Majdnem halott és szinte meztelen

Gyerekkoromban több dolog is komoly fejtörést okozott, az egyik ilyen a felnőttek életkora volt. A velemkorúak nagyjábóli születésnapját szinte irreálisan könnyű volt megtippelni, de még a 3-4 éveseket és a 15-16 éveseket is magabiztosan meg tudtam megkülönböztetni (mármint nem egymástól, hanem a 3 éveseket a 4 évesektől és a 15 éveseket is a 16 évesektől) úgy 12 éves koromban. Ami a 20-21 felettieket illeti, ott bezzeg más világ köszöntött az emberre. A huszonéveseket még csak-csak fel lehetett ismerni, de azt már nehéz volt gyerekésszel felérni, hogy vannak harmincasok is. Negyven felett meg roppant egyszerű volt a képlet: úgy gondoltam, hogy negyven felett az ember majdnem halott, csak vannak, akik még dolgoznak és vannak, akik már nyugdíjasok.

Nos, bő két éve majdnem halott vagyok, bár még dolgozom, és már beletörődtem, hogy az emberek életkorával kapcsolatos dilemmák az egész életemet végig fogják kísérni. Az egy dolog, hogy saját gyerek híján a húsz év alattiak szinte egy tömeggé olvadtak össze. Persze vannak kisbabák meg totyogók, meg akik már tudnak beszélni, az alsósok és a felsősök, de ahhoz képest, hogy tizenévesen száz százalékhoz közelített a találati arányom az életkort illetően, most ugyanennyi a hibaszázalékom.

Ezen még túl is tudok lépni. Segít, hogy negyven felett szó szerint kinyílt a világ. Az irreális könnyűséggel megtippelt életkorok nem tűntek el, csak átvitorláztak negyven és ötven közé. De ennyi évvel az ember háta mögött már sorsközösséget érzek mindenkivel, aki „majdnem halott” (mint én), hát szinte egykorúak vagyunk, nem?

Az ember ilyenkor már értékeli, hogy mennyi fájdalmon és szenvedésen kell átrágni magunkat, hogy talpon maradjunk, és látom a tőlem idősebbeken azt az emberi minőséget, amivel az élet által eléjük állított újabb és újabb kihívásokat elfogadják és ami szinte mesteri minőséget kölcsönöz nekik. Ők még nem adták fel és nem tűntek el és küzdenek, és ezt érdemes méltányolni.

Az idő múlása azonban hozott egy másik, némileg váratlan kihívást. A rendszerváltozás és az EU-csatlakozás gyermekeként őszintén meglepett, hogy pár évtizeddel később ilyen nehéz feladat lesz felöltözni, pedig azzá vált. Még vannak egészen szilárd emlékképeim egy másik világról. Amiben szinte minden ruha pamutból vagy más természetes anyagból készült, és a szabásmintákat nem bizarr plasztikai műtétek során átesett emberekre szabták. Egy új nadrágot vagy szoknyát venni nem kincskereséssel felérő projekt volt, hanem egyszerűen csak bementünk egy boltba, ami korrelált a pénztárcánkkal és ott találtunk valamit, mi több, még válogathattunk is, színben és szabásban is, és a vásárlás egy rövid és örömteli aktus volt, amit az ember szívesen megismételt.

Megváltoztak az idők. A pamut, a len és a selyem helyett új szavakat tanultam. Viszkóz, modál, poliészter és társaik rontják a levegőt a termékek címkéjén, én pedig sok-sok év kísérletezése után már általában tapintás nélkül is felismerem a 100% pamut és len termékeket, csak épp ilyesmiből nagyon kevés van, és ha találok is, azok szabása komoly kívánnivalót hagy maga után.

Ha illendőnek érezném, hogy olyan ruhákban járjak, amik a) nem fedik a melleimet (ezek a ruhák léteznek és évek óta a boltok állandó kellékei, és nem szexshopokról beszélek), b) a melleim különböző részeit fedik el, míg másokat felfednek (olyan részeket, amiket nem szeretnék a nyilvánosság előtt felfedni), c) amikből a hasam lóg ki, d) amiknek egyszerűen kispórolták a csípő alatti részét vagy e) amik szimplán előnytelenek és f) amik szinte kivétel nélkül ráznak, ha bármihez hozzáérek viselés közben…nos, akkor könnyebb dolgom lenne, ez tény.

Így marad a szenvedés és az alkudozás önmagammal. Valójában nagyon szeretnék (aktuálisan például) egy szép lila (vagy épp zöld vagy kék) színű felsőt és egy könnyű nyári nadrágot, de már évek óta örülök, ha egyszerűen bármit találok, aminek természetes anyaga van, kedvező és nőies a szabása és még jól is áll, és ha találok, meg is veszem (akár több színben vagy több darabban is), mert ki tudja, hogy mikor lelem meg a következő kincset…egy hét vagy egy év múlva?

Soha olyan pontosan nem tudtam, hogy mi és milyen méretben van a szekrényemben és hogyan áll, mint amióta a ruhákból elkezdett eltűnni az anyag és beette magát helyette a műanyag. Külön mélypont volt, mikor tavaly nyáron Portugáliában egy etikus ökoboltban is viszkóz volt a legminőségibb anyagú ruha, amit árultak. De etikus ökoviszkóz volt, szóval ez így (szerintük) rendben van.

Jelenleg új hobbit fontolgatok: a szemre elfogadható szabású és anyagú ruhákban közlekedő nőtársak megszólítását, hogy mégis hol találták a rajtuk lévő kincset. Bár nem üldözendő szokás, de azért nem is annyira mindennapos még nálunk.

Végül is, már úgyis „majdnem halott” vagyok és szinte meztelen, vesztenivalóm semmi.

Illusztráció: az etikus ökoviszkóz ruha.