent, legalul saját magunkat (meg a kiváltságosabbakat valahol a kettő között) –, annál tisztábban látom, hogy a sérültek megválasztják a sérülteket, a traumatizáltak pedig a többi traumatizált élére állnak, és tevékenységükkel kérlelhetetlenül tartósítják a traumatizáló társadalmi körülményeket.” …

„A mostani szüret alapján ítélve társadalmi és politikai életünk fáját gyökerétől a terméséig átitatta a trauma. Ahhoz, hogy valaha igazi gyümölcsöt szedhessünk róla – márpedig ezen a lehetőségen áll vagy bukik bolygónk jövője –, mindenkinek, vagy mindazoknak, akik képesek rá, meg kell tenniük, amire vezetőink legtöbbje alaptermészeténél fogva alkalmatlan: bátran magunkba kell néznünk, hogy tisztábban láthassuk a világot.”

És leginkább azért érdemes végigolvasni a Normális vagy című írást, hogy a szerzőpáros által feldolgozott számtalan témában megosztott ismeretek révén, és az általuk tanúsított együttérzéssel és felénk fordulással felvértezve képesek is legyünk erre. Ideje, hogy a másokra mutató ujjunkat az egyetlen ember felé fordítsuk, akit meg tudunk ismerni és meg tudunk változtatni: saját magunkra. Valóban ezen múlik minden.

(eredetileg közzétéve: 2022. november 27.)