Beleírok a szavakba

Lágy őszi eső kopogtat az ablakon. Ritmikus hangja a legbensőségesebb, takaróba bugyolálva szuszogó kisgyermekkori alvások mélységét idézi fel. Nem az oviban ránk erőltetett kötelező programpontot, hanem a családot őrületbe kergető aktivitás utáni bénult ájulást, amikor az addig örökmozgóként ezerfelé lendülő kicsi egyszer csak a takarójánál is mozdulatlanabbá válik, és csupán az aggodalom vezérelte türelmes hallgatózás révén lehetnek benne szülei biztosak, hogy kis idő múlva minden hasonló mederben folyik majd tovább.

Nem igazi ősz ez már. Melegebbek a fények, a hőmérő szála mintegy demensen ágaskodik illetlen magasságokba, a metsző szeleket már csak hírből ismerjük. Lassan két hónappal lelassulva cammog önnönmaga után az időjárás.

Azért a levelek még nem vonták ki magukat az idő körforgásából, így újra színes levélszőnyegen csoszoghatunk, ha kedvünk tartja és elengedjük a felnőttlét egyik sarkalatos illemszabályát. A lehulló levelek azonban nem csak a MÁV-on fognak ki (évről évre, rendületlenül). A szinte bánatos eső által megöntözött földön úgy csusszannak az őszi félcipők, mintha mind jégkorcsolyázói babérokra törnénk.

Ahogy önfeledten (vagy rettegve) ekképp piruettezünk napi teendőink között, észrevehetjük azt is, hogy nem csak a talaj válik a lábunk alatt egyre képlékenyebbé és sikamlósabbá. Lassan egy, másfél évtized tendenciája, hogy szavaink – az időjáráshoz hasonlóan – érzékelhetően kicsurrannak megszokott medrükből. És ahogy a saját életünk egyre könnyebbé és súlytalanabbá válik, a folyamat szinte ellenpontjaként (valójában elemi részeként) húzza le szavaink súlytalansága minden szóbeli vagy írásbeli megnyilvánulásunkat. Hiába válik életünk egyre könnyebbé és súlytalanabbá, mi sem felfelé szárnyalunk ám. Csak a súlytalanság érzete keltheti azt a képzetet bennünk, hogy ez a haladás valami kedvező irányba történik.

Ha a valós irányt akarjuk felfedezni, a szavainkat kell követnünk. Az egymásba karoló betűket, amik életükért rettegve kapaszkodnak össze, az egymásért vérző szókapcsolatokat, amik minden erőfeszítésünk dacára utolsó csepp vérükkel maradnak kapcsolatban egymással, tiszta vízként csorduló kerek mondatainkat, amelyeken páros lábbal ugrálunk, és amelyek ezerfelé fröccsennek a színes leveleken. És ők mind-mind az összes idegszálukkal jelentésük lényegébe kapaszkodnak, mert nincsen más esélyük túlélni az általunk végzett pusztítást, ami több irányból zajlik egyszerre.

Szavaink egyszerre váltak egyre puhábbá és egyre keményebbé és hidegebbé. Megszoktuk, hogy valódi tartalom helyett szétfolyik jelentésük, hogy mintha szitába hullana beszédünk és írásunk minden eleme, és a szita lyukai csak tágulnak és tágulnak, hogy lassan a betűinket is egyenként nyeli el a mélység.

De amelyik szó nem a szita vonzásában pusztul, annak a sorsában sincsen sok köszönet. A szavak ugyanis másképpen is jelentésüket veszthetik. Észrevehettük azt is, ahogy az évek, lassan évtizedek során a jelentésbe belesimuló forma egyre jobban megkeményedik, hideg fémmé csiszolódik nyelvünkön, minden melegségét és játékosságát elveszti. És a formával veszik a tartalom. Persze nem valójában, a tartalomhoz mi nem érhetünk fel. De a mi életünkben a hideg formák magányosan árválkodnak, egy letűnt kor szobrai, amikkel egymást vagdossuk, ahelyett, hogy jelentésüket keresnénk.

Nem látjuk azt sem, hogy a szavaink öltöztetnek minket. Minden megnyilvánulásunkban ott bujkálnak az általunk ismert jelentésárnyalatok, és lényünk hajthatatlan keménysége mögött rejtőznek a nem ismert mélységek. Néhányan többrétegű fátylakkal letakarva járkálnak köztünk, mások egyetlen szó mögé bújva rántanak harci páncélt reggelente. Mind-mind csak abból a zsákból öltöztethetjük fel a magunkat, amit a lelkünk mélyén mindenhova elcipelünk magunkkal.

A magukat gazdagoknak hívőknek valódi zsákja is van. Az igazán eliteknek nem hivalkodó színben, tartós, jó minőségű anyagból, diszkrét színekben, megbízhatóan magukra csatolva. A többség csak szeretne ilyen zsákot, és megelégszik a drágán mért feliratos bóvlival, vagy az olcsóbban mért más feliratos másképp bóvlival.

Ám minden látható zsák egyforma szegénységet jelent. Látható zsákra csak annak van szüksége, akinek üresek a lelke zsebei. Annak, aki érzi, hogy elvágják a tenyerét a szavak élei, amelyeket egy közönséges útszéli rabló mohóságával ragad meg, és véresen gyömöszöli őket zsákjába más érzékelhető lehetőség híján, hogy aztán a metsző jelleget elmossa a szánkból angolnaként kicsusszanó, szétolvadó, a jelentés híján a formákat tágító és szélesítő szavak nedvességével.

Létkérdés lenne, hogy megértsük, a szavak jelképek, és nem lehetünk hanyagok a használatukban. Az igen, a fekete, a föld, a kék, a szél, a korsó, a csizma, a szenvedés, a szentség és a véradás, és összes rokonuk, barátjuk és üzletfelük mind-mind olyan jelképek, amelyek ismeretén az életünk múlik. Ha tudjuk, hogy mit jelent szeretni, akkor nem fogjuk összekeverni semmi mással a szeretetet. Ha tudjuk, hogy mit jelent szenvedni, a szenvedést sem fogjuk összekeverni semmi mással.

Az egyetlen dolog, ami útjelzőként mutatja, hogy van-e zsákunk, és ha van, akkor milyen, és ha nincsen, akkor milyen szavakba öltözünk, az maga az élet. Szégyen nélkül rohangálunk anyaszült pucéran, fontoskodva lobogtatva címkés zsákunkat, amiből az erőfeszítéssel összeharácsolt, forma nélküli keménység és puhaság ötvözte olyan ocsmányság ömlik, amitől repülőrajttal távolodnánk, ha valaha megpillantjuk egyáltalán.

A sok vér, a sok genny, a sok szenny nem valami meghatározott időpontban fakad és fakad fel – folyamatosan történik. Minden szavunkkal, minden ki nem mondott gondolatunkkal beleírunk a szavakba. Mi erőszakoljuk meg őket, amíg az azonnal, a tragikus, a hirtelen, a váratlan, a szépség, a híres azt nem jelenti, amit mi akarunk láttatni. Így hozzuk létre a percembereket, a másodpercre korlátozódó érzésmorzsákat, a csupán nanoszekundumokra fókuszálni képes emberi figyelmet. Mi erodáljuk a világunkat.

A Földhöz hasonlóan uralni véljük szavainkat és gondolatainkat, és nem vesszük észre, hogy a Földdel folytatott kísérlethez hasonlóan a szavak uralása is elég csehül áll. Az a könnyebbség, ami mindennapi életünket egyelőre még jellemzi, közvetlen összeköttetésben áll a szavak jelentésvesztésével. Ahogy beleírunk a szavakba, úgy kalapáljuk ki belőlük valódi jelentésüket, úgy űzzük ki lényegüket, úgy száműzzük őket messzi tájakra világunkban, amelyekről szintén nincsen tudomásunk, hiszen milyen mese kezdődik ma már úgy, hogy túl az Óperencián? Mi levertük sátrainkat Újperencen, a megmaradt betűkkel lendületből püfölve a sátorszögeket. De a sátorszögek is értik ám a csíziót: ahogy szavainkból távozik az erő, úgy veszik ki az energia a cselekvésből, és hiába is ütjük a szögeket újra és újra, a fogalmainkon szanaszéjjel csúszó talajon nincsen már maradásuk.

Jobb híján beleírok én is a szavakba. Krétát fogok kezeimbe, megtanultam bal kézzel írni, egyszerre formázom a betűket itt is, gondolatban is, hogy visszaszelídítsem az elvadultakat, megmarkolhassam az elfolytakat, domborulatot simíthassak a torkunkat metsző élesbe, hogy a végeken bujkáló jelentések újra magukra illőnek találják a betűk kereteit, és örömmel öltsék magukra az időtlen ruhát, és megmutassák, kik is ők valójában. A véremmel, a lélegzetemmel, a sorsommal írok bele.

Mindannyian beleírunk a szavakba. De ennek felismeréséhez tudnunk kellene, hogy mit is cselekszünk valójában.