Gyakorló irodistáknak nem mondok újat, de a Windows frissítéssel sok újdonság érkezett a laptopokra. Az egyik ilyen, amit természetesen véletlenül vettem észre (mert nincs ember – legalábbis olyan, aki még az előző évezredben született –, aki ezt a funkciót magától keresi), az a tetszik gomb használata a szöveghez tett megjegyzéseken.
Amikor jogászként átnézek egy dokumentumot, és valami furcsaságot találok, akkor van, hogy erre csak felhívom a figyelmet, van, hogy ki is javítom, és általában hagyok egy rövid megjegyzést, hogy mit miért csináltam. Nem vagyunk egyformák, és a kolléga nyilván nem pont úgy gondolta, mint én, különben nem kellene javítanom. Erre régebben jobb esetben érkezett egy válasz, ha nagyon nem értettünk egyet, akkor emailben, telefonon, online megbeszélésen vagy élőben átbeszéltük, aztán mindenki elfogadott mindent, és a megjegyzést töröltük.
Aztán a Word fejlődött, és már le lehetett zárni a megjegyzéseket. Ez valóban egy remek funkció, még az a kategória, ami valószínűleg sokunknak hiányzott is. Az egyetlen hátránya, hogy amikor ott maradnak a lezárt megjegyzések, az jelentősen megterheli a dokumentum méretét és használhatóságát, és végül úgy omlik össze, nem egyszer, hanem többször, mint a járni tanuló csecsemő, aki elindul, lehuppan, majd feláll, tesz egy óvatos lépést, hogy újra leüljön, és így tovább, a végtelenségig.
De ezeken is átküzdjük magunkat. Meg lehet beszélni, hogy miért szeretném lezárás helyett törölni a megjegyzéseket, és néhány hasonló többórás kínlódás után, amikor a kollégánál nem nyílik meg a küldött dokumentum, általában kedvező fogadtatásban részesül a javaslatom.
Amikor a Worddel ápolt viszonyom egyfajta nyugvópontra ért (elfogadtam például, hogy az alapbeállításos Arial betűtípust lecserélték Aptosra, és úgy éreztem, hogy haladóbb szemlélet, ha ezt használom, mint ha megterhelem a rendszer memóriáját egy saját beállítással), és úgy éreztem, hogy szinte barátokká váltunk, együtt teázgatunk valami árnyas padon a szép tavaszi napsütésben, akkor egyszer csak beköszönt a tetszik gomb, és felrúgja a status quót, és jól bemutat nekünk.
A tetszik gomb legnagyobb hátránya, hogy véletlenül is meg lehet nyomni. Én is így találtam rá. Tehát a kedves kolléga, aki véleményez, és eddig azt írta, hogy „Rendben.” vagy „Egyetértek.” vagy épp hosszan kifejtette az egyet nem értését, most véletlenül is rányomhat a kis jelre, félreértések garmadáját okozva.
A tetszik jel ellen határozottan tiltakozom. Nincsen rá szükség! A Word nem a közösségi média része. Nem csevegőprogram. A Wordben dolgozunk, vagy dolgozni próbálunk. Azt látom, hogy nem a jogászokra gondolt a költő, amikor továbbfejlesztette, de néha gondolhatna ránk is…
A szerződéseket írva azon dolgozunk, hogy a szavaknak egyértelmű jelentése legyen. Hogy ami igazán fontos, de papír is kell róla, az úgy legyen megörökítve az utókornak, hogy mindenki ugyanazt értse azon, ami elhangzott, hogy mindenki számára ugyanazt jelentse, ami történt. Erre törekednénk. Ez kicsit olyan, mint a fertőtlenítés a műtőben. Semmilyen zavaró elemre nincsen szükség.
Keressétek meg a tetszik gombot a Wordben, a saját érdeketekben, hogy soha ne nyomjátok meg véletlenül. Mi mindent kell tudni, és csodálkozunk, hogy lassan se olvasni, se tájékozódni, se kitartani semmiben nem tudunk. Nem is csoda, hiszen pont az ezekre szánt energiát és figyelmet emészti fel a fárasztó munka, amivel meg tudjuk védeni magunkat attól a sok mindentől, amiről legalább észrevettük, hogy árthat nekünk.
2.
Amikor megvettem életem harmadik (és első Kärcher) porszívóját, és boldogság töltött el, biztosan tudtam, hogy letagadhatatlanul öregedtem egy kicsit. Jó, mondjuk a kisbabák egy része szereti a porszívót, de azért a gyerekek jó része komoly lelki sérülést szenvedne, ha a születésnapjára porszívót kapna a kedvenc játékainak halma helyett.
A porszívóval minden olyan simán ment, gondoltam a mosógép is gyerekjáték (khm…) lesz. Tévedtem. Mivel a honlapokon megadott műszaki paraméterek alapján úgy saccoltam, hogy a fürdőszobába csak felültöltős mosógép férhet el, az elöltöltősök ki is estek a versenyből. A Media Marktban az eladó csak enyhén nézett hülyének, amikor mind a hűtőket, mind a mosógépeket élőben szerettem volna megtekinteni a boltban. Aztán hamar kiderült, hogy nem mentem hiába. Az egyik ismert és híres (ám alapvetően nem hűtőket gyártó) cég hűtője ugyanis borzalmasan hangos, tudtam meg, a másikban a kivehető polc fogott ki rajtam, és szörnyülködtem egy sort, hogy manapság mindent szinte csak szürkében lehet megvenni, amikor ez az egyetlen szín, aminek az összes árnyalata borzalmasan áll nekem, így nyilván a lakásomba se fogom beinvitálni egyiket se.
A mosógép egyszerűnek tűnt. A bolti megtekintéssel nem jutottam sokra. Nem utolsósorban azért, mert már annyira sokan csak online vásárolnak, hogy – mint megtudtam – egy csomó készüléket el se helyeznek a kiállítótérben, gondolván, hogy a kedves vevő úgyse fárad be hozzájuk, és náluk csapódnak le a számok, biztosan nem is tévednek.
Így aztán a személyes megtekintés után becsülettel végigböngésztem a megjegyzéseket. Remek tükör volt a magyar társadalom pszichés állapotáról is. Ugyanaz a készülék az egyik embernek maga a csoda, a másik teljesen átverve érzi magát, de a stílus és a megfogalmazás alapján inkább a csoda tűnik igaznak… Végül elég hamar döntésre jutottam, és egész gyorsan meg is érkezett a készülék. Kismillió program, a leghalkabb az összes szóba jöhető gép közül. Gondoltam jó pár évre meg van oldva az életem, ez a rubrika pipa, a mosógépre még egy gondolatfoszlányt se kell pazarolnom.
Átlapoztam a használati útmutatást. A mosógép annyira fejlett, hogy az előre beállított programokon belül is lehet állítani a hőfokot és a centrifugát is, és én botor módon használtam is ezeket a funkciókat. Így aztán nem sokkal az első mosások után arra figyeltem fel, hogy ezzel a géppel valami mégse stimmel, mert hogy iszonyúan hangos. Nem egyszerűen a centrifuga része, ami kicsit olyan, mint a fúró a fogorvosnál, ez nem valószínű, hogy halk lesz az én életemben, hanem a centrifuga előtti résznél mintha sziklák zuhannának le a mosógépben.
Amikor a lakás legtávolabbi pontjáról rohantam a mosógéphez, olvasásból felpattanva, mert olyan hangos zuhanást hallottam, és nem tudtam eldönteni, hogy a kikapcs gombhoz kell majd nyúlnom, vagy az a legegyszerűbb, ha egyenesen a biztosítékot kapcsolom le, akkor megkerestem az ügyfélszolgálatot. Karácsony előtt ugyan elkeverték az adataimat, de végül pár hét gyapjúmosás után (az csak 400-as fordulatszámot igényel, az egyetlen paraméter, aminél nem zuhantak a sziklák), megérkezett a szerelő.
Ez az új gép már annyira modern, hogy nem lehet beletekerni a különböző programokba (az előző elöltöltősnél ez még diagnosztikai módszer volt), külön tizenöt perces javítóprogram van, azzal minden rendben van. Ez remek hír volt, csak én nem a javítóprogrammal mosok!
A szerelő azért megszánt, így a következőket tudtam meg tőle: a szénkefés mosógépek kivezetésével át kellett alakítani a gépek működési módját, aminek az a szűk keresztmetszete, hogy a dob úgy mozog a gépen belül, hogy még éppen nem nyomja szét a mosógép oldalfalát. Azaz, amikor iszonyúan hangos zajjal centrifugázik, akkor éppen azokat a paramétereket állítja be, amikkel még éppen nem nyomja szét a mosógép oldalfalát. Ha szerencsém van. Ez ellen az egyetlen orvosság, ha szinte teljesen telepakolom a gépet, és csak akkor indítom el, amikor már egy vékony tavaszi kendőt is alig tudok beleszuszakolni. Egyszemélyes háztartásként ez komoly kihívás, de rendszeresítettem a gyapjúmosást (a hosszabb programos 1200-as fordulatszám amúgy is leginkább arra jó, hogy rövid úton szétszedje a ruhákat), és időnként összevárom a teljes programra elegendő mennyiséget is.
A másik tanács az volt, hogy hiába ígér a gyártó minden jót, a kiválasztott programhoz ne merjek hozzányúlni. A hőfok még rendben van, azt kedvemre tekergethetem, de a fordulatszámot hagyjam a csudába. A mosógépben zuhanó sziklák ugyanis az a hanghatás, amivel a dob be- illetve elállítja magát a rendes, programbeli fordulatszámtól.
Még több gyapjúmosással töltöm a mindennapokat azóta, még szerencse, hogy száraz a lakás, és így is legfeljebb egy nap után leszedhetem a kimosott holmikat.
Most már tudom, hogy szűken, de az elöltöltős gép is beférne. Várom, hogy leteljen a jótállási idő és kihívhassam a nem a márkával szerződött régi szerelőt, hátha neki lesz valami jó kis tippje, hogy hogyan hordhatnék ki csak eggyel kevesebb szívrohamot lábon. Az alsó szomszéd még nem jelentkezett, ezt némiképp csodálom is, de ez a típusú robaj inkább oldalirányban, mint lefelé terjed. Abban biztos vagyok, hogy mindig minden jobb lesz, de hogy hogyan, az sokszor nem teljesen egyértelmű.
Március 15-e leginkább Petőfi ünnepe. Azé a Petőfié, aki Petrovics vezetéknéven született, s akiről – az irodalomoktatás némileg humoros visszfényeként – az embernek (jobb napokon) a Nemzeti dal, a Szeptember végén és az Anyám tyúkja című versek jutnak talán a leggyakrabban az eszébe. És nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Hogy ennél több verset hallott-e valaki tőle, az az én gimnáziumi éveim során leginkább még azon múlt, hogy mivel foglalkozott a diák az órán, manapság meg talán azon, hogy miből doktorált a helyettesítő tanár, akit beküldtek az órára a szaktanár helyett.
Pedig Petőfi költészete ennél jóval gazdagabb. Erről meglehetős őszinteséggel tudok nyilatkozni, mert a tanulmányi versenyekkel teletűzdelt nyolcosztályos gimnáziumi évek egyik legszokatlanabb versenyén is részt vettem annó, ez pedig a Pest-Buda Petőfije névre hallgatott. A versenyt több évben is megrendezték, és kétszer legalább elindultunk rajta (csapatverseny volt). Ebben azért vagyok biztos, mert az első alkalommal nem nekem kellett Petőfi verseit megtanulnom, másodjára viszont már igen. Ez azt jelentette, hogy az akkori irodalmi szöveggyűjtemény anyagát is meghaladóan, felismerésre meg kellett tanulni nagyjából Petőfi összes versét. Ilyesmit nem szokott elfelejteni az ember… (egyébként lelkesen segítettek a többiek…volt miben!)
Ezt meglehetős nyűgnek éreztem, mert hát…először is, kinek van ennyi felesleges agysejtje, adta magát a kérdés, de ezen túl is, Petőfi után tanultuk Aranyt, és nekem Arany János költészete jobban tetszett, hát mit vegzálnak engem Petőfivel, akinek ráadásul még az özvegye is újra férjhez ment, ahelyett, hogy hűen őrizte volna az özvegyi fátyolt. Cringe, mondaná egy mai fiatal, de akkoriban csak cikinek gondoltam.
Nem sokat tudtam akkoriban még az életről…
A versek áttanulmányozása azután szolgált némi meglepetéssel. Kiderült, hogy Petőfi költészete sokkal színesebb, mint azt gondoltam volna, és kifejezetten megkedveltem többet is a kevésbé ismert versei közül.
Idén márciusban leginkább az érintett meg Petőfi költészetében, hogy valódi tehetség. Ő nem valakinek a valakije volt, nem vették a diplomáját, nem volt bebiztosítva a gyakornoki helye. Az ütemesen izzó sorok maguknak követelték ki a helyet a magyar irodalom lüktetésében. A legtisztább és legőszintébb út vezetett oda, hogy 177 év (!) elteltével is hiteles a Nemzeti dal, és fájóan szívbe markoló szerelmes vers a Szeptember végén.
Nem baj, ha tudunk ezzel vigasztalódni a percemberek és a másodpercnyi hitelességű hírek idejében, amikor már hamis lesz a szó, mire kimondjuk, mert azonnal változik az, amit a valóságnak hazudnak.
És végül, jöjjön két kevésbé ismert vers (vannak ennél jobbak, de illenek a mához):
OKATOOTÁIA
Van egy ország, úgy híják, hogy Okatootáia; Második szomszédja Kína, Az első Ausztrália.
És ez, hogy Ausztr(ál)iának Tőszomszédja, vajmi jó! Nem lopózhatik be hozzá A civilizáció.
Oh a tántoríthatatlan, A dicső Ausztr(ál)ia! Ő magát e gonosztól nem Hagyja elcsábítnia.
Ő, noha már Kína is kezd Mendegélni csendesen, Ő még most is, mint a szikla, Áll erősen egy helyen.
Áldd a a sorsot, áldd az istent, Okatootáia, Hogy Kínán is túl vagy még, hogy Szomszédod Ausztr(ál)ia;
Boldog ország! mert bár érzi A szükség sok nemeit: Legalább egy, és a fő, a Lelki-szükség nincsen itt.
Szerény állat itt a lélek, Nem kér szénát, abrakot; Mint szamár a gazt: zabálja A kalendáriomot.
Aminek következtében Nem nagy számmal lelhetők A költők, müvészek és más Kapa-kaszakerülők.
Az pedig, ki bolond fővel Erre szánja el magát, Csináltasson egy szép szekrényt S zárja bele… a fogát.
Minthogy ezen mesterségnél Fölösleges itt a fog; Harapnia nem leszen mit, Legfölebb csak nyelni fog.
Megvan itten az a szép is, Hogy különvált s nem vegyes A bagarja s a kutyabőr, A paraszt és a nemes.
Kutyabőr! ez itt a fő-fő, Becsben párja nincs neki, És ezért sok úri ember Saját testén viseli.
De habár rangjával kissé Nagyra van az úri rend, Nem mondhatni, hogy nem gondol A köznéppel odalent:
“Nyisd ki markod, mind a kettőt,” A paraszthoz ígyen szól, “Nyisd ki markod, jóbarátom, Nesze semmi, fogd meg jól.”
Azzal vagdalkoznak némely Nem t’om milyen emberek, Hogy ez országban nyilvános Épületek nincsenek.
Mit? Nyilvános épület nincs? Hát az akasztófa mi? S ezt bizony majd minden falu Határában láthatni.
Oh e nemzet büszke nemzet, Éppen erre tart sokat, S ebben talán fölül is múl Minden más országokat.
Virágozzál, dicső ország, Nagyratermett náció, S még soká ne háborgasson A civilizáció!
Pest, 1847. december
MEDDIG ALSZOL MÉG, HAZÁM?
Meddig alszol még, hazám? A kakas rég felkelt, Kukorékolása rég Hirdeté a reggelt.
Meddig alszol még, hazám? A nap is föllépett, Beözönlő sugara Nem boszantja képed?
Meddig alszol még, hazám? A veréb is fenn van, Telhetetlen bendejét Tömi asztagodban.
Meddig alszol még, hazám? A macska is fenn jár, S tejesköcsögöd körűl Kotnyeleskedik már.
Meddig alszol még, hazám? Kaszálód füvére Csaptak a bitang lovak, S legelnek széltére.
Meddig alszol még, hazám? Íme vincelléred Műveli, nem szőlődet, Hanem a pincédet.
Meddig alszol még, hazám? Szántanak szomszédid, S a magokéhoz oda- Szántják földed szélit.
Meddig alszol még, hazám, Még rád nem gyul a ház, Mindig, míg a félrevert Harang föl nem lármáz?
Meddig alszol még, hazám, Szép Magyarországom? Föl sem ébredsz már talán, Csak a másvilágon!
Koltó, 1847. október
*forrás mindkét versnél a Magyar Elektronikus Könyvtár
Kérjük, mert azt hisszük, kérni kell. A fa alá, a születésnapra, a vizsgára, a dugóban, a randira, a gyereknek is, a nagyinak, a számunkra legkedvesebbeknek, és mindazoknak, akik még figyelmünk és szívünk hatósugarába kerülnek.
Becsomagolva, masnival, illatosan, hiszen az ünnepnapokra az dukál. De kérjük sokszor pőrén is, természetesen, ahogy a sors adja. Csak jöjjön, csak jöjjön jókor, jöjjön, amikor már elepedünk érte, amikor biztosak vagyunk benne, hogy nélküle nincs tovább.
Mert mi tudjuk, mi mindig tudjuk, hogy mi a jó nekünk (meg a fa alá, a születésnapra, a vizsgára, a dugóban, a randira, a gyereknek meg a nagyinak aztán pláne, hogy a számunkra legkedvesebbekről ne is beszéljünk).
És mivel mi mindig tudjuk, hogy mi a jó nekünk, igen sokszor csodálkozunk rá (bár lehet, hogy csak szeretünk csodálkozni), hogy végül mi jön a nagyon várt, a sokat könyörgött helyett.
Amit szinte soha, de legalábbis nagyon ritkán teszünk, az a visszatekintés. Az ajándék elmaradására, hogy mi volt előtte és mi lett utána, hogy honnan és hová jutottunk nélküle. De közben kérünk megint – ez valami beépített, kikapcsolhatatlan funkció lehet –, mert bár nem az lett, amit mi elkerülhetetlennek hittünk, de mi megint tudjuk, mi megint jobban tudjuk, hogy mi kell nekünk.
Az sem zavar minket különösebben, hogy az élet a kéréseink nélkül is rendületlenül halad(ni látszik), amíg az irányt látszólag mi szabjuk meg, és a kellemetlen véletlenek csak korrigálnak. Hiszen alapvetően uraljuk a helyzetet, mindjárt elérjük minden vágyunkat (vagy majdnem), nincs itt semmi látnivaló, amíg az újabb váratlan fordulattól nem zokogunk a párnánkba vagy pláne nyilvános helyen, addig semmiképp.
Kérünk hát újra, és akkor sem látunk a szívünkkel, ha a kis herceg a tapétáról leugorva könyörög, hogy ne legyünk vakok az életre. Felfoghatatlan, hogy ne értsük a mindent is, hogy ne nekünk legyen igazunk. Az az egyetlen kis pont a végén – a halálunk – amiről nem tudunk semmit és ami jelen tudásunkkal valóban felfoghatatlan, az mindegy is, arra gyúrunk tudniillik, hogy örökké élünk. A tudatunkkal csak kivételes, ritka pillanatokban befogadható, hogy valójában esetleg mégse, erre az esetre tartogatjuk a majd gyorsan túlesünk rajta forgatókönyvet. Mi leszünk azok, akik fájdalom nélkül, egy pillanat alatt távozunk…hogy hova is?
Inkább kérünk valami újat, gyorsan, bármit csak ne kelljen erre gondolni.
Eközben a kegyelem velünk van minden pillanatban, leginkább akkor, amikor halálra sebez minket. Akkor már üvölt, a fülünkbe, közvetlenül mellettünk, hogy teljesen rossz irányba megyünk, ő mindent megpróbált, de nem tudott minket másképp terelgetni, most volt itt az ideje a lefékezésünknek, a kigáncsolásunknak, hogy visszaessünk néhány pályával odébb, különben még fájdalmasabb lesz, ahogy a kegyelem hozzánk simul.
Ha kérünk valamit karácsonyra, kérjünk kegyelmet. Úgyis adatik. De jelezhetjük, hogy készen állunk, hogy tudjuk, hogy mit tudunk és mit nem, hogy készen állunk a változásra. Néhány betűs szavak ezek, de ha belegondolunk, hogy mikor sikerült egy egészen picit is megváltoznunk, akkor talán nincs is jobb ajándék, mint a kegyelem, amit el tudunk fogadni. És ehhez is kérhetünk kegyelmet: hogy el tudjuk fogadni, amit kapunk.
Már két éve a senki földjén élek. Negyven felett az ember nem menő (nő), hanem relikvia. Már életben marad néhány agysejtje a hétvége után is, úgyhogy kevesebbet fogyaszt, nem mellesleg ráncosodik (a többség), fárad és egzisztenciális krízisből egzisztenciális krízisbe esik.
A versenyt lefújták, csak nem szólt nekünk senki. Nőként nem leszünk már mi a legszebbek, a legkívánatosabbak, ejtettek minket, nem számítunk. Köszönjük, kedves fiatalságkultusz, hogy most feltörlöd velünk a padlót.
Hogy a mostani ötvenes-hatvanas generáció ugyanígy vált irrelevánssá, az most válik világossá a számunkra. Amíg az ember azt hiszi, hogy mindent tud az életről, addig nem nagyon érdekli, hogy mit tudnak mások, sőt az sem igazán, hogy mások úgy egyébként léteznek. Boldoguljanak ahogy tudnak, jöjjenek képbe az összes aktuális szlenggel és trenddel. No nem azért, mert az valahogy megvédené őket a státuszvesztéstől, hanem mert amíg egy nyelvet beszélünk, addig könnyebb velük szót érteni. Az igazság pedig velünk, úgyhogy tegyék csak ők az erőfeszítéseket.
Aztán az ember elfúj két gyertyát a tortán (ha van egyáltalán torta és gyertya, de negyven gyertya az tuti nincsen), és hopp, megtörténik a varázslat, örökre kitörlik az életből, láthatatlan és hallhatatlan lesz, csak épp két l-lel, aprócska rendszerhiba, én az egy l-es verziót szerettem volna, tanár úr, kérem. De már késő.
Az ifjabb generáció átgörget minket, egy unalmas reel lettünk, hát mi izgalmasat tudnánk tíz másodpercben mutatni, ami megmondja a tutit? Nekünk köszönhető a klímaválság, a korrupt politikusok, és egyébként a fiatalságkultusz is, csak halkan mondom, csoda hát, hogy nem kérnek belőlünk?
De nehéz is lenne szót érteni velük, mert negyven fölött olyan dolgok is történnek, amik harminc alatt még nem, vagy ritkábban. Belefáradunk például a megfelelésbe. Abba, hogy nem lehetünk önmagunk. Megtörjük az átkát annak, hogy azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk, mert lehetőségünk se volt rá, hogy felfedezzük kik vagyunk, nem hogy megélhessük. Szeretünk és szeretnek minket, szakítunk és szakítanak velünk, családot alapítunk vagy egyedül maradunk, és hirtelen kiderül, hogy a tuti smink feldobásánál csak fontosabb készségek vannak (avagy mi mindent lehet egy kézzel megcsinálni, ha a másik kezedben egy csecsemőt tartasz).
Legkésőbb ekkor megérkeznek az életünkbe a tények. Hogy szeretnek vagy nem szeretnek, hogy házasodunk vagy válunk vagy titokban találkozunk, hogy mi van a gyerekkel, vagy velünk, ha gyerek nincs, és miután az ember már lemeztelenedve egyedül maradt önmaga valóságával, amikor azt hitte, hogy nincs tovább, akkor nem mindig tud és akar vetíteni, és mások is egyre kevésbé vevők rá.
A valóság lakik a láthatatlanság oldalán, ami egyre valósabbá és színesebbé válik majd, ez már most látszik. Mert eltagadhatatlan lesz a betegség, az öregség, az egyre gyorsabban és változatosabban arató halál, és erre kellenek majd a válaszok, nem arra, hogy mit kérünk karácsonyra.
És talán felsejlik az is, hogy hiába próbáljuk elkerülni, a szenvedés nem úszható meg. Talán mindenkinek van egy személyesen adatott kvótája, ami ránk fog hullani, bárhogy is menekülünk előle. Már rég felhúztuk a ruhát, amibe majd kényelmesen belefér, a testünk-lelkünk már hívja, hiszen készen vagyunk, csak mi nem tudjuk még, hogy ez az utolsó lépés, amit anélkül teszünk, hogy véglegesen megváltoznánk, de egyszer meg kell tenni, mert erre születtünk, nem arra, hogy fiatalok maradjunk.
Azt, hogy mire is születtünk, egyébként is egyre nagyobb homály fedi, az egyenlőségben minden csodásan elérhető, de nő a zaj, és ha soha nem hallottunk tiszta lelket énekelni, akkor nehezen fogjuk tudni megkülönböztetni az ócska károgást a lélek dalától.
De néha legalább már meghalljuk mások énekét. Ahogy eltagadhatatlanná válik, hogy egyesek talán néhány dolgot jobban látnak nálunk, már az ő szavuk lesz fontos, nem az influencereké, akikről csak azt tudjuk biztosan, hogy filterezett képet látunk róluk, miközben mi azt keressük, hogy hogyan lehetünk végre kendőzetlenül önmagunk.
Az idő múlik, kihull minden, mások által alánk tolt szék és a nehezedő körülmények megmutatják, hogy mi az, amit önerőből tudunk megtartani, vagy hova juthatunk vele, ha nem adatott semmilyen segítség.
Megtudhatjuk, hogy kik vagyunk, amikor mindent elveszítünk, és talán felsejlik már, hogy az élet sok szempontból egy erre való készülés. És mindent el fogunk veszíteni, mert mindenki csupasz önmagában távozott eddig – kétségtelen, hogy velünk is így lesz.
És a távozás pillanatában elkerülhetetlennek nem a halál fog tűnni, hanem az, hogy mennyire bátorítóan, mennyire támogatóan fogta a kezünket mindvégig, mennyire mutatta az összes szülinapi tortánk mellett, hogy merre kéne haladni és mit kéne gyakorolni, csak nem beszéli az ő nyelvét senki, nem látja senki, és ha tolmácsot küld az ég, mi nem halljuk meg.
De mindig küld, és ennek van egy könnyfakasztó szépsége, még akkor is, ha csak halálunk pillanatában sírunk majd emiatt.
Kaptam egy videót ajándékba. Nem is akármilyen videót. A cukiságot fogalmilag magában foglaló rövidfilmet: hóbagoly anyuka utaztatja a hátán három fiókáját. Gyönyörű volt, az anyuka szárnyalása a nézőt is flowélménnyel ajándékozza meg. Olyan szépség volt, amit még soha nem láttam életemben. Valószínűleg ezért volt az első gondolatom az, hogy ez nem valódi.
A mesterséges intelligencia is kiterjesztette a szárnyait, és itt csapdos felettünk. Kis kutatás kellett csak hozzá, hogy kiderüljön: tényleg.
Azon is eltöprengtem, úgy harmadik gondolatként, hogy vajon tényleg így néznek-e ki a kis hóbaglyok, és erre is egyértelmű volt a válasz: nem, kiskorukban szürkék. Ha így néznének ki, már az én gyerekkoromban is matricák tömegén meg Lutra albumok sokaságán jelentek volna meg.
Mit veszítünk leginkább ezzel a videóval?
Az időhöz való viszonyunk torzul még inkább.
Ha cuki bármilyen kisállatot akartunk látni, akkor régebben konkrét paramétereket kellett szerezni a cuki kisállatról és elzarándokolni ahhoz az egy kisállathoz. Aztán már le lehetett fotózni, majd később a mobiltelefonunkkal már bármit le lehetett fotózni és hamarosan tovább is lehetett küldeni.
Most már arra a cukiságra sem kell várni egy percet sem, ami sosem volt, és talán sosem lesz.
Megint itt van valami a kezünkben, amihez nem kell idő, és így még több időnk lesz…mire is?
Már nem tudjuk, hogy mennyi idő felfedezni egy sétánkon egy cuki kisállatot, majd végiggondolni, hogy ki örülne neki, ha elküldenénk egy róla készült fotót, végül pedig valóban el is küldenénk.
Az ideje ennek sem mérhető már, kifolyt a kezünkből, mekkorát nyertünk vele, miközben újabb elemét veszíti el az életünk, amiben tapasztaltuk az időt.
Nem tudunk róla sokat, jobban meg kellene becsülnünk, amink van.
Indiából kerültem az El Caminóra. Chennai-ban, a Szent Tamás-katedrális épületében van egy tábla, amin az a három katedrális látható, amelyik Jézus valamelyik apostolának a maradványaira épült. A legismertebb a Szent Péter-bazilika, ahol kétszer is jártam. Európában talán a legkevésbé ismert a chennai-i katedrális. A harmadik épület is komoly hírnévre tett szert, azonban 2024. októberéig nem jártam ott. Ez pedig a Szent Jakab maradványait rejtő katedrális Santiago de Compostelában.*
Női sors, hogy a huszonegyedik században még komoly online keresést kellett folytatnom, hogy amennyire ez egyáltalán az interneten lehetséges, meggyőződjek róla, hogy az El Camino egy kevésbé ismert útvonalán is biztonságban leszek egyedül nőként.
Nem az életközépi válság vitt az útra, nem is valamilyen hitbéli krízis. Egy laza, egyszerű nyaralást terveztem, ami alatt sokat mozoghatok, a természetben és csendben lehetek. Ehhez látszólag minden adott is volt. Az El Camino Inglés hivatalos távolsága 113 km, ami hat nap alatt kényelmesen lesétálható.
A teljesebb pihenés érdekében előre foglaltam szálláshelyeket szállodákban és panziókban, és kértem, hogy a bőröndömet is vigyék el egyik szálláshelyről a másikra. (Ha kedves olvasóm lesétált egy mezei hátizsákkal egy Caminót, és úgy érzi, hogy csaltam – nem vitatom és teljesen megértem az álláspontját. Nekem most ezek a paraméterek szolgálták az épülésemet és a töltődésemet.)
A Camino azonban nem hiába zarándoklat. Tervezhettem én alaposan, kellő előrelátással, egy zarándoklat mindig kér áldozatot a zarándoktól, és ez az esetemben is így történt. Ha nem olyanok a kiinduló körülmények, hogy egyértelmű legyen, hogy mi lesz az áldozat, majd úgy alakulnak a dolgok, hogy adódjon ilyen.
A bakancsom volt az egyik tétel a bőröndömben, amin gondolkodni se kellett indulás előtt. Idén vásároltam, megjártam benne a Himaláját, fel sem merült, hogy bármi gond adódhatna. Aztán a Camino második – legrövidebb – napján azon kaptam magam, hogy a bakancs iszonyatosan dörzsöli a bal lábszáramat. Próbáltam átfűzni, másképp sétálni, semmi sem segített. Nagy sebtapasz nem volt nálam, leragasztani se tudtam. Jobb híján papírzsebkendőket tömtem a bakancs és a zokni közé. Mire lesétáltam a (hivatalosan 13, valójában) kb. 18 kilométert Pontedeuméba, csak sántítani tudtam, percenként meg-megállva. A szubjektív érzetem az volt, hogy a bakancs már a csontomat dörzsöli, és egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha vércseppek szivárogtak volna belőlem.
Itt még a bakancsban (első nap)
Az előző nap megismert német apa és két lánya trió is aggódva nézett, amikor a zarándokok hagyományos étterméhez közeledtem, pedig igyekeztem összekapni magamat. A lábamat csak a szálláson mertem megnézni. A szobában is csak vonszoltam magam, nem tudtam rendesen rálépni, de szerencsére csak nagyon alaposan kidörzsölődött, más baj nem történt. Ugyanakkor az egyértelmű volt, hogy a bakancsba nem fogok tudni többet belebújni az ott töltött idő alatt. (Még most, másfél héttel később sem jött teljesen rendbe.) Egyetlen másik pár cipő volt nálam: sima edzőcipő, amit arra vesz az ember, hogy a városban intézze a napi ügyeit. Régebben túráztam ilyen cipőben, élénken emlékeztem, hogy 15 kilométerig nagyjából kényelmes, afölött azonban komolyan bizsereg már a talp. Előttem pedig (papíron) 20-24-24-16 kilométer hosszú napok álltak. Nem túl biztató, lássuk be.
A cipő ráadásul egyáltalán nem vízálló, ami Budapesten egy átlagos hétköznapon nem probléma, de Galíciában, ahova egyenesen az Atlanti-óceánról gördülnek be a felhők, és kivételes eset, ha valamelyik nap nem esik, már komolyabb a gond. Az előttem álló útvonalról is csak korlátozott információim voltak. Annyit tudtam, hogy nagyjából 30 kilométert kell erdei úton sétálni. Azt nem bántam, hogy átázott cipőben kell baktatni, de kicsúszni, lezuhanni nem szerettem volna.
Szerencsére a spanyol 18 fokban más akár egész nap átázott cipőben sétálni, mint itthon egy borongósabb őszi időben. Így aztán hiába esett délelőtt a harmadik és a negyedik napon is, a legutolsó napon pedig komolyabban, gond nélkül le tudtam sétálni a teljes távot.
A víz időnként konkrétan folyt a cipőmből, a gyerekeiket a pocsolyáktól féltő anyukák zokogva nézték volna a haladásomat, de vízhólyag és egyéb sérülés nélkül simán besétáltam Santiagóba. Volt egy-két sárosabb rész az erdei utakon, de kellő óvatossággal sikerült átvészelni őket. Kicsúszásról, pláne zuhanásról szó sem volt.
A legnedvesebb nap végül a Santiagóban töltött teljes napom, október 19-e lett. Aznap olyan komoly eső zúdult a városra, hogy a szállásról a katedrálishoz vezető kb. 15 perces út végére minden irányban folyt ki a cipőmből a víz, ami annyira átázott (egész nap megállás nélkül esett), hogy csak másnap, az alicantei átszállás közben száradt meg.
A túracipő Santiagóban, ahol nem sikerült megszáradnia (az eredeti színe halványsárga)
A távval is volt egy kis gond: végül 113 helyett 180 (!) kilométert sétáltam. Ami ebben örömteli, hogy minden sérülés, húzódás vagy fájdalom nélkül. Ami viszont kevésbé, hogy ha valaki nincsen jó formában, neki azért nagyon nem mindegy, hogy a távok pontosan vannak-e megadva, reális-e előre szállást foglalni az egész távra. A hivatalos útvonal: 16-13-20-24-24-16 km, ehhez képest mentem én 25-21-34-34-33-33 kilométert. (Az utolsó nap 33 kilométere az egész napos táv, amikor délután már Santiagóval ismerkedtem, de ott is inkább 20 km volt az a 16.)
És nem azért, mert eltévedtem. Online azt az információt találtam, hogy a 113 km-ben nincsen benne a városokon belül megtett táv, ami 3-5 km is lehet városonként. Átlevitálni meg nyilván senki nem fog, főleg, mert a városokban van a szállás.
A harmadik áldozat az étkezés volt. Kétszer jártam eddig Spanyolországban, abban a két évben éppen ettem húst, de rémlett, hogy az étlapok nagyjából úgy festettek, hogy húsok-halak-desszertek. Sejthető volt, hogy vegetáriánusként nem lesz egyszerű boldogulni. Az online keresés itt is a barátom lesz, gondoltam én, és örömmel olvastam, hogy semmi gond nem lesz, nagyon egyszerű a Caminón (az Inglésen is) vegetáriánusnak lenni. Csak azt felejtették el mondani, hogy a „nagyon egyszerű” azt jelenti, hogy magadnak veszed a reggelit, minden nap hideg ebédet fogsz enni, amit te veszel magadnak, és helyet kell hagyni az ételnek a csomagodban (vigyél külön dobozt is), vacsorára pedig a helyi szupermarketben vásárolható készételeket javasolnak, amit majd megmelegíthetsz a szálláshelyen lévő mikrosütőben. És ezért nem érdemes hotelbe menni, mert ott mikrosütő sem lesz. De ez nem volt sehol leírva, nem is olvastam, így aztán ráléptem az áldozathozatal útjára.
Az úton megismert egyik kedves útitársam, aki már lesétálta a Camino Francest, az ún. Francia-utat, megerősítette, hogy ott tényleg könnyű vegetáriánusként is boldogulni. Itt nem volt az.
Annyi helyzeti előnyöm volt, hogy a korábbi utakból leszűrtem néhány alapvetést. A spanyolok számára a reggeli nem főétkezés. Gyorsan bedobnak egy édes péksüteményt (amit itthon nem szoktam enni) vagy két szelet kenyeret némi sonkával és lehajtanak egy kávét, és rohannak is tovább. Mindezt legkorábban reggel kilenc körül.
Spanyolországban október második hetében 8:40 körül kelt fel a nap. Így aztán az a tervem, hogy majd korán kelek, reggelizek és reggel 9 körül már akár 3-5 kilométer is a lábamban lesz, és a laza húsz kilométer lesétálását követően ebéd után milyen jót ászanázok, pihenek és olvasgatok majd délután, azonnal romjaiba dőlt. A napi átlagom végül kereken 30 kilométer lett.
Egyetlen egyszer sikerült egyáltalán reggel 9 előtt elindulni, akkor is csak azért, mert a szállás távolabb volt az úttól, és taxival vittek oda-vissza, és a szálloda egészen kivételesen reggel 7-től adott reggelit.
A nívósabb szállásokon is leginkább csak kenyér, vaj és szeletelt, feldolgozott sajt szerepelt a kínálatban vegetáriánusok számára, esetleg tojás. Mindössze két helyen volt friss zöldség és gyümölcs is, a legszerényebb reggelinél pedig egyszerűen kiporciózták a két szelet pirítóst a konzerv paradicsomfeltéttel (folyékony paradicsomszósz, amit olívaolajjal együtt kell a pirítósra kenni), és jó étvágyat, repeta nem volt. Mindezt szerencsére a legrövidebb nap hajnalán, ami így is 21 km volt.
A szupermarketek 9, fél tíz körül nyitnak ki, már ha vannak egyáltalán az adott kisvárosban, és nem mondjuk 5 kilométerrel arrébb, a város szélén (és persze nem azon a szélén, ahol a Camino vezet).
A reggeli még hagyján, bár a sajtos kenyérnél táplálóbb étket is el tudok képzelni egy 30 km-es túra előtt, de a főétkezések bizonyultak az igazi tortúrának. Galícia kisvárosaiban a vegetáriánus, mint életforma, egyszerűen nem létezik. A legtöbb helyen két „vegetáriánus” étel volt az étlapon: a tortilla española (krumplis, hagymás omlett – kizárólag önmagában) és a patatas fritas (sült krumpli).
A negyedik napon már nagyjából húsz (!) tojást fogyasztottam el, és a szervezetem is jelezte, hogy betelt, kész, nem tud elviselni több tojást. Itthon kb. kéthetente eszem egy tojást, néha ennél is kevesebbet.
Szeretném azt írni, hogy volt megoldás, de az igazság az, hogy a megoldás az volt, hogy kész voltam meghozni azt az áldozatot, hogy sült krumplit ettem kenyérrel és tojással az úton, és hálát adtam, hogy ha egy vegán pizzát vagy burgert is az utamba sodort a sors. Pedig az első naptól előre gugliztam a városokat és az étkezési lehetőségeket. Néhány szót tudok csak spanyolul, de az étlapokat Santiagóban már fejből tudtam fordítani. Polip így és úgy elkészítve, csirke vagy oldalas, a tenger gyümölcsei, halfajták…vega létemre van minden húsfajta a kisujjamban, mert létkérdés volt, hogy felmérjem, hogy spárgát rendelek vagy tonhalat.
A szállásokon hűtő nem volt (mikró pláne), így bár tudtam némi zöldséget és gyümölcsöt venni a szupermarketekben, azok többségét aznap el is kellett fogyasztani. További nehezítő körülmény volt, hogy a hosszabb távok miatt jellemzően délután 4-5 körül értem a városokba, vásárolni csak vacsora előtt vagy után, érdemben enni pedig olyan este tíz körül lehetett. A spanyolok ugyanis a forróság miatt este 8 előtt nem vacsoráznak, nincs is nyitva semmi, összetettem a két kezemet, ha egy hely már fél nyolckor kinyitott. Galíciában októberben ugyan már nincsen forróság, de ez nem ok arra, hogy a spanyol nép feladja a sziesztát. Kisvárosa válogatta, hogy a szupermarket bezárt-e a szieszta idejére, de ahogy a 24 kilométerek 30-ra nyúltak a valóságban, az út pedig annyira a semmi közepén vezetett, hogy szupermarket sem volt, és taxizni kellett a szállásra, a nyitvatartás elméleti problémává sikkadt.
Utólag is nehéz eldönteni, hogy mi volt a negatív csúcspont. Minden szálláshelynek és minden étteremben és bárban jeleztem, hogy vegetáriánus vagyok. Ehhez képest kaptam sonkatálat reggelire, ebédre olyan sajtos szendvicset, aminek az aljára ragadt egy szelet sonka, hat-hét szelet satnya zöldséget grillezve vacsorára (sült krumplival, a túlélés érdekében). A kedvencem talán a santiagói szálloda volt, ahol becsekkoláskor a (férfi) recepciós jelezte, hogy „ismerik a preferenciáimat”. Mindezt olyan hangsúllyal és kacsintással, mintha minimum húsz táncosfiút rendeltem volna a szobámba. Aztán elárulta, hogy ha a reggelinél mondom, hogy vegetáriánus vagyok, lesznek opcióim. Be is indult a fantáziám: zöldséges omlett, igazi sajt, vajon mi várhat rám? Másnap jött a feketeleves a kizárólag spanyolul beszélő pincérnő személyében, aki – amikor az instrukcióknak megfelelően ékes spanyolsággal közöltem vele, hogy „vegetariana” (ejtsd: vehetáriána) vagyok –, úgy nézett rám, mintha nőtt volna egy második fejem (ezt addigra már megszoktam, Spanyolországban a vegetáriánus és az őrült nagyjából ugyanazt jelentik), majd elkezdett – váratlanul és döbbenetes módon – ivásról és tejről beszélni. Mivel keveset értek spanyolul, a beber (inni) és a leche (tej) szavakat szinte kristálytisztán ki tudtam venni a szövegből. Gyorsan közöltem vele, hogy laktózt nem fogyasztok, mire – vegetáriánus opcióként – kaptam 2 deci laktózmentes tejet. Csak úgy, magában. Egyébként hálás voltam érte, mert hűtő híján tejet végképp nem ittam, pedig naponta szoktam.
A kicsekkolás sem ment simán. Olyan korán ment a gépem, hogy a reggelihez még ki sem nyitott a konyha. A reggeli viszont ki volt fizetve, már sejtettem, hogy a reptéren is sonkás szendvicsek sora vár rám, esetleg egy tortillával, így gondoltam megtudakolom, hogy kaphatok-e csomagolt reggelit. Hát persze, hogyne. Ekkor bevallottam, hogy van ez a kis bibi velem, hogy vegetáriánus vagyok. Hát, akkor…vizet tudnak adni. Esetleg zumót (narancslevet). A reptér húsz percre van a szállástól, nappal, dugóban. Értem hajnali 6:55-re jött a taxi. Megbeszéltük, hogy a víz és a narancslé talán felesleges, mert az életben nem jutok át velük a biztonsági ellenőrzésen. Megkérdeztem, hogy talán, esetleg kaphatok-e sajtos szendvicset. Két szép, vastag szelet kenyeret sajttal, Spanyolországban ugyanis ennyiből áll a sajtos szendvics. És a válasz az volt, hogy nem! A szendvicsbe jamónt kell tenni, ha nincsen sonka, nincsen szendvics. Bárcsak viccelnék, de megtörtént. Végül két almát és egy mandarint kaptam. Reggelire.
A reptéren egyetlen szelet büdös, romlottságba hajló tortillát tudtam venni (a legrosszabb, amit az egész úton ettem), majd újabb hosszas keresés után megtaláltam az egyetlen sajtos szendvicset (salátával és paradicsomszeletekkel, hurrá). Három éve szinte minden nap főzök otthon. Nem volt evidens, hogy egy reggel hatkor kezdődő, átszállás után este 6-kor hazaérős nap végén boltba fogok rohanni és vacsorát készíteni, de vállaltam, hogy átesek a fáradtságtól a saját lábamon, és felszórom a konyhát a hozzávalókkal: nekiálltam főzni.
Ezeket adtam én az útnak.
És amit az út adott:
Védelmet. Aki gyakrabban jár elvonulásokra, az tudja, hogy vannak védettebb helyek. A Camino is ilyen. Hogy mennyire, az számomra a leghosszabb napon derült ki. Hegyi kis falvakban mentem egyedül. Túrabotom nem volt (a sajátom nem fért be a bőröndbe, gondoltam elleszek nélküle), addig nem is volt rá szükség. Aznap elég későn indultam, mivel nem működött a szállodai szobám zárja, és a személyzetnek fel kellett törnie az ajtót, hogy kicsekkolhassak. Így aztán csak két német hölggyel találkoztam még az első kilométeren, utána egy jó órán át senkivel. Az út egyre feljebb és magasabbra vezetett, a falvak között erdős részeken jártam. Majd közeledett egy újabb falu, hangos és izgatott kutyaugatással. Egyértelmű volt, hogy nem egy kutya ugat, itt nem várnak. Több kutya van, kalamajka van, másfele kéne menni. De persze nem volt más út, itt különösen nem, ráadásul a kutyák remek szaglása miatt az is biztos volt, hogy ők sokkal régebben tudják, hogy én jövök, mint én azt, hogy itt nehéz lesz átjutni.
Ha nem a saját szememmel látom a jelenetet aztán, talán nem is hiszem el. Három kutya ugatott torkaszakadtából, olyan ricsajt csapva, mintha legalább nyolc-tíz megvadult, csaholó eb várt volna. A háromból egy kutya volt kóbor, gazda nélkül, az erdőből jött. Közepes magasságú és súlyú, de pont az a kategória, aki már elég félelmetes. Természetellenesen és élénken érdeklődött irántam, és nagyon szeretett volna a Caminón sétáló zarándokok nyomába eredni. A másik két kutya a kerítés mögött volt, igazi őrkutyák, négy lábon állva is majdnem egy embert tettek ki.
A kóbor kutya nagyon szeretett volna elsétálni a kerítés mellett, de a két kutya a kerítés mögött nem engedte. Semmi logika nem volt abban, ami történt. A kóbor kutyának tudnia kellett, hogy a másik két eb a kerítés mögött van, nem juthatnak ki, nem kell tőlük tartani – de mégis tartott és nem mert elmenni mellettük. A két kutya vadul ugatott, és az ugatásával visszatartotta a harmadikat, még hosszú percekkel azután is, hogy elhaladtam mellettük.
A gyűrűk ura villant be, és Gandalf, ahogy azt kiáltja, hogy thou shall not pass (itt úgyse jössz át). És a kutya nem is jött. Még percekig egy eukaliptusz erdő mellett haladtam, de ahogy vastagabb ágú fák mellé értem, az első dolgom volt felvenni egy botot a földről, hogy legalább némi védelmem legyen a vadon kóborló állatokkal szemben. Aztán persze nem volt rá szükség, de bevittem magammal a katedrális elé, biztos, ami biztos.
A hatnapos zarándoklat annak ellenére volt végül egészen természetközeli, hogy a 180 kilométerből legalább 100-at burkolt úton haladtam. Ha napi 6-8 órát a szabadban sétálsz, az egész másfajta feltöltődést és mozgást jelent, mint bármilyen más pihenés.
A nem létező spanyol nyelvtudásomat is volt alkalmam gyakorolni; a gyógyszertárban, ahol extra nagy méretű sebtapaszt kellett vennem, ugyanis senki nem beszélt angolul, de erre számítottam is. Ezért előre kiszótáraztam online, hogy mi történt velem, betanultam a kiejtést, és még kenőcsöt is kaptam a sebre. Majd a kedves gyógyszerész búcsúzáskor tökéletes angolsággal közölte, hogy „I’m sorry I don’t speak English.”. Ilyenkor azért nehéz eldönteni, hogy mit gondoljon az ember, mindenesetre egyre több spanyol kiejtési és nyelvtani szabállyal jöttem tisztába. Már meg tudtam kérdezni, hogy hol van a mosdó, és az éttermi szókincsem a négy-ötszörösére dagadt. Sajnos a rendelkezésre álló vegetáriánus ételek száma nem a szókincsemmel arányosan növekedett.
Ahogy teltek a napok, egyértelművé vált, hogy a spanyolok nagyon értékelik, hogy ha az ember csak pár szót beszél az anyanyelvükön (ha nem is gallego nyelven, de legalább spanyolul). Így aztán én is egyre többször nyitottam spanyol nyelvű mondattal, aztán félig angolul, félig spanyolul, de mindig lazán és mosolyogva oldódtak meg a helyzetek. A spanyol fél is bátrabban kommunikált angolul, én meg az esélytelenek bátorságával spanyolul (összesen ha 150 szót ismerek, ilyen szinten nincs mitől félni).
Az úton még a legutolsó napon is kívántak nekem Buen Caminót, és minden sofőr, minden szembejövő visszaintegetett (a nagyobb városokon kívül), sőt, a többség előre integetett nekem és a többi zarándoknak.
Spanyolországban a turizmus igazán húzóágazat, így a sok zarándok a vidék megélhetését is jelenti. Elemi érdekük, hogy vigyázzanak ránk és kedvező benyomásokat szerezzünk az úton, még akkor is, ha a 113 (vagy épp 180) kilométert mindenkinek magának kell lesétálnia.
A legkedvesebb találkozásaim véletlenül adódtak. Rögtön az első napon, Neda városában nem adtak ebédet az egyetlen nyitva tartó étteremben. Vasárnap volt, a spanyoloknál ez boltzárat jelent. Az út menti kávézók és bárok szinte mind zárva voltak, ez a nagyobb étterem azonban nyitva állt. Több asztalnál még ültek is zarándokok, volt is szabad asztal, de amikor bementem és vegetáriánus ételt kértem, a pincér türelemre intett. Úgy 5 perc elteltével leroskadtam az üres asztalnál az egyik székre (azért mégis kb. 16 km-t gyalogoltam ekkorra a rekkenő hőségben, és aznap kivételesen nem is esett). A pincér azonnal odarohant és közölte, hogy álljak fel, nem ülhetek le. A szíves vendéglátásból itt lett elegem, a Google Maps szerint még volt rá remény, hogy egy döneres és egy pizzázó esetleg nyitva van, továbbsétáltam. Döneres helyre alapból nem ülnék be, hiszen ott nyesegetik helyben a húst, egy vegetáriánus embernek ez nem különösebben kedvcsináló, viszont volt vega falafel menüjük, nem volt vesztenivalóm. A hely üres volt és hamar kiderült, hogy a pincér indiai.
Teljesen leesett az álla, hogy besétál a Caminón egy magyar lány, aki járt Indiában és otthon érezte ott magát, aki tudja, hogy a jóga nem az ászanákról szól, és aki érti mit mond, amikor arról számol be, hogy Európában kiüresedettek belül az emberek, és nagyon-nagyon kétségbeesettek. Együtt idéztük fel a zajos indiai utcákat, ahol mindig tülköl valaki, de a szívekben nagyobb béke honol, mint ezen a kontinensen. Talán mégis tudta az a másik pincér az étteremben, hogy mit csinál, amikor nem engedett leülni… A szürrealizmust fokozta, hogy egy kedves ukrán anyuka segített taxit hívni (egy szomszédos városban volt a szállásom). A taxis ugyan beszélt angolul, de azt nem értette, hogyan kerültem a döneres helyre, de az anyuka remekül eligazította. Így ebédeltem egy spanyol döneresnél indiai pincérrel, ahol az elvitelre rendelő ukrán család segített a szállásra keverednem.
Vacsorát sem volt egyszerűbb találni. A szomszédos kisvárosban ráadásul minden zárva volt, amit a Google Maps nyitva tartó helyként jelölt meg. Végül egy olyan hamburgereshez ültem be, ahova itthon soha: minden túl műanyagnak és mesterkéltnek tűnt, de aztán a kedves kolumbiai pincér olyan odafigyeléssel segített rendelni, hogy az a teljesen hétköznapi vegaburgert is lakomává változtatta.
Két nappal később egy kubai recepcióssal is találkoztam, aki főleg az iránt érdeklődött, hogy van-e Magyarországon munka. Spanyolországban még mindig égető kérdés a munkanélküliség, ezt le sem lehetne tagadni.
Santiagóba érve éreztem csak igazán, hogy milyen remek döntés volt a Camino Inglést választani a Francia-út utolsó szakasza helyett. Tömegével érkeztek onnan az emberek, egész osztályok, egyszerre húsz-harminc ember üvöltve, tombolva özönlött be a térre, mintha valami népünnepélyen lennének. És így megy ez az utolsó száz kilométeren. Szó sincs formális csendről vagy elmélyülésről, jelenleg nagyjából örülhet az ember, hogy ha hívja a természet, akkor nem egy komplett osztályt talál a kinézett bokor mögött.
A katedrális felekezettől függetlenül szent helynek bizonyult, ugyanakkor nehéz amellett elmenni, hogy szinte rendeltetését vesztette. Az odaérkezők mobiloznak, hangosan mesélik az élményeiket – akkor is, ha nem közvetlenül a zarándoklatról lépnek be. A másfél nap alatt ha három embert láttam elmélyülni vagy imádkozni. Összesen. Ennek ellenpontjaként szinte rockkoncerten éreztem magam, amikor az ún. zarándokok miséjén a botafumeiróval tömjént lengettek az emberek feje felett. Tömegek emelték fel a telefonjukat, videóztak, sosem élték meg a pillanatot, hogy aztán lendületből a Facebookra posztolják (vagy akár a komplett szentmisét), miközben sorba álltunk, hogy lássuk az apostol maradványait és megölelhessük a szobrát.
A csend pedig nem csak a katedrálisban mutatta meg magát látványosan. Több napon is szinte összeért az ég és a föld a zarándok lába előtt, a semmiben haladtam a sehova felé és minden mozdulat önmagába fordulva ért véget, mielőtt elkezdődhetett volna, ahogy mozdultak a tagjaim.
* Azt már most tudom, hogy jövőre Izmirbe megyek, Santiagóban ugyanis némileg döbbenten láttam, hogy ők egy negyedik hasonló templomot is számon tartanak, amit János apostolnak szenteltek. (Ugyanakkor az apostol maradványai nem találhatóak ott, úgyhogy a santiagói gondolatmenet valami máson alapulhat.)
A természet temploma – kétszáz éves magnólia fa Narón határában. Ülj le alá, máshol nem lesz ilyen lehetőséged
Teljes egésznek látszunk az emberi testben. Olyan szép szimmetrikus ez a megjelenés (ha megadatik a lét ép testben): a két lábon álló törzs, az oldalunkra simuló karok, hogy aztán beérjük egy fejjel és egy orral, de két füllel, a belső szerveink szimmetriáját nem is említve. Az esztétika el is éri célját: hiszünk a szemünknek és fékezhetetlen lendülettel esünk szerelembe tér és idő sajátos konstrukciójával, ami másképp nem is festhetne szerintünk. Ufók talán vannak, de még mindig várjuk a végleges bizonyítékokat, addig pedig ők lehetnek kicsik, zöldek és furcsák, hiszen a lényeg az, hogy idegenek, és ha nem idegenkednénk tőlük, akkor talán ismerősök lennének, és kicsit megbillenne a köréjük szőtt összes mítosz és felfogás.
Vizslatjuk és építjük hát ezt a testet, sokszor alig tudunk betelni vele. Tisztítjuk, kényeztetjük és ruházzuk, mozgatjuk és próbálgatjuk az erejét. Végtelen időt és összegeket költünk rá, és oly kevesek elégedettek mégis azzal, amivel ilyen elemi a kötődésük.
Nehéz máshova pillantani.
Noha ugyanebben a testben véglegesen és megmásíthatatlanul félbevágottak is vagyunk. Át vagyunk hasítva tetőtől talpig. Ezt nehezebb észrevenni, és nem a tükörben látjuk meg, bár a félbehasított belső felületünk folyamatosan súrlódik térben és időben.
Akkor ismerjük fel, hogy ez a felület létezik, amikor az eszméletlenség pillanatáig nyom bele bennünket a fájdalomba az élet – akkor nem lehet eltagadni, hogy ez is létezik. De általában nem ezt a puha, képlékeny arcunkat fordítjuk a tér és az idő felé. A szilárd belsőnkre építünk, ami jobbra is, balra is, felfelé és lefelé is, már minden irányban be van kötve, ami mindig tudja merre jár és hány óra van. Ez a részünk már azonos anyagból van mindennel, ami körülveszi.
Aztán néha teszünk egy rossz mozdulatot, és hirtelen a nyers, sajgó rész mutatkozik meg, ami még formálható. Ömlik a vérünk, fakad a könnyünk, a földre zuhanunk és nem tudunk felállni. A nyers, sajgó rész ekkor minden irányban akadályba ütközik. Lemetszi a tér, csiszolja az idő, lüktetések és villanások haladnak át rajta, hogy még az anyaga se emlékeztessen soha arra, hogy milyen volt a mozdulat előtt.
Csak rajtunk múlik, hogy mennyi időt töltünk itt esetenként, hogy mennyire értjük, hogy mit üzen a két tanító. Ha lendületből nekik szaladunk, ha ököllel verjük őket, ha rájuk ordítunk, ha újra és újra beleugrunk a bénító fájdalomba, akkor menetrendszerűen érkeznek az üzenetek, és minden egyes sejtünk érezni fogja őket, ami nem beszéli a tanítók nyelvét.
Ha egy kis szeletét felfogjuk annak, hogy mi történik, ha tudunk kíváncsisággal és alázattal a tanítóink felé fordulni, akkor tehetünk kötést sebeinkre, akkor pihenhetünk meg az újabb óhatatlan rossz mozdulat előtt. Akkor gyógyul a félbevágott én, ahogy tágul körülötte az idő és a tér. Ahogy megérti, hogy mi az üzenet, ahogy belesimul és leomlanak az akadályok.
Ez az élet(ünk). Felismerni, hogy mit tudunk már, és mit nem tudunk még a két főnökünkről, akik nem kérnek semmilyen imádatot és rajongást, akik mégis annyira egyértelműen vannak a test számára, hogy dimenzióvá nemesítettük őket, mert nem lehet nem észrevenni a létezésüket.
És ha már sejtjük, hogy mekkora a tudás, amivel elindultunk, akkor ne feledjük, hogy előbb tanulunk, ha nem fordítjuk el a félbevágott felünket. Menekülhetünk a már szilárd részünket pajzsként magunk elé tartva, de amíg nem értjük, hogy mi történik, rétegenként és mázanként porlanak le rólunk, hogy már sose találjuk meg őket, mert amit nem tudunk a térről és az időről, azt kell megtanulnunk, és nem mást. És úgy születünk, hogy a lehető legjobban akarjuk csinálni.
Persze nem félbe vagyunk vágva, hanem mindenfelé. Vágások és sebek borítanak minket, mindenkit egyéni mintázatban és mélységben, hiszen mindenfelé lehet csapódni, amíg nem tudja az ember, hogy hol van. Amíg el kell érnünk valahova, addig vannak irányok és haladási sebesség.
Egyedül mi tudjuk, hogy mennyire ismerjük a két főnökünket, akiket általában összefoglaló néven életnek becézünk, hogy ne kelljen szembesülni vele, hogy mitől rettegünk ennyire. De önmagunk vagyunk az egyetlenek, akiket nem tudunk becsapni azzal kapcsolatban is, hogy mennyire félünk a haláltól. Így aztán mégis tudjuk, hogy merre kell menni, amíg mennünk kell – de ha mi nem tudnánk, a főnökök tudják. Ők vannak itt mindenhol körülöttünk és bennünk, épp csak mi nem ismerjük őket. Végső soron nem tudunk hova bújni – mögéjük mégsem lehet –, így aztán idővel lehullik minden álcánk, semmivé válik minden védőbástyánk, akármiből is építettük, ami különbözik tőlük. Egyedül ők védenek meg, és csak akkor, ha semmit nem akarunk tőlük.
Csak addig lepődünk meg bármin és olyan mértékben, amíg nem látjuk félbevágva magunkat a díszletben szédelegve, felcicomázva, külsőnket ékesítve és elménket csiszolva, ahogy mindennél erősebben vonz magához az, amiről mi tudni sem akarunk. Nem tudunk másképp választani, mint annak alapján, amit eddig a pillanatig tudunk és értünk. Minden egyes nap minden egyes percében választunk, egészen addig, amíg a főnökök nem választanak minket.
Kimentem sétálni ma az esőben. Délelőtt is, amikor épp csak csepegett. Nem vagyunk egyformák. Fiatalok és idősek is jártak kint esernyővel, hogy a szinte alig szemerkélő, a testüket a tágas térben majdhogynem kikerülő esőcseppeket is felfogják. Mások, köztük én is, renitensen mindenfajta védőfelszerelés nélkül rohangáltunk, bevállalva, hogy esetleg lesz miből megszáradni majd otthon.
Beszél a föld, biztos halljátok ti is. A végtelen aszály a föld nedvesség utáni sikolyát széthúzta a végtelenbe, s a magas, vékony hangon kezdődő kétségbeesett panasz a hetek, lassan hónapok alatt itt hullámzott a fejünk felett, egyre halkabban, de egyre fájdalmasabban, annyira metszővé módosulva, hogy vagyonokat fizettem volna egy olyan fülhallgatóért, ami elnyomja ezt a segélykiáltást.
Ha hallottátok a sikolyt, akkor biztosan érzitek azt is, hogy mi történik most. A föld úgy nyúlik el alattunk, mint a túlpörgött ember, aki már annyira kikészült, hogy az önnön fáradtsága miatt nem tud pihenni, és csak megadóan viseli, ahogy elönti a normálistól persze megint csak vaskosan eltérő ár, mert túl fáradt bármi máshoz.
A sikítás legalább abbamaradt, de inkább valami pavlovi reflex révén, mint az elmúlt hónapok tikkasztó sivárságához képest most érkező cseppnyi folyadék okán, bármennyire nincs semmi köze a szakadó esőnek semmilyen korábbi napi átlaghoz.
Ami a billentyűzethez hívott, az mégsem a fejre állt időjárásunk (hadd jógázzon néha ő is), vagy a lassan csodaként várt eső érkezése, hanem az a mindennél valóságosabb szépség, ami ma minden pillanatban elém furakodott.
Nem mi uraljuk őt – őt nem, persze semmit sem, de róla még csak nem is hisszük – és ezért szerencsére mindenhol ott tud lenni. Megkapaszkodik a házak falában, rátekeredik a fák törzsére, a buszok tetejéről integet nekünk. Megölel, amikor elkésünk, és megszorítja a kezünket, amikor korábban érkezünk. Hátrasimítja a hajunkat a szélben, hogy azután megcsillanjon a fényben, amikor az ég felé pillantunk. Belénk költözött, és belülről is furakodik, átitatja a ruháinkat, a leváló cipőtalpunk és a cipőnk közötti térben is ő van.
Elszorítja a szívünket, amikor más nem segít rajtunk, megsebez, kivéreztet minket, amikor nincsen más út. Ilyenkor végképp nem látjuk őt, pedig ekkor a legszebb, amikor rendkívüli eszközökhöz kell nyúlnia, amikor bántania kell, miközben tudja, hogy talán soha, vagy csak évek múlva fogjuk megérteni, hogy miért törölte fel velünk a padlót a „szenvedés”.
Őt találjuk a régi levelek között a padlásban, ő bújik meg a felreppenő galambok szárnyai között, ő árad az emberi ürülékből, ami nyomorúságunk jeleként olvadozik az utcán, hogy elárassza érzékeinket a szivárvány ragyogásával és elkísérjen az álmainkban.
Árad, csorog, néha el-elrejtőzik, hogy máshol bukkanjon fel, a fejünk fölött repked és a zsebünkhöz tapad, ordít és veszekedik, basszus és koloratúrszoprán egyszerre, szétrepeszti a fejünket, hogy azután ő lehessen a borogatás a homlokunkon is.
Nem ismerjük fel, mert ő nem ismeri az időt. Bármikor bárhova vissza tudna vinni bennünket, de számára nincsen értelme, hiszen most is most van, és most minden lehetséges. Mi az időben keressük, helyekhez kötjük, szétverjük egymást a tökéletes szelfiért, hogy mások elhiggyék, hogy élőben láttuk a Tower Bridge-et, és mi állunk a pisai ferde torony alatt. Gyönyörűségesnek érezzük, amikor az elvárásaink szerint alakulnak a dolgok, és fájóan mocskosnak, amikor úgy hisszük, hogy cserben hagy, az alvilág sziszegése és az angyalok kórusa keveredik bennünk örökkön örökké. Kifeszítjük gondolatban a tér és az idő közé, sebészi pontossággal vizsgáljuk a teljességét, hogy a korlátozott dimenziós gondolkodásunkkal megismerhessük.
A végtelenségig szórakoztatjuk magunkat, a végtelent próbálva megfejteni; mindig lesz nagyobb nagyító és még kisebb elem, és mi csak írjuk és rendezzük a filmet, aminek minden eleme ugyanaz, csak saját kényünkre és kedvünkre rendezi magát más alakokba.
Segítségért kiabál, hörög és ránk mordul, visít, vérzik és amikor ezek mind csődöt mondanak, elénk tárja az emberi elmével elképzelhető legnagyobb gyönyört, de mi még akkor is hajtjuk magunkat tovább, nem érezzük az érintését, ahogy görcsösen kapaszkodunk a térbe és időbe, hogy ott van ő is, és elkapna, ha elengednénk.
…
Lassan sétál, nem-látó szemekkel, mert mindent beborít a csoda, és akárhová néz ugyanazt látja.
Valami mindig a zsebünkben van. Nem a fizikailag megfogható zsebünkben, hiszen nekünk, nőknek, sokszor zsebünk sincsen. Abban a lelki zsebünkben, amiben egész lényünket és sorsunkat cipeljük.
Amikor nem csinálunk semmit, akkor könnyebb észrevenni, hogy van zsebünk, és hogy mit tartunk benne, bár alapvetően mind ugyanazt. A pontot.
A pont az, amiről végképp nem beszélünk. A földi életünknek a vége, amit a halálunkkal óhatatlanul kiteszünk, lezárva az itteni pályafutásunkat. És mindannyiunk zsebében, mindig ott van.
Életünk jó részét azzal töltjük, hogy tagadjuk a lelki zsebünk létezését – pláne a pontét. Mindent megteszünk, hogy eszünkbe se jusson. Minden percben csinálunk valamit, nem merünk magunkkal lenni, messziről kerülünk mindent és mindenkit, aki finoman vezetve felhívná a figyelmünket, hogy a pont amúgy ott van, két kezünkkel tartjuk a fejünk fölött, és amúgy sokszor tud pici is lenni, de ha nem foglalkozunk vele, akkor kigömbölyödik, meghízik és kiesik az egészséges BMI tartományból, és azért érezzük azt, hogy lassan már agyonnyom minket, mert ha tagadjuk a létezését, akkor tagadjuk a súlyát is, ami a mi tagadásunktól függetlenül valós, és ahogy érezzük is a különböző síkokon eldeformálódott és minket is egyre jobban megsebző életünkben.
Ha tudjuk, hogy visszük a pontot, akkor a pont visz minket, oda és addig, amíg szükséges, hogy eljussunk. Elvisz a számunkra fontos emberekhez, akik azok az emberek lesznek, akik számára mi is fontosak vagyunk.
Ha tudjuk, hogy létezik a pont, akkor látjuk, hogy pont van a kérdőjelben és a felkiáltójelben is, de értjük azt is, hogy a végén csak a pont marad, akármelyik jellel is kommunikáltunk egész életünkben.
A pont nem kikerülhető, nem becserélhető vagy eldobható. Minél messzebbre távolodunk tőle, annál közelebb kerülünk hozzá. Kisebb pontért nagyobbat kapunk, és minden elhajított pont bumerángként száll vissza hozzánk, az általunk megadott sebességgel.
A pont szériatartozék, velünk születik, sőt, velünk jön létre a magzati korban. Bajban is lennénk, ha nem így lenne. Ha nem lenne pontunk, hol találnánk meg innen a kiutat? Bejártuk a Földet, nincsen a Mount Everest tetején, az Antarktiszon, a Mariana-árokban, és talán azért sincs, mert mekkora sor lenne már, sose jutnánk ki. Így itt van mindenkinél, súlya kiszakítja a lelki zsebünket, elszabadult flippergolyóként rombol bennünk, hogy észrevegyük, létezik ő is, és mi megsértődünk, hogy ilyen remek teremtmények, mint mi, a pusztulásunkkal kell, hogy foglalkozzunk, betegnek és öregnek érezzük magunkat, amikor másképp már nem tudja magára felhívni a figyelmet, pedig csak azt szeretné, hogy megismerjük – igazán. Erre hív el minket, ezért súrlódik oly lágyan kezdetben, ezért simogat és ringat. Arról nem ő tehet, hogy mennyire fáj a simogatás, ha már lemarta a bőrünket, és hogy teljes tébolynak érezzük a ringatást, ha már szétrázta az idegrendszerünket.
Hogy a betegség és öregség más jelentéssel is bírhat, mint amit mi adtunk nekik, eszünkbe sem jut. Az élet maga sem megismerhető egyetlen ember által, hirdeti minden (a halált meg ugye végképp ki akarja megismerni). A világ bonyolult és befogadhatatlan, mindenhez tanulni kell, meg papír, meg hierarchia meg mesterek, és mi megesszük reggelire, ebédre és vacsorára ugyanezt a maszlagot, próbáljuk lenyelni a pontot is, de az a torkunkon akad, ekkor már bármit megtenne, hogy figyeljünk rá. Bármit megtenne, hogy figyeljünk rá, amikor már mi is bármit megtennénk, hogy ne kelljen rá figyelnünk.
Legyünk kicsit egyedül, zárjunk ki minden mást, és próbáljuk megkeresni a lelki zsebünket, és ha az megvan, akkor a pontot. Figyeljük, hogy mi (nem) történik. Itt az ideje (és a tere) megismerkednünk és barátságot kötnünk vele.
Mázsás teherből ragyogó szárny nőhet, rettegésből és félelemből olyan feltétel nélküli szeretet, elfogadás és hála, amit elképzelni sem tudunk, amíg meg nem ismerjük. És ilyenkor már egyértelmű, hogy a pont sehol máshol nem is lehetne, csak abban a zsebben, ami mindig velünk van és mindig elérhető, és sehova nem kell elmenni, hogy megtaláljuk magunkon.
A forró késő tavaszi, kora nyári napok egyikén történt. Az Allee bevásárlóközpontból tartottam hazafelé. A piac előtt elsétálni sosem egyszerű – a kerületi hajléktalanok jó része ott keres menedéket az időjárás viszontagságai elől, és nőként az ember folyamatosan ki van téve a társadalmunkban szokásossá nemesedett utánafütyülésnek, utánakiabálásnak, rosszabb esetben fizikai és szexuális fenyegetésnek is. 2024-ben is, a kamaszkorból kinőve is simán.
Hogy mások is vannak az utcán? Sajnos ez egyre inkább csak azt jelenti, hogy eggyel több ember fog mind a hajléktalanok mellett, mind mellettem elsétálni, akármi történik és akármelyikünk szorulna segítségre.
Ezen a napon azonban valami más történt. A hajléktalanok többsége bódult állapotban vitatkozott. Ahogy elhaladtam mellettük, a vita épp a csúcspontjára ért. Az egyik férfi épp az egyik legnagyobb életigazságot kiabálta társai felé, az utcán töltött évektől megrekedt hangon: „Hát nem érted? Amikor megszülettünk, akkor meghaltunk.”
2. Erkölcstan
A Bibliában sok rejtélyes történet található, amelyeket elsőre talán nehéz értelmezni. Az egyik ilyen történet, ami gyerekkoromban némi fejtörést okozott számomra, az Máté Evangéliumának 25. részében olvasható. Itt mondja Jézus, hogy „Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel emez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”, ahogy azt is, hogy „Bizony mondom néktek, a mennyiben nem cselekedtétek meg egygyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg.”
Azok a legkisebbek, akkor is, amikor én magam védtelen kisgyerek voltam, nem én és a testvérem voltunk, hanem más, névtelen, arctalan kisbabák, akik annak ellenére támogatásra és védelemre szorultak, hogy magunkra ezt nem éreztem igaznak.
Az élet azóta sokszor megmutatta, hogy mekkora szakadék tátong egy felnőtt ember és egy gyermek lehetőségei és biztonsága között, sajnos ezen a héten is.
Én, aki a szúnyogokkal is legszívesebben megbeszélném, hogy menjenek máshova döngicsélni, és inkább megpróbálok elaludni a rendületlen zümmögés közepette, csak ne kelljen kezet emelni rájuk, és az erőszakról szóló cikkeknek a címén nem is szoktam túljutni, megnéztem a videót, amiben egy felnőtt férfi kirúgja egy kisfiú lábát, aki csak csodával határos módon nem szenved komoly fizikai sérülést.
Ki kellett jönnöm a buborékomból, mert amikor egy országgyűlési képviselő azt nyilatkozza, hogy „Volt egy gyenge pillanata, mint bármelyikünknek”, akkor az emberben olyan energiák mozdulnak meg, amikről nem is tudja talán, hogy léteztek. Segít valamit, hogy ma reggel arra virradtunk, hogy „A tegnapi nyilatkozatomban volt egy helytelen mondatom, ezért elnézést kérek. Természetesen soha, senkinek nem lehet olyan gyenge pillanata, amikor egy rábízott gyermeket bánt! Erre nincs mentség!”?
Nyilván eggyel jobb, mintha tovább kerekítené a végterméket, és azt kéne hallgatnunk, ami menthetetlen.
Szóval jelenleg úgy állunk, hogy lehet szombaton állítani valamit, majd vasárnap annak a teljes ellenkezőjét, miközben arról nagyjából ma esett először szó, hogy esetleg pszichológus is felbukkan az ügyben (hogy a szemtanú kisgyerekeknek ki segít, és hogyan, arról pedig még mindig nem).
Borzalmas látlelet a nyilatkozat és az ellennyilatkozat megszületése is társadalmunkról. Gyenge pillanat az erőszak ilyen határozott és durva alkalmazása? Mit mond el a nyilatkozó közvetlen környezetéről, családjáról, munkatársairól, hogy senki nem szólt időben, hogy ezt így nem kéne…? Valójában persze jobb, hogy kiderült, hogy a nyilatkozó szombaton még így gondolta. Egy pillanatra a kezében maradt az álarc, felsejlett, hogy mi van alatta.
Nincs olyan véletlen, hogy valaki, aki amúgy egy legyet se bántana, egyszer csak szakmai fogásokat alkalmazva, profin így lerúg egy kisfiút, ahogy olyan sem, hogy valaki az addigi élete összes napján azt gondolta, hogy egy hasonló tettre nincs mentség, csak aztán jött a technikai hiba, és az ujjai mégis ennek az ellenkezőjét gépelték be.
A szembenézés nem csak azt jelenti, hogy nyilatkozom az olaszországi nyaralásomról, kegyelmet kérek a saját gyerekemnek, felajánlom a bocsánatkérést (az elkövető oldaláról), és nem csak azt, hogy miután leírom a vállalhatatlant, másnap leírom az ellenkezőjét is (az országgyűlési képviselő oldaláról), hanem hogy mélyen belenézek a tükörbe, és megtanulom felvállalni, hogy mi az én sötét oldalam, és segítséget kérek.
A társadalom számára az ellennyilatkozat egy csúnyaságtapasz (mert a szépségtapasz mégse illene ehhez a történethez). Az segítene igazán, hogy ha segítséget kapna az, aki leírta, hogy a tett egy gyenge pillanat volt, ha professzionális segítséggel, valószínűleg hosszú évek folyamatos munkájával felfejtené, hogy miért írta ezt le, fel- és megdolgozná a múltját, és saját magát. Az ő megváltozott élete, személyisége tenné jobbá a közvetlen környezete életét, amelyben ő még szombaton úgy létezett, hogy ez egy gyenge pillanat volt. Ez a gyökeres változás egy szépségtapasz is lehetne már, vagy talán annál is több.
Az elkövető esetében is ugyanez a helyzet (a tettéért a későbbiekben kiszabott büntetés kitöltésén kívül). A történet újabb és újabb hullámokat vet, és talán messze még a vége (és az edző elleni szinte azonnal érkező további vádakra most nem is térnék ki).
Tévedünk, amikor azt hisszük, hogy ami következmények nélkül marad, vagy pláne titokban, az nem történt meg. Mindannyiunkkal történt. Aki elszenvedte, annak megfelelően fog megküzdeni az életével, és annak megfelelően fog viselkedni. Aki ártott a másiknak, az is a saját borzalmas megküzdési mechanizmusainak a foglya. Ezekkel a megküzdési mechanizmusokkal felvértezve találkozunk egymással, oldjuk meg az élet által elénk hozott helyzeteket, és általában addig szaladunk a pofonokba, amíg az élet már nem hagy más választást, mint hogy muszáj segítséget kérnünk és megváltozunk. És ez még a jobb forgatókönyv, mert sokan ezelőtt a pillanat előtt elesnek az önmagukkal folytatott harcban. Így hát folyamatosan találkozunk ezzel az erőszakkal átitatott kultúrával mi magunk is, függetlenül attól, hogy nem jártunk soha a kalandparkban.
Jézus azt is mondta, hogy az igenünk legyen igen, a nem pedig nem (Máté 5:37 – a folytatás szerint a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.). Úgy tűnik, hogy ez a hétvége az igét egyenesen az otthonunkba hozta, felekezettől és vallási érzülettől függetlenül.
Fény-Törés-Pont 