Ismeretlen mestermű, írnám, de ez nem lenne teljesen igaz. Ismertnek végül is valamennyire ismert, a borítón szerepel Szabó Magda neve. Aki szándékoltan tőle szeretne olvasni, nyilván előbb-utóbb kézbe veszi a kötetet, akkor is, ha erről soha nem is hallott. Sokáig én sem hallottam. Amikor egyszer csak felkerült az egyébként olvasott Szabó Magda-kötetek fülszövegére a címe, azt hittem valami elfeledett verseskötet. Gondoltam, majd egyszer, ha nagyon ráérek, előveszem. Aztán eljött ez az idő.
Az első meglepetés: ez bizony nem verseskötet, hanem novellás! Kölcsönkönyv volt, ezért nem tájékozódtam alaposabban. Itt majdnem le is dobtam. Mindenkinek van gyengéje, én a novellákkal nem ápolok túl baráti viszonyt, de egy esély mindenkinek jár, Szabó Magdának kettő is, olvasni kezdtem hát.
És az első történettől kezdve úgy nőttem össze a könyvvel, mint ahogy csak a legnagyobbakkal szokás. Minden szabad percemben olvastam, velem volt a BKV-n, sétákon – mert mit lehet tudni – és ha az aznapi történetből még maradt lefekvés előtt, akkor azzal a tudattal tartottam a kötetet a kezemben, hogy a nap legjobb része még hátravan.
Mindezzel együtt lassan olvastam, a saját érdekemben. Nem azért, mintha a könyv nyelvezete nehézkes vagy a novellák történetvezetése követhetetlen lett volna. Éppen azért, mert súlyuk volt. A hosszától függetlenül szinte minden egyes történet felért egy egész regénnyel. Az ilyen minőségi írást pedig érdemes megtisztelni azzal, hogy időt hagyunk a történetnek, hogy dolgozzon bennünk. Néha akár több napot is hagytam egy-egy novellára, a hosszabbakat elnyújtottam, és szinte mindegyik után szünetet tartottam, hogy kiélvezhessem a Szabó Magda zsenijének köszönhetően kialakult belső képvezetés gyümölcseit.
Mestersége csúcsán ír így valaki, a kellő technikai tudás, lényeglátás és igazságérzet birtokában. Nem lepődtem meg, amikor kiderült, hogy az írónő nyolcvankét esztendős korában jelent meg a kötet. A történeteknek szorosan véve nincsen közük egymáshoz. Többségükben ugyan van utalás Szabó Magda családtagjaira, ahogy egyes regényeiben is, de nem mindegyikben. Ezzel együtt mégis azt javasolnám, hogy sorrendben olvassuk a történeteket, az ugyanis erősen szándékolt, és ahogy közeledünk a „végkifejlet” felé, ezt az olvasó is egyre hangsúlyosabban érzi.
A kötet attól mestermű, és attól roppantul szerethető, hogy az írónő eltökélt bizonyossággal életünk legfájdalmasabb pillanatairól ír. Nyolcvan fölött már nincsen hova szemérmeskedni, és Szabó Magda nem is teszi. Sebészi pontossággal vág, műt és varr el szálakat a történetekben. Egyszerre mindhárom Párka ő.
A Mézescsók Cerberusnak novelláit egyetlen jellemzőjük köti össze olyan szorosan, mintha egy láncot vennénk a kezünkbe: a hihetetlen lényeglátás. Mindannyiunk életében vannak szinte villámcsapásszerű események, esetleg események sorozata, amelyek alapvetően határozzák meg sorsunkat, és sokszor évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy kellő lélektani és tárgyi tudással felvértezve megfejthessük, hogy mi történt valójában. Ezt az ajándékot adja meg Szabó Magda az olvasóinak, akik követik őt Cerberus birodalmába.
Ha valami, a kötet emlékeztető, hogy az emberi szenvedésnek ezer arca van, hogy akaratlanul elképesztően kegyetlenek tudunk lenni egymással, miközben hihetetlenül vakok is. Néha a titkot tudni, és érteni, hogy valaki egy ilyen vérző, gyulladt, gennyes sebbel élt, az egyetlen feloldozás. És ahogy ráébredünk saját legnagyobb gyengeségeinkre, akkor értjük meg a másikat, aki minket pusztítana vagy épp áldana, mert a dimenziók egyre bővülnek és sokasodnak, ahogy előrehaladunk a kötetben.
Még csak kedvencet sem tudnék belőle ajánlani, mert valamilyen okból mindegyik az. A sorrendet azért érdemes mégis megtartani, mert mire az ember a kötet utolsó novellájához, a Parainesis-hez ér, már lélegzetvisszafojtva várja, hogy mi jöhet még, és akkor kapjuk ajándékul azt a rövid írást, amit Szabó Magda minden olvasójának ismernie kellene, úgy általában az életről.
Az a külön csodálatos a könyvben, hogy a kimunkált nyelvezet mellett a történetek különleges optikája még akkor is újraolvasásra sarkall, ha emlékszünk rá (és hogyne emlékeznénk), hogy mi fog történni. Sorrendben olvassuk. Nagyon lassan. Nem sok olyan kötet érkezik újonnan, ami ennyire tökéletes. Adjuk meg a mesterműnek a kellő tiszteletet. Magunknak is hálát fogunk adni érte az utolsó oldalon. És hamarosan talán nem is lesz annyira ismeretlen.
(először közzétéve: 2021. augusztus 3.)
Fény-Törés-Pont 