A szépség súlya

Kimentem sétálni ma az esőben. Délelőtt is, amikor épp csak csepegett. Nem vagyunk egyformák. Fiatalok és idősek is jártak kint esernyővel, hogy a szinte alig szemerkélő, a testüket a tágas térben majdhogynem kikerülő esőcseppeket is felfogják. Mások, köztük én is, renitensen mindenfajta védőfelszerelés nélkül rohangáltunk, bevállalva, hogy esetleg lesz miből megszáradni majd otthon.

Beszél a föld, biztos halljátok ti is. A végtelen aszály a föld nedvesség utáni sikolyát széthúzta a végtelenbe, s a magas, vékony hangon kezdődő kétségbeesett panasz a hetek, lassan hónapok alatt itt hullámzott a fejünk felett, egyre halkabban, de egyre fájdalmasabban, annyira metszővé módosulva, hogy vagyonokat fizettem volna egy olyan fülhallgatóért, ami elnyomja ezt a segélykiáltást.

Ha hallottátok a sikolyt, akkor biztosan érzitek azt is, hogy mi történik most. A föld úgy nyúlik el alattunk, mint a túlpörgött ember, aki már annyira kikészült, hogy az önnön fáradtsága miatt nem tud pihenni, és csak megadóan viseli, ahogy elönti a normálistól persze megint csak vaskosan eltérő ár, mert túl fáradt bármi máshoz.

A sikítás legalább abbamaradt, de inkább valami pavlovi reflex révén, mint az elmúlt hónapok tikkasztó sivárságához képest most érkező cseppnyi folyadék okán, bármennyire nincs semmi köze a szakadó esőnek semmilyen korábbi napi átlaghoz.

Ami a billentyűzethez hívott, az mégsem a fejre állt időjárásunk (hadd jógázzon néha ő is), vagy a lassan csodaként várt eső érkezése, hanem az a mindennél valóságosabb szépség, ami ma minden pillanatban elém furakodott.

Nem mi uraljuk őt – őt nem, persze semmit sem, de róla még csak nem is hisszük – és ezért szerencsére mindenhol ott tud lenni. Megkapaszkodik a házak falában, rátekeredik a fák törzsére, a buszok tetejéről integet nekünk. Megölel, amikor elkésünk, és megszorítja a kezünket, amikor korábban érkezünk. Hátrasimítja a hajunkat a szélben, hogy azután megcsillanjon a fényben, amikor az ég felé pillantunk. Belénk költözött, és belülről is furakodik, átitatja a ruháinkat, a leváló cipőtalpunk és a cipőnk közötti térben is ő van.

Elszorítja a szívünket, amikor más nem segít rajtunk, megsebez, kivéreztet minket, amikor nincsen más út. Ilyenkor végképp nem látjuk őt, pedig ekkor a legszebb, amikor rendkívüli eszközökhöz kell nyúlnia, amikor bántania kell, miközben tudja, hogy talán soha, vagy csak évek múlva fogjuk megérteni, hogy miért törölte fel velünk a padlót a „szenvedés”.

Őt találjuk a régi levelek között a padlásban, ő bújik meg a felreppenő galambok szárnyai között, ő árad az emberi ürülékből, ami nyomorúságunk jeleként olvadozik az utcán, hogy elárassza érzékeinket a szivárvány ragyogásával és elkísérjen az álmainkban.

Árad, csorog, néha el-elrejtőzik, hogy máshol bukkanjon fel, a fejünk fölött repked és a zsebünkhöz tapad, ordít és veszekedik, basszus és koloratúrszoprán egyszerre, szétrepeszti a fejünket, hogy azután ő lehessen a borogatás a homlokunkon is.

Nem ismerjük fel, mert ő nem ismeri az időt. Bármikor bárhova vissza tudna vinni bennünket, de számára nincsen értelme, hiszen most is most van, és most minden lehetséges. Mi az időben keressük, helyekhez kötjük, szétverjük egymást a tökéletes szelfiért, hogy mások elhiggyék, hogy élőben láttuk a Tower Bridge-et, és mi állunk a pisai ferde torony alatt. Gyönyörűségesnek érezzük, amikor az elvárásaink szerint alakulnak a dolgok, és fájóan mocskosnak, amikor úgy hisszük, hogy cserben hagy, az alvilág sziszegése és az angyalok kórusa keveredik bennünk örökkön örökké. Kifeszítjük gondolatban a tér és az idő közé, sebészi pontossággal vizsgáljuk a teljességét, hogy a korlátozott dimenziós gondolkodásunkkal megismerhessük.

A végtelenségig szórakoztatjuk magunkat, a végtelent próbálva megfejteni; mindig lesz nagyobb nagyító és még kisebb elem, és mi csak írjuk és rendezzük a filmet, aminek minden eleme ugyanaz, csak saját kényünkre és kedvünkre rendezi magát más alakokba.

Segítségért kiabál, hörög és ránk mordul, visít, vérzik és amikor ezek mind csődöt mondanak, elénk tárja az emberi elmével elképzelhető legnagyobb gyönyört, de mi még akkor is hajtjuk magunkat tovább, nem érezzük az érintését, ahogy görcsösen kapaszkodunk a térbe és időbe, hogy ott van ő is, és elkapna, ha elengednénk.

…

Lassan sétál, nem-látó szemekkel, mert mindent beborít a csoda, és akárhová néz ugyanazt látja.