Érintés

Minden azzal kezdődött, hogy nem aludtam végig az éjszakát. A miért tulajdonképpen teljesen mellékes. Eleget aludtam, minden mérés és vizsgálat is ezt igazolta, mégsem volt szükségem ehhez az egész éjszakára.

Az így felszabadult idővel sok mindenhez kezdhettem volna, de mindegyik valahogy pótcselekvésnek érződött, amit az ember azért végez, mert aludnia kellene, de nem tud aludni, vagy mert nappal alszik az éjszaka helyett. Nem ültem le semmilyen elektronikus ketyere elé, nem kezdtem sorozatokat darálni vagy játszani, ahogy nem terveztem végignézni egyik neves vagy kevésbé híres színész életművét sem. Az éjjel-nappal nyitva tartó konditermeket elsodorta a covid, így egy ideig éjszakai sétákkal és futásokkal szórakoztattam magam.

Egy ilyen sétán botlottam bele először a gyógyításba.

Pár nappal telihold előtt lehetett, nem volt túl sok felhő az égen, a szemem is régen megszokta már a barátságos félhomályt. A szinte teljesen gömbölyű holdra elég volt felnézni, hogy szükség szerint nőjön a fényerő, és oda is elérjen egy-két fénynyaláb, ahova szemtanúk előtt a fizika törvényei szerint semmi sem eshetett volna.

Kertes házas részen haladtam már egy jó ideje; a városrész most szó szerint alvóváros volt. Még a legtöbb háziállat is szendergett. Több száz méteren belül érezni lehetett minden rezdülést. Már jártam itt, ebben biztos voltam. Eléggé magabiztos voltam azzal kapcsolatban is, hogy nem láttam még egyik postaládáról sem lógni semmilyen tégelyt, sem egy magas, vékony alakot, aki – bármilyen abszurdnak is tűnt – egy partvissal söprögetett az egyik ház előtt. Ahogy közelebb értem hozzá, jobban láttam, hogy mit is csinál tulajdonképpen. Nem söprögetett. A földet masszírozta a partvissal.

Nem tűnt különösebben meglepettnek, amikor a járdán elé értem és köszönésképpen bólintottam. Bólintott ő is. Akkor minden vonását élesebben láttam, mint bármit valaha életemben, mégis, amikor felidézném a vékony alak identitását, semmi nem jut eszembe. Nem szólt semmit, viszont – mint egy tiltóan – felemelte a kezét. Megértettem, hogy egyelőre nem haladhatok tovább.

Jelentőségteljesen a tégelyre nézett, majd belenyúlt, utána pedig a kezem felé. A torkomban dobogott a szívem, de kezet nyújtottam én is. Mikor a tenyerünk találkozott, az volt az érzésem, hogy egész életemben ennek az embernek a kezét fogtam. Az érintés nem tartott sokáig. Áttette a jobbomat a baljába, a jobb kezével pedig a tégelybe nyúlt, és egy nagyobb adag, számomra akkor még ismeretlen anyagot rakott a tenyerembe, és elkezdte vékonyan elkenni.

Felordítottam, ebben ma is biztos vagyok. A város egyetlen nanoszekundum erejéig felébredt, másnap pedig az újságok az elmúlt időszak legrövidebb, megmagyarázhatatlan földrengéséről cikkeztek. Aztán a föld a helyére mozdult a talpaim alatt, fejemre fátyol került az alak szívességéből, és a fátyol földnél is szilárdabb anyaga nyelte el a szánalmas, nyöszörgő, néha üvöltő hangokat, amik feltörtek a testemből.

A földre kerültem. Szerettem volna összekuporodni, de ahol a tenyerem a testemhez ért, még hatalmasabb erővel tört fel belőlem a fájdalom. Az alak mellém kucorodott, szétfejtette görcsbe rándult ujjaimat, és simító mozdulatokkal elkezdte végighúzni az anyagot a testemen.

Nem tudom meddig üvöltöttem. Az anyagot magukba szívó testrészek elernyedtek. A perzselő, a zsigereimet is felégető fájdalom kábult ellazultságot hagyott maga után. A lábfejeimet már önként nyújtottam, bár az érintést követően majdnem elájultam a felszabaduló érzések erejétől.

Akkor azt gondoltam, hogy senkinek nem lenne szabad ilyesmin keresztül mennie. Amikor elfogyott az anyag a tenyeremből, és minden testrészem beszívta a kencét, az alak türelmesen ült és várt.

Már hajnalodott, amikor feltápászkodtam. Ahogy korábbi haladási irányom felé néztem egy röpke pillanat erejéig, az ember, aki éjszakai szenvedésemben és szabadulásomban kísérőm volt, nyomtalanul eltűnt. Eltűnt vele a partvis, a tégely, csak megviselt testem jelezte, hogy valami rendkívüli történt az elmúlt órákban.

Nem tudtam, hogyan fogok a nyomára akadni, de nem jutott eszembe aggódni ezen.

Egy hét is beletelt, mire volt erőm sétára indulni. Emlékeztem, hogy melyik városrészben, melyik kerületben jártam a találkozásnál, de azt hiszem szándékosan másfelé vettem az irányt.

Nem néztem se jobbra, se balra, csak arra figyeltem, ahogy a lábfejeim puhán érintkeznek a talajjal, hogy azután rögtön továbbgördüljenek. Végül egy nappal népszerű tisztáson leültem egy padra, hogy emberek nélkül is megtapasztalhassam a hely atmoszféráját.

Óvatosan, de villámgyorsan toppant elém az alak újra, hogy ne legyen időm meghökkenni sem. Nem tudhatta biztosan, de nem terveztem elmenekülni.

Leült mellém, és megfogta újra a kezem. Ezen az éjszakán végig beszélgettünk, igazi, emberi hangon. Sokat hallgattam, inkább ő beszélt, bár kíváncsi volt, hogy a „kezelés” – így hívta – hogyan hatott rám.

Ezúttal hazáig kísért, miután meggyőződött róla, hogy méltó vagyok a felvételre. Partvisnyelem nem volt, kaptam hát azt is, hogy a házam előtt még egy tégelyt is a kezembe nyomjon.

Másnap éjjel indultam először úgy utamra, hogy célom is volt. Az alakkal a megbeszélt helyen találkoztunk, ő az utca egyik végén, én a másikon, hogy azután utcáról utcára haladjunk a kerületben.

A mozdulatnak volt egy trükkje. Nem a szög, vagy a fogás számított, hanem a feltétel nélküli szeretet. A masszírozó mozdulat, amit az első találkozásunk során megfigyeltem, nem valamilyen szigorúan betanított rituálé volt, hanem az érzések tükröződtek benne.

Nem vagyok benne biztos, hogy elmondhatom, de nem csak a járdákat kentük be. A tégellyel a zsebemben létra nélkül is könnyedén átlendültem a kerítésen, nem hagytunk nyomot a biztonsági kamerákon. Bevontuk az autókat, a falakat, a kéményeket, a kerítéseket, beszívta az anyagot a pázsit, a szemetes, a fákról lehullott levelek, télen a hó.

Az alak a felvételemkor elmondta, hogy nem ugyanazt az anyagot terítjük, mint amivel ő vonta be a testemet azon az első éjszakán. A tégelyünkben együttérzés volt, ami szükség szerint változtatott tartalmat és konzisztenciát a beavatási szertartáshoz és az annak során történő megtisztuláshoz, ha valaki arra méltó megjelent.

A partvis a lakásom előtt áll, a tégely bent, a kulcsaim mellett. Egyik sem látható, a vendégeim átsétálnak a partvison, és saját kulcscsomójukat teszik a tégely helyére.

Nem beszéltem róla soha, hogy valaha is írni fogok éjszakai kirándulásaimról, ám mielőtt elkezdtem volna papírra vetni e sorokat, múlt éjjeli sétánk során az alak váratlanul témát váltva megnyugtatott afelől, hogy semmilyen beszámoló nem veszélyezteti társaságunk titkosságát. Aki látja őt, vagy lát engem, aki látja a tégelyt, a partvist, aki látja az érintést, csak az áll készen arra, hogy csatlakozzon.

Újra besötétedett már, lassan készülődöm és indulok. Nagy ez a város, nagy a világ, a felkent együttérzést pedig napról napra lekoptatja az emberek mindennapi szenvedése. Nem baj, ha nem ezen az éjszakán jössz el. Azt sem bánom, ha újra vakon sétálsz el mellettünk, ahogy már milliószor tetted. De minden éjjel azzal a bizalommal indulok el, hogy valaki ránk fog ismerni.