Author: csurdia

1.

Az időjárással foglalkozó weblapok szerint nyolcadik napja tart a mostani hőhullám. Tegnap jártam kint reggel 9 és este 9 között. Szívem szerint erre a tizenkét órás időintervallumra bővíteném azt az időszakot, amit árnyékban javasolt tölteni, de tegnap okom volt úton lenni ez alatt is.

Az érzést, hogy milyen amikor 36 fokban (hőérzet: 39 – amibe úgy éreztem nem teljes terjedelmében számolták bele a városi hőhatást) rád olvad a ruha és leizzadsz, amíg kiérsz a kb. kétszáz méterre lévő buszmegállóba, hálaimát rebegve, hogy vannak fák, aminek az árnyékában állva csak 50 foknak tűnik a hivatalos 36, és nem még többnek, nem részletezném, amellett viszont már nem mennék el, hogy a nap során három különböző busszal utaztam, és a három buszból kettőn forró levegőt fújt a klíma, a sofőr tudott róla, és nem kapcsolta le egyik esetben sem. Úgy éltem túl a kalandot, hogy mindkét buszon nyithatóak voltak az ablakok (ez sem evidens), volt nálam a táskámban felejtett legyező és duplafalú kulacsban hideg víz.

Régebben mintha még ez feltűnt volna másoknak is, voltak erről szóló cikkek, a médiafigyelem segített közelebb hozni az utasok és a sofőrök álláspontját, és talán kicsit több törődés jutott a buszok műszaki állapotának. Idén egyelőre nem találkoztam ilyennel. (Persze lássuk be, mindenki a főpolgármester-választás szavazatainak újraszámolásával volt elfoglalva a főváros ügyében, értem én, hogy be kell osztani az erőforrásokat.)

Még az is lehet, hogy műszaki ok miatt kellett működtetni a forró levegőt fújó klímát, de azt is be lehetett volna mondani, nem csak (forró) levegőnek nézni az utasokat. A sofőr is emberből van, de mi is.

Épp elég baj, hogy ilyen forró napokon már 12 órát ölel fel az az időtartam, ami alatt mintha kemencébe lépne ki az ember – immár nyolcadik napja –, de mi még teszünk rá, hátha nő az emberi ellenálló-képesség, kifejlődik valami plusz szervünk, aminek köszönhetően 40 fokban is úgy működünk, mint 15-ben…nem tudom, hogy miben reménykedtek a sofőrök, de (valamennyire) érdekelne. És eközben azt is gondolom, hogy evidens, hogy az ő fülkéjükben is megfelelő hőmérsékletnek kellene lenni a munkavégzéshez.

Arról meg ne is beszéljünk, hogy onnan, hogy ráengedjük a forró levegőt a közel 40 fokban az utasokra, hogyan fogunk eljutni oda, hogy érdemben foglalkozunk azzal, hogy hogyan válhatnak a városaink és egyáltalán mindenfajta életterünk élhetővé mindegyik évszakban. MOST. Nem akkor, amikor majd júniustól szeptember végéig 60 fok lesz („csak” hőérzetre, ha szerencsénk lesz).

2.

Gyerekkoromban azt hittem, hogy ha külföldre utazunk, akkor a határt átlépve varázsütésre megváltozunk és más emberek leszünk. Arról nem volt különösebb elgondolásom, hogy ha több országon is keresztül utazunk, akkor vajon mi történik országról országra továbbjutva, de hogy valaminek változnia kell, az evidens volt. Vártam hát a zsigerig ható, mindent átfogó változást a szlovák táborok felé zötykölődve, majd később lélegzet-visszafojtva szeltem át az osztrák és később a német határt a gimnáziumi német csereutakon.

Gondolom sejtitek, hogy mi történt a határon áthaladva: egészen konkrétan semmi.

Aztán évtizedekkel később kiderült, hogy vannak olyan utazások, ahol bizonyos földrajzi határokat elérve tényleg minden megváltozik (de legalábbis megváltozhat) – de ez egy másik írás témája.

Az egyik árnyoldala annak, hogy a nyugati társadalmakban van (a munkajog fogalma szerinti) szabadság és még mindig nem vált csak a felső tízezer luxusává az utazás és a nyaralás, az, hogy mindkettő olyan hétköznapi részévé vált az életünknek, mint mondjuk a WC-papírhasználat, és ennek folytán nem gondolunk bele saját cselekvéseink olyan aspektusaiba, amin igencsak el kéne merengeni.

Friss hír, hogy tüntetnek Spanyolországban a tömegturizmus ellen. Én is jártam Barcelonában nyaralni, egy olyan évben, amikor már tüntettek a tömegturizmus ellen (csak ez akkor még nem tűnt fel). Hét éve voltam ott, és érdekes belegondolni, hogy mire emlékszem az útról:

• egy francia étteremben (az volt nyitva magyar vacsoraidő szerint) a szomszéd asztalnál ülő amerikaiaknak lemerült a telefonja, de hiába adtam volna kölcsön nekik a töltőmet, nem tudtam segíteni, mert nem iphone-om volt, hanem androidos telefon és
• a katalán feliratokra a metrón.

További gondolkozás után eszembe jut, hogy milyen látványt nyújtott a Sagrada Familia kívülről és belülről, és hogy a Park Güell milyen benyomást tett rám. Ahhoz már be kellett lépni a mailboxomba, hogy megtaláljam a jegyet a barcelonai operába, ahol Az ezred lányát néztük meg, és felrémlik a Las Ramblas és a helyi piac is. Láttam a kikötőt és a tengert, ez is biztos.

Ahogy a turizmus maga iparággá vált, úgy épültek köré további iparágak és elvárások. Dunát lehet rekeszteni útikönyvekkel, blogokkal és mindenfajta jótanácsokkal, hogy mit nézzen meg az ember, ha Barcelonában vagy másutt jár.

Az utazók számára ezzel valahol az utazás szabadsága veszett el, az ott élők számára azonban az otthonuk. Londonhoz képest nem tűnt túlzsúfoltnak Barcelona (Londonból viszont vannak tömegélményeim a városból és a metróból is), de nem éltem ott soha, esélyem sincs felmérni, hogy a helyiek mit veszítettek el. A látogatók száma és a vendégéjszakák száma nyilvános, és ezt kéne értelmezni úgy, hogy Budapest városának térképe az alapértelmezett a fejemben. A barcelonai lakosoknak ez nyilván könnyebben megy.

Egyszerre vagyunk utazók és otthonukat vesztett tüntetők. Utazóként nagyon tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy merjük a sok ilyen vagy olyan élményt kihagyni, és helyette (néha szó szerint) az orrunk után menni, az intuíciónkat követve.

De miután nyolc évig dolgoztam a Vörösmarty tér mellett, az otthonukat vesztett helyiekhez is könnyű kapcsolódni. Nyolc éven át jártam be úgy dolgozni, hogy ha minden kéregetőnek adtam volna pénzt, aki kért tőlem, akkor legkésőbb hónap tizenötödikére elfogyott volna a fizetésem, és nyolc éven át tapasztaltam meg, hogy az évnek csak egyes felkent napjain nem kellett a karácsonyi-húsvéti-könyv-egyéb vásáron átverekedni magam, ahhoz, hogy bejussak a munkahelyemre.

Már kilenc éve máshol dolgozom, de abban, hogy érdemben foglalkoztak volna a hajléktalanság hátterében álló mentális betegségekkel, a család nélkül felnövő gyerekekkel, akik a leggyakrabban élnek aztán felnőttként az utcán, nos, azt nem láttam, ahogy azt sem, hogy ha bárhova felhúznak bármilyen turistalátványosságot, akkor a helyiek érdeke megfelelően lenne képviselve.

Mi még évekkel Barcelona mögött járunk (túl sok mindenben is), de nem árt előre tekinteni. Tüntettek más városokban is, jönnek a különadók (valamiért úgy tűnik, hogy az emberiség jelenleg csak ebből ért), a helyiek nem szeretnék, hogy Amszterdamba vagy Velencébe menjünk, mert már nem tudnak ott élni, ahova mi csak körbenézni indulunk.

A jelenség durvább oldala a tömegturizmust kísérő lakhatási válság, mert azzal sem kezdtünk semmit (és eszerint a spanyolok se), hogy a befektetési lehetőséget keresőknél szempontként se merült fel, hogy ha az összes lakást felvásárolják kiadásra, akkor a helyi orvosnak, mentősnek, tanárnak, pincérnek sem lesz hol laknia. Ezért is tüntetnek, és ez nagyon fontos.

Folyamatosan érezni lehet, hogy elmegy mellettünk az élet, abban az értelemben, hogy nem jut eszünkbe, hogy a körülmények folyamatosan változnak, és egy idő után nem csak a válaszok, de már a feltett kérdések sem lesznek érvényesek.

Egy tömegturizmus által lerabolt várost nem reklámozni kell (ahogy az egyik helyi is javasolta az egyik cikkben), hanem a mostani valósággal szembenézve kezelni a gondokat. Ehhez el kell engedni a korábbi paradigmákat, szemlélődni, változásokat észrevenni és kérdéseket feltenni.

…

Magyarországról talán érezhetjük úgy, hogy tőlünk ezek a problémák messze vannak. „Jogunk van” nyaralni és utazni, még nem jártunk itt vagy ott, csak azt bírják ki a helyiek, hogy mi még elmegyünk a spanyol/amszterdami/velencei álomnyaralásra, de ha mi kipipáltuk a listán az élményt, utána már lehet, utána már mi is támogatjuk, utána már tüntetünk is értük, csak mi még hadd férjünk bele.

Pedig a problémák gyökere azonos: nem történelmi, nem geográfiai, hanem erkölcsi. Erkölcsi kérdés, hogy van olyan réteg, akinek van befektetni való pénze, és az embertársai lakhatására tekintet nélkül fekteti be, mondván, csak az ő haszna legyen még meg, neki egy apartman is elég, a többiek keressenek mást, gondolkodjanak és kísérletezzenek ők, neki még hadd maradjon a tuti, a nagy nyereséggel kecsegtető, egy lakás ide vagy oda mit számít… és mivel a többség így gondolkodik, így lesz az egy lakásból száz és ezer és százezer, és az egy, a kocsijában alvó szakemberből is számolatlan.

Azon elegánsan felülemelkedünk, hogy nyolcmilliárdból miért a mi igényeink lennének a legfontosabbak, azon pedig még inkább, hogy csak saját magunkat tudjuk megváltoztatni.

…

Azonban a végső kérdés még csak nem is erkölcsi. Oda viszont már nem látunk el. Nem látunk el, mert kétségbeesünk, amikor elveszik tőlünk a WC-papírt, a nyaralást, mindent, amit megszoktunk, vagy ennek csak az esélye felmerül.

Nem ismerjük fel, hogy ezek mind-mind csak kellékek, miközben mi a díszletben botladozunk, hogy azt keressük Budapesten és Pécsett, ahogy Barcelonában és Londonban is, hogy mi az élet értelme, amit a nyugati társadalom jelenleg úgy tesz fel, hogy hogyan lehetnénk boldogok. Végképp nem gondolunk bele abba, hogy meghal mindenki, az is, aki csak a szomszéd faluban járt, és az is, aki eljutott esetleg a Föld összes országába. És egyiküktől se tudtuk meg az élet értelmét, szóval elég kis valószínűséggel van köze az utazáshoz.

Az élet értelme pedig nagyon fontos nekünk: fejlesztjük a technikát, hogy olyan operációkat tudjunk elvégezni, amelyekről száz éve nem is álmodtak, szeretnék eljutni egy másik bolygóra, és úgy általában nagyon szeretnénk örökké élni (hátha közben rájövünk, hogy mégis mi értelme van az egésznek).

Ebben a sok-sok akarás keltette cselekvésben és zajban pedig hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a kérdésre nincsen megtapasztalható válasz, ahogy azt is, hogy a cselekvésünknek nincsen következménye (ahogy annak sem, ha nem cselekszünk, amikor kellene). Így aztán összeomolhat Barcelona vagy Mallorca, de addig nem nyugszunk, amíg biztosak nem leszünk benne, hogy nem a spanyolországi nyaralás az élet értelme, és az emberi tűrőképesség határáig visszük el az időjárás-változáshoz hozzájáruló sok-sok elemét az életünknek, amíg ugyanez be nem bizonyosodik úgy általánosságban a fogyasztói társadalom szemléletéről.

Az fel sem merül bennünk, hogy milyen értelem lenne az, ami csak egyeseknek adatik meg, de nem állna mindenki előtt legalábbis a lehetőség, ahogy az sem, hogy ha bármilyen külső elemben manifesztálódna [az értelem], pláne olyanban, amit meg lehet vásárolni, akkor ez elveszhetne, megsemmisülhetne vagy épp megváltozhatna, vagy nem juthatna hozzá (lehetőség szintjén legalábbis) bárki.

A nem-tudásban halunk meg, így volt ez régen is: vírusok, betegségek, szennyezések szedték az áldozataikat, hogy amikor „legyőzünk” valamit, automatikusan létrehozzuk az újabb akadályt.

Most épp szegény Földet zsákmányoljuk ki, amiből Barcelona egy adott ágazatban túlságosan sokat is észlel, míg más városok vagy országok a hozzájuk zsuppolt szeméttel, a náluk partot érő műanyaggal, a nem elsősorban általuk okozott éghajlat-változással és hasonló nehézségekkel küzdenek.

…

Arra a kérdésre kapunk választ, amit fel merünk tenni. Ha azt kérdezzük, hogy jó, de akkor hova menjünk nyaralni Barcelona/Amszterdam/Velence helyett, akkor erre fog válasz érkezni.

De lecserélhetjük a kérdést. Csak nagyon bátornak kell lenni hozzá.

Minden azzal kezdődött, hogy nem aludtam végig az éjszakát. A miért tulajdonképpen teljesen mellékes. Eleget aludtam, minden mérés és vizsgálat is ezt igazolta, mégsem volt szükségem ehhez az egész éjszakára.

Az így felszabadult idővel sok mindenhez kezdhettem volna, de mindegyik valahogy pótcselekvésnek érződött, amit az ember azért végez, mert aludnia kellene, de nem tud aludni, vagy mert nappal alszik az éjszaka helyett. Nem ültem le semmilyen elektronikus ketyere elé, nem kezdtem sorozatokat darálni vagy játszani, ahogy nem terveztem végignézni egyik neves vagy kevésbé híres színész életművét sem. Az éjjel-nappal nyitva tartó konditermeket elsodorta a covid, így egy ideig éjszakai sétákkal és futásokkal szórakoztattam magam.

Egy ilyen sétán botlottam bele először a gyógyításba.

Pár nappal telihold előtt lehetett, nem volt túl sok felhő az égen, a szemem is régen megszokta már a barátságos félhomályt. A szinte teljesen gömbölyű holdra elég volt felnézni, hogy szükség szerint nőjön a fényerő, és oda is elérjen egy-két fénynyaláb, ahova szemtanúk előtt a fizika törvényei szerint semmi sem eshetett volna.

Kertes házas részen haladtam már egy jó ideje; a városrész most szó szerint alvóváros volt. Még a legtöbb háziállat is szendergett. Több száz méteren belül érezni lehetett minden rezdülést. Már jártam itt, ebben biztos voltam. Eléggé magabiztos voltam azzal kapcsolatban is, hogy nem láttam még egyik postaládáról sem lógni semmilyen tégelyt, sem egy magas, vékony alakot, aki – bármilyen abszurdnak is tűnt – egy partvissal söprögetett az egyik ház előtt. Ahogy közelebb értem hozzá, jobban láttam, hogy mit is csinál tulajdonképpen. Nem söprögetett. A földet masszírozta a partvissal.

Nem tűnt különösebben meglepettnek, amikor a járdán elé értem és köszönésképpen bólintottam. Bólintott ő is. Akkor minden vonását élesebben láttam, mint bármit valaha életemben, mégis, amikor felidézném a vékony alak identitását, semmi nem jut eszembe. Nem szólt semmit, viszont – mint egy tiltóan – felemelte a kezét. Megértettem, hogy egyelőre nem haladhatok tovább.

Jelentőségteljesen a tégelyre nézett, majd belenyúlt, utána pedig a kezem felé. A torkomban dobogott a szívem, de kezet nyújtottam én is. Mikor a tenyerünk találkozott, az volt az érzésem, hogy egész életemben ennek az embernek a kezét fogtam. Az érintés nem tartott sokáig. Áttette a jobbomat a baljába, a jobb kezével pedig a tégelybe nyúlt, és egy nagyobb adag, számomra akkor még ismeretlen anyagot rakott a tenyerembe, és elkezdte vékonyan elkenni.

Felordítottam, ebben ma is biztos vagyok. A város egyetlen nanoszekundum erejéig felébredt, másnap pedig az újságok az elmúlt időszak legrövidebb, megmagyarázhatatlan földrengéséről cikkeztek. Aztán a föld a helyére mozdult a talpaim alatt, fejemre fátyol került az alak szívességéből, és a fátyol földnél is szilárdabb anyaga nyelte el a szánalmas, nyöszörgő, néha üvöltő hangokat, amik feltörtek a testemből.

A földre kerültem. Szerettem volna összekuporodni, de ahol a tenyerem a testemhez ért, még hatalmasabb erővel tört fel belőlem a fájdalom. Az alak mellém kucorodott, szétfejtette görcsbe rándult ujjaimat, és simító mozdulatokkal elkezdte végighúzni az anyagot a testemen.

Nem tudom meddig üvöltöttem. Az anyagot magukba szívó testrészek elernyedtek. A perzselő, a zsigereimet is felégető fájdalom kábult ellazultságot hagyott maga után. A lábfejeimet már önként nyújtottam, bár az érintést követően majdnem elájultam a felszabaduló érzések erejétől.

Akkor azt gondoltam, hogy senkinek nem lenne szabad ilyesmin keresztül mennie. Amikor elfogyott az anyag a tenyeremből, és minden testrészem beszívta a kencét, az alak türelmesen ült és várt.

Már hajnalodott, amikor feltápászkodtam. Ahogy korábbi haladási irányom felé néztem egy röpke pillanat erejéig, az ember, aki éjszakai szenvedésemben és szabadulásomban kísérőm volt, nyomtalanul eltűnt. Eltűnt vele a partvis, a tégely, csak megviselt testem jelezte, hogy valami rendkívüli történt az elmúlt órákban.

Nem tudtam, hogyan fogok a nyomára akadni, de nem jutott eszembe aggódni ezen.

Egy hét is beletelt, mire volt erőm sétára indulni. Emlékeztem, hogy melyik városrészben, melyik kerületben jártam a találkozásnál, de azt hiszem szándékosan másfelé vettem az irányt.

Nem néztem se jobbra, se balra, csak arra figyeltem, ahogy a lábfejeim puhán érintkeznek a talajjal, hogy azután rögtön továbbgördüljenek. Végül egy nappal népszerű tisztáson leültem egy padra, hogy emberek nélkül is megtapasztalhassam a hely atmoszféráját.

Óvatosan, de villámgyorsan toppant elém az alak újra, hogy ne legyen időm meghökkenni sem. Nem tudhatta biztosan, de nem terveztem elmenekülni.

Leült mellém, és megfogta újra a kezem. Ezen az éjszakán végig beszélgettünk, igazi, emberi hangon. Sokat hallgattam, inkább ő beszélt, bár kíváncsi volt, hogy a „kezelés” – így hívta – hogyan hatott rám.

Ezúttal hazáig kísért, miután meggyőződött róla, hogy méltó vagyok a felvételre. Partvisnyelem nem volt, kaptam hát azt is, hogy a házam előtt még egy tégelyt is a kezembe nyomjon.

Másnap éjjel indultam először úgy utamra, hogy célom is volt. Az alakkal a megbeszélt helyen találkoztunk, ő az utca egyik végén, én a másikon, hogy azután utcáról utcára haladjunk a kerületben.

A mozdulatnak volt egy trükkje. Nem a szög, vagy a fogás számított, hanem a feltétel nélküli szeretet. A masszírozó mozdulat, amit az első találkozásunk során megfigyeltem, nem valamilyen szigorúan betanított rituálé volt, hanem az érzések tükröződtek benne.

Nem vagyok benne biztos, hogy elmondhatom, de nem csak a járdákat kentük be. A tégellyel a zsebemben létra nélkül is könnyedén átlendültem a kerítésen, nem hagytunk nyomot a biztonsági kamerákon. Bevontuk az autókat, a falakat, a kéményeket, a kerítéseket, beszívta az anyagot a pázsit, a szemetes, a fákról lehullott levelek, télen a hó.

Az alak a felvételemkor elmondta, hogy nem ugyanazt az anyagot terítjük, mint amivel ő vonta be a testemet azon az első éjszakán. A tégelyünkben együttérzés volt, ami szükség szerint változtatott tartalmat és konzisztenciát a beavatási szertartáshoz és az annak során történő megtisztuláshoz, ha valaki arra méltó megjelent.

A partvis a lakásom előtt áll, a tégely bent, a kulcsaim mellett. Egyik sem látható, a vendégeim átsétálnak a partvison, és saját kulcscsomójukat teszik a tégely helyére.

Nem beszéltem róla soha, hogy valaha is írni fogok éjszakai kirándulásaimról, ám mielőtt elkezdtem volna papírra vetni e sorokat, múlt éjjeli sétánk során az alak váratlanul témát váltva megnyugtatott afelől, hogy semmilyen beszámoló nem veszélyezteti társaságunk titkosságát. Aki látja őt, vagy lát engem, aki látja a tégelyt, a partvist, aki látja az érintést, csak az áll készen arra, hogy csatlakozzon.

Újra besötétedett már, lassan készülődöm és indulok. Nagy ez a város, nagy a világ, a felkent együttérzést pedig napról napra lekoptatja az emberek mindennapi szenvedése. Nem baj, ha nem ezen az éjszakán jössz el. Azt sem bánom, ha újra vakon sétálsz el mellettünk, ahogy már milliószor tetted. De minden éjjel azzal a bizalommal indulok el, hogy valaki ránk fog ismerni.

Gyerekkoromban több dolog is komoly fejtörést okozott, az egyik ilyen a felnőttek életkora volt. A velemkorúak nagyjábóli születésnapját szinte irreálisan könnyű volt megtippelni, de még a 3-4 éveseket és a 15-16 éveseket is magabiztosan meg tudtam megkülönböztetni (mármint nem egymástól, hanem a 3 éveseket a 4 évesektől és a 15 éveseket is a 16 évesektől) úgy 12 éves koromban. Ami a 20-21 felettieket illeti, ott bezzeg más világ köszöntött az emberre. A huszonéveseket még csak-csak fel lehetett ismerni, de azt már nehéz volt gyerekésszel felérni, hogy vannak harmincasok is. Negyven felett meg roppant egyszerű volt a képlet: úgy gondoltam, hogy negyven felett az ember majdnem halott, csak vannak, akik még dolgoznak és vannak, akik már nyugdíjasok.

Nos, bő két éve majdnem halott vagyok, bár még dolgozom, és már beletörődtem, hogy az emberek életkorával kapcsolatos dilemmák az egész életemet végig fogják kísérni. Az egy dolog, hogy saját gyerek híján a húsz év alattiak szinte egy tömeggé olvadtak össze. Persze vannak kisbabák meg totyogók, meg akik már tudnak beszélni, az alsósok és a felsősök, de ahhoz képest, hogy tizenévesen száz százalékhoz közelített a találati arányom az életkort illetően, most ugyanennyi a hibaszázalékom.

Ezen még túl is tudok lépni. Segít, hogy negyven felett szó szerint kinyílt a világ. Az irreális könnyűséggel megtippelt életkorok nem tűntek el, csak átvitorláztak negyven és ötven közé. De ennyi évvel az ember háta mögött már sorsközösséget érzek mindenkivel, aki „majdnem halott” (mint én), hát szinte egykorúak vagyunk, nem?

Az ember ilyenkor már értékeli, hogy mennyi fájdalmon és szenvedésen kell átrágni magunkat, hogy talpon maradjunk, és látom a tőlem idősebbeken azt az emberi minőséget, amivel az élet által eléjük állított újabb és újabb kihívásokat elfogadják és ami szinte mesteri minőséget kölcsönöz nekik. Ők még nem adták fel és nem tűntek el és küzdenek, és ezt érdemes méltányolni.

Az idő múlása azonban hozott egy másik, némileg váratlan kihívást. A rendszerváltozás és az EU-csatlakozás gyermekeként őszintén meglepett, hogy pár évtizeddel később ilyen nehéz feladat lesz felöltözni, pedig azzá vált. Még vannak egészen szilárd emlékképeim egy másik világról. Amiben szinte minden ruha pamutból vagy más természetes anyagból készült, és a szabásmintákat nem bizarr plasztikai műtétek során átesett emberekre szabták. Egy új nadrágot vagy szoknyát venni nem kincskereséssel felérő projekt volt, hanem egyszerűen csak bementünk egy boltba, ami korrelált a pénztárcánkkal és ott találtunk valamit, mi több, még válogathattunk is, színben és szabásban is, és a vásárlás egy rövid és örömteli aktus volt, amit az ember szívesen megismételt.

Megváltoztak az idők. A pamut, a len és a selyem helyett új szavakat tanultam. Viszkóz, modál, poliészter és társaik rontják a levegőt a termékek címkéjén, én pedig sok-sok év kísérletezése után már általában tapintás nélkül is felismerem a 100% pamut és len termékeket, csak épp ilyesmiből nagyon kevés van, és ha találok is, azok szabása komoly kívánnivalót hagy maga után.

Ha illendőnek érezném, hogy olyan ruhákban járjak, amik a) nem fedik a melleimet (ezek a ruhák léteznek és évek óta a boltok állandó kellékei, és nem szexshopokról beszélek), b) a melleim különböző részeit fedik el, míg másokat felfednek (olyan részeket, amiket nem szeretnék a nyilvánosság előtt felfedni), c) amikből a hasam lóg ki, d) amiknek egyszerűen kispórolták a csípő alatti részét vagy e) amik szimplán előnytelenek és f) amik szinte kivétel nélkül ráznak, ha bármihez hozzáérek viselés közben…nos, akkor könnyebb dolgom lenne, ez tény.

Így marad a szenvedés és az alkudozás önmagammal. Valójában nagyon szeretnék (aktuálisan például) egy szép lila (vagy épp zöld vagy kék) színű felsőt és egy könnyű nyári nadrágot, de már évek óta örülök, ha egyszerűen bármit találok, aminek természetes anyaga van, kedvező és nőies a szabása és még jól is áll, és ha találok, meg is veszem (akár több színben vagy több darabban is), mert ki tudja, hogy mikor lelem meg a következő kincset…egy hét vagy egy év múlva?

Soha olyan pontosan nem tudtam, hogy mi és milyen méretben van a szekrényemben és hogyan áll, mint amióta a ruhákból elkezdett eltűnni az anyag és beette magát helyette a műanyag. Külön mélypont volt, mikor tavaly nyáron Portugáliában egy etikus ökoboltban is viszkóz volt a legminőségibb anyagú ruha, amit árultak. De etikus ökoviszkóz volt, szóval ez így (szerintük) rendben van.

Jelenleg új hobbit fontolgatok: a szemre elfogadható szabású és anyagú ruhákban közlekedő nőtársak megszólítását, hogy mégis hol találták a rajtuk lévő kincset. Bár nem üldözendő szokás, de azért nem is annyira mindennapos még nálunk.

Végül is, már úgyis „majdnem halott” vagyok és szinte meztelen, vesztenivalóm semmi.

Illusztráció: az etikus ökoviszkóz ruha.

Nem emlékezett rá, hogy mikor ébredt fel. De azt tudta, hogy amikor észlelte a külvilágot, egészen különös pózban találta magát.

Nagyjából biztos volt benne – persze csak amennyire bármelyikünk is biztos lehet –, hogy előző este még semmi különös nem történt vele.  Hogy az előző este még két lábbal állt a normalitás talaján. Hogy előző este még állt. Persze csak mielőtt lefeküdt volna.

A változást nehéz, és voltaképp zavarba ejtő is volt szavakba önteni. Az ember – ha csak nem alvajáró – igazán nem várja, hogy ennyire gyökeresen más helyzetben ébred fel, mint ahogy elaludt.

Vele mégis ez történt.

Jó lett volna kinyújtózni, kicsit elmozdulni erre-arra, de az új helyzete lehetetlenné tette ezeket az egyébként mindennapi mozdulatokat. Nem tudott kinyújtózni, mert annál jobban már fizikailag nem lehetett, mint ahogy felébredt.

Ahogy megértette a lehetőségeit, egyszerre több új részletet is észrevett a környezetében.

Finoman próbálta mozdítani először a jobb, majd a bal karját, utána az egyik, majd a másik lábát. Semmi. Illetve, ez nem pontos. Pontosan érzékelte, hogy mind a jobb karja, mind a bal karja, mind az egyik, mind a másik lába rögzítve van. Ezt érzékelte először.

Újra és újra kinyitotta a szemét, hátha változni fognak a körülmények, de egyelőre meglehetősen ragaszkodónak tűnt a helyzete.

A fából készült, barna, ember nagyságú dobot mintha csak az ő méretére szabták volna. Idegesen jártatta a szemét a deszkákon, megpihent a pillantása a faanyag egyenetlenségein, kereste, kutatta az anyag szilárdságát, hogy azután továbbcikázzon a dob felületén.

Próbálta megérteni, hogy mit lát, mit tapasztal, mit hall (bár egyelőre semmit nem hallott), mivel úgy érezte, hogy létfontosságú lenne megértenie, hogy hova került az ágyából és miért.

Reggel van egyáltalán? Vagy lehetséges, hogy álmodik? Emberek nem élnek túl ennyi időt felfüggesztve egy mókuskerékben, főleg egy ember nagyságú mókuskerékben. Ő mégis itt függeszkedett, jelenleg fejjel lefelé, étlen-szomjan, de nem érzett semmilyen fizikai szükségletet.

Hangosan felkiáltott, és ezen meglepődött, mert volt hangja, és a hangja ereje teljében harsant a csendben. Máskor, más álmokból erre felébredt, sokszor sírva, megrettenve, de most minden változatlan maradt; a mókuskerék, a felfüggesztés, a teljes kiszolgáltatottság, a mozdulatlanság.

Hát milyen álom ez?

A hangja cserben hagyta, visszatért hát egy másik érzékszervhez, és újra körbejártatta a szemét nem túl dicsőséges körülményein.

– Egy ember nagyságú mókuskerékben vagyok kifüggesztve – gondolta. – Ki tette ezt?

A testnek már régen el kellett volna zsibbadnia, de egyelőre semmi ilyesmi nem történt.

Biztos volt benne, hogy őrült sebességgel múlik az idő.

Mennyit is szokott mostanában aludni? Hat órát? Ötöt? Hol tarthat? Ez csak álom lehet, mert semmilyen más racionális magyarázat nincsen erre az ébredésre.

A mókuskerék azért mozgásban volt, millimétereket, de gördült és gördült, ezzel enyhítve a fejjel lefelé lógás furcsaságát.

A helyzet természetesen gyorsan borzalmasan unalmassá vált. Mozdulatlanságra kárhoztatva, kifüggesztve, még testi szükségletek nélkül sem szórakoztató. Jobb híján a mókuskereket bámulta. A szeme határozatlanul pásztázta a teret, nem tudta mit keres. Ha van valahol egy kijárat, akkor vajon elég odagurulni?

Meg tudja mozdítani ő maga a kereket?

Ezen töprengve pillantotta meg az első szálat. Korábban nem vette észre, mert voltaképp átlátszó anyagból volt szőve, de most, hogy a fény megcsillant rajta, már nem olvadt be többet a háttérbe.

A vállát kötötte össze a mókuskerékkel. Vékony volt, de határozottan összekötötte a vállát a mókuskerékkel.

Ez meg mi lehet?

Az idő múlt, ő pedig a vékony szálra fókuszált, ami – hasonlóan a mókuskerékhez – csak nem akart köddé válni. Sőt, ahogy a kerék milliméterről milliméterre gördült, egyszer csak egy második, majd a gördülés folyamatában egy harmadik és egy negyedik szálat is észrevett. Mindegyik átlátszó anyagból készült és a testét kötötte össze a mókuskerékkel.

Az idő múlásával párhuzamosan tisztult a látása – most már biztos volt benne, hogy erről van szó. És ezzel együtt látta meg, hogy a mókuskereket mint sűrű szövésű pókháló szeli át négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre a láthatatlan anyag, ami őt a kerékhez köti.

Korábban látott állatokat a pók hálójában. Mindig menthetetlenül bele voltak kavarodva a hálóba, és minél erőteljesebben próbáltak menekülni, annál jobban ragadtak rájuk és körülöttük a szálak. Keserű félmosollyal nyugtázta, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan körülmény folytán ő is erre a sorsra jutott, és nem voltak túl fényesek az esélyei.

Amikor azt hitte, hogy rosszabb helyzetbe már igazán nem kerülhet, egyszer csak elengedett az első szál. Ha nem a saját szemével látja a szál felfeslését, soha senkinek nem hitte volna el: a szál finoman, puhán kiszakadt a kerékből, mint ahogy egy elfelejtett szatyor vagy kabát miatt visszafordulunk a szobába, de nem csak a válláig gördült le, hanem végig az egész testén, és ekkor értette meg, hogy őt magát is ebből a láthatatlan szálból fonták. A szál elköszönt, kiszállt ebből a világból, és egyetlen szálnyi mennyiséget a testből is magával vitt – a kerék közepe nyelte el.

A keréknek már hirtelen nem az ő kifeszített teste volt a közepe, ott ágaskodott mögötte egy színtelen, szagtalan, formátlan erő, amelynek az egyetlen mérvadó tulajdonsága az volt, hogy a teste részét képező, és az őt a kerékkel összekötő szálakat minden mágnesnél erősebben vonzotta.

A szálak, amik addig a pókháló darabjainak tűntek, rabsága egy kézzel fogható jelének, hirtelen egészen különös színben tűntek fel.

Leszakadt a második szál is. Kicsit megszédült, ahogy teste egy újabb darabja tűnt el a semmiben.

Most már semmi más nem történt. Gördültek a szálak, a harmadik, a negyedik, és hiába reménykedett egy kíméletes, lassú távozásban, amelynek során még valahogy éberre rúghatja vagy ordíthatja magát, a szálak egyre gyorsabban peregtek, ő pedig fogyott és fogyatkozott, egyre kevesebb maradt belőle, hogy végül az utolsó átlátszó szál is a kerék közepébe zuhanjon.

1.

Nehéz eltalálni a stílust és a mértéket. A szavakkal sebeket lehet begyógyítani, meleg takaróként az olvasó reszkető teste köré tekeredni hideg tavaszi estéken, simogatóan, támogatóan jelen lenni a mindennapokban, amik olyannyira meg tudnak nehezedni sokunk számára. És ha lehet így – gyógyítva, melegséget adva, simogatóan – akkor miért legyen másképp?

De aki tud odafordulni, támogatni, kezet a másik kezére tenni, az ismeri az ellentéteket is. Tud metszően fogalmazni, élesen, fájóan, hogy az olvasó szisszenve szökken fel a székéről, utat talál azokhoz a könnyeinkhez is, amiket nem terveztünk ebben az életben elsírni és tud olyan tükröt tartani elénk, hogy halálunkig inkább vakon magunk vágjuk a hajunk, csak az életben többé ne kelljen belenézni.

Mikor melyik legyen?

2.

Gyerekeinket ölelve önmagukkal együtt mi is tanuljuk őket. Figyeljük, hogy mit töltenek be a térből. Figyeljük a lelki jegyeket a testi jegyek alakulása mellett, hogy félénk-e vagy harsány, szőke-e vagy barna, gyors vagy megfontoltabb gondolkozású külső és belső alakul.

A felnövekedés identitást ad – mondhatni kölcsönöz –, a hangsúly pedig sokáig a különbözőségeken van. Ilyen vagyok, de nem olyan, és még kevésbé amolyan.

Az arcok frissek, ragyogóak és szemre nagyon is különfélék, de nem tudják elfedni a belső valóságot. Hogy az életet tanuló pöttömök a tanulás során ugyanazt felejtik el. Olyasmit, amit azután egész felnőtt életükben újratanulhatnak majd. Mi kirángatjuk őket az időbe az időtlenségből, hogy azután az oly erőszakosan megszüntetett „flow” állapotába próbáljanak visszatalálni.

Az összes kisgyereket összeköti ez a kínkeserves tanulási folyamat, és minden különbözőségük ellenére ebben azonosak.

A saját időhöz való viszonyunktól függ, hogy felfigyelünk-e erre a folyamatra, és hogyan éljük meg.

És igaz ez a fordítottjára is.

Idősebb korban már nehezebb ennyire különbözni. Az ember kiszürkül, árkokat ás az idő a testére (és sokszor a lelkére is), színét veszti a haj, a bőr, megsavanyodik a testszag, szinte az életből is kipállunk nem csak a bőrünkből.

Nincs olyan gyerek, aki ne tudná, hogy az időtlenségből jött, ezért hasonlítanak a gyerekek mégis oly zavarba ejtően egymásra.

Öregségünkben más az összetartó erő. Ideig-óráig, az élet utolsó pillanatáig is el lehet odázni a legfőbb kérdést, hogy mi is volt ez. De a halogatókra ráfesti a maga képét a nemtudás teljes skálája. A sejteket megfojtó rettegés, a némaságban kegyetlenséggel gyilkoló félelem, a magányban, sötétben, elveszített képességeink iránti gyászban megbúvó örök kétkedés, amely egyre jobban megbénít, áthat, akaratlan vendégként csimpaszkodik belénk és szinte lehetetlen lerázni magunkról. És mégsem kérdezünk.

Minden ember hasonlít egymásra, aki nem tudja, hogy mi az élet és mi a halál. Egyformán fullad mind az időben. Nincs fegyvere a sodrás ellen, nem ismeri sem önmagát, sem ami ellen küzd, egy egész élet fáradságos munkájával felejtett el mindent, hogy élete beteljesedéseként halála pillanatában teljes súlyával zuhanjon majd rá a valóság.

Ha igazán őszinték vagyunk magunkkal, észre fogjuk venni, hogy mikor kivel van dolgunk, mert az, hogy mi kire hasonlítunk, valahogy mindig egyértelmű.

3.

Nehéz lesz. Ezt ölelve és ölve is csak így lehet elmondani. Ha már zuhan, akkor azért zuhan, mert irtóztunk tőle, nem bírtuk elviselni, nem tudtuk a közelünkbe engedni. Amíg nagyon közel volt, elegáns, táncos léptekkel szökelltünk picit jobbra vagy balra, hogy olimpikonokat megszégyenítve eliramodjunk tőle, amikor már biztonságos távolba értünk.

Aztán megtanultuk felismerni és távolságot tartani. Maradjon csak olyan messze, hogy soha ne érintsen meg.

Körbefutottuk, hogy mindig azonos maradjon tőle a távolság. De az élet és a halál mindent betölt. Így aztán egyre hosszabb és hosszabb köröket futottunk, az út porába fullasztottuk változatos módon minden energiánkat, hogy a végén ugyanott legyünk, ahonnan menekülésre fogtuk: azzal szemben, amiről elhittük, hogy megismerhetetlen.

Nehéz lesz és mi végtelenül haragszunk mindenkire, akiben könnyűnek tűnik. Nehéz is fog maradni, ha nem találjuk meg a módját, hogy oroszlánszelídítőként közelebb lépjünk önmagunkhoz, megfogjuk remegő kezünket, és a különbözőség felé intsünk, tekintetünket soha le nem véve a célról, teljes valónkkal első, tétova, botladozó lépteinkre koncentrálva afelé a másik felé, ami mindentől különbözik, amit ismerünk, végre a helyes irányba.

Úgy találtam rá a szobára, hogy nem is kerestem. Talán ez volt a titka. Már olyan régen történt, hogy nem is emlékszem, hogy a drezdai képtárban kerengtem, a Louvre-ban vagy a British Museum termeiben, vagy talán mégis valamelyik budapesti múzeum árnyékos termeiben fordultam rossz irányba, de egyszer csak az utolsó, múzeumi ajánlóban kiemelt mű megtekintése után ott álltam a résnyire nyitott ajtónál.

A szoba talán meg sem érdemli a terem kifejezést. Nem volt túl tágas, de az a két-három ember, aki a kiállított szobor előtt lézengett, így is kényelmesen elfért. Először betolakodónak éreztem magam, ahogy tágabbra nyitottam az ajtót. Az persze megcsikordult, már rég meg kellett volna olajozni. Változott a fény, a levegő mennyisége, minden megváltozott. Megtörtem az áhítatot. A bent lévők konstatálták, hogy újabb műkedvelő érkezik, majd újra a szoborra irányították figyelmüket. Én már szinte csak a hátukat láttam, így utolsó érkezőként. Türelmesen megnéztem hát az ablak melletti pókhálókat, visszavándorolt a tekintetem a résnyire visszahúzott ajtóra, és figyeltem ahogy mások figyelnek.

A szobornak mintha kiszabott megtekintési ideje lett volna, először az idős pár hagyta ott egy utolsó pillantással, majd a fiatalabb, talán egyetemista lány, végül a másik középkorú nő, aki eszerint egyikükhöz sem tartozott. Picit hasonlítottak egymásra mind, de egymástól függetlenül mozogtak, talán csak a figyelésben váltak eggyé, ahogy a transzcendens megérintette őket az ablak előtt.

Most én léptem a szobor elé. Két karja volt – magyar mértékkel ez pont jó, indiai istenek körében meglehetősen kevés. Az egyikben metsző pengéjű kés, a másikban valami kerek. Művészt és címet nem láttam sehol sem feltüntetve.

Az ajtóban hirtelen megjelent egy egyenruhás teremőr. Először azt hittem, hogy lejárt a látogatási idő, ám ekkor valami teljesen irracionális és valószerűtlen történt. Az őr elmosolyodott, kihúzott egy méternél is hosszabb kulcstartót a zsebéből, ami túl kicsi volt ahhoz, hogy ilyen méretű tárgyakat tartson benne, a legkisebb zavar nélkül matatott a kulcsok között, amíg nem talált egy régi típusú, szépen metszett tollas kulcsot, majd anélkül, hogy egy szót szólt volna, becsukta az ajtót és kívülről ráfordította a zárat.

Ijedten körbenéztem a szobában, ám ekkor még annál is jobban megdöbbentem, mint azon, hogy bezártak ide. Miközben a teremőr azon ügyködött, hogy engem itt fogjon, a szobornak nyoma veszett. Azaz – ami még zavarba ejtőbb volt – nem teljesen. A talapzatról az alak eltűnt, de mintha csak a talált tárgyak osztályán lennénk, ott maradt utána a kés és a kerek tárgy.

A váratlan változás annyira felfoghatatlan volt – hiszen ott, ahol most csak egy márványkés és egy márványtárgy volt, az imént még egy egész szobor állt –, hogy az ajtó vagy az ablak helyett a talapzathoz léptem, és megérintettem a kést.

A változás – az újabb – azonnali volt. Mintha valami láthatatlan erő húzna, fent találtam magam a talapzaton, bal kezemben a kés, a jobban a kerek tárgy, ami felé még csak nem is nyúltam. Ekkor már mozgásba lendült bennem az életösztön, kiáltani akartam, de a hang elhalt a torkomon, ami se puha, se igazán emberi nem volt többé.

Hogy az előző szobor hova tűnt, ekkor még mindig nem tudtam, de a kezeimre pillantva azonnal láttam, hogy innen nem fogok egyhamar sehova sem távozni. Márvány végtagokkal nehezebb mozdulni, mint hús-vér testrészekkel.

Ezután hosszú idő telt el – márványszobor mértékkel persze. Kétségbeesésemben sírtam, de a márványszobroknak nincsenek könnyei. Üvöltöttem, de nincsen márványhang. Dühöngtem, de a márványlábban nincsen mozgási energia, csak mozdulatlansági. Akaratomon kívül be voltam zárva a márványszobor testébe, ám tudatom – a lehetőségekhez képest – tiszta maradt.

Sokáig semmi sem változott. Nem jött be senki, mintha a szoba lezárásával egyben kivonult volna a létezés teréből. Megszoktam, hogy folyton-folyvást állok, elfogadtam, hogy testarányaim megváltoztak, testi szükségleteim elfogytak. Nem viszkettem, ha rám szállt egy ki tudja honnan érkezett légy, és az én bőrömön dörzsölte össze a mellső lábait. Nem tüsszögtem, ahogy gyűlt a szobában a por. Nem álmosodtam el egyetlen percre sem.

Végül magamtól jöttem rá, hogy mi az egyetlen dolog, amit tehetek. Mindent kipróbáltam, mindenre gondoltam, és semmi más nem működött.

Amikor végre elért a felismerés, azonnal cselekedtem. Erősen ráfogtam a késre, és ezúttal éreztem az erőt a kezemben. A bal kezemben, ami a kést tartotta. És a bal kezem, ami a kést tartotta, megmozdult.

Az első mozdulat sutára sikeredett, talán azért, mert jobbkezes vagyok. Nagy mozgásokat még nem engedett a test, de finoman a jobb alkar fölé emeltem, és lágy mozdulatokkal, mintha krumplit hámoznék, elkezdtem kaparni a márványréteget a testemről.

Mire felismertem, hogy mi az egyetlen cselekvési lehetőségem, már azt is tudtam, hogy mi van a jobb kezemben, hogy mi a kerek tárgy, amit még akkor sem tudtam beazonosítani, amikor először a kezembe került.

A jobb kezemben egy gombolyag fonalat tartottam. Sokáig szórakoztattam magam a tárgy keltette iróniával. A fonal – a művész szándéka szerint – minden bizonnyal puha és lágy kellett volna, hogy legyen, ám végül mégis márványból faragta ki. Arra még nem jöttem rá ekkor, hogy a fonallal mit tehetnék, ezért használtam először a kést.

Ahogy az első, nagyon vékony réteget elválasztottam az addig egybefüggő márványról, ellenállhatatlan erővel tört rám egy emlék. A figyelmem azonnal az emlékben keresett magának helyet, a hámozó mozdulat mintha saját energiájából táplálkozna, eközben folytatódott, de észre se vettem.

Emberi testben, időben és térben voltam. Épp szidtak, durván, igazságtalanul; megszégyenülten húztam össze magam. Mikor a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott, arra riadtam, hogy kiserkent a vérem. A márványszobor jobb alkarjából vér cseppent a földre. Zsebre tettem a kést (megnyílt a szobor ruhájának zsebe), és bal kezembe kapva a gombolyagot, elkezdtem felitatni a vérfoltot a karról.

Ahogy a fonal érintkezett a karral, újra emberi testben találtam magam. Szinte felismerhetetlen időben és térben kisbabaként aludtam, ringattak, dúdoltak nekem, rásimultam anyám testére és együtt lélegeztünk. Ahogy a kisbaba figyelme teljesen elpihent, a talapzaton álltam ismét, kezemben a kés, a gombolyag pedig a zsebemből dudorodott ki.

Valami történik.

Próbálgattam a többi testrészemet, de nagy változás nem mutatkozott, ezért újra a késhez nyúltam. Ezúttal már ügyesebben, kicsit még reumás mozdulatokkal, de hámozni kezdtem megint, a felkarral folytatva, miközben az alkarról lecsöppent vércseppek megfeketedtek.

A mozdulat szinte meditatív volt, igyekeztem finom lenni a saját bőrömmel, de ahogy a karcolások egymásra rakódtak, egyszer csak újra belém hasított a mérhetetlen fájdalom, és nem tartott meg a márványtestben az akaratom.

Elárultak épp, kiadták legféltettebb titkomat, mutogattak rám és kinevettek. Összeszűkült a gyomrom a félelemtől és a kiszolgáltatottságtól, hátrálni kezdtem, ám ahogy leléptem volna a talapzatról, a lendület ismét visszahozott a jelenbe. A felkarról lecseppenő vércsepphez ezúttal egy emberi könnycsepp is csatlakozott.

A gombolyaggal ezúttal már az arcomon is végig tudtam simítani, és ahogy a puhaság megérintett, egy másik időben épp önfeledten sikítoztam a vidámparkban. Barátok előttem, barátok mögöttem. A gyerekek sikítása egyetlen mindent átható rezgéssé összegződött, és a kést tartottam megint. Fülsüketítő volt a szoba csendje.

Picit már meg tudtam hajolni, ezért a lábakkal folytattam. Testrészről testrészre haladva rángattak az emlékek a legszebb, legharmonikusabb pillanatoktól életem legdurvább megaláztatásaiig.

A szobor előtt a vércseppek és könnycseppek halma egyre csak nőtt. A feketébe más színek is vegyültek. A könnyek tompítottak a benyomáson, már lilát és sötétkéket is láttam.

Nehéz volt koncentrálni, és még mindig nem értettem pontosan, hogy mi történik. Az egyik percben boldog voltam és elernyedt, a másikban darabokra szakadtam. Szeretkeztem és teljesen leolvadtam, kigördült és teljesen elfolyt a kezemből a gombolyag fonál, hogy aztán lélegzetvétel nélkül hallgassam, ahogy szakítanak velem, és egyetlen porcikám sem bírt megmaradni a pillanatban, olyan mértékben feszített szét a fájdalom.

Kimondtam véleményeket, amik másnak fájtak és meghallgattam azokat, amik nekem. Határokat építettem és belerohantam mások határaiba. Állatokat mentettem és adományoztam. Figyelmet, pénzt, időt. Apró gombolyagok szuszogtak mellettem is.

Már nem a márványszobor testére figyeltem. Két fegyverem volt: a kés és a gombolyag. Szemeim nem látták a halmot, ami már a szivárvány minden színében játszott, és olyan erővel sugárzott, hogy a szobron kívül mindenki mást elvakított.

Az emlékek útvesztőjében bolyongtam még mindig, de nem láttam a kiutat.

Mikor végül a szobor előtti halom már ember nagyságúra nőtt, arra eszméltem, hogy eltűnt a kezemből minden. Nem volt már nálam se a kés, se a gombolyag. Ám mégsem voltak üresek a kezeim, a színük pedig egészen elütött a már megszokott márványfehérségtől.

Egyszerre voltam éhes és szomjas, már zavart a légy a homlokomon, és végre le tudtam lépni a talapzatról.

A halom – ami már rég megszűnt halom lenni, és emberi formát öltött – eközben csendben készülődött. A pillantása elkísért, ahogy elköszöntem magamban a szobától. Átnyújtott nekem egy kulcsot – a szoba kulcsát –, ahogy leléptem a talapzatról. Beállt a helyemre, én pedig az ajtóhoz léptem. A kulcs se tollas nem volt, se szépen metszett, ám mégis tökéletesen illett a zárba.

Kinyitottam – hangja semmi. Kiléptem, a lépteim automatikusan vittek a kijárat felé, rá se néztem a kijáratnál álló őrökre, és csak akkor néztem vissza az épületre, amikor a velem szembejövő kisgyerek felkiáltott, hogy szivárványt lát.

A külkerületi tűzfalra senki nem figyelt igazán. Néhány éve egy önkormányzati választás előtt a pozícióját féltő polgármester lefújatta a felületet egy pályázaton kiválasztott alkotóval, hogy a nyomasztó szürkeség helyett vidámabb kép fogadja a helyieket. A falat beterítették a képzeletet is szétfeszítő, felhőkbe kapaszkodó, a valósággal birkózást folytató emberi alakok, világosabb lila, kék, zöld és sárga színekben megjelenve a kerület földszínei felett. Az ábrázolás amennyire színben oda nem illő volt, annyira hamar vált mégis az épület részévé. A környéken élők közül hamarosan senki ügyet sem vetett rá. A külkerület már-már egy másik vidéki város volt Budapesten, ide nem zarándokoltak turisták, nem szelfizett az első hét után senki a képpel. A graffiti mondhatni beolvadt a kerület utcaképébe, mintha a lilából kékbe, zöldbe és sárgába átváltozó lázálom minden sarkon szembe jönne velünk.

Talán ezért választotta az alak ezt a képet. Még csak éjszaka sem volt. A helyiek belső gondolatvilágukba visszahúzódva lépdeltek a kerületben, ügyet sem vetve a graffiti egyébként is népes alakvilágára, amikor elkezdődött. A lilás-kékes-zöldes-sárgás árnyalatokban pompázó személyek kontúrja kicsit elmosódott, majd néhányan a szerepükből kiesve zavartan fészkelődni kezdtek. Több birkózó személy otthagyta ellenfelét, hogy arrébb húzódjon, a már földre került ellenfelek pedig a leszorításból kigördülve csináltak helyet az érkezőnek.

Az alak fesztelen könnyedséggel jelent meg köztük. Először a határai rajzolódtak fel, meghatározva magasságát és végtagjai arányosságát, majd az előtte elhaladó járókelők arcánál is hétköznapibb arc került a fejre. Az arcot követte a haj, a nyak, maga a test, az átlagosnál is átlagosabb ruhákba burkolva. Időjáráshoz igazodó nadrág, pulóver, kényelmes sportcipő. Hátizsák is került a hátára, közepesen ismert márkajelzéssel, benne víz, zsebkendő, esernyő, havibérlet.

A graffitin birkózó személyek összesúgtak, de ezt csak az alak hallotta. Látványos mozdulatokat nem engedhettek meg maguknak. Beolvadás ide vagy oda, nem kockáztathatták, hogy egy érzékenyebb arra járó mégis észlelje a képen történő nagyobb helyváltozást igénylő mozgás energiáját.

Az alak azonban a legkevésbé sem törődött a megjelenése által okozott felzúdulással, és a járdán haladó elfoglalt gyalogosokra pillantva olyan természetességgel lépett le a falról, hogy egyetlen személy sem méltatta sem szemrehányó, sem elképedt, sem számon kérő, sem úgy általában semmilyen pillantásra sem.

A graffiti szereplői még követték a szemükkel, amíg a látóterükben haladt, többségük pipiskedve, lábujjhegyen, néhány centit diszkréten arrébb húzódva bámult utána, amíg végleg elnyelte az utcán kavargó forgatag.

Ők sem érzékeltek az alakból mindent – nem közéjük való volt.

Az alak tempósan haladt. Látszólag nem okozott neki tartani az utca ritmusát, sietősen szedte a lábait, mintha egészen konkrét célja lenne. A tömeggel sodortatva magát buszra szállt, itt egy kicsit enyhült a többiek sietsége is. Végre körbenézhetett; jól időzített, diszkrét pillantásokat vetve az utasokra szemügyre vehette embertársait.

Sokat változott a világ, amióta utoljára elszánta magát, hogy személyes benyomásokat szerezzen róluk. Régebben is megrázó volt minden Földre lépés; nehezen szokta meg a dimenzió bőrét szorító keménységét, az idő elképesztő sebességű lüktetését, amelynek löketei a szemei által befogadott képnek egyfajta távolban lebegő délibáb minőségét kölcsönözték.

Az emberek ebből látszólag semmit nem láttak és nem éreztek, de az alak tudta, mert volt ember ő is, hogy micsoda pokoli fájdalmat jelent az idő és a tér korlátaiba belefutni, legalábbis, amíg semmit nem éreznek az őket valójában körülvevő környezetükből.

A látogatás célja ugyanaz volt, mint eddig bármikor.

Az alak a megfigyelés során az érzékeire hagyatkozott. Az orra jelezte, hogy viszonylagos jólétbe érkezett, mindennap mosakodó, egyszerűbb vagy tolakodóbb illatokat használó emberek közé, akiknek az életében van komfortos fürdőszoba és folyóvíz. Az embereknek ez fontos volt, ezt korábbi látogatásai során megtanulta, számára azonban nem bírt különösebb jelentőséggel.

A szemeire már inkább hagyatkozott, és ahogy folyamatosan váltogatva a célszemélyeket hátulról előrefelé majd elölről hátulra is felmérte az utazóközönséget, nyugtalanító benyomások sora kerítette hatalmába. A kis tégla formájú szerkentyű, amit az utasok többsége úgy hordozott, mintha a saját gyermeke lenne, nem volt előtte ismeretlen – volt egy általános képe az időről és a térről, ahova belépni tervezett. De más volt az általános képet ismerni, és más a valósággal szembesülni.

Hamarosan ráébredt, hogy a jelenleginél jóval bátrabban is szemlélődhet, mert a kutya sem figyel rá. Az emberek néhány másodperces videókat néztek, rövid, bugyuta üzeneteket küldöztek, kurtábbnál kurta híreket olvastak, a fényképalbumukban görgettek vagy zenét hallgattak. Utóbbit legalább fülhallgatóval tették, jelentősen csökkentve – néhány nyugat-európai országhoz képest is – a zajártalmat.

Az alak figyelt. Ha csinálunk valamit, könnyebb ráhangolódni mindenki másra is, aki ugyanazt a cselekvést végzi, de az alaknak nem akadt játszótársa. Csak az alak figyelt.

Azért nem mindenkinek a kezében volt telefon. Néhány kisgyermek a szülője mellett ült, a gyorsan elsuhanó utcaképet vagy az utasok ruháját bámulva, meg-megrángatva anya vagy apa pulcsiját, ha valami felkeltette az érdeklődését. Anya vagy apa gondolatai azonban általában a szent kegytárgy közvetítéseire irányultak, több gyerek még egy futó pillantást sem kapott. A fiatalabbak még hangosan méltatlankodva fejezték ki nemtetszésüket, többen azonban beletörődve fordultak el, s az alaknak megsajdult a szíve.

Az idősebb utasok sem mind mobiloztak, de az ő gondolatviláguk sem épp örömteli témák köré csoportosult. Volt ott várólista, betegség, magány, éhezés és szegénység, és a korral növekedő félelem, hogy le sem fognak tudni szállni, hogy esetleg nem nyílik ki az ajtó, vagy majd megszédülnek, elcsúsznak, leesnek a járműről.

Az alak nem egy vidám világba érkezett.

A jármű fékezett, megállt, cserélődtek mellette az utasok. A sofőr türelmes volt, igazán jó járatra szállt, legalább ebből a szempontból. Ahogy az emberi érzékszervek által befogadható ingerek megtöltötték a benyomásait, visszatért a készülékek fölé hajló utasokhoz. Az idősebbek gondolataihoz hasonlóan a bennük felmerülő ötletek, kérdések és beszédfoszlányok is transzparensek voltak.

Az utasok sokat szerveztek. Az alak néhány megálló alatt felmérte, hogy embernek lenni jelenleg iszonyatosan bonyolult és hasonló mértékben fárasztó. Szinte mindenkinek lennie kellett valahol, minden nap, hétvégén is, naponta többször is. A legkisebbektől – akiket ilyen-olyan képzésekre járattak – az őket koordináló szülőkön át a szerencsésebb legidősebbekig programoktól fulladozott a sok-sok virtuális és a néhány valóságos naptár. Katonás rendben sorakozott a következő esemény, suli, edzés, kávé, beugrani mamához, varrónő, mozi, bolt, igazán tetszés szerint választhatott mindenki, hogy hogyan akarja elfoglalni magát.

A fejekben járó sok-sok gondolat színe sem maradt titokban. Az alak hallotta a gondolatok fémes csöngését és fémes színük sem maradt rejtve előtte. A társadalom legfőbb értéke jelenleg a pénz volt. A többség gondolatai a lassan teljesen virtualizálódó bankók körül forgott, kétségkívül ez tűnt megélhetésük zálogának.

Az alak tovább figyelt. A buszon még mindig sokan voltak, de azért már szellősebben oszlott meg az embersereg, és a hátuljában nem is állt már senki.

A bejáratott menetrend szerint most jött volna az alak vizsgálódása, hívhatjuk tesztnek is. Mindig az aktuális világtól függött, hogy épp mit vetett be. De most nem volt szükség a beavatkozására. Egy idősebb utas arca váratlanul elszürkült, a szívéhez kapott, de a mozdulat még folyamatában megtört. Az alak hallotta az ő korábbi gondolatait is, így nem lepődött meg sem a távozáson, sem a halálhörgésen, ami visszatarthatatlanul tört fel az utas szájából. A jármű két egymástól távolabb elhelyezkedő megálló között haladt, ütemes mozgásának monotonitása bölcsőként ringatta a halálba a távozót. Az alak háttal volt neki, de így is látta, ahogy kiszürkült a tér és idő által határolt dimenzióból, és látta azt is, ahogy az utas halálában meglátta őt. Az alak anyaga egybefolyt a megélt távozás összes paraméterével, így aztán nem tudott nem látszódni.

A hörgés elhalt, a jármű tovább ringott. A gyermekként dajkált készülékek áldozatosan folytatták munkájukat, maguk is ringatva használóikat, gondolataikra telepedve, egy egyszerűbb valóság varázsába zárva szüleiket.

Az utas mellett pörögtek a tavalyi görög nyaralás képei, lehalkítva, de mégis csilingelt a játék 3008. szintje, és a fülhallgatóból időről időre kitörve a többiek gondolatvilágának is háttérzenét szolgáltatott egy rég nem menő nyolcvanas évekbeli sláger refrénje.

Az alak szorgosan jegyzetelt. Az emberek gondolkodásának iránya, az érzékenységük vagy inkább érzéketlenségük minősége megszámolhatatlan mennyiségű szempontrendszer szerint rajzolódott ki, de nem maradt ki a pillanatfelvételből a kézben tartott kedvencekbe zsúfolt össztudás képlete sem.

Az utazás megállóról megállóra nehezebbé vált. Az utasok folyamatos gondolkozásba és cselekvésbe fojtott szenvedése feltartóztathatatlanul ömlött az alakba. A távozás szentsége pecsétként lebegett a busz felett, azonban az alakon kívül azt senki sem érzékelte.

A végállomáson aztán ő is leszállt. A halott utas mellől rá sem pillantva pattant fel a görögországi nyaralós képek tulajdonosa, de még a lábfejében majdnem orra eső fiatal sem fordította semerre a fejét, csak haladt konokul a többiek után.

Az alak az eltávozott vállára tette a kezét, üdvözölte és egyben búcsút vett. Aztán leszállt ő is, de leült a megállóban, és várt, hogy a sofőr végigjárja-e a buszt, vagy nézelődés nélkül a pihenő fele indul. Amikor látta, hogy az utóbbira esett a választása, csak a szeme sarkából pillantott rá, és rögtön el is indult, de a sofőrnek hirtelen eszébe jutott, hogy már induláskor sem volt benne biztos, hogy működik-e az összes csengő, és végigment mégis az egész járművön. A halott utas felfedezése riadalmat keltett és az elhunyt végtelen mozdulatlanságával éles ellentétben álló, rendkívül intenzív cselekvéssorozatot indított el. Újraélesztés, mentők hívása, fejetlen rohangászás – de az alak ezt már végképp nem várta meg.

Mire a sofőr segítségért kiáltott, ő már befordult a sarkon, és ütemes léptekkel a tűzfal felé haladt. A lilában, kékben, zöldben és sárgában játszó alakok lélegzet-visszafojtva várták – ők megtehették, hogy akár ennyi ideig is visszafojtják lila, kék, zöld és sárga lélegzetüket. Nem tudták volna megmondani, hogy mit reméltek az alak visszatérésétől, de biztosan nem azt, ami történt. Az alak lelépéskori átlátszóságát a tudás feketére festette. Most sem vette észre őt az utcán senki, de leginkább azért, mert még rápillantani is rosszul esett. Az alak a képre nézett, konstatálta a vidám, bohó színeket és figurákat, és a másodperc töredéke alatt az érzékelhető megjelenése kifehéredett majd újra átlátszóba váltott. Csak az igazán figyelmes szemlélő vehette észre, hogy az árnyéka olyan súlyossá vált, hogy szinte átütötte a járda betonját. A tömeg a korábbi időponthoz hasonlóan örvénylett, a nem is érzékelt haláleset után már az alak sem volt olyan óvatos. A zsebéből előhúzott egy ósdi kalapot, megemelte, biccentett is, majd felszállt a képre. A birkózó alakok diszkréten sündörögtek, hogy kényelemben legyen, de mire elrendezték magukat, az alak kifakult, kontúrjai elhalványultak, majd a megjelenését kitevő minden szín és forma nyomtalanul eltűnt.

Nem tudom, hogy írhatok-e róla, de azt sem tudom, hogy kitől kérhetnék engedélyt. Létezik vajon a Titkos Testrészek Felügyeleti Osztálya (ami úgy hangzik, mintha a Mágiaügyi Minisztérium egyik alosztálya lenne a Harry Potterből)? Ha létezik, akkor vajon elégséges, ha láthatatlanná váló tintával írom a kérelmemet, vagy más formai követelményeket is előír a vonatkozó életszabály? (Jogszabály nincsen, annak utánanéztem.)

Mindenesetre a láthatatlanná váló tintával írt kérelemre felragasztottam egy érvénytelen illetékbélyeget, biztos, ami biztos, a kérelemből papírrepülőt hajtogattam, a józan ész diktálta szabályok szerint, és repülőútjára bocsátottam a szelektív papírszemétbe, mint környezettudatos honpolgár. Tartok tőle, hogy az engedély is oda érkezett, csak hát nem tudok érte berepülni a szelektív szemetesbe. Talán félreértették a kérelmemet. Talán azt hitték, hogy a titkos testrész, amiről beszélni szeretnék, egy szárny.

De – pechemre – nem az. Így aztán csak abban bízhatok, hogy a szelektív papírszemétben a láthatatlanná váló tintával írt engedély pontosan tudta, hogy mi a dolga, és olyan alázattal simult a legközelebbi másik darab szeméthez, hogy azóta is elválaszthatatlan entitásként gördülnek át az újrahasznosítás különböző fázisain, hogy egyszer majd újrahasznosított WC-papírként újra találkozzunk ő meg én, a láthatatlan és eltűnt engedélyben bízó észlelő.

És nem, nincsen rá racionális magyarázatom, hogy miért van nálam otthon érvénytelen illetékbélyeg (a jogi diploma nem az).

Őszintén szólva, láthatatlanná váló tintával írt engedély ide vagy oda, szívesen elodáznám még az időt, amíg beszámolok a felfedezésről. Azért egy titkos testrész, az nem smafu. Az azért nem egészen olyan, mint földrajz helyett biológia órán hallani először a Langerhans-szigetekről a hasnyálmirigyben, végül is rendkívül logikus módon, hiszen nem egy földgömbön található szigetcsoportról beszélünk.

Ahogy a felfedezés – és a felfedés – különböző lehetséges módjai felvillannak, az is egészen megkapó, hogy milyen választások állnak a hír közlője előtt.

Írhatnék – erről egészen biztosan írhatnék – a testrész színéről. Elmondhatnám, hogy ezüstös, olyan ezüstös, hogy a telihold fényénél láthatatlanná válik. De közben meg egészen kínos a dolog, hiszen ki akarna magának egy ezüstszínű testrészt? Kicsit egysíkú, öreges is. A divatból mondjuk nem tud kimenni, de ezzel le is zártuk a pozitívumokat. És egészen fura, hogy nem egyezik a saját bőrszínünkkel vagy hajszínünkkel vagy körömszínünkkel. Ki hallott már ilyet? Akkor ráadásul feltűnő is, ami ellenkezik az evolúcióval, meg a rejtőzködés képességével. Ennél még eggyel zavaróbb tényező, hogy láttam már más színben is. Amikor már nem először mutatta meg magát, akkor pompázott bíborvörösben, halványsárgában és a kékeszöld egy fura átmenetében, ami annyira ismeretlennek tűnt, hogy elsőre nem is észleltem, hogy mi van előttem.

A formáját meg azt hiszem nem is igen akarja senki se tudni majd. Szinte riasztó, nem különösebben esztétikus, a funkciójának azonban tökéletesen megfelel. Ha már testrészekről van szó, az emberek hajlamosak automatikusan az állatvilágra sandítani. Amiben azért olyan túl sok hívogató testrész a szárnyakon kívül nem kelleti magát. A kenguru erszénye egészen praktikusnak tűnik, a mesebeli unikornisok szarvában komoly méltóság bújik meg, de kevés ismerősöm van, aki valódi elszántságot érez, hogy erszénnyel vagy szarvval élje le élete hátralévő részét, és ezzel feltehetőleg sokan vagyunk így.

Nehéz megtalálni az egyensúlyt abban is, hogy hogyan meséljek róla. Lehetne egy érzékletes, jelzőkben és többszörösen összetett mondatokban tobzódó leírást adni, hogy a hír mellett adjak az irodalmi élvezeti értéknek is. A szavak varázserejét mind ismerjük. Ehetek egy mosolygós, piros almát. És írhatok arról is, hogy végigsimítok a gömbölyű, a tavaszi nyárban szinte szemtelen pimaszsággal magát kellető gyümölcsről. Az élvezetről, ami elönti az ízlelőbimbóimat, ha beleharapok. A gyümölcs nedveiről, amik lefutnak a szám szélén, és a harsogó hangok felcsendüléséről, ami a harapással társul. Sokféleképpen lehet almát enni, és sokféleképpen lehet írni az almaevésről is. Akár úgy is, hogy nem írok róla. Talán csak megemlítem, hogy van az asztalon egy alma, azután lezajlik néhány jelenet, pár szereplő be- és kisétál a színről, esetleg egy-két kellemetlenebb párbeszéd is elhangzik. Aztán újra végigpásztázzuk figyelmünkkel az asztalt, és volt alma, nincs alma. Az egyik szereplő viszont épp a színpad mellett a nadrágjába törli a kezét. Nem lehet mindig mindenkinél zsebkendő, ez sem vitás. Ő is almát evett.

Ha elég jól alakítom ezt az írást, akkor most, kedves olvasó, már a szádban érzed az alma ízét, és ha lapul egy-két példány a konyhádban, akkor talán már el is szántad magad, hogy ha a mondanivalóm végére értél, akkor gyorsan eszel is egyet. Ha pedig igazán jól sikerült az írás, akkor el is felejtetted talán, hogy mi volt a cím, amivel kezdtem, hogy miről szóltak az első bekezdések. Hogy van egy láthatatlanná váló tintával írt engedélyem a szelektív papírszemétben, amiért nem tudok berepülni.

Igazi felnőtt dilemma, nemdebár?

Ha még emlékszel arra is, hogy a titkos testrészről szerettem volna beszámolni, akkor valódi fekete öves olvasó vagy, elszánt és tudatos, aki nem hagyja magát félrevezetni, holmi, az ember szinte minden érzékére ható leírással az almaevésről.

És ebben az esetben talán nem haragszol meg, ha most elbúcsúzom, azzal, hogy ennyi bizalmas információ megosztása után (látszólag az almaevésről) arra jutottam, hogy először mégis meg kell találnom a módját, hogy utat találjak a szelektív papírszemétben hányódó, láthatatlanná váló tintával írt engedélyhez.

Hiszen van abban is valami zavaró, hogy ki és hogyan eszi meg az almát a színpadon. Mert végül is, akkor is látjuk – mert előttünk történik –, hogy ha nem mondok róla semmit. Az életben valójában semmihez nem kell sem papír, sem tinta. Az igazán fontos dolgokhoz nem kell. De az úton – az én utamhoz – a papírhoz és a tintához talán ott rejlenek a valóság azon titokzatos elemei, amik segítenek megtalálni a hiteles szavakat, hogy szabadon és nyíltan mesélhessek a titkos testrészről, ami ilyen sok színben játszik és ilyen zavarba ejtő formája van.

Talán az sem kevés, hogy bevallottam, hogy lehet kérelmet írni láthatatlanná váló tintával, olyan kérelmet, amire érvénytelen illetékbélyeget kell ragasztani (különben nem lesz érvényes), és aminek az egyetlen elfogadható formája a papírrepülő. A szelektív papírszemetet viszont kizárólag akkor válasszátok postai útnak, ha megtaláltátok a szárnyaitokat.

Két nagy utazás között, amelyek egy Európán kívüli kontinensre és szinte más-más világokba visznek, egészen szürreális élmény a Dűne második részét moziban látni. Az első három kötet elolvasása után a történet is kicsit egybefolyik (szégyen, nem szégyen). Fájóan tudatában vagyok, hogy jelenlegi főhősünk státusza a későbbi könyvekben bizony meg fog változni, és olyan új problémák fognak megjelenni, amikre az egyszeri néző most még nem is gondol. Eközben egyes mondatoknál kavarognak az emlékek: szinte biztos vagyok benne, hogy az adott tény csak a második kötetben derült ki…de persze mit számít ez, ha a történet koherenciája megkívánja? Hogy nem a könyv(ek) szó szerinti vászonra ültetése lesz a garancia a sikeres és valóban jó film elkészítésére, az egyértelmű.

Egyszerű érdeklődőként viszont megengedhetem magamnak azt a luxust is, hogy a film nézése közbeni élményeket lényegesen szabadabban strukturáljam magamban, mintha rajongóként remegnék a könyv (szerintem) megfelelő feldolgozásáét.

Az egyik első gondolat, hogy nem tudok már Paul Atreidesért lelkesedni, és nem tudom, hogy ez másképp lenne-e, ha most lennék húszéves. Biztosan minden másképp lenne. A mai világban már annyira minden félre van csúszva, hogy egyetlen hősbe helyezni a bizodalmunkat (még csak egy film erejéig is) olyan badarság lenne, ami jóérzésű embernek nem is jutna eszébe. Miért megy akkor ekkorát a film mégis a moziban? (Cserébe a szuperhősös filmeknek viszont mintha lassan leáldozna.)

Mert hogy a Dűne kétségkívül egy hős útját ábrázolja. Az első filmben (és a könyvben is) hangsúlyos szerepet kap, hogy az olvasó megtudja, Pault bizony felkészítették a szerepére, tanult Arrakisról, ismeri a fremenek nyelvét, szokásait, az ottani homokban való sajátos járást.

Ugyanakkor, ahogy a történet ritmusa felpörög, és Paul várandós édesanyja is próbák sorát állja ki, a moziélmény elkezd kettéválni. A filmkockákkal párhuzamosan alakul bennem az óhatatlanul a könyvet alapul vevő nézői benyomás, miközben azok a renitens, korábban is fel-felbukkanó gondolatok is külön életet élnek immár.

Korábbi utak, kisebb és nagyobb utazások emlékképei követelnek maguknak teret a filmmel párhuzamosan. Nem igazságos egy filmen számonkérni a valóságot, de egy könyvvel kapcsolatban (pláne, ha az hősökről, uralkodókról és igazságos és kevésbé igazságos társadalmakról szól) talán nem ördögtől való.

A hős útja nem Paul Atreides útja. A hős – ember. A hősnek, mint minden embernek, amikor útnak indul (és akkor is, amikor otthon marad), vannak szokásai, igényei és elvárásai. Van preferált keménységű matraca, kedvenc reggeli itala és reggelije, kényelmes cipője, sok esetben valamilyen függősége (dohányzás, alkohol, szerencsejáték, munka, mobil, internet…a sor tetszőlegesen folytatható). Az embernek sokszor van egészségügyi gondja is, talán gyógyszert is szed. Az ember – esendő. Hősünk – minden hősünk, hiszen minden hős ember – esendő.

Amikor Paullal együtt útnak indulunk, érdemes ránézni saját hősi utunkra, ahogy családunk, barátaink és ismerőseink hősi útjára is. Tanulsággal szolgálhat, ha őszintén tudunk visszatekinteni korábbi utazásokra, ahol kiderült, hogy minek a hiánya (vagy épp bősége) billentett ki minket a lelki egyensúlyunkból.

A hős úton van, tehát változó körülmények közé kerül, és szinte biztosra vehetjük, hogy nem vihet magával mindent. A matrac, a kávé, a szivar vagy a tévéújság nem lesz adott. Tény, hogy egyre messzebb kell menni a változó körülmények megtapasztalásához, de a globalizmus még nem ért el annyira a világ minden sarkába, hogy a közép-kelet európai valóság teljes terjedelmében reprodukálható legyen. És az ezzel való szembesülés során valójában meg is történik az első próba.

A hős ellenfele sosem a történetbeli akadály. Az ellenfél: önmaga. Ez az ellenfél akkor jön szembe, amikor az úton kényelmetlen, szokatlan ágyra kell leheveredni, és az otthoniaktól merőben eltérő körülmények között kell biztonságban éreznie magát, egyben erőt gyűjtenie a másnapra. Mert hősünk harcolni fog, ez már a státuszából is következik. Nem holmi tengerparti nyaralásra indult ő all inclusive ellátással, ahol legfeljebb a helyi gyomorvírus ütheti ki a legtöbb koktél eltüntetéséért kiírt versenyben. De erre a harcra nem csupán a fremenek nyelvének, kultúrájának és járásának ismerete készíti fel. Ha van fegyvere (önmaga ellen) az a saját lelkének a rugalmassága.

Ez a garancia arra, hogy megfelelő hálóhelyet talál, hogy a reggeliként felkínált étel- és italválaszték sem fogja zavarba hozni, hogy túl tud majd lépni a kedvenc edzőcipője hiányán, és elfogadja azt fegyverként, amit a jó sorsa helyben felkínál neki.

Ha kíváncsiak vagyunk rá, hogy a hős ki fogja-e állni a próbát, ne a formális akadály előtt vessük rá az első pillantást. Ismerjük meg, amikor elfoglalja a szállását, nyitott füllel és szívvel hallgassuk, amikor megosztja velünk a helyi körülményekről a véleményét. A hős fegyvere és harcmodora itt fog teljes terjedelmében megnyilvánulni. Amikor kiharcolja (figyeljük a magyar nyelv gazdagságát!) magának a megfelelő ágyat, a megfelelő ételt és italt, a számára ideális (és elérhető) pihenési körülményeket.

Hősünk, aki a legkisebb nehézségtől is elveszíti a türelmét, ingerültté válik, kiabál, kiborul, vagy veszekszik, még kiképzésben lehet csak. Aki udvariatlan a helyiekkel, akiknek nem beszéli a nyelvét, aki nem tiszteli a számára ismeretlen szokásokat, aki azt várja, hogy az úton is minden úgy legyen, ahogy az számára otthon a legjobb, és ezt gorombán számonkéri minden útba eső emberen, ő még építgeti a fegyverzetét. Aki megaláz, kitaszít másokat, aki nem vállalja fel a konfliktusait, inkább eltagadja őket, az nem fog varázsütésre lenyűgöző megértést, diplomáciai érzéket és tárgyalástechnikai készségeket felmutatni más akadályok előtt: ő még önmagával küzd.

A csatamező az élet maga, amin a hős eljut az akadályig.

Amikor a mindennapi életben hőseinket keressük, tudjuk, hogy mit keresünk bennünk.

Nem tévedünk, ha azt hisszük, hogy érzelmi intelligenciával, türelemmel, észszerű alkalmazkodással nagyobb sikerrel lehet megvívni belső csatáinkat, mint érzelmi zsarolással, kényszerítéssel és hisztizéssel.

Ha úgy érezzük, hogy tényszerűen kevés fontos dolog történik manapság az életben, csak félig tévedünk. Azért nem tudnak (látszólag) fontosabb dolgok történni, mert hőseink úton vannak. Ha mindenki a kedvenc reggeli kávéjáért veszekszik, akkor senki nem fog eljutni az akadályig, ahol majd A-t vagy B-t kell mondani, vagy tenni.

A moziból kilépve ránézhetünk saját utunkra is ezen renitens gondolatok mentén, hogy kicsit tisztábban lássuk, hogy mit várhatunk magunktól. A matrac, a reggeli, az életfunkciónk adottak. És senki nem fog felkelni helyettünk holnap sem, hogy megvívja a mindennapi csatáinkat. És ha mindig leverjük rögtön az első gátat, sosem fog kiderülni, hogy valójában hol van az az akadály, ami miatt elindultunk az utunkon. Érdemes küzdeni tehát.

Néha el kell végezni a számvetést. A késő tavaszi éjszakán, februárban, sok minden belekerül a regiszterbe.

Kezdve azzal, hogy februárban tud tavasz lenni, olyan késő tavasz, amiből kirobbanva a Nap soha nem látott erővel és szögekben süt. Nincs gyermek, aki a Nap beesési szögét figyeli, aki a Nap erejét méregeti a világ felfedezése közben. És mégis, érezhetően másképp süt most a Nap, mint harminc-negyven éve.

A világ zsongása változatlan. Az irányjelzők használata szinte megnyugtatóan kikopott a gyakorlatból. Harry Potter világa itt van velünk, Legilimens-t mormolva ülünk a volán mögé (ha már eredetiben olvastuk a sorozatot), lépten-nyomon bűvölve mindenkit, fohászkodva, hogy ma is működjön a varázs, mielőtt félreismerve a velünk közlekedők szándékát, közelebbről megismernénk a fémek töréstesztjének gyakorlati eredményét, az emberi testről és lélekről most említést sem téve. Még jó, hogy Harry Potter is megszületett, mióta mi a világra jöttünk, így tudjuk, hogy mit mormoljunk. Mi lenne velünk az ott tanult varázsigék nélkül?

Az egészséges életmódról és a világ fejlődéséről, a jelenkori történelemről olvasva egy felettébb érdekes kettősséget véshetünk fel magunknak. Egyrészről, óhatatlanul úgy tűnik, hogy azok a régiek, akik nyilván ósdiak és maradiak voltak, mert ők nem fizettek még az okosórájukkal, soha nem volt Instájuk, és nem járták be a világot, mint ahogy manapság dívik, (hátha mi leljük majd meg egy eldugott sarokban a boldogságot, ahol még nem járt senki, legalábbis senki influencer), szóval azok a régiek nyilván valóban nagyon ósdiak és maradiak voltak, különben nem igyekeznénk ilyen rémületes elszántsággal elfejlődni attól az életmódtól, amit ők folytattak.

Másrészről, ha figyelmesen követjük az arról szóló híradásokat, hogy mégis hogyan kellene élni, hogy egészségesek, tudatosak, környezetkímélőek és klímasemlegesek legyünk, akkor a hírek mégis csak visszakanyarodnak arra, hogy mennyi remek praktika volt abban az ósdi és maradi korban, ahonnan mi körbenézés nélkül sprinteltünk tovább, ahogy eleink is tették azt, talán csak kicsit lassabban. Ahogy egyre gyorsabban élünk, ugyan egyre lassabban tudunk futni (nagy átlagban), de mégis egyre gyorsabban távolodunk az időben mindentől. (Ezen azért olyan nagyon nem kell görcsölni, az időnek esze ágában sincsen eltávolodni tőlünk bármennyire is loholunk előle.)

És visszatérő eleme, alapvető sarokköve megértésünknek az is, hogy régen az emberek mások voltak, főleg azért, mert nem tudtak ennyi mindent, mint mi.

Ezt annyira készpénznek vesszük, annyira belénk ivódik a világról való megértésünk origójaként, hogy fel sem merül, hogy esetleg ez – éppen ez – mégis másként van.

Pedig másként van.

Bármekkora a látszólagos szenvedés, kín és káosz a világban, van valami, ami valóban a világunk sarokkövét képezi, és nem tudunk rajta változtatni. A világon minden ember úgy kel fel reggel, hogy a tőle telhető legjobb formáját hozza.

És ezt nem mi döntöttük el, nincs benne szabadságunk. Ki lehet próbálni, senki és semmi nem tartóztat bennünket. Meg lehet fogadni reggel az ágyból való kiugrás, kikúszás vagy feltápászkodás (kinek mi, ugye) előtt, hogy mi aztán ma, ma igazán nem, ma legalább egy százalékkal majd…hogy mit is? Akármi is jutna eszünkbe, akkor éppen azt fogjuk a lehető legjobban megvalósítani.

Nincs menekvés.

És ez például teljesen konkrétan igaz minden emberre, azokra is, akik még nem beszéltek, vagy nem használták a lélek vagy a szabadság szót.

Ha viszont az emberi létben van valamifajta állandóság, akkor miért ne lehetne akár az is igaz, hogy az emberek mindig ilyenek voltak, és a létezés megtapasztalása is mindig ilyen volt?

A minden ugyanúgy jelen volt a létezésben, az univerzumban, talán kevesebbet neveztek a nevén belőle (és vajon valóban az a neve a dolgoknak, amin mi megismertük őket?), de ami látszott már, az épp azt a spektrumot fedte le, aminek ma már ismerjük a részleteit, de akkor – méretarányosan – hasonló volt a tapasztalás.

Akkor is megszülettek és meghaltak az emberek, és az erről való tudás ára éppen annyi (volt), mint most. Akkor is voltak olyan ismeretlen, az életet közvetlenül fenyegető erők – egy nagyobb hadsereg, a természet akkor még ismeretlen erői (cunami, vulkánkitörés, földrengés, villámcsapás) – ami a mostani nukleáris fenyegetéshez hasonlóan Damoklész-kardjaként lebegett az akkor élők feje felett. Ha nem tudjuk, hogy a tatárok időben és térben merre jártak a térképen, mert épp egy időben élünk velük, és hatékonyabb hadviseléssel fél perc alatt végeznek velünk, ez mennyiben különbözik attól, hogy most már dróntámadással is bevégezhetjük? Annak talán változott a matematikai esélye, hogy hány embernél milyen táskában milyen gombok megnyomhatóak egy pusztító nukleáris támadáshoz, de maga a megélés, hogy bármikor meghalhatunk, állandó.

Ennek megfontolásával párhuzamosan érdemes átgondolnunk saját (élet)céljainkat is. Talán most is minden itt van, ami fontos. Talán most is megélhetünk mindent, ami elvezet az élet értelméhez. Talán nem azzal járunk jobban, ha tovább-bontjuk elemeire a spektrumot, amiben egykor a cunami, a villámcsapás és a tatárjárás azonos fenyegetést jelentett, hanem ha odasimulunk az élet által kínált megélésekhez, hogy végigsimítva jelenünkön esélye legyen simogató tenyerünknek megakadnia az állandóságon. Aki tudja, hogy mi a létezésben az állandó, az azt is tudja, hogy a talán valójában mit jelent.

Félelmetes tudás ez. Ahogy létezésünk egy-egy spektruma közelebb kerül hozzánk, ahogy mindennapi munkálkodásunkkal gazdagítjuk az élet palettáját, mindig kiderül, hogy a múltban is ott voltak ezen árnyalatok mögött az emberek és az emberek érzései. És mi vakarjuk, kaparjuk, festjük és mázoljuk, nagyítjuk és tovább-bontjuk a nekünk adatott spektrumot, mert könnyebb elhinni, hogy nem találtunk még meg valamit, mint azt, hogy mindig is itt volt.

Az emberek mindig pont ugyanilyenek voltak, mint most, az emberséget ugyanis nem lexikai és technikai tudásban, hanem a lélek mértékegységeiben mérik (amin manapság pont annyira nem divat munkálkodni, mint ahogy bármely korban sem volt az). Az viszont, hogy az ebben az univerzumban elterülő ugyanilyenségben a mi lelkünk mértékegysége hova kalibrál minket, az rajtunk múlik.