Vannak napok, amikor az ember semmi komoly olvasmányra nem vágyik, mégis úgy érzi, hogy azért némi érdemi információt még be tudna fogadni, sőt egyenesen kíváncsi lenne arra, hogy milyen érzés lehet egy másik nép gyermekeként tengetni napjait. Ilyen időszakokra ajánlom ezt a könyvet, ami messze kiemelkedik a hasonszőrű írások közül, mind stílusában, mind tartalmában.
A különböző kutatások szerint a nemzetek közötti boldogságrangsorban előkelő helyet elfoglaló skandináv országok titkát amúgy is előszeretettel kutatják manapság, csőstül ömlik ránk a hygge, a sisu, a lagom; ha valami, ez a téma tipikusan az, amelynél a lelkes olvasó elveszetten lapozgatja a könyvesbolti köteteket, ha a picivel többet adó, olvasmányosabb, esetleg közérthetőbb írást szeretné megvásárolni az egymásra meglepően hasonlító című és tematikájú könyvek közül.
A The Year of Living Danishly (az angol eredetit olvastam, a magyar fordítás 2020-ban, később jelent meg, így a fordítás minőségéről sajnos nem tudok információkkal szolgálni) olyan jó választásnak bizonyult, hogy egyes fejezeteit (de lehet, hogy az egész kötetet) többször is elolvastam.
A szinte minden bekezdést átszövő finom humor mellett talán az alaphelyzet hozza ennyire közel az ember szívéhez ezt a könyvet, miszerint a londoni illetőségű szerző férje állást kap (elsőkörben egy évre) a dániai Billundban, az ottani legógyárban, ő pedig szabadúszó újságíróként ír az országban töltött napjaikról. A költözés előtt az írónő már kórházi kezelésekre jár, hogy gyermekük lehessen, egyúttal szembesül azzal, hogy hektikus életformájuk is akadálya lehet a gyermekáldásnak. Ezzel a „csomaggal” indulnak el a Föld egyik legboldogabb országába.
A kötet a kiindulópont ellenére nem is sematikus amerikai boldogságkereső írás, és nem is egy született dán mutatja be az országa sajátosságait, hanem egy, az átlagolvasó szemével szemlélődő és tapasztaló ember, aki szeretne beilleszkedni, de nem erőlködve, és nem mindenáron, hiszen csak rövid időre maradnak, és a szakmájából adódóan lehetősége van szakemberekkel is elbeszélgetni ideiglenes hazája szokásairól.
A végeredmény barátságos, rendkívül olvasmányos és derűs, annak ellenére, hogy a sötét (bár Dánia a legdélebbi skandináv ország) telek megéléséről is részletes beszámolót kapunk. Az írónő nemcsak a boldogsággal kapcsolatos rangsor témájában beszélgetett és írt, de többek között érzékletes leírást kapunk a költözéssel járó adminisztrációtól kezdve a dán mindennapok legapróbb részletéig, például a dán péksüteményekről. A könyv egyik legemlékezetesebb részében hősünk azon lamentál, hogy vajon hogyan maradnak formában az egészségükre nagyon adó, sportos benyomást keltő dánok, ha minden reggel valamilyen porcukorban úszó, eszméletlenül finom sütivel indítják a napot a kávé mellé, amiből ő néha naponta többet is bekap, ha épp nem bír ellenállni a kísértésnek. Végül összeszedi a bátorságát, és megkérdezi az egyik dán (pék) interjúalanyát, aki felvilágosítja, hogy nem napi rendszerességgel, csupán hétvégenként (egyszer vagy kétszer) fogyasztják a helyiek ezeket a finomságokat, különben már gurulva közlekednének.
Elkísérhetjük szerzőnket többek között, amikor a helyi szokásoknak hódolva különleges fényviszonyok megjelenítésére képes lámpát vesz, hogy aztán másnap hajnalban a szobát durván kivilágító ébresztő funkciótól megriadva leverje az ágy mellől, és a lámpa darabokra törik, vagy amikor feltérképezi, hogy milyen hobbiknak hódolnak a dánok. Ennek kapcsán kiderül, hogy a magánélet és munka megfelelő aránya mellett (Dániában 34 órás a munkahét) óriási hagyománya van a különböző kluboknak és egyesületeknek, és hogy a dánok nagyra értékelik, hogy a szabadidejüket előre megtervezve tölthetik el.
Röviden kitér az írónő a színvonalas dán filmipar helyzetére, a mostanában népszerű sorozatokra (amelynek kapcsán kiderül, hogy mégis egy brit sorozat az egyik legnépszerűbb az országban), és fény derül arra is, hogy a hagyományos északi étrend legalább annyira egészséges, mint az agyonreklámozott mediterrán.
Helen Russell a mai fogyasztói társadalomban rendkívül üde színfoltként ír a kinti gépjárműadóról, miszerint az új autó vásárlását 180%-os adó terheli, és menedzseri szinten is teljesen megszokott a biciklivel való közlekedés, ezzel határt szabva a fogyasztók közötti esztelen versengésnek (kinek van újabb, több lóerős, menőbb stb. kocsija).
Szóba kerül a természetközeli, látszólag lazább gyereknevelés, a válások magas aránya és természetesen nem maradhatott ki a dán nyelv nehézsége sem a könyvből. A megszólaltatott szakértők nem száraz tudományos adatokkal szolgálnak, így releváns, könnyen megjegyezhető információhoz jut az olvasó.
A könyv másik nagy erénye, hogy az írónő kifejezetten hangsúlyt helyezett arra, hogy a dánok mindennapjait is megismerje, így aztán arról is képet kaphatunk, hogy mennyire engedhetik meg maguknak a rendszeres étterembe járást, mit is jelent Jante törvénye, mennyire szövik át a szabályok a helyiek életét (meglepően sűrűn – felejthetetlen kalamajkát okoz egy svájci zászló felvonása), és hogy milyen a dán humor (kicsit sötét, de nagyon élvezhető). Mindemellett nem fél a fősodortól eltérő álláspontokat is bemutatni, anélkül, hogy állást foglalna bármelyik vélemény mellett, megadva ezzel a szabadságot olvasóinak, hogy egy-egy fejezet után átgondoljuk, mi a saját meglátásunk.
A kötetet olvasva akkor is otthon érezhetjük magunkat, ha soha nem jártunk egyik skandináv országban sem, és esetleg nem is tervezzük. Helen Russell körbenézett helyettünk, így számunkra csak az olvasás örömteli élménye marad.
A skandináv országok közül végül Svédországban, és nem Dániában jártam, így személyesen nem tudom megítélni, hogy a szerző meglátásai mennyire állnak közel egy objektívebb valósághoz, a végeredmény azonban annyira szerethető és szórakoztató, hogy az utolsó fejezetnél az olvasó automatikusan folytatás után kiált.
(eredetileg közzétéve: 2021. szeptember 1.)
Fény-Törés-Pont 