Author: csurdia

Sokadszorra veselkedem neki, hogy írjak valami olyanról, ami kicsit mindannyiunk életét zsigeri szinten érinti meg, és ami az én életemnek is fontos része. Nehéz megtalálni a megfelelő tapintatot ehhez az íráshoz, mert nagyjából végtelen sok kellene belőle, az meg fogalmilag sem nagyon lehet senkinek.

Mindenesetre kedves olvasó, ha mégis úgy érzed majd, hogy méltatlan voltam arra, hogy írjak erről a témáról, kérlek ne felejtsd, hogy éreztem én, hogy az egész eddigi életemben összegyűjtött tapintat is kevés lesz talán. Talán ha összeadjuk mindannyiunk tapintatát, akkor kijön majd az a mennyiség, ami a téma megfelelő integrálásában segít.

Kopogtatás nélkül

A legtöbbünk életében még tanköteles korban elérkezik a pillanat, amikor mélyen elcsodálkozunk, hogy az iskolában mégis mi a csudára próbálnak okítani minket, amikor az, ami kint található, semennyire nem hasonlít arra, amit bent számon kérnek.

Humán érdeklődésű bölcsészlélekként bennem a matek, fizika, kémia, biológia vonalon felmerültek ugyan fajsúlyos kérdések, de elszánt tanáraim végül mindig rá tudtak mutatni az élet egy-egy olyan aspektusára, ami miatt legalábbis nem volt indokolt az egész tantárgyat ívben kihajítani a rendszerből.

Sokat lehetne írni általában az iskola szerepéről (a jelenkori mindenfajta krízisektől is elvonatkoztatva), de ahogy talán a cím is sugallja, az én diákéletemben talán legnagyobb szentélyt betöltő irodalom lesz a főszereplő.

(És fontos megjegyezni, hogy a felnőttként felidézett gyerekkori megértés nyilván csak az én megértésemet és múltidézési képességemet tükrözi, és egyáltalán nem egyenlő a tanáraim szándékával.)

Gyerekként ez a szentély többdimenziós lelki térként funkcionált. A belépésemet az olvasási készséggel váltottam meg, a bent tartózkodásomat pedig azzal a szemlélettel, amely szerint a könyvekből meg lehet érteni a világot. Ilyen kiinduló felfogással minden írásban van valami érték, valami tudás, ami előrevisz, és tényleg minden kiadott kiadvány minimum kegytárgy a szentélyben. És ezek a kegytárgyak eleinte nagyon fényesen csillogtak.

A kegytárgyaknál fényesebben már csak  szerzők ragyogtak, költők és írók vegyesen.

Kopogtatás nélkül

Ha ez ember bebocsátást nyer és megváltja tartózkodását, bármikor beléphet a szentélybe. Komoly lelkifurdalásom van, mert arról szeretnék írni, hogy mit látok most ebben a szentélyben, amikor körbenézek, és ahhoz, amit emlékeim szerint a tantárgy bemutatni és tanítani kívánt.

Még mindig bejárásom van ebbe a szentélybe, de lehet, hogy ezzel az írással rám csavarodnak a falak, hogy kipréseljenek a térből, amit most talán bizonyos szemszögből megszentségtelenítek, vagy hogy agyon nyomjanak, mert talán nem akarják, hogy bárki beszéljen arról, hogy mit lát, ha kilép a szentély bűvköréből, más paraméterek mentén is megismeri a világot, és utána azzal a tudással lép vissza megszemlélni a kegytárgyakat, amit odakint szerzett, ahol semmi sem szent. Vagy minden az, de a létezés teszi azzá, nem a rajongás, a kánonba kerülés vagy a periférián úszkálás, hanem saját hitelessége az életben.

Kopogtatás nélkül

Az irodalomkönyvben hősök vannak, és ezt legalább egy szemszögből nem célom elvitatni. Azok az irodalomórák keretében megismert művek, amelyek valóban műalkotások, minden egyes részletükkel és egészükben is a transzcendens részei, annak létezéséről adnak hírt, szerzőiknek pedig így vagy úgy, de kapcsolatba kellett kerülniük a transzcendenssel, felvállalni sérülékenységüket, hogy képesek erre, és ez függetlenül igaz mindentől, amit most kiolvasok a kegytárgyakból.

Sajnos azonban hősök a szerzők annyiban is, hogy ők azok az emberek, akiknek a gondolataival közvetlenül találkoznak a diákok. Ez túlmegy a történelemóra által kínált kereteken, ahol uralkodók, felfedezők, politikusok, hadvezérek és mártírok válnak közeli ismerőseinkké, pláne a nyelvkönyvekben felbukkanó alakoktól, akiknek csak az adott fejezetben elsajátítandó szókincshez és/vagy nyelvtanhoz van közük, de nem rendelkeznek egy ember érzelemvilágával.

A filozófia (ha van) általában kimerül egyes híresebb életesemények felidézésében (Szókratész kiissza a méregpoharat), és arra korlátozódik, hogy a filozófusok legfontosabb gondolatait megpróbálják a fejünkbe vésni a világról. Az egyszeri diák nem nagyon találkozik azzal, hogy Platón nős volt-e, kapott-e családtámogatást, és hogyan itta a teáját.

A reáltárgyaknál a releváns tudósokat lelkiismeretesen megemlítik ugyan a tankönyvek, de egy-egy ember egy vagy több jelentős felfedezésre korlátozódik. A hétköznapok embere itt is rejtve marad.

A természet- és gazdaságföldrajz embere maga a diák, aki megpróbálja megvetni a lábát a Föld nevű bolygón, esetleg egy-egy felfedező kerülhet terítékre vagy az országhatárt átrajzoló háború híre.

Ének- és rajzórán sem nagyon tolonganak életrajzi részletességgel a híres művészek, az meg talán érthető is, hogy testnevelésen nem olimpiai bajnokok életútját magoltatják, hanem a digitális világból próbálják meg felállítani a fiatalokat.

És ezzel körbeértünk: irodalomórán találkozunk hús-vér emberekkel, az egész tanmenetben a legrészletesebben az ő élettörténetükkel és műveikkel, azaz óhatatlanul az ezen az órán megismert emberek és műveik szolgálnak iránytűként az életben, mert más nincsen.

Kopogtatás nélkül

Tizenévesen az ember még csak az addigi élettapasztalataival rendelkezik, ami általában elég korlátozott. Ennek megfelelően saját, és családja, környezete által belenevelt fenntartásokkal fogja elhinni és feldolgozni az órán hallottakat.

És akkor nézzük végre közelebbről a szentély kegytárgyait.

A kiindulási alap az, hogy van egy tankönyv/tananyag, amibe néhány kiválasztott ember bekerült, a többiek, akik pedig rosszabbul teljesítettek náluk, nem, tehát nagyjából logikusan következik ebből, hogy ezek a kiválasztottak nyilván nagy emberek (különben miért szivatna a társadalom azzal, hogy még meg is kell tanulnom róluk egy csomó mindent).

Ahogy megpróbáljuk elhelyezni térben és időben hőseinket, megismerjük az életrajzukat, és itt a hús-vér emberek gondolatainak közvetlen megismerése rögtön két szempontból is kegyetlenül megfeneklik. A saját diákkorom óta elvégzett kutatások médiában megjelent eredményei alapján is egyértelmű, hogy számtalan szerző élete mégsem volt annyira rommá kutatva, azaz van egy tényleges lyuk az életrajzban, egyszerűen azért, mert még nem derült rá fény. Semmi gond, de ha valami jelentős tény maradt ki, akkor az azért mégis árnyalja az adott időszakban született műveket és persze a későbbi történéseket is hősünk életében.

Felnőttként ennél eggyel evidensebb, hogy az életrajzok többsége karcsúsítva és a diákok lelkéhez finomítva került meg kellemetlennek ható témákat. Értsünk ide nyugodtan mindenféle szexuális identitást, alkoholizmust és drogfüggőséget, nem beszélve az egyébként esetleg közölt tények életre gyakorolt alapvető hatásait (pl. elárvult, örökbe fogadták, mélyszegénységben felnövés, rendszernek behódolás, szexuális identitás megtagadása vagy titokban tartása a társadalmi elvárások miatt vagy egyéb okból).

Kopogtatás nélkül

A fájdalom és a trauma kérdés nélkül belenyomja az embert a transzcendensbe (nem csak hőseinket), aztán az, hogy ki milyen csomaggal bukkan újra elő onnan, az más kérdés.

Mindenesetre felnőtt szemmel újra olvasva az életrajzokat és az életműveket, egészen döbbenetes szembesülni vele, hogy az irodalomtankönyvek hősei szinte végletekig traumatizált emberek (jelentős többségben férfiak). A szerelmes versek elvetélt feldolgozási kísérletek a gyerekkorban elszenvedett traumák feldolgozására, és ha valamit, akkor többségükben a szerelemre való képtelenség milliónyi árnyalatát tükrözik. Nem mellesleg egy olyan univerzumban, amiben azért evidensen a férfi a világ közepe, a nő idealizált szerelmes lehet vagy később esetleg szerető.

A szerzők életrajzát újra olvasva az egyetlen dolog, ami nem meglepő, az épp a többség magánéletét végigkísérő borzasztó hányattatás, ami azért is groteszk, mert a középiskolában azért megjelenik egy kispolgári elvárás, hogy rendes ember azért megnősül ám, és gyerekei születnek, jó-jó, hogy ilyen remek verseket írt, de hogy végül nem horgonyzott le senki mellett, az azért vérlázító.

És ebben a pontban találkozik a diákok jövendő életére vetített elvárás a tananyaggal: szenvedélybeteg, mélyen traumatizált férfiak megrendült magánéletére csodálkozunk rá, piedesztálra emeljük alkotásaikat (megérdemelten), ugyanakkor úgy teszünk, mintha ennek a szenvedésnek a művészetben kiteljesedő megélése a mindennapi élet szerves része lenne, és bármelyik diák az 1. c-ből majd ugyanilyen remekművekre lesz képes, simán, a kisujjából kirázva a remekbe szabott verseket, a józan életvitelt és a kispolgári életmódot egyaránt.

Ennél még eggyel szomorúbb, hogy az ilyen mély traumákból született művek elemzése és a mögöttük álló emberek életútja az egyetlen kapocs a mentálhigiénéhez, az önismerethez, a pszichológiához. Miközben nem mondatik ki, hogy nem ad érzelmi kiegyensúlyozottságot, ha valaki bekerül az irodalomkönyvbe, nem fogjuk jobban érezni magunkat attól, hogy híresek leszünk, ráadásul vakon átnézünk a szenvedélybeteg, adott esetben erőszakos, elköteleződésre képtelen, gyógyszer- vagy drogfüggő szerző által a környezetének okozott szenvedéseken. Jellemzően egy olyan világban, ahol a nőknek szakmája, saját keresete nem volt, tehát számunkra elképzelhetetlen módon ki voltak szolgáltatva házastársuknak vagy családjuknak.

Kopogtatás nélkül

Az irodalom így is számos funkciót betölt, de az önismerethez való kapcsolódás inkább egyfajta vágyakozással betöltött odafordulással jellemezhető. Mit tudunk valakiről, aki homoszexuális férfiként idealizált szerelmekhez írt verseket, de nem írhatott arról, hogy milyen megélni ezt az irányultságot, hogy az adott korban épp titkolóznia kellett, netán kényszerházasságot kötnie, hogy kitagadta-e a családja. Az ő életének nagy és feldolgozatlan kérdései ezek, és a kortársak az ezzel való küzdést látták a mindennapokban, az idealizált szerelmekhez ujjgyakorlatként kiröppenő versek csak egy külső homlokzat ívét rajzolták meg.

Mit tudunk valakiről, aki alkoholbeteg, aki szinte egész életét tudatmódosító szerek hatása alatt tölti, aki esetleg erőszakos is emiatt, nem tudja sem civil állását megtartani (ha van neki), sem pártfogói szimpátiáját megőrizni (ha van neki), sem a családját fenntartani (ha van neki). Leginkább pedig nem tudjuk, hogy miért lett alkoholbeteg, míg azt esetleg csak sejtjük az életútból, hogy nem sikerült úrrá lennie a betegségén.

Nem beszélünk arról, hogy költők és írók felesége (mély tisztelet a kivételnek), nem csak úgy véletlenül lesz ám az ember. A híres emberek akkor is épp olyan híres emberek voltak, mint ma, a kapcsolattal, a házassággal hírnév járt a feleségnek is, státusz és rang, de legalábbis valaki lett, és ezzel egy életre megkerülhette a kérdést, hogy kicsoda is ő valójában.

Kopogtatás nélkül

A kegytárgyak közelről nézve könnyek áztatta lomok, véres lomok, szenvedéstörténetek talizmánjai, amiktől szabadultak volna tulajdonosaik, és amiken megcsillan a transzcendencia érintése.

Amióta kimerészkedtem a szentélyből, és elkezdtem körbejárni a szentélyt körülölelő világot, még szebbnek látom őket, mert értékelem az erőt és a kitartást, amivel hőseink szenvedésüket viselték. De fontos különbség, hogy már nem ugyanazért szépek, mint középiskolásként.

A gimnáziumban mély érzelmi viharok szintetizált elemeiként tekintettem rájuk – ma már tudom, hogy mennyire sok trauma maradt (kellő önismeretanyag és terápia hiányában) még így is kimondatlan, és főleg feldolgozatlan. A transzcendensbe kapaszkodó, törpéknek is csak a bokájáig érő önbizalommal megáldott emberek nem kritika nélküli példaképek, hanem mélyen esendő emberek, akiknek gondolatai egyre határozottabban rajzolják ki a személyiségüket formáló, számukra is homályba burkolózó traumákat.

Senkit nem szeretnék kiiratni az irodalomkönyvből, épp ellenkezőleg: ezek a szenvedések megérdemelnének egy-egy fejezetet a szerzők életútjában. Nem azért, hogy jóvátételként kedveskedjünk nekik, hanem azért, mert egy másik tantárgy, a történelem sem tűnik úgy, hogy különösebben beteljesíti azon célját, hogy a múltunk megismeréséből majd tanulunk, okosabbak leszünk, és nem irtjuk ki egymást.

Az embert az érzései mozgatják, nem a történelem, és az érzéseivel egyedül az önismeret segítségével birkózhat meg, a változáshoz pedig a fájdalom fogja elvezetni. Ezért lenne rendkívül fontos, hogy valódi emberek valódi szenvedése jelenjen meg, ne egy idealizált ember dilemmái egy idealizált világban.

Az élet persze úgyis elhozza a kellő pofonokat és felismeréseket, de az önismeret lehetőségét ma még igen szűken mérik, pedig az lenne az igazságos, ha alanyi jogon járna.

Kopogtatás nélkül

…lett a cím, mert József Attila költészete elemi példája annak, hogy mennyire mást lát az ember néhány életre ébresztő pofon után a művekben. De

Kopogtatás nélkül

lett a cím azért is, mert az irodalomkönyvet is figyelmeztetés nélkül tolja az arcunkba az élet az iskolában, a gyerekkori traumákat is figyelmeztetés nélkül tolja az arcunkba az élet az életben, miközben az együttérzés, a tapintat egyértelmű jele lenne, ha időnként kopogtatnánk, hogy jövünk. Az viszont nem fog menni anélkül, hogy saját és szerzőink valós szenvedéseire rá ne néznénk. Utána már jobban észre fogjuk venni, hogy mikor lenne jó kopognunk.

Nincsen más. Hiába csapjuk be magunkat azzal, hogy van, pláne ilyenkor.

1.

A magyar médiában nem ment nagyot a hír, hogy meghalt BJ Carter. 2023. december 23-án, egy nappal Szenteste előtt. Ennyi év távlatából BJ Carterről valószínűleg még a legelvakultabb Backstreet Boys rajongók is csak sejtik, hogy kicsoda: Nick Carter egyik lánytestvére.

Ez még önmagában csak egy szomorú hír egykontinensnyi távolságra az Egyesült Államoktól. De ha mellétesszük, hogy ő a harmadik Carter-testvér, aki drogfüggőség után fiatalon (41 éves volt) elhalálozik, akkor azért már felszalad az ember szemöldöke.

Aaron Carter, Nick öccse tavaly novemberben halt meg, szintén hosszú drogfüggőség után. Rá úgy emlékezhetünk, mint a földből alig kilátszó kisfiú, akinek nyálas popslágereket írtak a kilencvenes években, és aki tévéshowk-ban lépett fel, miközben mi a matekleckénk felett görnyedtünk.

A harmadik elhunyt testvér, Leslie, még 2012-ben halt meg, 25 évesen. Épp tervezte, hogy bevonul rehabilitációra, mielőtt meghalt.

A Carter-testvéreknek vannak féltestvéreik is, mindenesetre az öt teljesen vérszerinti testvérből már csak ketten vannak életben. Távol áll tőlem, hogy bárkit is az online pletykalapok felé tereljek, de a People magazin oldalán Angellel, Aaron ikertestvérével van egy rövid interjú (ami még a nővére idei halála előtt készült). Ebben arról beszél, hogy ő volt az egyetlen a családból, aki elfogadta Nick felajánlását, hogy fizet számára egy terápiát egy pszichológussal, ahogy arról is, hogy a szülei maguk is függőségekkel küzdöttek, bátyja sikerei idején pedig kizárólag a család fiútagjaival foglalkoztak, és a lányok nehezen viselték az elhagyatottságot. Ő többek között annak tulajdonítja, hogy jól van, hogy ő járt a legtovább iskolába (!), ő volt a legtovább strukturált környezetben, ahol volt valamifajta napirend, és ha nem is otthon, de a barátainál leülhetett az asztalhoz családi vacsoráknál, ahol megkérdezték, hogy kivel mi történt aznap.

Nagyon örülök, hogy egyáltalán elkészült ez az interjú, és hogy kapott valamifajta nyilvánosságot. A kilencvenes években is átszűrődött a sajtóhíreken, hogy a legsikeresebb fiú- és lánybandákat menedzserek állították össze, és utólag egyértelmű, hogy ha az énekesek nem kaptak időben észbe, akkor narancsként facsarták ki és dobták el őket, amikor már nem hoztak több pénzt a menedzsmentjüknek.

De most arról is beszél valaki, hogy milyen család az, ahol a kilencéves kisöcsit kilökik a reflektorfénybe, hogy a vagyon nagyon meg tudja változtatni az embereket, és hogy aki maga is függőséggel küszködik, az óhatatlanul csak a saját mintáját tudja átadni a gyerekeinek. És eközben a szavaiban ott rejlik a szülei iránti együttérzés. Ez a fiatal nő ránézett arra, hogy a szülők a saját életükben milyen nehézségekkel küzdöttek/küzdenek (az édesanyjuk van még életben, az édesapjuk már meghalt), mert ezek olyan tények, amik az ő életét is markánsan meghatározták. Ugyanakkor nem teszi meg őket bűnbaknak a saját fájdalmáért, felelősséget vállal a saját mentális egészségéért és gyógyulásáért.

Nehéz ennyi gyászhoz és fájdalomhoz tisztelettel közeledni, de számunkra lenne a legfontosabb, hogy ha már ennek a családnak az élete nagyobb sajtónyilvánosságot kapott, akkor figyeljünk arra a történetből, ami bennünket is építhet. A kilencvenes években ki-ki a zenei ízlésének megfelelően lelkesedhetett vagy ignorálhatta Nicket a Backstreet Boysban. A rajongók is sokat kaptak abban a korszakban, míg másoknak ez volt az a zene, aminél eltekerték a rádió kapcsolóját. Az még a menedzserek által felügyelt és megálmodott szakasz volt, amiben a sikert gátló tényezők szóba sem kerültek nyilvánosan, függetlenül attól, hogy ki mit szedett vagy sem a sikerbandákban.

De ezek a függőségekhez kötődő halálesetek már kívül esnek a menedzserek birodalmán. Ezek már azok a makacs tények, aminél a sajtószóvivő is azt kívánja, hogy bárcsak ne kellene ilyen hírekre reagálnia. És mégis: ezek ugyanúgy részei a történetnek, mint a kilencvenes évek pénzesője és hatalmas sikere.

A fent hivatkozott People-interjúban is elhangzik, hogy mennyire fontos beszélni az érzéseinkről – a nehéz érzéseinkről is. Azokról a láthatatlan, kézzel nem fogható pillanatokról az életünkben, amikor dühösek vagyunk, haragszunk, csalódunk, amikor felkelni sincs kedvünk, amikor belülről széttép minket a fájdalom. Máté Gábor írja a függőségekről szóló könyvében (A sóvárgás démona), hogy minden függőség mögött egy titok rejlik, amiről nem lehet beszélni.

2.

A karácsonyi időszak egyik legszomorúbb felismerése az volt számomra, hogy a Verstappeneket és Hamiltonokat megszégyenítő sebességgel és technikával cikázó emberek is a fa alá igyekeznek. A még a megszokottnál is defenzívebb vezetési stílust igénylőkről jó ideig nem töprengtem tovább, miután eltűntek a látóteremből, de idén pár pillanattal hosszabban időztem velük lélekben. És el is ért az egyébként teljesen logikus felismerés, miszerint valaki ott állt velük egy fa alatt idén is, velük, akik mások életére tekintet nélkül közlekedtek.

Kegyelem, hogy kik állnak velünk a fa körül; ha adatik olyan, aki figyel a körülötte élőkre, ha nem nekünk kell elviselni az 50-nél 90-nel előző, türelmetlen, a másik életét semmibe vevő embereket a közvetlen közelünkben.

Igazából nem is tudom, hogy milyenek ők, akik ilyen halálvággyal, a kétsávos utat hatsávos autópályává feszítő méretű felfújt személyiséggel száguldoznak, de ezek a személyiségjegyek általában nem törlődnek le tulajdonosaikról a lábtörlőn megtisztult cipőtalpakkal együtt. Felénk hajolnak ők is, ugyanúgy landol a rokoni puszi az arcunkon a karácsonyi találkozásnál, és árad felénk az utakon megjelenő kétségbeesés, halálvágy és erőszak is az áldott ünnepek pikáns bukéjaként.

Mindennél fontosabb lenne, hogy kiemeljük a láthatatlanság jótékonyan takaró homályából ezeket a számunkra is nehézséget okozó pillanatokat, és a kapcsolódó érzéseinket, hogy foglalkozzunk velük és felismerjük, hogy milyen mentális nehézségek közepette élünk szűkebb és tágabb környezetünkben, ahogy azzal is, hogy mi hogyan boldogulunk közöttük.

Önmagától senkit sem lehet megmenteni, és csak saját magunkon tudunk változtatni, de a mi eltérő reakciónk is más és más reakciókat fognak kiváltani, és ezek révén a legőrültebben száguldozó ember is esélyt kaphat fájdalma felismerésére és enyhítésére.

3.

Érdemes karácsony előtt sétálni egyet egy temetőben. Segít perspektívába helyezni a dolgokat. Hisszük is, meg nem is, hogy nem vihetünk magunkkal semmit. (Haladó kérdezők felteszik azt a kérdést is, hogy ki az a magunk, ha a test itt marad.) És mivel a keresztény kultúrkörben a karácsony a legnagyobb (kereskedelmi) ünnepünk, mi pedig a biztonság kedvéért évről-évre újabb lendülettel képzelünk oda kisebb-nagyobb csomagokat elhunyt szeretteink mellé, és pakoljuk be víziónk valóra váltásának reményében a fa alá. Talán azért haltak meg, mert nekik nem volt elég… Agyunk átugorja a nehezen felfogható tényt, hogy a világ mindenkori – pénzben mérve – leggazdagabb embere is meghal, minden nap, minden egyes nap. Mi azért keresünk, csomagolunk, cipelünk, és kérünk magunknak is, hátha mindenki más téved, és mi rátalálunk arra az egy különleges csomagra, ami itt tart minket, de minimum a hitünk szerinti jobb helyre repít.

Ez a karácsonyunk, de ezek a mindennapjaink is. Ezért rohanunk már-már esztelenül a fa alá is, hogy minél több legyen, hogy minél nehezebb legyen a csomagunk, amiről bombabiztosan tudjuk, hogy a végén úgyis itt kell hagyni majd… Az ember állítólag kivételesen logikusan gondolkodó lény, de ne felejtsük, hogy kizárólag szintén kivételesen logikusan gondolkodó embertársaink gondolatait ismerjük csupán önnönmagunkról…

A tény, hogy eltérő időkben eltérő módokon vélte az emberiség megtalálni az élet értelmét és az örök élet titkát, valahogy ott reked a középiskolai filozófiakönyvek lapjain (már aki tanul még egyáltalán ilyesmit). Nem tudjuk perspektívába helyezni jelenünket, nem értjük, hogy ez is csak egy fázis, ami annál is fájdalmasabb, mert amíg vallásháborúk mentén irtottuk egymást, addig a megfoghatatlan örvén ment a gyilkolás, most viszont az emberi élet fennmaradásához szükséges nagyon is valós anyagokat fogyasztjuk eszement mennyiségben. De épp annyira hisszük el, hogy mindig minden változik, hogy felborulhat az időjárás, kifogyhatunk a tiszta vízből, termőföldből, levegőből, mint amennyire a halálban hiszünk, azaz nagyjából semennyire.

Ahogy az emberiség minden korábbi gondolatkísérlete elért egy láthatatlan falig, úgy ez is el fog, és borítékolható, hogy sem a mobiltelefonunkban, sem a robotokban, sem a nanochipekben nem rejtőzik sem az élet értelme, sem a halál titka. De legalább egy hellyel, vagy inkább módozattal kevesebb marad majd, ahol kereshetjük.

…

Ha mindenképpen ragaszkodunk hozzá, hogy gyűjtögessünk valamit, ami megakasztja az idő kerekét, akkor a láthatatlan önismeretre szavaznék, amitől mi magunk boldogabban tudunk a fa alá állni, és a velünk ott állók is boldogabban fognak ünnepelni velünk.

És ha már így belejöttünk, hogy észrevegyük a láthatatlant, bátran nézzünk rá mindenre, amiről azt hisszük, hogy nem ismerjük a titkát, legyen az a jövőnk, az idő vagy a halál. A láthatatlan minden pillanatban itt van körülöttünk, és ha nem néznénk folyton félre – megriadva az élet általunk ismert paramétereit megtörő nagyságától – talán egyre láthatóbbá válna.

Egyszer mindannyiunknak el kell döntenie, hogy minden ismert elvesztésétől félünk jobban, vagy az ismeretlen megismerésétől.

Azon dolgok közül, amikről egyáltalán nem beszélünk, a halál végképp minden nem hivatalos lista élén áll advent idején. A szeretet konzumidióta ünnepére készülve a halálra végképp nem gondolunk, legalábbis amíg van ezzel kapcsolatban választásunk. Aztán időnként úgy hozza az élet, hogy nincsen.

Egyes lázadólelkű emberek valahogy nem foglalkoznak azzal, hogy mi illik és mi nem illik a fogyasztási láz (már karácsonyra díszített) fokmérője szerint, és elkövetik azt az illetlen bakit, hogy a legnagyobb vásárlási kényszer közepén távoznak, rendesen felforgatva ezzel hozzátartozóik életét.

Általában sem könnyű megélni a szeretet ünnepének kikiáltott napokat, amikor presztízskérdéssé növi ki magát, hogy kivel karácsonyozunk, amikor nyugtatgatjuk lelkünket, hogy hiába váltam el, hiába élek külföldön, hiába találkozom egyre kevesebbet a barátaimmal, azért szeretjük egymást, sok-sok ember szeret engem.

Egy idő után valami egészen elképesztő módon megéli például az ember, hogy a szeretet maga is változik. Hogy egyes érzések csak úgy elmúlnak. Hogy olyan emberekkel, akik évekig az életünk szoros részei voltak, valahogy nem is beszélünk.

De az igazi borulás csak akkor jön, amikor a halál tabuja lengi be az ünnepünket. Abban nagyjából rögtön biztosak is lehetünk, hogy rajtunk kívül senki nem akar majd róla beszélni. A tabu attól tabu, hogy érinthetetlenként kezeljük. Úgy teszünk, mintha nem létezne, tudomást sem veszünk róla, hátha semmivé válik. A kiközösítés, mint társadalmi büntetési forma létezett, de a halálon ez sem fog. Őt aztán teljes mértékben hidegen hagyja, hogy mi nem kívánunk foglalkozni vele. Ő azért újra és újra beférkőzik a látóterünkbe, hol közelebbről, hol távolabbról integet, hogy hé, itt vagyok én is, hogy aztán lámpaoszlopok mögé rejtőzve figyelje, hogy mire megyünk vele. De igazából nincs is szüksége különösebb álcára, csak azért bujkál, mert irigyli tőlünk a bújócska lehetőségét. Annyira nem akarjuk észrevenni, még ha át is esünk már rajta, hogy akár teljes pompájában villoghat előttünk. Meggyújthatja az összes magára aggatott égősoron az összes fényt, de mi akkor is a vaksötétbe bambulunk rendületlenül.

És ahogy egyedül maradunk a halál felvillanásával az életünkben, még a legklímaválságosabb forró téli hetekben is összekoccannak a fogaink a hidegtől. Irgalmatlanul tud fázni az ember, amikor az élet legnagyobb rejtelmének néz a szemébe, ahova nem akar senki sem vele együtt nézni.

A feldíszített, színpompás, melegséggel csábító ünnep a kezünket maróan válik fagyossá, ahogy a halál látogatása után nyilvánvalóvá válik, hogy semmilyen ajándék, semmilyen külsőség és semmilyen emberi gesztus nem enyhít az ismeretlen fájdalmán.

A halál okozta fájdalmon egyedül a halál megértése segít, és ez természetesen nem csak az ünnepi időszakra igaz. De a legnagyobb ünnep közben érkező fájdalom a legmetszőbb, és ilyenkor áll a legtávolabb a környezetünktől, hogy saját testi-lelki kényelmüket sutba dobva a mi fájdalmunkra hangolódjanak.

A veszteség, amit átélünk, ugyanakkor kegyelem is. A mai fogyasztás uralta szemléletnek semmilyen érdeke nem fűződik hozzá, hogy a pénzen megvehető dolgokon túlmutatva bármi felé is terelje a figyelmünket és az időnket. Ez az egyetlen – utólag csak pillanattal felérő – időszak, amikor nem menekülhetünk a szembenézéstől. Amikor elhatározhatjuk, hogy meg akarjuk érteni a halált.

A számottevő többség számára a pillanat elmúlik, és hozzáidomul tabusító környezetéhez. Idővel újra megtalálni véli a melegséget azokban az apróságokban, amik mind-mind múlandóak. A halál egyre távolabbi és egyre hidegebb lesz, metszően kemény, durva, erőszakos. Valójában azonban mi válunk ilyenné, ahelyett, hogy a köznyelvi lélek anyagához idomulva puhábbá, érzékenyebbé, közelebbivé formálódnánk.

Az élet igazi melegsége a halál megértésében rejlik. Az ezt felölelő tudás egy olyan kályha, aminek a lángjánál soha nem fogunk fázni.

Minden pillanata életünknek, amiben nem efelé a kályha felé fordulunk, valójában egyformán hideg, és ahhoz vezet, hogy a saját halálunk pillanatát váratlannak, durvának és rendkívül erőszakosnak érezzük.

Akármekkora fájdalommal a szívünkben készülődünk is az ünnepekre, a legnagyobb ajándék lehet, ha tudjuk, hogy igazi melegség csak azoknak a szívében van, akik megtalálták ezt a kályhát, és azok, akik látszólag felhőtlenül boldogan ünnepelnek most, csak annyival vannak előrébb kiegyensúlyozottság és boldogság terén, ahány lépést tettek már a kályha melegsége felé.

Lágy őszi eső kopogtat az ablakon. Ritmikus hangja a legbensőségesebb, takaróba bugyolálva szuszogó kisgyermekkori alvások mélységét idézi fel. Nem az oviban ránk erőltetett kötelező programpontot, hanem a családot őrületbe kergető aktivitás utáni bénult ájulást, amikor az addig örökmozgóként ezerfelé lendülő kicsi egyszer csak a takarójánál is mozdulatlanabbá válik, és csupán az aggodalom vezérelte türelmes hallgatózás révén lehetnek benne szülei biztosak, hogy kis idő múlva minden hasonló mederben folyik majd tovább.

Nem igazi ősz ez már. Melegebbek a fények, a hőmérő szála mintegy demensen ágaskodik illetlen magasságokba, a metsző szeleket már csak hírből ismerjük. Lassan két hónappal lelassulva cammog önnönmaga után az időjárás.

Azért a levelek még nem vonták ki magukat az idő körforgásából, így újra színes levélszőnyegen csoszoghatunk, ha kedvünk tartja és elengedjük a felnőttlét egyik sarkalatos illemszabályát. A lehulló levelek azonban nem csak a MÁV-on fognak ki (évről évre, rendületlenül). A szinte bánatos eső által megöntözött földön úgy csusszannak az őszi félcipők, mintha mind jégkorcsolyázói babérokra törnénk.

Ahogy önfeledten (vagy rettegve) ekképp piruettezünk napi teendőink között, észrevehetjük azt is, hogy nem csak a talaj válik a lábunk alatt egyre képlékenyebbé és sikamlósabbá. Lassan egy, másfél évtized tendenciája, hogy szavaink – az időjáráshoz hasonlóan – érzékelhetően kicsurrannak megszokott medrükből. És ahogy a saját életünk egyre könnyebbé és súlytalanabbá válik, a folyamat szinte ellenpontjaként (valójában elemi részeként) húzza le szavaink súlytalansága minden szóbeli vagy írásbeli megnyilvánulásunkat. Hiába válik életünk egyre könnyebbé és súlytalanabbá, mi sem felfelé szárnyalunk ám. Csak a súlytalanság érzete keltheti azt a képzetet bennünk, hogy ez a haladás valami kedvező irányba történik.

Ha a valós irányt akarjuk felfedezni, a szavainkat kell követnünk. Az egymásba karoló betűket, amik életükért rettegve kapaszkodnak össze, az egymásért vérző szókapcsolatokat, amik minden erőfeszítésünk dacára utolsó csepp vérükkel maradnak kapcsolatban egymással, tiszta vízként csorduló kerek mondatainkat, amelyeken páros lábbal ugrálunk, és amelyek ezerfelé fröccsennek a színes leveleken. És ők mind-mind az összes idegszálukkal jelentésük lényegébe kapaszkodnak, mert nincsen más esélyük túlélni az általunk végzett pusztítást, ami több irányból zajlik egyszerre.

Szavaink egyszerre váltak egyre puhábbá és egyre keményebbé és hidegebbé. Megszoktuk, hogy valódi tartalom helyett szétfolyik jelentésük, hogy mintha szitába hullana beszédünk és írásunk minden eleme, és a szita lyukai csak tágulnak és tágulnak, hogy lassan a betűinket is egyenként nyeli el a mélység.

De amelyik szó nem a szita vonzásában pusztul, annak a sorsában sincsen sok köszönet. A szavak ugyanis másképpen is jelentésüket veszthetik. Észrevehettük azt is, ahogy az évek, lassan évtizedek során a jelentésbe belesimuló forma egyre jobban megkeményedik, hideg fémmé csiszolódik nyelvünkön, minden melegségét és játékosságát elveszti. És a formával veszik a tartalom. Persze nem valójában, a tartalomhoz mi nem érhetünk fel. De a mi életünkben a hideg formák magányosan árválkodnak, egy letűnt kor szobrai, amikkel egymást vagdossuk, ahelyett, hogy jelentésüket keresnénk.

Nem látjuk azt sem, hogy a szavaink öltöztetnek minket. Minden megnyilvánulásunkban ott bujkálnak az általunk ismert jelentésárnyalatok, és lényünk hajthatatlan keménysége mögött rejtőznek a nem ismert mélységek. Néhányan többrétegű fátylakkal letakarva járkálnak köztünk, mások egyetlen szó mögé bújva rántanak harci páncélt reggelente. Mind-mind csak abból a zsákból öltöztethetjük fel a magunkat, amit a lelkünk mélyén mindenhova elcipelünk magunkkal.

A magukat gazdagoknak hívőknek valódi zsákja is van. Az igazán eliteknek nem hivalkodó színben, tartós, jó minőségű anyagból, diszkrét színekben, megbízhatóan magukra csatolva. A többség csak szeretne ilyen zsákot, és megelégszik a drágán mért feliratos bóvlival, vagy az olcsóbban mért más feliratos másképp bóvlival.

Ám minden látható zsák egyforma szegénységet jelent. Látható zsákra csak annak van szüksége, akinek üresek a lelke zsebei. Annak, aki érzi, hogy elvágják a tenyerét a szavak élei, amelyeket egy közönséges útszéli rabló mohóságával ragad meg, és véresen gyömöszöli őket zsákjába más érzékelhető lehetőség híján, hogy aztán a metsző jelleget elmossa a szánkból angolnaként kicsusszanó, szétolvadó, a jelentés híján a formákat tágító és szélesítő szavak nedvességével.

Létkérdés lenne, hogy megértsük, a szavak jelképek, és nem lehetünk hanyagok a használatukban. Az igen, a fekete, a föld, a kék, a szél, a korsó, a csizma, a szenvedés, a szentség és a véradás, és összes rokonuk, barátjuk és üzletfelük mind-mind olyan jelképek, amelyek ismeretén az életünk múlik. Ha tudjuk, hogy mit jelent szeretni, akkor nem fogjuk összekeverni semmi mással a szeretetet. Ha tudjuk, hogy mit jelent szenvedni, a szenvedést sem fogjuk összekeverni semmi mással.

Az egyetlen dolog, ami útjelzőként mutatja, hogy van-e zsákunk, és ha van, akkor milyen, és ha nincsen, akkor milyen szavakba öltözünk, az maga az élet. Szégyen nélkül rohangálunk anyaszült pucéran, fontoskodva lobogtatva címkés zsákunkat, amiből az erőfeszítéssel összeharácsolt, forma nélküli keménység és puhaság ötvözte olyan ocsmányság ömlik, amitől repülőrajttal távolodnánk, ha valaha megpillantjuk egyáltalán.

A sok vér, a sok genny, a sok szenny nem valami meghatározott időpontban fakad és fakad fel – folyamatosan történik. Minden szavunkkal, minden ki nem mondott gondolatunkkal beleírunk a szavakba. Mi erőszakoljuk meg őket, amíg az azonnal, a tragikus, a hirtelen, a váratlan, a szépség, a híres azt nem jelenti, amit mi akarunk láttatni. Így hozzuk létre a percembereket, a másodpercre korlátozódó érzésmorzsákat, a csupán nanoszekundumokra fókuszálni képes emberi figyelmet. Mi erodáljuk a világunkat.

A Földhöz hasonlóan uralni véljük szavainkat és gondolatainkat, és nem vesszük észre, hogy a Földdel folytatott kísérlethez hasonlóan a szavak uralása is elég csehül áll. Az a könnyebbség, ami mindennapi életünket egyelőre még jellemzi, közvetlen összeköttetésben áll a szavak jelentésvesztésével. Ahogy beleírunk a szavakba, úgy kalapáljuk ki belőlük valódi jelentésüket, úgy űzzük ki lényegüket, úgy száműzzük őket messzi tájakra világunkban, amelyekről szintén nincsen tudomásunk, hiszen milyen mese kezdődik ma már úgy, hogy túl az Óperencián? Mi levertük sátrainkat Újperencen, a megmaradt betűkkel lendületből püfölve a sátorszögeket. De a sátorszögek is értik ám a csíziót: ahogy szavainkból távozik az erő, úgy veszik ki az energia a cselekvésből, és hiába is ütjük a szögeket újra és újra, a fogalmainkon szanaszéjjel csúszó talajon nincsen már maradásuk.

Jobb híján beleírok én is a szavakba. Krétát fogok kezeimbe, megtanultam bal kézzel írni, egyszerre formázom a betűket itt is, gondolatban is, hogy visszaszelídítsem az elvadultakat, megmarkolhassam az elfolytakat, domborulatot simíthassak a torkunkat metsző élesbe, hogy a végeken bujkáló jelentések újra magukra illőnek találják a betűk kereteit, és örömmel öltsék magukra az időtlen ruhát, és megmutassák, kik is ők valójában. A véremmel, a lélegzetemmel, a sorsommal írok bele.

Mindannyian beleírunk a szavakba. De ennek felismeréséhez tudnunk kellene, hogy mit is cselekszünk valójában.

Csak akkor döbbentem rá, hogy mi történik, amikor a legutolsó darabot veszítettem el. Aztán persze kiderült, hogy nincsen ebben semmi különös, mindenki így van ezzel. Sőt, voltaképp szinte szükségszerű, hogy így formálódjon az élet, már amennyire egyáltalán formálódik.

Amíg a darabok többsége megvolt, addig semmitől nem zavartatva zajlott a folyamat. Nem is lett volna szabályos, ha bármi feltűnt volna. A vesztés folyamata maga egy egyensúlyi helyzet, ami ráadásul az emberek olyan mérhetetlenül nagy hányadával történik, hogy az a kivételes, ha valaki már nem vesztésben áll.

Gyötrelmessé akkor kezdett válni, amikor már kevesebb darab volt nálam. Amikor már kulcsdarabok hiányoztak, és ez a hiány nem a befejezetlen képek üres ásítozása volt, hanem a testből kitépett rész véres, élő utáni lüktetése, amely minden újabb vesztéssel egyre fokozódott. Akkor már halványan észleltem belőle valamit.

De még ekkor is lehetséges volt túllépni azon, hogy szinte már nincs is nálam semmi. Nem szoktunk gyötrelmekről beszélni, sem fájdalomról. A világunk jelentős része arra épül, hogy ezeket mind eltagadjuk. Mindig volt hova fordulni, hogy valami más ragadja meg a figyelmemet. A klasszikus függőségre nem fogékony, érdeklődő emberi agy számára nyitva álló menekülési útvonalak száma is végtelen. Mindig van egy újabb információ, tartalom vagy művészeti ág, amin tovább lehet indulni. Kifelé. Befelé. Csak minél messzebb önmagunktól.

Aztán egyszer csak világossá vált, ami a figyelmes szemlélő számára persze mindenkor egyértelmű (és a figyelmes szemlélő számára csak mindenkor van), hogy az élet szó szerint velem történik, és én úgy veszítettem el az utolsó darabjaimat, hogy észre se vettem. Ahogy mindenki teszi.

Egy hétfői napon engedtem el az utolsó darabot, és akkor derült ki, hogy voltak darabjaim. Akkor derült ki, hogy csak darabjaim voltak. Egy hétfői napon semmi más nem maradt abból a háromdimenziós hús-vér figurából, aki a számunkra érzékelhető jelenben mozog, mint a lelkünket a testhez csomózó ragasztó.

A ragasztónak pedig az a feladata, hogy összetartsa a darabokat. Amikor már semmit nem tud összetartani, mert minden darab megvált tőle, akkor a ragasztó maga kerül egy olyan funkcióvesztésbe, ami fejtetőre állítja a rendszert, és ez a borulás aztán átdöfi az összes dimenziót.

Az emberlétnek használati utasítással kellene kezdődnie.

– Vigyázat, törékeny! – írjuk a legkisebb porcelánfigurára is, amit akárhányszor újrateremtünk mi magunk, amíg a rendelkezésünkre áll anyag és kreativitás. Önmagunkról viszont lemarad a cetli. Az élet erősen korhatáros dolog, és semmi más, mi tesszük azzá.

Aztán valahogy mégis úgy alakul az emberi történetünk, hogy ott állunk, a darabjainkról lefoszlott nadrág üres zsebeivel, fogalmatlanul az életre és halálra, körülöttünk darabjainkkal. Tájkép csata után.

Ahogy a szétesésnek, úgy az összerakásnak is megvannak persze a maga törvényei. Nem beszélünk erről sem. A legközelebb a legtávolabbi darabjaink maradnak hozzánk. Kislábujjak, ujjpercek, szőrszálak (szőrszálakról sem beszélünk, nőként pláne) lesznek mellettünk. Ahogy messzebbre nézünk, bokák, csuklók, felismerhetetlen erek és csontok hevernek, arra várva, hogy felismerjük őket. Nagyobb részeinkért még ennél is messzebbre kell menni. Olyan messzeségbe, ahova eleinte el sem látunk (pláne a szemeink nélkül). Az utolsóként elhagyott szívünket fogjuk utoljára meglelni.

Eleinte nem fogjuk a darabjainkat felismerni.

Ez is a folyamat része. Nevet adni annak, amiből vagyunk.

Arról sem beszélünk, hogy mire mindent elveszítettünk, testünk minden darabja megmártózott abban a nagybetűs fájdalomban, ami annyira elviselhetetlen, hogy ezzel már-már önmagát oltja ki. Maximális szaturáció.

Az ember egy optimalizált rendszer.

A számára legnagyobb elviselhető fájdalmat minden ember megkapja. De nem ám valami gonoszságból. Épp ellenkezőleg. Fájdalom nélkül nem változunk, így csak a rendeltetésszerű működéshez szükséges üzemanyagot generáljuk magunknak (mikor mennyi jövedéki adóval megterhelve).

A kislábujjunk akkor válik újra a részünké, ha felismerjük azt a fájdalmat, amiben megmártózott. Ha szembenézünk vele, megismerjük minden egyes elemét, és így – most már tartósan – a részünkké válik. És így megy ez, testrészről testrészre.

Belebotlunk egy újabb elhagyott darabba, megvizsgáljuk, hogy milyen fájdalmat rejt magában, és ha a fájdalomnak nevet tudunk adni, akkor önmagunk újabb darabkáját is felismerjük.

A folyamat persze tökéletlen, és jól van ez így. Néha összevarrjuk a csípőnket a kislábujjunkkal, hajszál kerül a májunkba és a homlokunk a térdünkön landol, mert nem vizsgáltuk meg elég alaposan a fájdalmat, ami áthatja őket, és emiatt tévesen azonosítjuk az újabb darabkát.

Nem beszélünk arról sem, hogy amikor visszakapjuk a szemünket, akkor egyszerre mennyire bájosan humoros, ám egyben gyötrően küzdelmes szemüveget kapunk az életre.

A sok-sok elhagyott testrész a legrosszabb ZS-kategóriás horrorfilmek próbaverziójával vetekszik. Szinte mindenki vérzik. (Ha valaki nem bírja a vér látványát, akkor a szemét keresse meg utoljára.) Sokszor legszívesebben becsuknánk a szemünket, de felesleges. Az újonnan megismert szemünkkel befogadott látvány a szívünkre vésődik, nem a látóidegek közvetítik. Csukott szemmel, visszafojtott lélegzettel is ugyanazt fogjuk érzékelni már.

A mérhetetlen fájdalom felismeréséért időnként kárpótol a gyógyulásból fakadó mindennapok humora. Ahogy ismerkedünk a fájdalommal és a fogalmakkal, a darabok felismerése sokszor félresikerül, így aztán a körülöttünk élők a fejükön hordják a kezüket, a lábukon a veséjüket, és mennyi, de mennyi olyan nevenincs testrész jön szembe velünk, amelyről még a biológia előkészítősök sem hallottak soha.

Erről mind-mind nem beszélünk, pedig ha összeraktuk magunkat, akkor jön csak az igazán fontos rész.

És mindig, kivétel nélkül mindig szétesünk, amíg nem ismerjük fel helyesen darabjainkat. Hihetünk mást, hogyne, látszólag nem kerül semmibe. Aztán egyszer csak a fejünk tetejére varrjuk a lábunkat, és amikor elindulunk rajta, akkor nagyon fogunk csodálkozni, hogy miért látunk mindent tótágast. Az élet pedig minden egyes ilyen alkalommal szembe fog jönni velünk. Nem azért, mert gonosz, hanem mert ez az egyetlen módja, hogy figyelmeztessen rá, hogy nem a helyes úton járunk.

Arról sem beszélünk, hogy mindenki csak a saját darabjait szedheti össze (amennyire bármi is a sajátunk ezen a világon). A filmbéli szörnyekhez hasonló képződmények is tucatjával rohangálnak; emberek más emberek testrészeit magukra illesztve, ám valójában soha nem birtokolva, más fájdalmából építkezve formálják magukat, amíg végleg le nem szakad róluk az, ami nem az övék.

Erről mind-mind nem beszélünk, pedig ha többen tudatában lennénk ennek a folyamatnak, akkor annak látnánk a világot, ami. Nem terhelnénk fájdalomtól kivérző embertársainkat sem segítségkéréssel, sem a saját gondjainkkal. Nem súgnánk fülnek vélt epehólyagba szerelmes szavakat, nem nyúlnánk kéznek vélt bélszakaszok után. Nem borzolnánk össze bizalmas mosollyal hajkoronának vélt lépeket, nem akarnánk bepréselődni mások tagjait magával hurcoló embertársunk mellé, a magára aggatott testrészektől duzzadó ülésre, amit már sosem látunk ásítozóan üresnek, ha újra megtaláltuk a szemünket.

Attól, hogy nem beszélünk róla, ez mind így történik. Néha érezzük, ahogy megbök minket egy oda nem illő darab, ahogy az újabb puzzledarab elvesztése után jobban serken a másik vére, de az igazi felismerés mindaddig várat magára, amíg saját felépítésünk idegen marad a számunkra.

És hogy miért érdemes felismerni a fentieket? Mert aki szakszerűen összerakta magát, az szükségszerűen másképp lát. Ő pontosan tudja, hogy melyik testrészünket és fájdalmunkat hol tartjuk. Ő a térdünkön simítja meg a homlokunkat, amíg odavarrjuk, a bokánkba súgja a nevünket, amíg ott van a fülünk, és a vesénkre ragasztott hajunkat borzolja össze szeretetből. Az ő gyengéd figyelme az aktuális felépítésünknek szól, nem téveszt cél, látja a határokat, abban tud velünk lenni, amiben éppen vagyunk. Ez a gyengéd figyelem, a jelenben való együttlét a mi életünkben is csak akkor valósulhat meg, ha annak látunk mindenkit, ahogy épp eldobja vagy összerakja magát. Mert a bokánk nem hall, a térdünk nem annyira igényel simítást, mint a homlokunk, és a vesénk összeborzolása sem ugyanazt az érzetet kelti, mintha sikerül megtalálni a hajkoronát.

Arról nem beszélve, hogy ha nem rakjuk össze magunkat, akkor sosem tudjuk meg, hogy mi jön ezután…

Elindítottam online egy vezetékes internet megrendelést egy olyan szolgáltatónál, amelynek még nem vagyok ügyfele.

A kötelezően levásárolandó kedvezménynél kicsit elakadtunk, mert nem volt szükségem semmilyen eszközre, amit meg lehetett volna vásárolni, de végül eljutottunk oda, hogy boldogan fogadták a megrendelésemet, és következő lépésként létrehoztam egy felhasználói fiókot.

Csodák csodája (ez sem olyan egyértelmű azért) a fiók működött, be tudtam lépni a jelszavammal (akkor épp nem szanszkritra volt állítva a billentyűzet 😉). Beléptem. A folyamatban lévő megrendelések alatt semmi nincsen. Hiába adtam meg pontos címet, üres minden.

Naiv ügyfélként megpróbáltam chatelni a szolgáltatóval. A chatrobot nem értette a kérdést. Az ő kérdése az volt, hogy folyamatban lévő megrendelésről szeretnék-e érdeklődni. Az én kérdésem az, hogy vajh’ folyamatban van-e a megrendelésem. Erre vajon igen vagy nem a válasz? Csak ezek közül választhatok.

Az elakadást érzékelve jött a következő feladat: meg kell adni az ügyfélazonosítómat (amit a szolgáltatással kaptam volna, tehát nincs) vagy a telefonszámomat. Megadom. Hurrá, gondoltam, mindjárt benne vagyok a tutiban, és választ kapok a kérdésemre, hogy a megrendelésem az éterben kering, vagy eljutott hozzájuk. De nem. A chatrobot felszólít, hogy jelentkezzek be a szolgáltató weboldalán. Amivel semmi gond nem lenne, csak épp be vagyok lépve…ekként chateltem vele eddig is.

Ezen a ponton jeleztem, hogy élő emberrel szeretnék beszélni, ami természetesen lehetetlen volt, úgyhogy kiléptem.

Utána még tettem egy próbát, fel is hívtam őket. A chatrobot jelentkezett. Röviden össze kellett foglalni a problémámat. Becsszó csak a megrendelések létének kérdését próbáltam beszuszakolni a kapott időbe, az összes többi fent vázolt problémát magamba fojtottam. A chatrobot nem értette. A kérdést. Hogy az a kérdés, hogy van, vagy nincs leadott megrendelés. Az ő világában egyelőre minden fekete vagy fehér, mert nem számoltak ezzel a hibalehetőséggel.

Valahogy biztosan lesz majd internetem. Úgy érzem, nem innen, de ez végső soron mindegy. Hogy jó-e nekünk az a világ, amiben csak előre feltett kérdésekre lehet válaszolni, az viszont biztos, hogy nem. A chatrobot majd fejlődik, persze, kétségkívül, de felesleges olyan helyzetekben bevetni, aminek alkalmatlan a kezelésére.

Valamelyik nap most már biztosan meg fog történni.

Budapest arra ébredt, hogy valami furcsa viszketés lett úrrá a városon.

Vakaródzott a 4-6-os vezetője, de nem maradt el tőle a háta felé nyúlkálásban egyik utasa sem, ahogy egyre bizarrabb és kitekertebb pózokban várakoztak a felszállók is a megállókban. A zsebesek már-már szinte örültek, hogy végre felvirradt az ő napjuk, amikor a védekezés esélye nélkül csaphatnak le áldozataikra, csak épp az ő karjukat is a hátuk közepe felé csavarta valami varázsos erő.

És ahogy a budapestiek szeme egyre rémültebben próbált száznyolcvan fokos fordulattal a hátuk közepe felé fordulni, hogy megfejtsék a vakaródzás okát, nem észlelték, hogy a váratlan járvány messze a főváros határain túl is terjed.

A különleges jelenség dehogy korlátozódott csupán Budapestre! Ahogy a vakaródzó karok gyakorlatból kijött, zsibbadt kígyóként tekeregtek a munkában görnyedt hátak felé, úgy terjedt és csavarodott a viszketés szerte az országban.

Viszkettek a reggelijük felé hajoló óvodások, a játékukat kereső bölcsisek, vakarództak a gondozónők, a sofőrök, az irodába igyekvők, és – rémületes, de – a későn kelőket is felriasztotta a legyőzhetetlen, lapockáik közepéről kiinduló furcsa érzet.

A leleményesebbek gyorsan megkaparintottak egy útjukba kerülő kötőtűt, hogy azzal enyhítsék kínjaikat, és közben akaratlanul is újra a covid előírások szerinti távolságot vették fel embertársaiktól, hogy nehogy kiverjék a reményeik szerint megkönnyebbülést hozó vakaródzás közben valaki más szemét.

Reggel kilencre már üvöltöttek a digitális szöveg után az üresen ásítozó weboldalak, néma sikítófrász töltötte be a rádiósávokat, mert tartalom vagy hang, az nem jött sehonnan sem. Egyedül az élő közvetítésekkel foglalkozó honpolgárok tartottak ki kétségbeesett erőfeszítéssel korábban beállított webkameráik előtt, bár már rég nem bámulta őket senki, mert mindenki más is a háta közepét vakarta és tekintete is a váratlan kín forrása felé irányult minden más inger helyett.

Budapest szemei, a terek, épületekbe erőszakolt ablakok és ajtók döbbenten bámulták a kivételes állapotot, ahogy már senki sem mozdult, a város szokásos embertelen lüktetése lecsillapult, és a végtelen törekvés és akarás arra szűkült minden emberben, hogy csak szűnjön már meg a csillapíthatatlan, leküzdhetetlen, az emberlétet is korlátozó viszketés.

De persze nem teljesen ez történt – amíg nem ismerjük ki az univerzum szabályait, sosem az történik, amit várunk.

Az addigi semmilyen kínzáshoz sem hasonlítható viszketést az első tejfogak kibújására emlékeztető fájdalom váltotta fel, és minden egyes ember hátán vércseppek formálódtak.

A bőrt minden háton áttörte valami, még a viszketésnél is váratlanabb, egy olyan anyag, amit eddig a napig nem kapcsoltunk semmilyen testhez. Fehér volt, egyedül a színét ismertük fel korábban, a művészetek által elhozott intuitív megértéssel. Az anyagát nem, de leginkább azért, mert ilyen anyagot, amiben az emberi test emelkedéséhez szükséges energia ilyen kis területen ilyen mennyiségben tárolódik, nem ismertünk soha.

A vércseppekkel szennyezett hátakon utat törő anyag ereje olyan megsemmisítő volt, hogy a vakaródzó emberek minden mozgása megszűnt; a földhöz lapultak, megadták magukat a fájdalomnak, ahogy az anyag kibontakozott a hátukon.

Utólag úgy mesélte szinte mindenki, hogy úgy érezték, a váratlan történésektől és az anyag áttörésének erejével való küzdelmet feladva elaludtak, mert másképp nem tudtak volna megküzdeni azzal, hogy minden uralmukat elveszítették az egyetlen dolog felett, amiről azt hitték, hogy uralják.

És déli tizenkét órára Magyarországon minden egyes ember hátán – akár elaludt végül, akár nem – egy-egy pár angyalszárny nőtt.

Angyalszárny ékesítette a 4-6-os vezetőfülkéjének padlóján elterült villamosvezetőt, ahogy a villamosba szorult utasokat is. Angyalszárny volt minden egyes kisgyerek, fiatal, de a felnőttek és a nyugdíjasok hátán is minden egyéb különbözőségükre tekintet nélkül.

Lazább vállú embertársaink saját kezükkel hátranyúlva is meg tudták tapogatni a szárnyakat, míg mások sürgősen előkotorták a kamerafunkciót, hogy legalább a lapockák mellől kinyúló szárnyrészletüket lássák.

És akkor az angyalszárnyakkal felékesített tömegen szinte egyszerre ömlött el a kérdés, hogy vajon mit kell ezzel az új – talán nevezhetjük így – testrésszel csinálni?

A nap maga, mint időegység, már feladta, hogy az emberek valaha is még emlékezni fognak rá, hogy napokban is mérték az időt, és ő is teljes figyelmével az emberek elé tárult probléma felé fordult. Vajon mit lehet kezdeni fejenként egy-egy pár angyalszárnnyal?

A természetes sugallat azért persze a repülés volt. Ha egy szárny igazán szárny, akkor még csak magaslati helyre sem kell vergődni az új testrész kinövesztését átélt testet tovább mozgatva. Akkor sima, szó szerint föld szinti magasságból is hasíthatunk.

Az emberek így aztán továbbra is maradtak, ahol voltak, és a madarakéra emlékeztető mozdulatokkal verdesni kezdtek. Azonban hamar kiderült, hogy a kapcsolat a szárny és a tudat között messze nem olyan evidens, mint mondjuk a nyelvünk mozgatása. Az emberek csak verdestek és verdestek. Először csak a homlokukon folyt az izzadság a szokatlan koncentrációtól, majd a hátukon is csípni kezdte a kiváló testnedv a bőrt, de a hátuk közepére növesztett anyagot ez cseppet sem hatotta meg. A szárnyak mozdulatlanok maradtak.

Kifogott a szárny a néptáncosokon, a balerinákon, de még a légtornászokon is. Ők a védőháló fölött elrugaszkodva biztonságosabban próbálkozhattak, de minden egyes kísérlettel a hálóban landoltak, elvéve ezzel mások kedvét a hasonló irányú próbálkozástól.

Vergődve verdesett a teljes népesség, mintha összebeszéltek volna. Soha ennél fontosabb dolog nem történt az életükben, ebben szinte mindannyian teljesen biztosak voltak. Egy új emberi testrész…egy angyalszárny, és épp nálunk!…

…Az idő ösvényei néha keresztülhágnak egymáson, és még azokat is megviccelik, akik fentről néznek le rá. Az angyalszárnyak időtlen idők óta itt vannak velünk, mindannyiunk hátán, nem csupán a mi határainkon belül. Miután kinőttek, egy olyan régmúltban, amiben a 4-6-os villamos a Verne-féle fantázia terméke volt csupán, ráébredtünk arra is, hogy a legjobban azzal járunk, ha az angyalszárny anyaga tovább nemesedik, és beolvad a minket körülvevő láthatatlanba. És mindazok, akik tudják, hogy hogyan kell az angyalszárnyat megmozgatni, akik nem csak verdesnek, de szárnyalnak is velük, ők látják a szárnyakat mindannyiunk hátán. És mindenki, aki nem érezte még magán, ahogy a lapockája felé nyúlt, vagy nem észlelte máson a szárnyakat, legbelül tudja, hogy ott egyszer valaminek ki kell nőnie, hogy valami történni fog, mert ez az emberlét egyetlen értelme.

Valamelyik nap most már biztosan meg fog történni.

A futás úgy érkezett meg az életembe, ahogy talán csak a legelszántabb életmódváltó emberekhez: lépésben. Sőt, néha annyira lassan haladva, hogy az volt az érzésem, hogy hátramenetbe fordult a viszonyunk, és bár még előrefelé sem nagyon tudok futni, de a fordított irányba történő haladást valahogy titokban tökéletesen elsajátítottam.

Tizenhét-tizennyolc éves lehettem, utolsó éves gimnazista, amikor úgy éreztem, hogy azért van valami a testnevelés tanárnőnk azon meglátásában, hogy a Cooper-teszt ötös szintjének lefutása nem valami csoda kellene, hogy legyen a tanulók életében, hanem akár naponta is futhatnánk tizenkét percet, de legalábbis hetente többször, és akkor könnyedén kiráznánk a kisujjunkból. Talán az ötös szintet is, de a tizenkét percen át történő futást mindenképp.

A Cooper-teszt számomra minden évben kihívás volt. (A legnagyobb abban az évben, amikor egy lábtörés után egész tanévre felmentést kaptam testnevelésből. Abban az évben – akkori gondolkodásom szerint értelemszerűen – rajthoz se álltam. A felmentés eredményeként soha nem tanultam meg felülről szerválni röplabdában, ami annak az évnek a tananyaga volt – több más készség mellett –; a futással szerencsére nem romlott meg azért ennyire drasztikusan a viszonyom.) A teszt azonban mindig valami ocsmány dátum volt a naptárban, amiről tudtuk, hogy bármit is teszünk, el fog érkezni, és úgy éreztem, hogy semmit nem tudok tenni azért, hogy kevésbé legyen durva élmény.

Az utolsó tanévben aztán próbára tettem a javaslatot. És mivel semmilyen futómúltam nem volt, úgy kezdtem, ahogy csak az igazán kezdők szoktak. Egy barátnővel kiegészülve (hogy legyen motiváció egyáltalán elkezdeni az egészet), szó szerint lámpaoszloptól lámpaoszlopig futottunk, mérlegelve, hogy a szúró fájdalom vajon meg fog-e jelenni az oldalunkban, vagy még a következő lámpaoszlop azért belefér.

A csepeli lámpaoszlopok azért nincsenek olyan messzire egymástól, nem fejlesztett semmi szembeötlőt az áramszolgáltató, ma is rájuk lehet pillantani a csepeli temető felé közlekedve. Így futottunk mi, nagyjából talán kereken kettő, azaz kettő perccel kezdve, ebbe a hatalmas távba is gyakran belesétálva, de a zsigereinkben érezve, hogy az életmódunk végleg megváltozott.

És a mondás, hogy a változás kis lépésekkel kezdődik, az esetemben tényleg igaznak bizonyult. A futás – bár a lefutott távok sokáig megmaradtak a Cooper-teszt ötös szintjének távját nagyjából kitevő 2 kilométer és 5 kilométer között – egy állandó tényezővé vált az életemben.

Az induláshoz biztosan kellett alázat és humorérzék. Azért tizennyolc évesen is érzi az ember lánya, hogy két perc futás egyszerűen nem lehet ennyire leterhelő. 2000 körül még nem volt Facebook, meg egyébként is valahogy nagyobb becsben őrizték az emberek a magánéletüket, így aztán nem publikáltunk az életmódváltásunkról semmit (nem is lett volna hol), nem is nagyon beszéltünk róla, egyszerűen csak csináltuk (a Nike teljes marketingtervét így egy-, azaz kétszemélyben megvalósítva).

A magyar tömegfutó élet közben nagyon szépen felfejlődött, edzéstervek váltak elérhetővé, a nagyobb nyilvánosságot is elérő egészségügyi kockázatok miatt többet hallottunk pulzuskontrollról, ruházatról és légzésről.

A futás és pozitív hozadékai azután egy műtét kapcsán kerültek olyan érdekes fénytörésbe az életemben, ami ezt az írást is inspirálta. Már a maratonfutás után, és a félmaratonos korszakom zárását követően bevállaltam egy lézeres visszérműtétet. Az előkészítő szakaszban egy nyitott ajtó nyomán előre hallhattam, hogy az átlag magyar ember számára az alábbi, műtétet követő kímélet van elrendelve: hat hétig semmi megerőltetés, semmi sport. Ebben az időszakban heti hat-nyolc alkalommal sportoltam, főleg jógáztam (ászanáztam), futottam, lelkesen zumbáztam. Ennek megfelelően rendesen kikerekedett a szemem, ahogy a doktornő egy mondattal látszólag – ha csak ideiglenesen is, de – elvágta az életem egyik ilyen fontos részét.

Aztán amikor én is sorra kerültem, és átbeszéltük a műtét és a felépülés menetét, lélegzet visszafojtva feltettem a nagy kérdést, hogy ez a sok-sok hét, ez ugye csak vicc? Addigra már eleget tudott rólam a doktornő ahhoz, hogy értse, én nem a műtét miatt és után szeretnék elkezdeni sportolni, így gyorsan át is beszéltük a lehetőségeket, miszerint a műtét másnapján a saját lábamon jöhetek vissza a kötözésre, utána már sétálhatok, vasárnap pedig elmehetek egy rövidet (jelzem: ez akkor 10-15 perc volt) futni, hétfőn pedig részt vehetek a zumbaórán, csak a jógával kellett kicsit hosszabban várni.

A műtét utáni edzéstervemet aztán az élet alakította, még pedig elég dinamikusan. A kötözésre a saját lábamon mentem, az azt követő napon azonban egy baráti találkozóra terveztem eljutni. Viszont valami leállás volt a BKV járatainál, így a napot több, mint tíz kilométer lesétálásával zártam. Vasárnap tényleg futottam 10-15 percet, hétfőn pedig kedves zumbaoktatóm drukkolhatott értem, ahogy nagyjából harminc százalékos erőbedobással, de próbáltam leutánozni a különböző lépéseket az órán, és ragaszkodtam hozzá, hogy nekem ez jobb, mintha otthon ülnék. Mire a jógamatracra visszatérhettem, már nem is emlékeztem a műtét utáni regeneráció egy másik meghatározó pillanatára.

Amikor ugyanis a műtét másnapján elindultam a kötözésre, kénytelen voltam számot vetni a valósággal. A műtött lábam még teljesen fel volt dagadva, a kompressziós harisnya cseréje egy fél életnek tűnt. Az igazi sokk azonban akkor ért, amikor csigatempóban elkúsztam a Tétényi útig, hogy a zebrán átkelve lejussak a négyes metróhoz. A zebránál legalább egy ember állt rajtam kívül: egy idős néni járókerettel. Sejthetitek, hogy mi történt. A lámpa zöldre váltott. Elindult a néni, megszokva, hogy mindig, kivétel nélkül ő az utolsó. És elindultam mellette én, maraton, félmaratonok, sokféle jógaóra, zumba…és a néni gyorsabb volt nálam. Nem kicsit, hanem annyira, hogy valószínűleg át se értem a zöld lámpa ideje alatt. A néni nagyjából triplán lehagyott. Az ő napját biztosan nagyon feldobtam, de ettől a rendkívüli élménytől az enyém is sokkal vidámabban alakult.

Az én állapotom csak ideiglenes volt, az övé valószínűleg nem. Csendben elöntött a hála, hogy én még újrakezdhetem, ha kell, villanyoszloptól villanyoszlopig, Csepelen, vagy máshol. És lélekben is nagyon formáló volt átélni, hogy lassúságomban szinte az életnél is lassabban haladtam (legalábbis akkor úgy éreztem).

A zebrán vánszorgó Abigél már a tanév legelső napján eldobta volna a mankót, hogy beálljon „tesizni” hatodikban, de mint látszik, szerencsére egész sokáig nem késő megváltoztatni a hozzáállásunkat.

Manapság újra futok. Csendben, jókedvvel, olyan távon, amire igényem van. Ez sokszor nem több, mint pár csepeli villanyoszlopnyi távolság. A körülöttem futók többsége leelőz, bár azért van, akit én hagyok le. Többségük névlegesen még a saját nagy versenyei előtt áll, a gyakorlatban azonban most hasít igazán a pályán. Most formálódik bennük, hogy magukra figyelnek, vagy még másokra. Hogy ha másokra, akkor mit gondolnak a náluk kevesebbet, lassabban futókról, és a náluk is gyorsabban hasító és több kilométert teljesítőkről. Minden lépéssel a cél felé tartanak, amiről most még talán azt hiszik, hogy az első tíz kilométeres célba érés az, vagy a félmaraton, netán egy maraton, vagy egyszer majd ultrázni fognak. Miközben talán a legtöbb haszna akkor lesz a sok edzésnek, ha műtét után még dagadt lábbal, a zebrán minden lépésért megküzdve is el tudják fogadni, hogy akkor éppen mi az aktuális helyzet, és erőt tudnak meríteni a következő lépéshez magukban. Az életben ugyanis sokkal nehezebb lépéseket kell megtennünk, mint egy maratoni táv első vagy utolsó méterein.

Önmagamnak írok. És aki ezt érti, aki ezt igazán érti, az mindent ért.

Egy olyan világban, amiben sokasodik, és lassan határok nélkül hömpölyög a szavakkal már leírhatatlan fájdalom és a kimondhatatlan szenvedés, mindenki a megértésének megfelelően kerül meghasonlottságba. Minden egyre metszőbb erővel a lelkünkbe hasító esemény révén egyre több kérdés merül fel bennünk. Lelkünk minden rezdülését visszaadó, a világról szerzett tudásunk és megértésünk minden árnyalatát összefogó kérdések ezek.

A meghasonlottság azután ott kezdődik, amikor a már elvégzett belső lelki munkánkhoz képest mindig a lehető  őszintébben feltesszük magunknak ezeket a legbelső lényegünkből fakadó kérdéseket, és elkezdjük megkeresni a világlátásunk és úgy általában a világ által felkínált válaszokat.

Sorsunk pedig annak megfelelően formálódik majd, hogy kérdéseink olyan erővel húznak-e valamely, a világ által készként tálalt válasz felé, amelynek vonzásából nem tudunk kitérni, vagy megteremtődött a lelkünkben annak szabadsága, hogy emlékezzünk rá, hogy mik azok a kérdések, amikre valójában sehonnan nem kaptunk választ.

Felnövekedésünk annak története, hogy a körülöttünk élők megtanítják, hogy mit értettek meg világunkból és sorsunkból. Ez a tanítás pedig társadalmunkban egy alapvetően kifelé irányuló tanítás. Olyan lelkesen magoltatjuk különböző tantárgyak örve alatt, hogy milyen színek, szagok és formák népesítik be körülöttünk a teret, és hogy mi történt velük az ember által krónikásként széljegyzetelt időn belül, mintha a tankönyvek végén, mint a slusszpoén, ott lenne a válasz a minden ember belsejét marcangoló kérdésre, hogy mi is az élet értelme, és mi a halál.

Aztán ott vannak a részkérdések, hogy voltaképp mi is a sors, az idő, miért alakul úgy az ember által jegyzett történelem, ahogy, és aki elhiszi, hogy ezekre odakint van a válasz, az egész életét a feléje csápként nyúló válaszokat szétszálazva töltheti, hogy a kibogozott szálakat egyensúlyozva ugyanúgy hasra essen önmagában, mintha összegabalyodva hagyta volna az érdeklődését és reménykedését felkeltő információhalmazt.

Akinek odaadjuk a kíváncsiságunkat és érdeklődésünket, annak hatalmat adunk a lelkünk felett. Éppen ezért egyedül a bennünk felmerülő kérdések igazán fontosak, hiszen azok határozzák meg, hogy merre fordul majd a figyelmünk. Aki nem feledi, hogy mi az igazi kérdés, azt bármilyen egyéb előkérdések is tépik a lelkét, tovább fogja vinni belső meggyőződése, amíg nem kap arra is választ.

Egyéni szabadságunk, hogy kinek a lelkében milyen kérdés merül fel. Az igazi kérdésre kapott igazi válasz a teljes szabadság, amiben lehetséges elfogadni és szeretni az összes, az igazi kérdésig felmerült kérdést, mint magát az utat, és az összes, a szabadságig megélt meghasonlott állapotot, amelyekben valamelyik külső választ éljük meg és hirdetjük igazságként.

Az igazság nem szorul ránk, és nem szorul védelemre sem. Mindenhol ott van, nem kell feljegyezni se kőtáblákra, se a felhőbe, minden paramétere különbözik az általunk megismerni vélt világ paramétereitől, semmilyen hatalmunk nincsen felette. Megismerésének szabályai a természetéből következnek, és mindenki számára megismerhető, aki felismeri a természetét.

Bizonyos – látszólag esetleges körülményektől függően – eldönthetjük, hogy mivel töltjük azt, amire a nekünk adatott időként gondolunk. De amíg nem tudjuk meg, hogy mi az élet értelme, és mi a halál, addig akármilyen erővel is tagadjuk annak fontosságát, hogy nincsen válaszunk, ez a kérdés lesz az utolsó, amit felteszünk majd. És ennek a tudata a nemtudásunkkal arányosan az ember által elképzelt pokol minden tüzével marja lelkünket – nem a halálunk után, hanem életünkben.

Ragaszkodjunk a kérdéseinkhez és a kételyeinkhez! Ők a legjobb barátaink, ők a víz, amiben tisztára moshatjuk magunkat, ők az erő, amely által az előkérdések fájdalmában megsemmisülő lelkünk végtelenszer újraformálódhat, hogy végül már senki ne vehesse el tőlünk az igazi kérdést.

Első ügyintézés:

Nő rövid várakozás után találkozik az első ügyintézővel. Átbeszélik, hogy elhunyt édesapja mobilinternet előfizetését csak a halotti anyakönyvi kivonat birtokában lehet megszüntetni, vissza kell jönnie újra. Az első ügyintéző boldogan észleli, hogy lejárt a hűségidő. Nő nem érti ennek a jelentőségét, de örül, hogy nincs fennakadás az ügyintézésben.

Második ügyintézés:

Nő lényegesen hosszabb várakozás után találkozik a második ügyintézővel (MÜ):

MÜ: Jó estét kívánok… Szia!

Nő: Szia! Jó estét!

MÜ (készségesen): Miben segíthetek?

Nő (félmosollyal, helyesen megítélve, hogy mi lesz a reakció): Meghalt az édesapám, és…

MÜ (közbevág, együttérzően): Őszinte részvétem!

Nő: Köszönöm szépen! Tehát az ő előfizetését szeretném megszüntetni.

MÜ arca hirtelen elkomorul. A Nő arca is. A MÜ arcára kiülnek a Hatalmas Adminisztratív Katasztrófa egyértelmű jelei, amit minden honfitársunk részleteiben és teljességében is tökéletesen ismer. Valami hatalmas baj van. Ha internetet kellene bekötni, akkor most már biztosan nem lehet. Ha ki kell kötni, akkor maradni fog. Örökkön-örökké.

Nő (várakozó tekintettel néz az adminisztratív apokalipszist vizionáló ügyintézőre, aki hirtelen tíz évet öregedett az eredeti nagyjából húsz évéhez képest)

MÜ (ideges, az adminisztratív apokalipszist minden hangszálával rezegtető hangon): Legközelebb ilyenkor (ez kicsit megnyomva) korábban kellene bejönni, nem az utolsó órában. Nagyon hosszú ideig fog tartani ennek az elintézése.

Nő (türelmes mosollyal): Rendben. – És türelmes mosollyal megígéri, hogy ha az édesapjának újra eszébe jutna meghalni, akkor mindenképpen korábban jön, hogy legyen idő megküzdeni az adminisztratív apokalipszissel.

Végül a Hatalmas Adminisztratív Katasztrófa elmaradt, kiderült ugyanis, hogy a lejárt hűségidő jelentősége az, hogy az örökkévalóság helyett kereken nyolc percbe kerül megszüntetni az előfizetést. Nő elégedetten veszi tudomásul, hogy az édesapja még azt is tudta, hogy a hűségidő lejártát követően szabad csak meghalni.

Mi mindent kell tudni… Ezt is.

(eredetileg közzétéve 2022. április 21. napján Facebookon)