Ahogy úgy tűnik, hogy múlik az idő, más könyveket keresek. Könyveket, amelyeknek a szóhasználata és ritmikája önmagában művészi szerelmeskedés a nyelvvel. Könyveket, amelyekben nemhogy azt nem lehet tudni, hogy mi fog történni a végén, de sokszor még azt sem, hogy a következő oldalon. Könyveket, amelyek valami olyan elemi erővel ragadják meg, hogy milyen mocsok és kín, ám egyúttal finomság, elemelkedettség és gyönyör kapcsolódik a létezésünkhöz, amelyekre csak keveseknek van rálátása. És Baricco mindezekről együtt ír lebilincselően ebben a kötetben.
A finom ecsetvonásokkal felvázolt, sokszor meseszerűen ható képi világnak van egy másik érzékszervhez kapcsolódó lüktetése is. A Tengeróceán nem magyarul íródott, és ezt nem szabad elfelejteni. Sajnálom, hogy nem tudok olaszul, mert így csak meggyőződésem, de bizonyosságot nem nyerhetek, hogy a fordító a remekbe szabott alapmű ellenére is vélhetőleg újraírta magyarul ezt a könyvet. Ahogy lapoztam egyet, a lapozás minden egyes aktusával szomorúbb is lettem, mert tudtam, hogy sem az első olvasás élménye, sem a könyv maga nem fog örökké tartani. Aztán ezt az érzést mégis le lehetett tenni a befejezésekkel, amelyek olyan megkoronázását adták a történetnek, amit csak azért tud az olvasó megsejteni, mert már az első sorokból egyértelmű, hogy kivételesen sokat adó műről van szó.
Megnyugtat, amikor valaki meglátja a sorsszerűséget, a lélek finom dinamikája által kínált keresztutakat, és hogy azok hol keresztezik egymást. És Baricco az összes elágazást látja és láttatja. És nem fél megmutatni azt sem, hogy mely pillanatokat hatja át valami olyan varázslat, ami mindannyiunk életében jelen van, csak nyilvánosan nem szoktunk beszélni ezekről a dimenziókról.
A Tengeróceán olyan minőségek egyvelege, amelyek legnagyobb szenvedéseinket és megszabadulásainkat idézik. Írhatnék a címről, de nem szeretnék. Írhatnék arról, hogy mégis milyen különös helyen játszódik ez a könyv, de arról sem fogok. Írhatnék a szereplőkről, a mesebelinek tűnőkről, és a szinte állatiasokról. És mégsem mondanék egyikkel sem semmit.
A kötetet olvasva nem csak gyanú, hanem bizonyosság: Baricco mindent tud rólunk. Mindent tud a sejtek, tudat és lelkiség ezen sajátos keveredéséről, ami alig teszi többé az embert, mint egy két lábon járó, hússal töltött, frissen tartott, állati ösztönei által motivált csontváz, és amelyben mégis képes a létezés kispolgári, folyamatosan korlátaiba ütköző figurája mellett azokat a rezdüléseket is megidézni, amelyre ezt a világot elhagyva majd – reményeim szerint – emlékezünk.
A mélységekről fizikailag fájdalmas olvasni. A magasságokról páratlan könnyedséggel repkedő.
Vajon mi történne, ha mindannyian ennyire ismernénk önmagunkat?
(eredetileg közzétéve: 2021. augusztus 2.)
Fény-Törés-Pont 