Szabó Magda: Katalin utca

Elsőre talán furcsának hangzik a megállapítás, de Szabó Magda bizonyos szempontból alulértékelt író. Nem a művei kiadatlansága okán – halálát követően szinte mindent kiadnak tőle, ami az íróasztal-fiókban még fellelhető, és szinte az összes kötete könnyen elérhető. Leginkább azért, mert néhány kiemelt figyelmet kiérdemlő mű (Az ajtó, Für Elise, és korábbról az Abigél) mellett még több másik remekmű született a tollából, amik szinte agyon vannak hallgatva. Ezért szántam már, és fogok is még bejegyzést szánni kevésbé ismert könyveire, hogy ezeket ne csak elkötelezett irodalomtörténészek forgassák, hanem a tágabb olvasóközönség is, akik nemcsak irodalmi értékként, hanem akár az életükhöz útmutatóként is hasznosíthatják majd az olvasottakat.

A Katalin utcát annó azért olvastam el, mert kiderült, hogy egy külföldi (talán holland)/külföldi fenntartású iskolában ajánlott olvasmány. Ezen elgondolkoztam. Az azért ritka, hogy egy külföldi kötődésű oktatási intézmény magától felfedezzen egy magyar írótól egy olyan könyvet, amiről itthon a magyar irodalom tanítása során nem emlékeznek meg. Ez az ajánlás azonban annyira kíváncsivá tett, hogy a holland népnek bizalmat szavazva meg is vásároltam a könyvet, hogy aztán az első olvasást követően rögtön több barátom részére vásároljak újabb példányokat.

A kötetben Szabó Magda több különleges eszközt is használ, az egyik ilyen a különböző idősíkok (nevezzük így) alkalmazása, és az elbeszélők megszokottól részben eltérő megválasztása. Ez az olvasás elején akár zavaró is lehet, de mindenkit arra biztatnék, hogy lapozzon vissza, ahányszor csak szükségesnek érzi, illetve nyugodtan gyártson elméleteket a szokatlan narrátor körülményeiről. Lesz magyarázat, és ezért a történetért bőven megéri a kezdeti diszkomfortérzet.

A Katalin utca részben komplexitásával hengereli le az olvasót. Szabó Magda hús-vér figurákat vázol fel, olyan – következetesen ábrázolt – gyengeségekkel és pozitívabb tulajdonságokkal, amelyek hitelességükkel szinte térdre kényszerítenek. Szinte mindenki egyszerre hős és áldozat, ám eközben oly intenzitással fonódnak össze a sorsok szálai, hogy Párka legyen, aki azokat szétválasztja. De Szabó Magda ezúttal nem vet be mitológiai alakokat; a szereplők jelleméből következnek a sorsfordulatok, és az írónő a külső szemlélő szenvtelenségével mutatja meg, hogy mely helyzetekben bizonyulnak hőseink kevésnek, vagy épp túl soknak, és hogy miként buknak el addig a határig, hogy az élet, amelyben a – látszólag szerencsésebb – szereplők itt maradnak, mégis élhetetlenné válik számukra is.

És e könyörtelen tükör felmutatásával éri el azt, hogy az olvasó már a regény első olvasása közben is elgondolkozik olyan releváns kérdéseken, amihez kevés mű révén jut el egyszerre. Emberek hogy nem veszik észre, hogy miről szól körülöttük az élet? Mennyire bele lehet gabalyodni a saját érzéseinkbe, a világról alkotott saját elképzeléseinkbe, miközben sem nekünk, sem másnak nincsen igazán teljes képe a történtekről! Milyen élete van annak, aki akkor sem mer saját ösztönei és neveltetése ellen cselekedni, amikor az lenne az igazán lüktető létezéshez vezető egyetlen út, és milyen élet adatik annak, aki annyira szereti a testvérét, hogy elköveti helyette az összes, a sors által a testvérének rendelt vétket? És van-e, vajon van-e bármelyikü(n)k számára feloldozás?

Szabó Magda igazi zsenialitása azonban mégsem csak ebben rejlik. Mert emellett könyörtelenül szembesíti a halál síkjával az olvasót, és azzal, hogy a saját vélt, merev elképzeléseink szerinti boldogságunk érdekében elkövetett bűnöknek igenis megvan a maga lenyomata, és mind a jellembeli vonások, mind a kapcsolódó cselekedeteink folytán elkerülhetetlenül felmerülő következmények biztosabban ölik meg a lelket, mint a testi létezést kioltó puskagolyó. És nem bízza a fantáziánkra, hogy képzeljük el milyen, amikor lelküket vesztett emberek vergődnek az élet szorításában. Pontos, szégyentelen leírást kapunk arról, hogy egy rajongó és szerető férjjel kötött házasság is lehet jegesen hideg és praktikusan boldogtalan, amelyből a régi, aktualitását vesztett szerelemhez menekülés sem kiút, mert van a feldolgozatlan eseményeknek olyan foka, amelynél teljesen identitásunkat vesztjük, és tökéletesen mindegy, hogy kinek az oldalán keressük a testi-lelki kielégülést.

Emellett az írónő a tőle megszokott magas fokú játékossággal rejt el megfogalmazásbéli ajándékokat. A Katalin utca tele van olyan mondatokkal, amelyekre az olvasó évekkel később is emlékezik.

„Bálint elveszi Irént” – mondta Blanka, és fél lábon táncolt örömében, ő csak nézett rá, hallgatott, kezében a karórája, amelyet éppen vissza akart csatolni, ám megállt a mozdulata a levegőben, állt, mint önmaga festménye, kezében az idő.”

„Ültünk, hallgattunk. Mindketten elhallgattuk, amit meg kellett volna mondanunk a másiknak, s ez egyszer én tudtam, nem Bálint, hogy ha szólunk, az se változtatott volna semmin. Azt képzeltem, minden szobor ránk néz sajátságos nem-szemével, ezek a különös alkotások, amelyeket nem is faragtak ki, s amelyek nem is többek, mint véletlenül egymásra zuhant kőcubákok. … Kollégám elöl ment a csoporttal, mi ketten hátul. Dél volt, erősen sütött a nap, az időjárásról beszélgettünk, mikor kiléptünk a Műcsarnokból. Alakunk árnyéka eltorzult a földön, néztem, ahogy velünk együtt siklik a napon. Két masszív kőcubák rajza osont előttünk, egyikünk árnyékának se volt se keze, se lába, csak törzse.”

De az írónő nem engedi, hogy feledjük, miért is írta meg ezt a regényt. Erre is emlékezni fogunk. A legelső két oldal utolsó bekezdése így hangzik: „Akkor már azt is tudták, hogy holtak és élők közt csak kvalitatív a különbség, nem sokat számít, és azt is, hogy minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.”

És a Katalin utca utolsó oldalán ezt olvashatjuk: „Mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.

Hozzátok haza Blankát!”

Ennek a sajátságos regénynek (a sajátságos is egy olyan kifejezés, amit az írónő előszeretettel használ) a fülszövege is eltér a szokásostól. Itt nincs helye tévedésnek, és Szabó Magda olyan ajánlást vet papírra saját művéhez, hogy még ebből is érdemes idézni:

„Az író most beavatja az olvasót titkába: ő milyennek képzeli el a halál utáni életet, a túlvilágot, az élők és holtak érintkezését és folyton változó viszonylatait, s megpróbálja körbevilágítani az etikai több mint faux pas-t, amikor szándékosan, olykor szándéktalanul, de vétkezünk. … Az olvasó majd látni fogja, hogyan szövődnek és kuszálódnak össze a szoros egymás mellett élés szálai a családok életében, ki hogy viselkedik válságos pillanatokban, s miután a regény végére elkészül az egyenleg, el is falazza a visszatérés akár álombéli lehetőségét is attól, aki nem érdemli meg:”

és tovább:

„Az író szívből reméli, aki ezt a könyvet végigolvassa, megérti érvelését, bármilyen bizarr is, azt is, hogy az elvesztett háború után új Katalin utcák létesülnek mások számára, de ezek a mások voltaképpen azonosak azokkal, akik valaha gyermekként viháncoltak vagy könnyeiket törölgették a három kertben. Csak a személyek fordulnak meg tengelyük körül, ebben a regényben, ahol a holtak úgy járnak-kelnek, mint az élők, az olvasónak meg kell éreznie, nincs valódi halál, csak visszatérés valamibe, ahonnan egy időre kiszálltunk és hogy az apostolnak, aki olyan megindítóan prédikált a szeretetről, bizony, igaza van. … Most elindulnak a rejtelmes utca lakói, s az író az olvasótól is azt kéri: hozza haza Blankát. Mindenkit, aki helyettünk lakol addig sosem ismert paraméterek közt azért, mert elkövette helyettünk mindazt, amit mi nem mertünk, mert ahhoz is gyávák voltunk, hogy vállaljuk önmagunk negatív állóképét.”

Önmagunk negatív állóképe. Egy fülszövegben. Igazi tetemrehívás ez: végső soron saját tetteivel szembesül az olvasó, és olyan messzi utazásra indulhatunk, amennyire csak a lelkünk bírja. Hátha mi még el tudjuk kerülni, hogy az ellen vétkezzünk, akit a legjobban szeretünk, de ha már nem, akkor rá merjünk pillantani erre az állóképre, és merjünk aszerint cselekedni, amit látunk.

A bejegyzések megírása előtt néha rá szoktam keresni, hogy van-e az adott műről elérhető írás a neten. Erről több is volt. Soltész Márton előadásának átiratát is ott találtam meg, aki a traumafeldolgozás szempontjából is ír a kötetről. A könyv elolvasása után – időt hagyva az olvasottak leülepedésének – érdemes azt az írást is elolvasni.

A Katalin utca egy olyan könyv, amelynek a cselekményét udvariatlanság lenne akár csak említeni is, mert bármely sorsforduló kiemelése elvenne az első olvasás élményéből. Épp ezért elolvasás után is jó beszélni róla. Hogy mit szólt a másik ahhoz, amikor… Én is tervezem újraolvasni (immár sokadszorra). Hogy meglássam benne azt, amit a saját időhöz kötött vakságom okán még nem látok most sem, a saját állóképemben sem.

(először közzétéve: 2021. augusztus 15.)