Levegőt!

Kegyelmi állapot van most – legalábbis azok számára, akik a változásra szavaztak a választáson. Nagyon sok minden történik, és fog történni az elkövetkező napokban és hetekben, és nagyon nem mindegy, hogy mi és hogyan történik, de most elsősorban az öröm és a megkönnyebbülés ideje van itt.

Annyi év után, amikor a folyamatos küzdés, elfojtás (mármint a düh, kétségbeesés, szomorúság elfojtása) és kétségbeesés volt a mindennapi kenyerünk, nagyon egészséges dolognak tűnik megélni ezt az örömet és önfeledtséget. Az az öröm, és az az önfeledtség, amit egy hét múlva érzünk, az már egy picit más lesz, merjük tehát megélni – hiszen nagyon megküzdöttünk érte.

A választások utáni egyik első önismereti felismerés, hogy az elmúlt években komolyan traumatizálódtam, és minden valószínűség szerint nem csak én, hanem a társadalom jó része. Nem lehet a mentális egészségünket teljes mértékben megőrizve úgy élni, hogy a szavak valódi jelentését ellopják, hogy mindig harcolunk, hogy bárkiből ellenség lehet, hogy minden sarkon, de ó, nem csak ott, inkább minden porszemben ott ólálkodik a gyűlöletkeltés, és kiugrik belőle – mint egy keljfeljancsi – Brüsszel, háború, Soros György, vagy Ukrajna, és képen röhög, belénk bokszol, gyomorszájon vág. Ezzel az elmúlt években kezdeni kellett valamit, és most fogjuk érezni, ahogy szabadulunk a nyomás alól, hogy mivel is fizettük meg az ellentartás árát.

Végre kapok levegőt – és ebből következik, hogy eddig nem kaptam, már jó ideje nem. Ahogy porszemről porszemre terjedt tovább a gyűlölködés, ahogy szinte minden pórusunkba próbált beáramlani, úgy fojtotta le körülöttem az oxigént, és úgy kellett minden egyes szabad lélegzetvételért megküzdeni, hogy ennek csak marginálisan voltam tudatában.

Kevés tapasztalás van, ami összemérhető ezzel, nekem azonban nem olyan régen kijutott ilyenből is. Tavaly ősszel Indiából hazatérve éreztem hasonlót. A többhetes utazás során „csak” azt észleltem, hogy abban nem változott az indiai társadalom, hogy ha egy férfi is jelen van, akkor a nőket levegőnek nézik. Nehéz ezt így Európában elképzelni, de általában teljesen konkrétan átnéztek rajtam és a többi női utastárson. Ha megszólaltam, egyáltalán nem reagáltak rá. Láthatatlan és hallhatatlan voltam.

És ezekből a helyzetekből mégis alig érzékeltem valamit. A korábbi utam miatt tudtam, hogy India itt tart a társadalmi fejlődésben, ott egyszerűen általánosságban „ez van”, de hogy mi az az „ez”, az akkor derült ki, amikor Európában a majd nyolc órás repülőút után átszálltam, és egyszer csak testileg és lelkileg is nagyon komolyan rosszul lettem. A varsói reptéren éreztem magam olyan biztonságban, hogy a saját érzéseim el tudtak jutni hozzám, és az érzéseimmel együtt ott ért el a tudatomig a tény, hogy engem az elmúlt hetekben égő, lobogó gyűlölettel gyűlöltek, hogy folyamatosan tárgyiasítva voltam, hogy a férfiak nagy része olyan gondolatokat gondolt és olyan érzéseket táplált az irányomban akár néhány perces találkozások során is, ami egy átlagos európai férfinak egész élete során nem jut eszébe egyetlen nővel kapcsolatban sem. Ahogy Lengyelországban égett, lángolt a bőröm, ahogy megmutatták magukat a maró gyűlölet sebei, ott értettem meg, hogy milyen iszonyatos küzdelmem volt abban, hogy jól és otthon érezzem magam, hogy egyáltalán, ne a felém áradó gyűlölettel foglalkozzak, hanem a saját utammal, ami miatt Indiába utaztam.

Most itthon érezhetjük, hogy milyen kalodába is zártak minket tulajdonképpen, hogy hogyan pusztít, hogyan rombol az a sok negatívum, ami eluralta a közéletet, hogy hova vitt minket együtt és egyenként az az út, amit járva olyan mélyre mentünk, hogy csoda, hogy sikerült felkapaszkodni levegőért, pedig mindig volt, aki lendületből lenyomjon minket, ha sikerült.

Ég a testem, lángol a lelkem és nagyon fáj mindkettő.

Az indiai nőgyűlöletet magam mögött hagytam a varsói reptéren, de a magyar porszemek itt táncolnak körülöttem, itt veszem a levegőt, ami vagy táplál, vagy mérgez, vagy csak hagy vegetálni. Innen nem olyan egyszerű elmenni, és ha nem muszáj, nem is szeretnék.

Be kell majd valahogy gyógyítani ezeket a sebeket – mindannyiunkon.

Az is sebződött, aki kormánypárti győzelmet várt, akihez nem jutott el a valóság kisebb vagy nagyobb szelete, aki őszintén és nagyon meglepődött a vasárnapi eredményen, de ezzel a gondolatmenettel ma még úgy vagyok, hogy olyan ez, mint a repülőn az oxigénmaszk felrakása – először a sajátomat rakom fel, és utána a másét.

(*A porszem nem véletlenül jutott eszembe, a XI. kerületben folyamatosan épülnek az újabb és újabb lakások, és összehasonlíthatatlan, hogy mennyivel többet kell takarítani, mint tíz éve, hogy ne bokáig járjak a porban két nap után. Az egyik apróság, amivel nem foglalkozik senki se, amíg majd utólag nem derül ki valami csúnyaság az itt élőkre gyakorolt hatásával kapcsolatban.)