Amiről nem beszélünk… (4.) – Pont

Valami mindig a zsebünkben van. Nem a fizikailag megfogható zsebünkben, hiszen nekünk, nőknek, sokszor zsebünk sincsen. Abban a lelki zsebünkben, amiben egész lényünket és sorsunkat cipeljük.

Amikor nem csinálunk semmit, akkor könnyebb észrevenni, hogy van zsebünk, és hogy mit tartunk benne, bár alapvetően mind ugyanazt. A pontot.

A pont az, amiről végképp nem beszélünk. A földi életünknek a vége, amit a halálunkkal óhatatlanul kiteszünk, lezárva az itteni pályafutásunkat. És mindannyiunk zsebében, mindig ott van.

Életünk jó részét azzal töltjük, hogy tagadjuk a lelki zsebünk létezését – pláne a pontét. Mindent megteszünk, hogy eszünkbe se jusson. Minden percben csinálunk valamit, nem merünk magunkkal lenni, messziről kerülünk mindent és mindenkit, aki finoman vezetve felhívná a figyelmünket, hogy a pont amúgy ott van, két kezünkkel tartjuk a fejünk fölött, és amúgy sokszor tud pici is lenni, de ha nem foglalkozunk vele, akkor kigömbölyödik, meghízik és kiesik az egészséges BMI tartományból, és azért érezzük azt, hogy lassan már agyonnyom minket, mert ha tagadjuk a létezését, akkor tagadjuk a súlyát is, ami a mi tagadásunktól függetlenül valós, és ahogy érezzük is a különböző síkokon eldeformálódott és minket is egyre jobban megsebző életünkben.

Ha tudjuk, hogy visszük a pontot, akkor a pont visz minket, oda és addig, amíg szükséges, hogy eljussunk. Elvisz a számunkra fontos emberekhez, akik azok az emberek lesznek, akik számára mi is fontosak vagyunk.

Ha tudjuk, hogy létezik a pont, akkor látjuk, hogy pont van a kérdőjelben és a felkiáltójelben is, de értjük azt is, hogy a végén csak a pont marad, akármelyik jellel is kommunikáltunk egész életünkben.

A pont nem kikerülhető, nem becserélhető vagy eldobható. Minél messzebbre távolodunk tőle, annál közelebb kerülünk hozzá. Kisebb pontért nagyobbat kapunk, és minden elhajított pont bumerángként száll vissza hozzánk, az általunk megadott sebességgel.

A pont szériatartozék, velünk születik, sőt, velünk jön létre a magzati korban. Bajban is lennénk, ha nem így lenne. Ha nem lenne pontunk, hol találnánk meg innen a kiutat? Bejártuk a Földet, nincsen a Mount Everest tetején, az Antarktiszon, a Mariana-árokban, és talán azért sincs, mert mekkora sor lenne már, sose jutnánk ki. Így itt van mindenkinél, súlya kiszakítja a lelki zsebünket, elszabadult flippergolyóként rombol bennünk, hogy észrevegyük, létezik ő is, és mi megsértődünk, hogy ilyen remek teremtmények, mint mi, a pusztulásunkkal kell, hogy foglalkozzunk, betegnek és öregnek érezzük magunkat, amikor másképp már nem tudja magára felhívni a figyelmet, pedig csak azt szeretné, hogy megismerjük – igazán. Erre hív el minket, ezért súrlódik oly lágyan kezdetben, ezért simogat és ringat. Arról nem ő tehet, hogy mennyire fáj a simogatás, ha már lemarta a bőrünket, és hogy teljes tébolynak érezzük a ringatást, ha már szétrázta az idegrendszerünket.

Hogy a betegség és öregség más jelentéssel is bírhat, mint amit mi adtunk nekik, eszünkbe sem jut. Az élet maga sem megismerhető egyetlen ember által, hirdeti minden (a halált meg ugye végképp ki akarja megismerni). A világ bonyolult és befogadhatatlan, mindenhez tanulni kell, meg papír, meg hierarchia meg mesterek, és mi megesszük reggelire, ebédre és vacsorára ugyanezt a maszlagot, próbáljuk lenyelni a pontot is, de az a torkunkon akad, ekkor már bármit megtenne, hogy figyeljünk rá. Bármit megtenne, hogy figyeljünk rá, amikor már mi is bármit megtennénk, hogy ne kelljen rá figyelnünk.

Legyünk kicsit egyedül, zárjunk ki minden mást, és próbáljuk megkeresni a lelki zsebünket, és ha az megvan, akkor a pontot. Figyeljük, hogy mi (nem) történik. Itt az ideje (és a tere) megismerkednünk és barátságot kötnünk vele.

Mázsás teherből ragyogó szárny nőhet, rettegésből és félelemből olyan feltétel nélküli szeretet, elfogadás és hála, amit elképzelni sem tudunk, amíg meg nem ismerjük. És ilyenkor már egyértelmű, hogy a pont sehol máshol nem is lehetne, csak abban a zsebben, ami mindig velünk van és mindig elérhető, és sehova nem kell elmenni, hogy megtaláljuk magunkon.