Miért gyűjtsük össze azt, ami láthatatlan? (Néhány gondolat az ünnepek idején)

Nincsen más. Hiába csapjuk be magunkat azzal, hogy van, pláne ilyenkor.

1.

A magyar médiában nem ment nagyot a hír, hogy meghalt BJ Carter. 2023. december 23-án, egy nappal Szenteste előtt. Ennyi év távlatából BJ Carterről valószínűleg még a legelvakultabb Backstreet Boys rajongók is csak sejtik, hogy kicsoda: Nick Carter egyik lánytestvére.

Ez még önmagában csak egy szomorú hír egykontinensnyi távolságra az Egyesült Államoktól. De ha mellétesszük, hogy ő a harmadik Carter-testvér, aki drogfüggőség után fiatalon (41 éves volt) elhalálozik, akkor azért már felszalad az ember szemöldöke.

Aaron Carter, Nick öccse tavaly novemberben halt meg, szintén hosszú drogfüggőség után. Rá úgy emlékezhetünk, mint a földből alig kilátszó kisfiú, akinek nyálas popslágereket írtak a kilencvenes években, és aki tévéshowk-ban lépett fel, miközben mi a matekleckénk felett görnyedtünk.

A harmadik elhunyt testvér, Leslie, még 2012-ben halt meg, 25 évesen. Épp tervezte, hogy bevonul rehabilitációra, mielőtt meghalt.

A Carter-testvéreknek vannak féltestvéreik is, mindenesetre az öt teljesen vérszerinti testvérből már csak ketten vannak életben. Távol áll tőlem, hogy bárkit is az online pletykalapok felé tereljek, de a People magazin oldalán Angellel, Aaron ikertestvérével van egy rövid interjú (ami még a nővére idei halála előtt készült). Ebben arról beszél, hogy ő volt az egyetlen a családból, aki elfogadta Nick felajánlását, hogy fizet számára egy terápiát egy pszichológussal, ahogy arról is, hogy a szülei maguk is függőségekkel küzdöttek, bátyja sikerei idején pedig kizárólag a család fiútagjaival foglalkoztak, és a lányok nehezen viselték az elhagyatottságot. Ő többek között annak tulajdonítja, hogy jól van, hogy ő járt a legtovább iskolába (!), ő volt a legtovább strukturált környezetben, ahol volt valamifajta napirend, és ha nem is otthon, de a barátainál leülhetett az asztalhoz családi vacsoráknál, ahol megkérdezték, hogy kivel mi történt aznap.

Nagyon örülök, hogy egyáltalán elkészült ez az interjú, és hogy kapott valamifajta nyilvánosságot. A kilencvenes években is átszűrődött a sajtóhíreken, hogy a legsikeresebb fiú- és lánybandákat menedzserek állították össze, és utólag egyértelmű, hogy ha az énekesek nem kaptak időben észbe, akkor narancsként facsarták ki és dobták el őket, amikor már nem hoztak több pénzt a menedzsmentjüknek.

De most arról is beszél valaki, hogy milyen család az, ahol a kilencéves kisöcsit kilökik a reflektorfénybe, hogy a vagyon nagyon meg tudja változtatni az embereket, és hogy aki maga is függőséggel küszködik, az óhatatlanul csak a saját mintáját tudja átadni a gyerekeinek. És eközben a szavaiban ott rejlik a szülei iránti együttérzés. Ez a fiatal nő ránézett arra, hogy a szülők a saját életükben milyen nehézségekkel küzdöttek/küzdenek (az édesanyjuk van még életben, az édesapjuk már meghalt), mert ezek olyan tények, amik az ő életét is markánsan meghatározták. Ugyanakkor nem teszi meg őket bűnbaknak a saját fájdalmáért, felelősséget vállal a saját mentális egészségéért és gyógyulásáért.

Nehéz ennyi gyászhoz és fájdalomhoz tisztelettel közeledni, de számunkra lenne a legfontosabb, hogy ha már ennek a családnak az élete nagyobb sajtónyilvánosságot kapott, akkor figyeljünk arra a történetből, ami bennünket is építhet. A kilencvenes években ki-ki a zenei ízlésének megfelelően lelkesedhetett vagy ignorálhatta Nicket a Backstreet Boysban. A rajongók is sokat kaptak abban a korszakban, míg másoknak ez volt az a zene, aminél eltekerték a rádió kapcsolóját. Az még a menedzserek által felügyelt és megálmodott szakasz volt, amiben a sikert gátló tényezők szóba sem kerültek nyilvánosan, függetlenül attól, hogy ki mit szedett vagy sem a sikerbandákban.

De ezek a függőségekhez kötődő halálesetek már kívül esnek a menedzserek birodalmán. Ezek már azok a makacs tények, aminél a sajtószóvivő is azt kívánja, hogy bárcsak ne kellene ilyen hírekre reagálnia. És mégis: ezek ugyanúgy részei a történetnek, mint a kilencvenes évek pénzesője és hatalmas sikere.

A fent hivatkozott People-interjúban is elhangzik, hogy mennyire fontos beszélni az érzéseinkről – a nehéz érzéseinkről is. Azokról a láthatatlan, kézzel nem fogható pillanatokról az életünkben, amikor dühösek vagyunk, haragszunk, csalódunk, amikor felkelni sincs kedvünk, amikor belülről széttép minket a fájdalom. Máté Gábor írja a függőségekről szóló könyvében (A sóvárgás démona), hogy minden függőség mögött egy titok rejlik, amiről nem lehet beszélni.

2.

A karácsonyi időszak egyik legszomorúbb felismerése az volt számomra, hogy a Verstappeneket és Hamiltonokat megszégyenítő sebességgel és technikával cikázó emberek is a fa alá igyekeznek. A még a megszokottnál is defenzívebb vezetési stílust igénylőkről jó ideig nem töprengtem tovább, miután eltűntek a látóteremből, de idén pár pillanattal hosszabban időztem velük lélekben. És el is ért az egyébként teljesen logikus felismerés, miszerint valaki ott állt velük egy fa alatt idén is, velük, akik mások életére tekintet nélkül közlekedtek.

Kegyelem, hogy kik állnak velünk a fa körül; ha adatik olyan, aki figyel a körülötte élőkre, ha nem nekünk kell elviselni az 50-nél 90-nel előző, türelmetlen, a másik életét semmibe vevő embereket a közvetlen közelünkben.

Igazából nem is tudom, hogy milyenek ők, akik ilyen halálvággyal, a kétsávos utat hatsávos autópályává feszítő méretű felfújt személyiséggel száguldoznak, de ezek a személyiségjegyek általában nem törlődnek le tulajdonosaikról a lábtörlőn megtisztult cipőtalpakkal együtt. Felénk hajolnak ők is, ugyanúgy landol a rokoni puszi az arcunkon a karácsonyi találkozásnál, és árad felénk az utakon megjelenő kétségbeesés, halálvágy és erőszak is az áldott ünnepek pikáns bukéjaként.

Mindennél fontosabb lenne, hogy kiemeljük a láthatatlanság jótékonyan takaró homályából ezeket a számunkra is nehézséget okozó pillanatokat, és a kapcsolódó érzéseinket, hogy foglalkozzunk velük és felismerjük, hogy milyen mentális nehézségek közepette élünk szűkebb és tágabb környezetünkben, ahogy azzal is, hogy mi hogyan boldogulunk közöttük.

Önmagától senkit sem lehet megmenteni, és csak saját magunkon tudunk változtatni, de a mi eltérő reakciónk is más és más reakciókat fognak kiváltani, és ezek révén a legőrültebben száguldozó ember is esélyt kaphat fájdalma felismerésére és enyhítésére.

3.

Érdemes karácsony előtt sétálni egyet egy temetőben. Segít perspektívába helyezni a dolgokat. Hisszük is, meg nem is, hogy nem vihetünk magunkkal semmit. (Haladó kérdezők felteszik azt a kérdést is, hogy ki az a magunk, ha a test itt marad.) És mivel a keresztény kultúrkörben a karácsony a legnagyobb (kereskedelmi) ünnepünk, mi pedig a biztonság kedvéért évről-évre újabb lendülettel képzelünk oda kisebb-nagyobb csomagokat elhunyt szeretteink mellé, és pakoljuk be víziónk valóra váltásának reményében a fa alá. Talán azért haltak meg, mert nekik nem volt elég… Agyunk átugorja a nehezen felfogható tényt, hogy a világ mindenkori – pénzben mérve – leggazdagabb embere is meghal, minden nap, minden egyes nap. Mi azért keresünk, csomagolunk, cipelünk, és kérünk magunknak is, hátha mindenki más téved, és mi rátalálunk arra az egy különleges csomagra, ami itt tart minket, de minimum a hitünk szerinti jobb helyre repít.

Ez a karácsonyunk, de ezek a mindennapjaink is. Ezért rohanunk már-már esztelenül a fa alá is, hogy minél több legyen, hogy minél nehezebb legyen a csomagunk, amiről bombabiztosan tudjuk, hogy a végén úgyis itt kell hagyni majd… Az ember állítólag kivételesen logikusan gondolkodó lény, de ne felejtsük, hogy kizárólag szintén kivételesen logikusan gondolkodó embertársaink gondolatait ismerjük csupán önnönmagunkról…

A tény, hogy eltérő időkben eltérő módokon vélte az emberiség megtalálni az élet értelmét és az örök élet titkát, valahogy ott reked a középiskolai filozófiakönyvek lapjain (már aki tanul még egyáltalán ilyesmit). Nem tudjuk perspektívába helyezni jelenünket, nem értjük, hogy ez is csak egy fázis, ami annál is fájdalmasabb, mert amíg vallásháborúk mentén irtottuk egymást, addig a megfoghatatlan örvén ment a gyilkolás, most viszont az emberi élet fennmaradásához szükséges nagyon is valós anyagokat fogyasztjuk eszement mennyiségben. De épp annyira hisszük el, hogy mindig minden változik, hogy felborulhat az időjárás, kifogyhatunk a tiszta vízből, termőföldből, levegőből, mint amennyire a halálban hiszünk, azaz nagyjából semennyire.

Ahogy az emberiség minden korábbi gondolatkísérlete elért egy láthatatlan falig, úgy ez is el fog, és borítékolható, hogy sem a mobiltelefonunkban, sem a robotokban, sem a nanochipekben nem rejtőzik sem az élet értelme, sem a halál titka. De legalább egy hellyel, vagy inkább módozattal kevesebb marad majd, ahol kereshetjük.

…

Ha mindenképpen ragaszkodunk hozzá, hogy gyűjtögessünk valamit, ami megakasztja az idő kerekét, akkor a láthatatlan önismeretre szavaznék, amitől mi magunk boldogabban tudunk a fa alá állni, és a velünk ott állók is boldogabban fognak ünnepelni velünk.

És ha már így belejöttünk, hogy észrevegyük a láthatatlant, bátran nézzünk rá mindenre, amiről azt hisszük, hogy nem ismerjük a titkát, legyen az a jövőnk, az idő vagy a halál. A láthatatlan minden pillanatban itt van körülöttünk, és ha nem néznénk folyton félre – megriadva az élet általunk ismert paramétereit megtörő nagyságától – talán egyre láthatóbbá válna.

Egyszer mindannyiunknak el kell döntenie, hogy minden ismert elvesztésétől félünk jobban, vagy az ismeretlen megismerésétől.