Félbevágva

Teljes egésznek látszunk az emberi testben. Olyan szép szimmetrikus ez a megjelenés (ha megadatik a lét ép testben): a két lábon álló törzs, az oldalunkra simuló karok, hogy aztán beérjük egy fejjel és egy orral, de két füllel, a belső szerveink szimmetriáját nem is említve. Az esztétika el is éri célját: hiszünk a szemünknek és fékezhetetlen lendülettel esünk szerelembe tér és idő sajátos konstrukciójával, ami másképp nem is festhetne szerintünk. Ufók talán vannak, de még mindig várjuk a végleges bizonyítékokat, addig pedig ők lehetnek kicsik, zöldek és furcsák, hiszen a lényeg az, hogy idegenek, és ha nem idegenkednénk tőlük, akkor talán ismerősök lennének, és kicsit megbillenne a köréjük szőtt összes mítosz és felfogás.

Vizslatjuk és építjük hát ezt a testet, sokszor alig tudunk betelni vele. Tisztítjuk, kényeztetjük és ruházzuk, mozgatjuk és próbálgatjuk az erejét. Végtelen időt és összegeket költünk rá, és oly kevesek elégedettek mégis azzal, amivel ilyen elemi a kötődésük.

Nehéz máshova pillantani.

Noha ugyanebben a testben véglegesen és megmásíthatatlanul félbevágottak is vagyunk. Át vagyunk hasítva tetőtől talpig. Ezt nehezebb észrevenni, és nem a tükörben látjuk meg, bár a félbehasított belső felületünk folyamatosan súrlódik térben és időben.

Akkor ismerjük fel, hogy ez a felület létezik, amikor az eszméletlenség pillanatáig nyom bele bennünket a fájdalomba az élet – akkor nem lehet eltagadni, hogy ez is létezik. De általában nem ezt a puha, képlékeny arcunkat fordítjuk a tér és az idő felé. A szilárd belsőnkre építünk, ami jobbra is, balra is, felfelé és lefelé is, már minden irányban be van kötve, ami mindig tudja merre jár és hány óra van. Ez a részünk már azonos anyagból van mindennel, ami körülveszi.

Aztán néha teszünk egy rossz mozdulatot, és hirtelen a nyers, sajgó rész mutatkozik meg, ami még formálható. Ömlik a vérünk, fakad a könnyünk, a földre zuhanunk és nem tudunk felállni. A nyers, sajgó rész ekkor minden irányban akadályba ütközik. Lemetszi a tér, csiszolja az idő, lüktetések és villanások haladnak át rajta, hogy még az anyaga se emlékeztessen soha arra, hogy milyen volt a mozdulat előtt.

Csak rajtunk múlik, hogy mennyi időt töltünk itt esetenként, hogy mennyire értjük, hogy mit üzen a két tanító. Ha lendületből nekik szaladunk, ha ököllel verjük őket, ha rájuk ordítunk, ha újra és újra beleugrunk a bénító fájdalomba, akkor menetrendszerűen érkeznek az üzenetek, és minden egyes sejtünk érezni fogja őket, ami nem beszéli a tanítók nyelvét.

Ha egy kis szeletét felfogjuk annak, hogy mi történik, ha tudunk kíváncsisággal és alázattal a tanítóink felé fordulni, akkor tehetünk kötést sebeinkre, akkor pihenhetünk meg az újabb óhatatlan rossz mozdulat előtt. Akkor gyógyul a félbevágott én, ahogy tágul körülötte az idő és a tér. Ahogy megérti, hogy mi az üzenet, ahogy belesimul és leomlanak az akadályok.

Ez az élet(ünk). Felismerni, hogy mit tudunk már, és mit nem tudunk még a két főnökünkről, akik nem kérnek semmilyen imádatot és rajongást, akik mégis annyira egyértelműen vannak a test számára, hogy dimenzióvá nemesítettük őket, mert nem lehet nem észrevenni a létezésüket.

És ha már sejtjük, hogy mekkora a tudás, amivel elindultunk, akkor ne feledjük, hogy előbb tanulunk, ha nem fordítjuk el a félbevágott felünket. Menekülhetünk a már szilárd részünket pajzsként magunk elé tartva, de amíg nem értjük, hogy mi történik, rétegenként és mázanként porlanak le rólunk, hogy már sose találjuk meg őket, mert amit nem tudunk a térről és az időről, azt kell megtanulnunk, és nem mást. És úgy születünk, hogy a lehető legjobban akarjuk csinálni.

Persze nem félbe vagyunk vágva, hanem mindenfelé. Vágások és sebek borítanak minket, mindenkit egyéni mintázatban és mélységben, hiszen mindenfelé lehet csapódni, amíg nem tudja az ember, hogy hol van. Amíg el kell érnünk valahova, addig vannak irányok és haladási sebesség.

Egyedül mi tudjuk, hogy mennyire ismerjük a két főnökünket, akiket általában összefoglaló néven életnek becézünk, hogy ne kelljen szembesülni vele, hogy mitől rettegünk ennyire. De önmagunk vagyunk az egyetlenek, akiket nem tudunk becsapni azzal kapcsolatban is, hogy mennyire félünk a haláltól. Így aztán mégis tudjuk, hogy merre kell menni, amíg mennünk kell – de ha mi nem tudnánk, a főnökök tudják. Ők vannak itt mindenhol körülöttünk és bennünk, épp csak mi nem ismerjük őket. Végső soron nem tudunk hova bújni – mögéjük mégsem lehet  –, így aztán idővel lehullik minden álcánk, semmivé válik minden védőbástyánk, akármiből is építettük, ami különbözik tőlük. Egyedül ők védenek meg, és csak akkor, ha semmit nem akarunk tőlük.

Csak addig lepődünk meg bármin és olyan mértékben, amíg nem látjuk félbevágva magunkat a díszletben szédelegve, felcicomázva, külsőnket ékesítve és elménket csiszolva, ahogy mindennél erősebben vonz magához az, amiről mi tudni sem akarunk. Nem tudunk másképp választani, mint annak alapján, amit eddig a pillanatig tudunk és értünk. Minden egyes nap minden egyes percében választunk, egészen addig, amíg a főnökök nem választanak minket.