Amiről nem beszélünk… (3.) – Kályha

Azon dolgok közül, amikről egyáltalán nem beszélünk, a halál végképp minden nem hivatalos lista élén áll advent idején. A szeretet konzumidióta ünnepére készülve a halálra végképp nem gondolunk, legalábbis amíg van ezzel kapcsolatban választásunk. Aztán időnként úgy hozza az élet, hogy nincsen.

Egyes lázadólelkű emberek valahogy nem foglalkoznak azzal, hogy mi illik és mi nem illik a fogyasztási láz (már karácsonyra díszített) fokmérője szerint, és elkövetik azt az illetlen bakit, hogy a legnagyobb vásárlási kényszer közepén távoznak, rendesen felforgatva ezzel hozzátartozóik életét.

Általában sem könnyű megélni a szeretet ünnepének kikiáltott napokat, amikor presztízskérdéssé növi ki magát, hogy kivel karácsonyozunk, amikor nyugtatgatjuk lelkünket, hogy hiába váltam el, hiába élek külföldön, hiába találkozom egyre kevesebbet a barátaimmal, azért szeretjük egymást, sok-sok ember szeret engem.

Egy idő után valami egészen elképesztő módon megéli például az ember, hogy a szeretet maga is változik. Hogy egyes érzések csak úgy elmúlnak. Hogy olyan emberekkel, akik évekig az életünk szoros részei voltak, valahogy nem is beszélünk.

De az igazi borulás csak akkor jön, amikor a halál tabuja lengi be az ünnepünket. Abban nagyjából rögtön biztosak is lehetünk, hogy rajtunk kívül senki nem akar majd róla beszélni. A tabu attól tabu, hogy érinthetetlenként kezeljük. Úgy teszünk, mintha nem létezne, tudomást sem veszünk róla, hátha semmivé válik. A kiközösítés, mint társadalmi büntetési forma létezett, de a halálon ez sem fog. Őt aztán teljes mértékben hidegen hagyja, hogy mi nem kívánunk foglalkozni vele. Ő azért újra és újra beférkőzik a látóterünkbe, hol közelebbről, hol távolabbról integet, hogy hé, itt vagyok én is, hogy aztán lámpaoszlopok mögé rejtőzve figyelje, hogy mire megyünk vele. De igazából nincs is szüksége különösebb álcára, csak azért bujkál, mert irigyli tőlünk a bújócska lehetőségét. Annyira nem akarjuk észrevenni, még ha át is esünk már rajta, hogy akár teljes pompájában villoghat előttünk. Meggyújthatja az összes magára aggatott égősoron az összes fényt, de mi akkor is a vaksötétbe bambulunk rendületlenül.

És ahogy egyedül maradunk a halál felvillanásával az életünkben, még a legklímaválságosabb forró téli hetekben is összekoccannak a fogaink a hidegtől. Irgalmatlanul tud fázni az ember, amikor az élet legnagyobb rejtelmének néz a szemébe, ahova nem akar senki sem vele együtt nézni.

A feldíszített, színpompás, melegséggel csábító ünnep a kezünket maróan válik fagyossá, ahogy a halál látogatása után nyilvánvalóvá válik, hogy semmilyen ajándék, semmilyen külsőség és semmilyen emberi gesztus nem enyhít az ismeretlen fájdalmán.

A halál okozta fájdalmon egyedül a halál megértése segít, és ez természetesen nem csak az ünnepi időszakra igaz. De a legnagyobb ünnep közben érkező fájdalom a legmetszőbb, és ilyenkor áll a legtávolabb a környezetünktől, hogy saját testi-lelki kényelmüket sutba dobva a mi fájdalmunkra hangolódjanak.

A veszteség, amit átélünk, ugyanakkor kegyelem is. A mai fogyasztás uralta szemléletnek semmilyen érdeke nem fűződik hozzá, hogy a pénzen megvehető dolgokon túlmutatva bármi felé is terelje a figyelmünket és az időnket. Ez az egyetlen – utólag csak pillanattal felérő – időszak, amikor nem menekülhetünk a szembenézéstől. Amikor elhatározhatjuk, hogy meg akarjuk érteni a halált.

A számottevő többség számára a pillanat elmúlik, és hozzáidomul tabusító környezetéhez. Idővel újra megtalálni véli a melegséget azokban az apróságokban, amik mind-mind múlandóak. A halál egyre távolabbi és egyre hidegebb lesz, metszően kemény, durva, erőszakos. Valójában azonban mi válunk ilyenné, ahelyett, hogy a köznyelvi lélek anyagához idomulva puhábbá, érzékenyebbé, közelebbivé formálódnánk.

Az élet igazi melegsége a halál megértésében rejlik. Az ezt felölelő tudás egy olyan kályha, aminek a lángjánál soha nem fogunk fázni.

Minden pillanata életünknek, amiben nem efelé a kályha felé fordulunk, valójában egyformán hideg, és ahhoz vezet, hogy a saját halálunk pillanatát váratlannak, durvának és rendkívül erőszakosnak érezzük.

Akármekkora fájdalommal a szívünkben készülődünk is az ünnepekre, a legnagyobb ajándék lehet, ha tudjuk, hogy igazi melegség csak azoknak a szívében van, akik megtalálták ezt a kályhát, és azok, akik látszólag felhőtlenül boldogan ünnepelnek most, csak annyival vannak előrébb kiegyensúlyozottság és boldogság terén, ahány lépést tettek már a kályha melegsége felé.