Tag: news

Miután az elmúlt napjaimat az töltötte ki, hogy Backman könyvében a művészet jelentőségéről olvastam, egészen mély vágy fogott el, hogy magam is ott álljak egy kiállítás képei előtt, és más módon éljem meg a transzcendenssel való kapcsolódást, mint olvasás közben.

Az eredeti cél nem a Szépművészeti Múzeum volt, de amikor megláttam, hogy az általam költőként ismert William Blake műveiből nyílt kiállítás, egyértelmű volt, hogy hova fog vezetni az utam.

A lisszaboni Museu Nacional de Arte Antiga kiállításain töltött idő végleg megváltoztatta a művészethez való viszonyomat. A kevésbé ismert, kevésbé felkapott művészek munkáit keresem, akikről még nem írta meg minden kritikus, hogy mire gondolt a költő, miközben élete és személyisége hivatalos narratívába nem passzoló részleteit jótékony homályban hagyták.

Blake, akit az utókor rézmetszőként és festőként is számontart, épp annyira volt ismeretlen számomra képzőművészként, hogy bizalommal lépjek be a kiállításra.

A fotózást – Lisszabonhoz hasonlóan – elrontottam; nem sikerült elsőre ráérezni, hogy miről fogok majd írni, így nincsen képem az özönvízről, a világvége különböző ábrázolásairól, és nem tudom illusztrálni azt a csendes, mélyről lobogó tüzet sem, ami az ő generációjában égett, és ami az általuk ismert világ megsemmisülését jelképezte a képeken, és mintegy 230 évvel később is elvonta az oxigént a kiállítás termeiben, így én is kicsit nehezebben kaptam levegőt. Bármily furcsa is, de Blake világa egy alapvető vonásában nagyon hasonlított a mindennapjainkhoz: egybeért a menny és a pokol az ő korában is, elkerülhetetlennek látszott a világégés, és élete nagy részében a valóban hatalmas társadalmi fordulatot is hozó francia forradalmat követően alkotott – az utóbbival egyező horderejű változás a mi életünkben még csak az árnyékát vetíti előre.

A fotó nem adja vissza, de minden fatáblán egy teljes kép volt, amire egy fekete mintát helyeztek, ezáltal a kép egy alapvető része hiányzott. De talán ilyenek vagyunk mi magunk is, emberek. Mindig önmagunk vagyunk, de a gyászunk, a fájdalmunk, a belső keresésünk kitakarja fontos (és kevésbé fontos) részeinket, sosem látszik egészen, hogy kik vagyunk. És talán akkor játszunk igazán a tűzzel, amikor meg akarjuk mutatni magunkat a fekete minta nélkül.

Egy fotót mégis készítettem arról, hogy hogyan érzékeltették a közelgő világvégét. Egyben felvetődik az emberben a kérdés, hogy cunamira gondolt-e a költő/festő…

…avagy “Ekkora buborékot tudok fújni a rágómból!”- Mindezt valamikor 1735 és 1811 között (a festő születési és halálozási éve), a kép dátum nélküli.

…avagy szuperhősös kép dátum nélkül, az 1770-es évekből.

A képleírás szerint Turner paradicsomi helyként festette le a Heszperidák kertjét, ami egészen addig helytálló, amíg az ember szeme meg nem akad a kicsit talán túl hosszú, és elcsigázott sárkányon (krokodilon?)…ő milyen protekcióval került a képre?

Újabb szuperhősös kép kb. 1800-ból.

Egészen üdítő változatosság a megszokott ábrázolásokhoz képest.

Éles szemű jógázók pedig felfedezhetik a gomukhászana (tehénarcpóz) kartartását.

Az írás címadó képétől sem fosztanálak meg benneteket. Babaúszás a levegőben alcímmel.

Blake talán legerősebb hatású képei, azonos címmel.

A kép 1795 körül készült. A nőalak (Oothoon) szerelmes Theotormonba, aki az erényes embert testesíti meg. Azonban egy másik férfi, Bromion rátámad a nőre és megerőszakolja, aki így már az erényes Theotormonnak sem kell. 1795 körül sem volt vidám dolog nőnek lenni, és ezt épp Blake ábrázolja – férfiként.

Blake, aki költő és író is volt, a saját írásait is illusztrálta, és kiemelten foglalkozott Dante Isteni színjátékával és Shakespeare alakjaival is, aki nála kb. 200 évvel korábban élt.

Gyerekként nem értettem, hogy miért járnak a felnőttek olyan lelkesen múzeumba. De amikor az ember megérti, hogy milyen törékeny az emberi élet, és mekkora csoda, hogy a Lear király szövege fennmaradt, és hogy annak ellenére, hogy Blake a maga idejében nem volt híres vagy elismert, 2025-ben meg lehet nézni egy kiállításon ezt a körülbelül 1779-ből származó képet, mert valaki vette a fáradtságot, és megmentette az utókornak, akkor talán nem is lehet mást tenni, mint meghatódni a művészet erején.

A bővebb képleírás szerint Blake olvasatában a földbe süllyedt óriások a materializmusban megragadt öt érzék ábrázolásai. 200 éve készült (1824-1827), de mintha a jelenünkről szólna.

Itt dőlt el, hogy fogok bejegyzést írni a kiállításról. Amikor a Múzeum Shopban megláttam a gyerekkoromat végigkísérő PopulArt füzetkét, amit épp kiselejtezni készültem otthon.

A világunkat elmosó özönvíz és francia forradalom néha PopulArt füzet formáját ölti. Nem mertem megnézni, hogy mennyiért árulják.

Veszélyes minden porcikám. Méreg a hajam, kínoz a bőröm, gyilkolni tudnak a szemeim, ölni az ölem. Nőnek születtem. Azt választottam magamnak, hogy én leszek erre az életre a gyengébb, a befogadó minőség, a puhaság, és biztos vagyok benne, hogy tudtam, mi az ára.

Micsoda titkot rejtünk mi, az emberiség nagyjából fele, hogy nemi alapon lehet ellenünk ítélkezni, hogy elég léteznünk, hogy betiltassunk és eltöröltessünk, hogy tulajdonná kell válnunk, hogy biztosan ne ártsunk senkinek és semminek?!

Minden nő tudja a titkot, minden nő bánat, minden nő halál, különben csak az okos, vagy csak a vegyész, vagy csak a külföldi nők könyveit tiltották volna be. Bennünk nőkben mindannyiunkban ott rejlik a gyengeség, a befogadás és a puhaság minősége, ami éppen azért olyan pusztító a magát nem ismerő férfi számára, mert félelmetes, hogy az erő, az uralás és a keménység nem elegendő az élet meghódításához, a külső és belső békéhez, így aztán nem marad más út, mint uralni azt is, ami uralhatatlan. És elviseljük ezt is.

Az írott szó nagy kincs, de messze nem minden, és a legfontosabb dolgokat nem írta le soha senki. Olvasott ismeret nélkül találjuk meg a kiutat születésünkkor az anyaméhből, a sejtek is útmutató nélkül növekednek, nem könyvből tanulunk beszélni, szeretni és szeretkezni, letörölni a beteg homlokát, hűsítő enyhet adni a forróságban vergődő testnek, érzelmi támogatást a gyászolónak, csendet a csendet óhajtónak, érdek nélküli figyelmet a velünk élőknek.

Bennünk tér van, velünk kezdődik az idő.

Ha nincs befogadó környezet, nem fogan meg a gyermek, nem szökken szárba az élet, hát hogy nem éget szét minket a titok, hogy nem pusztít el minden egyes nőt, hogy fér el bennünk ez a tér, hol rejtjük el magunkban az időt, nem is titkolva, hogy mi mindent tudunk csak mi, amit egy férfi soha nem fog?

Leírom, bár tőlem is elvehetik. Nőnek születtem én is. Jöhet még olyan világ, hogy ez számítani fog. A gyengeség, a befogadás, a puhaság az a kemény páncél, ami őrzi a lángoló titok bennünk lobogó tüzét. Ezt tudjuk mi.

Leírható, nem titok. Nem kell elvenni, odaadjuk mi ingyen is. A gyengeség erősít, a befogadás megtanít érteni, hogy mi az uralom, a puhaság öleli körbe a keménységet, ami így mégiscsak a miénk. De csak az tudja megérinteni, megélni, magához vonni, aki felismeri, és el tudja fogadni, ami adatik. Aki elhiszi, hogy nem veszít, hanem nyer. Aki megérti, hogy nem tulajdon lesz, hanem titokká válik maga is.

És akármelyik országban tiltják be a női minőséget, mindig van hozzá közünk, minden velünk történik, itt is van nyoma, abban, hogy még mindig mi hordozzuk a gyengeséget, a befogadást és a puhaságot, mert a férfikéz túl esetlen, hitetlen és rabosított hozzá.

Bátorság kell ahhoz, hogy nőnek szülessünk egy olyan világban, amiben a szerencsén múlik, hogy valaki tulajdona leszünk, vagy szabad(abb) ember.

Töröljék el ezt is, nyugodtan, a világ összes nők által írt szavát, visszaírjuk a lélegzetünkkel, beleleheljük a levegőbe, belesimítjuk a gyermekek arcába, viseljük a tartásunkban, sokkal többet élt a női minőség a Gutenberg-galaxison kívül, mint abban, túléljük ezt is, csak olyan nem lesz soha, amikor mi töröljük el a férfiakat, mert ez eszünkbe sem jut, nincs benne a képletben, nem része a szavaknak, amik a mi részeink, és ettől még halálosabb a mérgünk; az ellenség, aki szeretni akar, nem eltörölni – nincsen ennél veszélyesebb, aki nem ismeri, az szabadul tőle, még a végén megváltoztat ez a sok ismeretlen, és nem leszek a félelem, az erőszak, a birtoklás tulajdona, még a végén megértem, milyen szabadnak születni, és akkor aztán igazán vége a világnak, eltűnik a két nem eltűnésével a dualitás, és vajh’ mi jön utána, hát tiltsuk be inkább a nőket, gyorsan, mielőtt megszűnik a homeosztázis és megszűnünk vele mi is.

A térben és az időben fogant összes élet az anyaméhben növekszik. Mi nem válogatunk, mi nem szabunk feltételeket a szeretethez.

De vállaltunk mindent, ami a titok őrzésével jár: eltörlést, rabosítást, és sokszor sajnos halált.

Mert minden nő tudja a titkot, minden nő bánat és minden nő halál.