Fény-Törés-Pont

Ha azt a könyvet keresed, amit egy végtelennek tűnő hétvégi délután leheveredve kezdhetsz olvasni, és garantált a remek szórakozás, akkor Helen Russell legújabb műve megérdemelten szerepelhet a lehetséges olvasmányok listája élén.

Az írónő tíz éve költözött Dániába – a tervek szerint egyetlen évre –, ami aztán olyan jól sikerült, hogy azóta három gyereket nevelnek a férjével, csak épp átköltöztek a picit nagyobb szomszédos városkába.

Az első próbaévről szóló, The Year of Living Danishly (Egy év a világ legboldogabb országában – Hogyan éljünk dán módra) című könyvről is írtam ajánlót, mert öröm valóban szórakoztató, könnyedebb olvasmányokat ajánlani.

Az igazsághoz tartozik, hogy ez a kötet kicsit döccenősebben indul az elsőhöz képest. Helen tíz éve él ott, tehát az a naiv rácsodálkozás, ami az első könyvben remekül működött, itt már nem aktuális. Szerencsére ezt a szerző is egyre jobban érzi, így bár időnként – különösen az első fejezetekben – még hivatkozik a saját kívülállóságára és tudatlanságára, de nem olyan mértékben, hogy az elvegyen a könyv adta olvasmányélményből.

Ami miatt a kötet nem csak üdítő és feltöltő olvasmány lehet itt, Magyarországon, az épp a könyv tárgya: a gyermeknevelés dán módra. És ez bizony markánsan különbözik az itthoni móditól. Természetesen nem kell sutba dobni az anyatejjel magunkba szívott berögződéseket és szokásokat, de a Hogyan neveljünk vikingeket? abban különösen jó, hogy a helyi sajátosságokat emeli ki, ami valóban eltér a brit (és a magyar) gyermeknevelési szokásoktól, így stresszmentes lehetőséget ad arra, hogy eltöprengjünk: van olyan használható ötlet, amit érdemes lenne átvenni szűkebb pátriánkban?

És ezeket persze sem megfogadni, sem komolyan venni nem kell, cserébe hatalmasakat lehet kacagni azon, hogy a dánoknál természetes néhány olyan dolog, amitől itthon a nagyszülők és a szülőtársak is a falnak mennek.

Dániában például alapkészség a tűzgyújtás – nem tizenhárom évesen, hanem az óvodában. Az ovis (!) kisvikingek megtanulnak bánni a fejszével, fát faragni, és az ottani zord időben (a szerző Dániát Mordorral azonosítja az október és április közötti időszakban) nem az a kérdés, hogy mikor süt ki a nap, mikor lehet majd újra friss levegőre menni, hanem hogy az ovis önállóan (!) belebújt-e már az overalljába, amiben a mínuszokban is vidáman ugrándozhat kint, akár órákig. Mert ha a napra várnának, akkor rekedtre énekelhetnék magukat októbertől áprilisig a Süss fel, nap! sorait ismételgetve.

Szavam ne feledjem, a dánok énekelni is szeretnek, testületileg. Van egy rendszeresen frissített nemzeti daloskönyv (pl. Ramadán Koppenhágában, de már bekerült a klímaválság  és a válás, mint téma), ami komoly repertoárt biztosít a hétköznapokban is. És nem csak a zene nyelvén beszélnek, hanem az iskolaélet része a nyilvános beszédre felkészítés. Míg több európai országban bizony felnőttként sem megy a kiállás önmagunkért, mi több, meglepő, ha valaki választékosan és tisztán fogalmaz, pláne mások előtt, a dán kicsiket képzik erre. Valaki felismerte, hogy ez jól jöhet még, és nem tévedett.

És ezek a kicsik az iskolával sincsenek agyonstresszelve (kivéve azok, akik szeretnének átlépni a felsőoktatásba és egy gimnáziumba iratkoznak). Az érettségi jegyei mínusz 3 és plusz 12 között váltakozhatnak (létezik a 00, azaz a dupla nulla, amit a formája miatt szemüvegnek is hívnak). Mínusz hárommal nyilván nem az agysebészetet célozzák meg, de az, hogy például olvasni nyolcéves (!) korukra tanulnak meg, az itthoni „karácsonykor már olvasson a gyerek” tárgyú, éves, rendszeres emberkínzásversenyt elnézve egészen utópisztikus.

A dán iskolarendszer talán azért is tud lazább lenni, mert valóban boldog, emberileg is jól képzett állampolgárokat szeretnének felnevelni, akik önállóan tudnak gondolkodni. Ennek fontosságát a könyvben megszólaltatott emberek a második világháborúra vezetik vissza (Dánia német megszállás alatt volt 1940-től egészen 1945-ig).

Ami külön erénye a könyvnek, hogy egészen mai, így a jelenleg alkalmazott nevelési elvek korrekciójának szükségességétől sem zárkóznak el. Sok munkáltatónak (!) feltűnt ugyanis, hogy az újonnan érkező munkavállalók valahogy ott sem találják meg a feladatokat, és ha például fel kellene söpörni, akkor az új főnök kezdheti a munkavállaló betanítását, mert az ottani fiatalok kezéből is kifordult valahogy a házimunka az elmúlt egy-két évtizedben.

Ami az emlékezetesebb helyszíneket illeti, Helen Russell spermabankba kalauzol minket, hogy képbe hozzon a dán mesterséges megtermékenyítés valóságával, szaunázni megyünk, ahol kiderül, hogy Dániában bizony nem a csontsovány modell jelképezi az eszményi testet, hanem az erőt és egészséget sugárzó. A katolikus lányiskolai növendék szerző ugyan némi öniróniával ismeri el, hogy nehezen vetkőzi le a gátlásosságát, de épp ezért hiteles az izzadós-rácsodálkozós helyzetjelentés. A gyerekek – a szaunakultúrától talán nem teljesen függetlenül – a köznevelés részeként felvilágosítást is kapnak. Nem egyszer, egy izzadó, piruló tanár révén biológia órán, hanem folyamatosan, az életkoruknak megfelelően. Ennek része például egy szótár, amiben felsorolták a nemi szervekre használatos szép (és kevésbé szép) szavakat, és a szerző (nem dán) ismerőse aztán könyöröghetett a gyerekeinek, hogy ne árulják el a nagymamának, hogy a p*csa szót is ismerik már ilyen élemedett korban.

A dánok pihennek is, és nem is akárhogy. A fő célpont gyerekekkel általában egy helyi hütte (sommerhuse dánul), amikor júliusban az egész ország szabadságra megy. Ilyenkor nem érdemes sürgős telefonokkal és azonnali választ kérő emailekkel bajlódni, mert a telefon nem fog kicsengeni, és az emailt sem fogja senki olvasni, csak hetekkel később. Egy olyan világban, ahol lassan elvárás, hogy nyaralás közben, a Himalájában vagy a tenger alján búvárkodva is találj térerőt és legyél mindig elérhető, ez óriási kincs. A hüttében pedig talán folyóvíz és wifi sincs, de épp ez segíti elő a nyugodt kikapcsolódást.

A gyerekek édességet is kapnak (nemcsak nyáron, de év közben is, folyamatosan), és azzal egyben komoly felelősséget, mivel saját maguk osztják be a fogyasztásukat.

Nagyon szimpatikus volt, hogy Helen Russell nem rejtette véka alá rosszallását, amikor olyan szokással találkozott, amit nem érzett védhetőnek. A választott hazájában írt, vélelmezhető, hogy az összes ottani ismerőse, a gyerekei barátainak a szülei is fogják olvasni, de felvállalta, hogy valamiről másképp gondolkodik. Így például teret ad a dán alkoholizálási szokások megjelenítésének, és egyetlen dán szülő és pedagógus sem tudja meggyőzni arról, hogy azért mert más (dán) gyereke napi 8 órán át gépezik, attól neki sem kéne határt szabnia a gyermekei képernyőhasználatának.

A bátorságot némileg árnyalja, hogy a könyv azzal zárul, hogy Helen és családja a tervek szerint visszaköltöznek Nagy-Britanniába. Az ok azonban érthető és egészen megható. Helent egyedül nevelte fel az édesanyja, és szeretné, ha a gyerekei közvetlen kapcsolatban lennének a tágabb családjukkal. A könyvet angolul olvastam, ám magyarul is elérhető. Az Amazonon elérhető vélemények egy része hangsúlyozza, hogy a szerző meglehetősen idealizált képet fest a dán társadalomról, ott is vannak nehézségek, amiknek sokkal nagyobb teret kellene adni, egy másik része azonban örömmel csettint, hogy tényleg ilyenek ők (vagy az őseik), és mennyire klassz, hogy egy könyv ilyen jól tudja érzékeltetni a kulturális különbségeket.

(eredetileg közzétéve: 2024. november 19.)

Nem véletlen, hogy science fiction műfajú könyv még csak nyomokban jelent meg a blogon. Én, aki a természettudományos órákon is azt vártam, hogy mikor bukkannak fel (élő, emberi névvel bíró) szereplők a sejtek, mértékegységek és atomok helyett, sokáig alig tudtam betelni a klasszikus regényekkel, amik mellett a sci-fikben megjelenő cselekményt nem lehetett komolyan venni, a jellemábrázolás pedig szívbe markolóan hiányos volt.

Aztán a klasszikus történetek valahogy túlcsordultak, némi élettapasztalattal gazdagodva azokon a lapokon másfajta hiányosságok kezdtek kidomborodni, én pedig nyitottabbá váltam a bármilyen műfajú jó könyvekre.

A háromtest-trilógia megfilmesítéséről olvasott izgalmas kritika után így történt, hogy egy lelkes javaslatot elfogadva (köszönet Juno Reactnak!) esélyt adtam egy újabb sci-finek, és nem bántam meg.

Figyelmeztetésként azért rögtön az ajánló elején úgy érzem korrektnek, hogy azt is leírjam, hogy az utolsó kötet során már szándékosan igyekeztem lassabban olvasni, az egyik éjszaka ugyanis arra ébredtem álmomban, hogy egy űrhajón vagyok, ahol elfogyott az élelem, és el kell dönteni, hogy hajlandó vagyok-e embert enni. Általában tudatában szoktam lenni, hogy álmodom (ami egyébként is ritkán esik meg), így viharos gyorsasággal felébresztettem magam és magamhoz tértem a rémálomból, de még csak nem is ez volt az egyetlen, ami megtalált a három kötet kiolvasása során. Úgyhogy a regények olvasását lassan (adagio) javaslom, kellő szüneteket hagyva az olvasó lelkének, hogy feldolgozza a történet cselekményét és az annak kapcsán felmerült kérdéseket.

És hogy mi ragadott meg ennyire a trilógiában, hogy az emberevős rémálmot is elviseltem miatta? Cixin Liu eredeti ötletei. Az eredeti ötlet a kreatív iparágak Szent Grálja, mindenki ezt keresi. Azt a dallamot, amiből az újabb szuperslágert lehet írni, azt a szöveget, ami felírja magát az olvasó lelkére, azt az ötletet, ami köré szinte mindegy, hogy ki körít történetet, az ötlet bármit elvisz a hátán. És Cixin Liunak nem egy eredeti ötlete van, hanem többtucatnyi! Már a regény olvasása közben azt éreztem, hogy bizonyos szempontból soha nem szeretnék ezzel a férfival találkozni, egy másik szempontból viszont nagyon is.

A háromtest-trilógia abból a szempontból klasszikus sci-fi, hogy a szereplőknek nem hogy a jellemfejlődése, de még a jelleme is csak vázlatosan ismerhető meg. De valószínűleg Dosztojevszkij sem véletlenül nem írt sci-fit, ilyen ez a popszakma, ezt elfogadtam. Talán csak a harmadik kötetben volt nagyon szembeötlő, hogy az író elképzelései a női lélekről finoman szólva is messze állnak a valóságtól, de még akkor sem volt annyira fájdalmas a lélekábrázolás, hogy becsuktam volna a kötetet.

Az ajánlás mellett is fontosnak tartom megemlíteni, hogy a regénybeli gyilkosságok ábrázolása minimum elgondolkodtató. Elfogadom, hogy az eredeti ötletek megjelenítésének a megfelelő műfaja a sci-fi volt, és azt is, hogy egy sci-fiben nincsen tér arra, hogy kitérjen rá az író, hogy milyen meghasadt lélekkel kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki elpusztítson egy másik embert, de (az én ízlésem számára) túlságosan egyszerűen lett a téma elintézve a könyvben. Egy olyan világban, ahol honlapot nyitnak arra, hogy titokban fotózott nőkről fotókat töltsenek fel, és az elpusztításukról és kínzásukról fantáziáljanak, nagyon fontos lenne tudatosítani, hogy mi is a minket befogadó és fenntartó környezet, és hogy az ember lehetőleg még egy szúnyogot se csapjon le úgy, hogy ne legyen tisztában a kontextussal.

A trilógia mindegyik kötete gyorsan olvastatja magát, ezért is könnyű belefutni a rémálmokba. Az első könyvben leginkább egy számítógépes játék újabb és újabb szintjein zajló cselekmény miatt nehéz szünetet tartani, a másodikban pedig a Falképző-projekt eredményét nem győzi kivárni az olvasó. A harmadik kötetnek, aminek pedig egyenesen A halál vége a címe, már külön katalizátor sem kell.

A cselekményről közelebbről szándékosan nem árulok el semmit, az eredeti ötletek közül viszont többet is felvillantanék, hogy könnyebb legyen eldönteni, hogy a potenciális olvasó elkötelezze-e magát úgy 1850 oldal erejéig (és akkor a negyedik, kísérőkötetet még én sem olvastam).

A háromtest-trilógia össztársadalmi szinten feszegeti a kérdést, hogy mi a halál, mit tudunk a térről és az időről, és ez a legnagyobb erénye. A szintugrás (az egyéni szintről) befogadhatóbbá teszi a témákat, és segíthet abban, hogy az olvasó a könyvektől megihletve a valóban fontos kérdéseket tegye fel a saját életében.

Ugyanakkor a trilógián végigvonuló ilyen-olyanpártiság, amit jellemzően az határoz meg, hogy megjavíthatónak érzi-e az adott csoport tagja az emberiséget, éppen ezen a szintugráson és egy fájó tévedésen alapul. Soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy az ember csak saját magát tudja megváltoztatni. Így aztán „az emberiség megérett a pusztulásra mert ilyen vagy olyan, de mindenképpen javíthatatlan”, a magjáig visszamenően téves gondolatmenet (ahogy az az ilyen gondolatmenetek következményeiből is remekül látszik általában).

A szerző első, egészen fantasztikus eredeti ötlete a trisolarisi civilizáció leírásában található, egy ponton ugyanis kiderül, hogy a földönkívüliek kicsit nehezen értik az emberi társadalmat és kommunikációt, az ő gondolataik tudniillik trisolarisi körökön belül teljesen közvetlenül érzékelhetőek és transzparensek.

Az ötlet maga annyira zseniális, hogy érdemes többperces szünetet tartani az ajánló olvasásában is, hogy megkapja a nagyon megérdemelt figyelmet. Gondoljunk csak bele: amikor közvetlenül érezhetőek mások gondolatai (és érzései, teszem hozzá), akkor nem csak azt tudjuk azonnal, hogy a másik ember éhes vagy szomjas, vagy éppen fázik, de azt is teljes mértékben érzékeljük, ha fájdalmat vagy örömet okozunk neki. Közvetlenül érzékeljük, mi is érzékeljük. Milyen világ lehetne az, amiben csak úgy tudjuk megbántani a másikat, hogy közben magunkat is – ugyanabban az időpontban, ugyanazzal a módszerrel, ugyanabban a mértékben – bántjuk? (Bántani ugye mindenképp bántja önmagát a bántalmazó is, csak más a forgatókönyv, ha nem érzékeljük (rögtön, és nem pontosan ugyanúgy, hogy mi a hatása annak), hogy mit teszünk.)

Ha semmi más erénye nem lett volna a trilógiának, akkor is ajánlottam volna, csak ezért az egyetlen ötletért. Lélegzetelállító, mert hatalmas lelki gazdagságot adhat az olvasónak, ha megérti, hogy mennyire bonyolultan élünk mi, akik úgy végzünk ki másokat, hogy csak legyintünk, ha nem esik össze holtan a szemünk előtt rögtön, akit egy életre megbántunk vagy megalázunk. Mi történne, ha ez másképp lenne?

És ez még csak az egyik a remek ötletek sorában. Azt, hogy földönkívüli civilizáció lehet nagyon emberi, hogy nekik is lehetnek gondjaik, talán hagyjuk is, mert szinte kispályás ahhoz képest, ami ezután következik.

Azzal kapcsolatban, hogy egy, a trisolarisi lélekkel rendelkező civilizáció elpusztítana bárkit vagy bármit, komoly kétségeim vannak, de ezeket félretettem az újabb ötletek megismerése érdekében.

Ezek között szerepel nyelvi lelemény, amikor az egyik szereplő a trisolarisiak nem létező anyját szidja, néhány azonban komplett idézetet is érdemel. (Mindegyik a harmadik könyvből származik.)

„Az igazi japán kardvívások gyakran igen rövid, mindössze fél másodpercnyi vagy két másodpercnyi küzdelem után értek véget. Egyszer csaptak csak össze a kardok, és az egyik fél már el is esett, majd vértócsa vette körül. Ezt a pillanatot megelőzően azonban az ellenfelek úgy álltak szemben egymással, mint a szobrok, néha akár tíz percen át is. Ebben a küzdelemben a kardvívónak nem a keze, hanem a szíve tartotta a kardot. A szívkard, amely a szemeken át tekintetté vált, az ellenség lelkének mélyébe hatolt. A küzdelem valójában itt dőlt el: a két kardvívó közt feszülő csendben lelkük pengéje szúrt és hárított, mint hangtalan mennydörgés. A győzelem, a vereség, az élet és a halál már azelőtt eldőlt, hogy egyetlen vágásra sor került volna.”

Aki ezt tudja az életről, az már nagyon-nagyon sok mindent tud. Hiszen mindannyian ilyen csatákban állunk, vívunk egymással, aztán épp egyikünk esik össze, vagy a másik, de a csata addigra már eldőlt, a szívkard átfurakodott. És csak a felek tudják, hogy mikor állnak még egymással szemben, és mikor dőlt el véglegesen a küzdelem. Valakit egy csepp vére kiontásával is meg lehet semmisíteni, mások az utolsó cseppig állják a csatát – az arra járó már tömegek holttestét vizionálná a harcolók köré, miközben még mindig ugyanaz a két ember nézi egymást. És nézi egymást. Egyes csaták nagyon sokáig tartanak.

Szintén az utolsó kötetben mondja a bölcs öreg, Fraisse a következőket:

„– Ortopéd szakorvos vagyok. Valószínűleg tudod, hogy ha egy csont eltörik, erősebben forr össze, mert a törés körül csomó keletkezik. A test, ha lehetőséget kap arra, hogy pótolja a hiányt, néha túlzásba viszi, és felépülve eléri azt a szintet, amelyet sosem értek el azok, akik korábban nem szenvedtek hiányt. – Az ég felé mutatott. – Az emberekhez képest nekik valaha hiányzott valami. Gondolod, hogy ők is túlkompenzálnak? Mennyire? Senki sem tudja.”

Ne menjünk el amellett sem, hogy mennyi vigasztalás van ebben a gondolatban (ha eltekintünk a túlkompenzálástól). Remekül mutat rá arra, hogy egy összetöretésből felépülve messzebbre juthatunk, mintha soha semmi sem történt volna velünk.

Társadalmi szempontból pedig talán a legfontosabb gondolat:

„Az emberiség azonban egy ponton elkezdte dédelgetni azt az illúziót, hogy joga van az élethez, hogy az életet készpénznek veheti. Ez vereségük legalapvetőbb oka.”

És jöjjön egy szereplő, aki világítótornyot épített egy olyan korban, amiben egy ilyen építménynek már semmilyen funkciója nem lehetett:

„– Aznap, amikor befejeztem a világítótorony építését, kimentem a csónakommal a tengerre, hogy megnézzem a távolból is. Ekkor hirtelen az jutott eszembe, hogy a halál az egyetlen világítótorony, ami mindig ki van világítva. Mindegy, merre hajózik az ember, arrafelé kell fordulnia. Minden eltűnik ebből a világból, de a halál megmarad.”

Pótolhatatlan fontosságú minden műalkotás, ami nem retten meg a halállal való szembenézéstől.

És végül egy utolsó, ám annál fontosabb felismerés:

„– Meg tudja mondani, mi a leghatalmasabb fegyver egy olyan civilizáció kezében, amely majdnem végtelen technológiai fejlettséggel rendelkezik? Ne gyakorlati kérdésként gondoljon erre, inkább filozófiaiként.

Cheng Xin egy darabig eltűnődött, majd igyekezett megrázni a fejét.

– Nem tudom.

– Amiket eddig átélt, azok megsúghatják.

Mit élt át? Látta, hogyan képes egy kegyetlen támadó eggyel csökkenteni a tér dimenzióit, hogy elpusztítsa a Naprendszert. Mik a dimenziók?

– A fizika egyetemes törvényei – felelte Cheng Xin.

– Igen. A fizika egyetemes törvényei a legrémisztőbb fegyverek, egyben a leghatékonyabb védekezési módok is.”

Ahogy az ajánló elején utaltam rá, a trilógia tartalmaz egy szintugrást az egyénitől a társadalmihoz, ami egy leegyszerűsítés nélkül kivitelezhetetlen lenne. Cheng Xin felismerése azonban egyetemes, és akkor is igaz, ha az egyén szintjén hangzik el.

Amikor versenyt futunk (Mivel is? Önmagunkkal? Az idővel? A technológiával?), hogy még több időt nyerjünk, miközben erről a kevesebbről sem tudunk semmit, ami kézzelfoghatóan rendelkezésünkre áll, jusson eszünkbe a fenti idézet.

Az idő minden formájában fogalmilag idő, tehát (egyformán) megismerhető. Nem több kell belőle, hanem az, hogy a megismerés felé forduljunk. Ezt bármikor, bármilyen cselekvés (vagy a cselekvés hiánya) közben megtehetjük. Mindannyiunk kezében ott van saját magunk és a világ megismerésének a kulcsa. Egy a sorsunk, eddig még mindenki meghalt, ugyanazok a paramétereink. Választhatunk, hogy mivel töltjük a nekünk adatott időt, és nem lenne baj, ha ebből minél többet magával az idővel töltenénk, és akkor talán megismernénk önnön létezésünk (vagy nemlétezésünk) paramétereit.

Amellett, hogy egy fordulatos sci-fi A háromtest-trilógia, erre is elhív Cixin Liu, akivel – talán nem négyszemközt, mert mégiscsak szemrebbenés nélkül öl embereket a tollával – de szívesen beszélgetnék, mert kevesen látják ezt, és még kevesebben találják meg a módját a világban, hogy ezt közérthetően, és az emberiség számára befogadhatóan tálalják.

P.S.: Az első kötet olvasása után közzétett Facebook-bejegyzésemben a következőket írtam:

„Ennek kapcsán nem tudtam nem elgondolkozni azon, hogy a Facebookra kirakott bejegyzések (és a mostani digitális világunk) időállósága nulla – összevetve egy sztélével. A kisgimnazista koromban használt floppyk olvashatatlanok, a pendrive-okat is meghatározott időszakonként cserélni kell, a „felhők” is laknak valahol, vélhetően alapvetően védett helyen, de a piramisok vs. jelenkori adattárolók időtállósága kérdést nem érzem teljesen életszerűtlennek.”

Képzelhetitek, hogy mennyire meglepődtem, amikor a harmadik kötetben felmerül annak a kérdése, hogy hogyan lehet az utókor számára biztosan olvasható üzenetet hagyni, és a megoldás a sziklákba vésett hatalmas betűkkel rótt üzenet lesz…

(eredetileg közzétéve: 2024. november 9.)

Nem akartam elolvasni ezt a könyvet. Előzetesen annyit tudtam róla, hogy egy egyesült államokbeli hosszútávfutó hölgy írta, aki a Nike által támogatott programban (Nike Oregon Project) sportolt (hivatásos sportolóként), hogy aztán jelentse az ott tapasztalt szabálytalanságokat. A programot ezután lezárták, a vétkes vezetőt eltiltották. Elég egyszerűnek hangzik, ugye? A rossz megbűnhődött, a jó elnyerte méltó jutalmát, lépjünk tovább. Pláne, hogy a Nike-ról van szó, ami az egyetlen sportcipőgyártó cég, ami olyan cipőket készít, amibe belefér a magas rüsztöm. Elolvasom a könyvet, aztán járhatok mezítláb… (És tényleg.)

A könyvvel kapcsolatban a leghátborzongatóbb, legfájdalmasabb felismerés az volt, ami a valóságban is visszaköszön: ha valaki bántalmaz egy másik embert, az sosem egyetlen kiugró alkalom, hanem a bántalmazó jellemével van összhangban, és jellemzően korábbi más, bántalmazó viselkedések előzik meg, amiről mesélhetne a családja, a szűkebb környezete, a munkatársai…ha mesélnének, és nem a hallgatást választanák. Mert nem mernek megszólalni.

Kara Gouchernek is lett volna oka csendben maradni, ami azt illeti, hiszen a Nike személyében a kenyéradó gazdájának ment neki sportolóként, azaz egy olyan hivatás kötelékében, ahol lényegesen rövidebb az első karrier, mint mondjuk az orvos/mérnök/jogász értelmiségi szentháromságban.

Kara édesapja meghalt, amikor ő még csak hároméves volt. Egy részeg sofőr ment neki, az édesapa volt az egyetlen ember, aki meghalt, bár többen voltak az úton, és lényegesen több ember élete volt veszélyben. Kara édesanyja újraházasodott, ám a második férj egy erőszakos hangulatember volt. És bár kitartott a férfi mellett a lányai nagykorúságáig, de végül elvált tőle. Kara férjének a szülei elváltak, Adam Goucherrel ötödik osztályos kora óta nem ápolt szoros kapcsolatot az édesapja.

Persze nem szükségszerű, hogy az apahiány ne gyógyuljon, de Kara maga is kiemeli a könyvben, hogy az edzője, Alberto Salazar pótapa is volt számára, ezért én is fontosnak tartom ezt megemlíteni.

A hosszútávfutás a karrierje kezdetén nem volt egy jól fizető sportág, ezért is jelentett nagy megkönnyebbülést, hogy a Nike helyet ajánlott a férje és az ő számára is a csapatban. A Nike főhadiszállása Oregonban volt, Beaverton városában, ott edzettek ők is. Kara volt az egyetlen nő a csapatban (a csapat kifejezésen itt a Salazar által edzett sportolókat értem, egyéniben indult az összes versenyző).

Kara azon még talán túl is tette volna magát, hogy egyetlen nőként hallgatnia kellett Salazar más nőkre és női sportolókra tett megjegyzéseit, bár a mai világban talán (?) már nem lenne szalonképes egy cs*cs*kre és s*gg*kre reflektáló szakember. Hogy Karától is elvárták, hogy szálljon bele a minősítésekbe, talán nem ismeretlen olyan hölgyek számára, akik férfiak által uralt szakmákban vagy vezetői szinteken szeretnének boldogulni.

Az első (ennél is) komoly(abb) határsértés az volt, amikor Salazar – akinek nem volt semmilyen masszázsra képesítésre – maga masszírozta a versenyzőit, így Karát is, mások előtt, olyan mértékben felhúzott sorttal, hogy egy átlagos thai masszőr a látványtól is elsírná magát etikai szempontból. Karát ugyan borzasztóan kellemetlenül érintette, hogy a férjén kívül bárki más, aki arra járt, az ő fenekét is megbámulhatta, mivel azonban a férfiak is hasonló bánásmódban részesültek, végül nem szólt semmit. A masszázsok folytatódtak.

A versenyző, aki úgy kezdte a karrierjét, hogy C-vitamint sem szedett, hamarosan terjedelmes étrendkiegészítő listával járt versenyezni, és az edző diktálta be helyette, hogy mit szed. Nem mellesleg egy (eredetileg a Nike-tól független) endokrinológus hipotireózist (pajzsmirigy-alulműködést) állapított meg először Karánál és a férjénél (akiknél volt családi előzmény), majd az összes többi versenyzőtársnál is, ennek következtében mindenki gyógyszert is szedett erre.

Salazar nem csak átlagon felüli masszőrnek hitte magát, de más dolgokkal is szívesen kísérletezett. Kétszer okozott égési (!) sérüléseket Karának, amikor a különböző panaszait a maga sajátos gyógymódjaival (pl. krémbe kevert gyógyszer) próbálta orvosolni.

Amikor az olvasó érzi, hogy ez az a pont, amikor ki kellett volna lépni, akkor jutunk el a történet első mélypontjára. Salazar masszázs közben szexuálisan bántalmazza Karát, aki a sokktól annyira megdermed, hogy nem tud reagálni. A férfi úgy tesz utána, mintha nem történt volna semmi. Kara nem mer szólni senkinek sem, a férjének sem. Csak az hiszi azt, hogy ebben bármi rendkívüli van, aki még nem találkozott a való életben bántalmazással. Valójában ez egy teljesen mindennapos reakció.

Kara marad, és ezt hamarosan még jobban megbánja. Salazar alkoholista is, és Karát többször is beülteti maga mellé részegen, egy olyan államban, ahol taxit szerezni akkoriban még nem volt annyira egyszerű, mint a Nyugatinál itthon leinteni egy sofőrt. Azt a Karát, akinek az édesapja egy részeg sofőr miatt halt meg, és aki megfogadta, hogy soha nem fog beülni senki mellé, aki ivott.

Az edzővel inni is kell (bár az alkoholizmus az olimpikoni rangra törő sportolóknál szerencsére nem elvárás), és az edzések is elég későn kezdődnek ahhoz, hogy Salazar kényelmesen ki tudja aludni az előző napi macskajajt.

Ezen a ponton körülbelül a könyv egyharmadánál jártam.

Kara különböző távokon indul, majd az edzője legnagyobb sajnálatára (!) gyereket vállalnak a férjével. A várandósság a kegyetlenség új szintjeire süllyeszti az edzőcsapatot, ami addigra kibővült Darren Treasure-rel, aki a Ph.D. címet is feltüntette az ajtaján, és pszichológusként lépett be a csapatba. A vele való üléseken Kara aztán döbbenten észleli, hogy a terápia elég „újszerű”: a terapeuta bántalmazóan beszél vele, kibeszéli más kliensek panaszait, és a saját történeteit is visszahallja másoktól.

Ha ez nem lenne elég, akkor a véletlen újabb furcsaságaként az edző-pszichológus páros nem csak olyan rendhagyó szabályokat léptet életbe, hogy Kara nem beszélhet a versenyek előtt a családjával, hanem minden nagyobb versenye előtt bedobnak olyan ügyeket vagy témákat, amik Karát kibillentik a lelki egyensúlyából.

Elsőre talán csak az olvasónak egyértelmű (annak az olvasónak, akinek volt valaha lelkes és szakmailag korrekt mentora), hogy itt iszonyúan kilóg a lóláb, de Kara másodszor és harmadszor is szembesül vele, hogy igen, lehet egy kiemelten fontos maraton vagy félmaraton előtt olyan érzelmi traumákat felemlegetni, ami után átlagember az ágyából nem kel ki másnap, neki meg egyenesen meg kellene nyernie a versenyt.

Hogy a Nike-tól nem lép senki közbe, sőt, nincs is senki képben, az sem meglepő. A cég ekkor (bőven a 2000-es évek elejéről beszélünk) egy férfi klub, Kara nővel alig találkozik a társaságnál, ráadásul ők nem munkavállalók, hanem szerződéses partnerek a férjével.

A terhesség az első olyan alkalom, amikor a változás nagyságával arányos pofonok is megérkeznek a versenyző életébe, és ezúttal már a Nike is közvetlenül száll be a pofonosztásba.

A versenysportolói szerződések nem különösebben hasonlítanak egy átlagos munkaszerződésre, és az USA-ban (még mindig) nincsen fizetett szülési szabadság. Ebből fakadóan Karának egy különböző feltételekkel teletűzdelt szerződése volt, ami szerint adott éven belül meghatározott számú versenyen kellett indulnia, és meghatározott eseményeken kellett részt vennie, különben a Nike felfüggeszthette a díjazását. A férfiak hasonló feltételekkel szembesültek. Azzal azonban csak Kara, hogy a Nike a várandóssága miatt nem rögtön, csak azután, hogy várandósan is folyamatosan rohangált boltmegnyitókra és cserkésztalálkozókra a Nike varázsát hirdetni {(és a szülése napján is beiktatott egy ötvenperces futást (!)}, úgy a hetedik hónap magasságában kitalálta, hogy ezek az események mégsem számítanak, futni kellett volna (szülni meg gondolom szüljön helyette egy béranya), úgyhogy ugrik a következő félévi díjazása, sőt, az előzőt se kellett volna már utalni neki.

Kara a szülés után egy héttel futni ment.

Az edző napokig nem jelentkezett a szülés után, ami különösen annak a fényében fájó, hogy amikor Salazar korábban szívrohamot kapott, Kara és a férje azonnal rohantak, hogy ott legyenek a betegágyánál. A „pszichológus” bizalmasan azt is közölte Karával, hogy Salazar soha nem fogja megbocsátani neki, hogy szült (!!!).

A Nike-tól érkezett a következő pofon is. A cég marketingesei rájöttek, hogy előfordul, hogy várandósan is futnak nők, így aztán hatalmas marketingkampányt építettek a várandós Karára. A plakátokon a Kara hasára mázolt „run baby run” felirat (fuss, bébi, fuss), még akár lehetne egy sikeres mozzanat is, az viszont, hogy a terhesség után Kara képeit retusálták, és a (nem várandósan látszó) kidolgozott hasizmait egy képre tették a várandósság alatt megduzzadt és nagyobb méretű melleivel, az azért még mindig a szürrealitás világába tartozik.

Talán nem túl meglepő az sem, hogy mind az edző, mind a „pszichológus” komoly aknamunkát folytattak annak érdekében, hogy megrengessék Kara házasságát, ám ez szerencsére nem sikerült.

A történtekből azért kifelé is sok minden látszott, többen aggódva kérdezgették Karát, hogy hogyan viseli Alberto érdeklődését, miért kell neki (és a csapatnak is) máshol megszállnia, egyszer pedig, amikor nem jött értük elég kisbusz, egy férfi versenyző rántotta vissza, amikor be kellett volna ülnie Alberto ölébe (ez már az első szexuális bántalmazás után történt).

Azt írom, hogy az első, mert volt második is. (Az edzőnek a poharat sem sikerült letennie.) Ha már olyan remekül bevált az első módszer, akkor miért kellene másikat keresni, gondolhatta a férfi, és újra egy masszázs közben lendült akcióba. Mindkét eset külföldön történt, amikor egyedül ő utazott a versenyzővel a csapatból.

Eközben Kara tesztoszteronkrémet lát az edzőjénél, és sokasodnak az egyéb furcsaságok, közeledünk a végjátékhoz: az edző az egyik verseny előtt egy ismeretlen tablettát nyom a kezébe, hogy nyelje le (nem nyeli le, kidobja), egy másik verseny előtt a „pszichológus” itat vele valamit, amiről nem hajlandó megmondani, hogy micsoda (és azt meg is itta, nem érezte úgy, hogy van választása), és ahogy a szülés után visszatérve mintha kicsit ki is lenne közösítve, nem lehet nem észrevenni, hogy a férfi versenyzők egy másik edzéstervet követnek, és érkeznek is a megmagyarázhatatlanul kimagasló eredmények (bár Kara számára a teljesített edzések is árulkodóak).

Végül az edző egy újabb repülőúton megpróbálja megcsókolni és immár teljesen nyíltan kikezdeni vele (a férj ekkor otthon van a kisfiukkal, bár több versenyre elkísérte a család, hogy csökkentse a kitettségét).

A pohár betelik Kara számára, bár a szexuális bántalmazásokról csak évekkel később mer mesélni a férjének.

A fentiek után talán cseppet sem meglepő, hogy az edző nyíltan megalázta a versenyzőit, ha a testsúlyuk nem volt (számára) megfelelő, emiatt volt, aki ott is hagyta a csapatot.

Azt csak a nagyon naiv, nagyon idealista olvasó gondolja most, hogy ekkor Kara besétált a Nike HR-központjába, kérte, hogy beszélhessen a főnökkel, meg még két tanúval, meg egy bántalmazó viselkedéssel kapcsolatban megfelelő képzést kapott pszichológussal, elmesélte részletesen azt, amit vázoltam fentebb, erre a Nike azonnal válságstábot hívott össze, az edzőt még aznap felmentették, mindenre kiterjedő vizsgálatot indítottak, majd végül elbocsátották. És persze a pszichológust is, akinek – mint utólag kiderült – sosem volt pszichológus végzettsége.

Karának és a férjének az FBI-jal és az USADA-val kellett beszélnie, ők folytattak évekig tartó vizsgálatot. Salazar nem csak Karát bántalmazta, végül a United States Center for SafeSport nevű szervezet vizsgálta ki a bántalmazásokat (a vizsgálat keretében Karának újra és újra el kellett ismételnie, hogy mi történt vele…ennyit a traumatudatos eljárásokról), és ez a szervezet tiltotta el Salazart egész életére az edzősködéstől.

Kara csapatot és edzőt váltott, és ma már olyan sportolókkal is jóban van, akik a doppinggyanú miatt távol tartották magukat tőle, és egy olyan versenyzővel is, aki akkor lépett be Salazar csapatába, amikor ő távozott, és hiába próbálta a 17 éves fiatal lányt figyelmeztetni, nem volt hajlandó meg sem hallgatni őt.

Nagyon erős könyv a The Longest Race, és bár az élet írta cselekmények helyszíne jórészt az USA, a világ minden pontján komoly érdeklődésre tarthatna számot. Sajnos egyelőre nem látom nyomát, hogy kiadnák magyarul (a Nike-nak ráadásul valószínűleg érdekében is áll, hogy minél kevesebben olvassák).

Az utolsó oldalra érve elsősorban gyógyulást kívántam, mindenkinek, ideértve a lassan nagypapakorú edzőt is. Egészséges lelkű ember nem bántalmaz másokat, sem fizikailag, sem verbálisan, sem szexuálisan. Nem alkoholista, nem intéz intézményi szintű doppingot a csapatának, amihez – fennáll a gyanúja, hogy – a saját gyerekein is kísérletezett. Segítségre van szüksége neki is, hogy egyáltalán esélyt kapjon a változásra, ha még lehetséges bármilyen változás az ő korában és esetében.

A könyv igazi ereje abban rejlik, hogy végtelen türelemmel és kellő részletességgel ábrázolja, hogy miért volt olyan nehéz Karának felszólalnia és kilépnie, és ezzel egy bántalmazás és egy bántalmazó környezet aprólékos ismertetését kapjuk „ajándékba”.

Sajnos ritka az – és általában mi magunk vagyunk a bántalmazottak – amikor hasonló részletességgel tudunk beszámolni egy-egy embertársunk viselkedéséről, még akkor is, ha az – számunkra észlelhetően – „csak” verbális bántalmazásban csúcsosodik ki.

Ha tudunk segítséget kérni, amikor a földre kerültünk, és hajlandóak vagyunk dolgozni, hogy jobban megismerjük magunkat és ezen keresztül másokat, akkor legközelebb már sokkal korábban fog csengeni a vészcsengő, legközelebb már nem is kerül talán az utunkba hasonló figura, vagy ha igen, akkor pontosan tudni fogjuk, hogy mit kell tenni vagy mondani, hogy megoldjuk az adott szituációt.

Érdemes dolgozni érte.

(eredetileg közzétéve: 2024. szeptember 17.)

Nem állok különösebben készen rá, hogy beszéljek róla, hogy belém hajtott egy kamion, de a kamion készen állt rá, hogy belém hajtson, úgyhogy…

Amíg nem hajt beléd egy kamion, addig nyilvánvalóan nem tudhatod, hogy melyik az a könyv, ami a legklasszabb olvasmány azután, hogy azt hitted, hogy durrdefekted van, de valójában szétnyílt a tér és az idő, és amíg vadul ellenkormányoztál és próbáltad a kocsit az úton tartani, már rég beforgatott minden kamionok legnagyobb ősanyja önmaga elé, és aztán a tér és az idő mégsem tartottak rád igényt, és így a fizika törvényei is azt köpték ki magukból, hogy elég lesz, ha a karosszéria hajlik meg feléd a tér-idő vonalán, de épp nem ér el, és így megadatik a pillanat, hogy rácsodálkozhass, hogy milyen az, amikor nem tudsz kiszállni az autódból, mert egy emeletes háznyi kamion sofőrhibája volt a nem létező durrdefekted, és a kamion nagyon valóságosan blokkol minden kijáratot az oldaladon, miután tolt egy ideig, hátha kifogyott a kocsidból a benzin. Mindezt 26 ezer forintért. Majdnem ennyiért tankoltam a baleset előtt négy nappal. Jelenleg ennyire taksálja a társadalmunk a helyszíni bírságot, ennyi a különbség a tíz centi között, amivel továbblökte az autót a kamion mozgási energiája a fékezés végén, meg talán ennyi volt a combom és az ajtó között az ütközés előtt, ami végül nem szakadt be, hogy „csak” vagyoni kár legyen, és ne legyen más a hatósági eljárás meg a jogi minősítés, meg (nagyon) az életem. És még a humoromat is elveszíthettem volna, az csinált volna csak ki igazán. Ha a kocsi baloldalán tartom, pont a kilincs fölött, akkor már el is temethettem volna.

Az a 168+néhány órával ezelőtti nap alakulhatott volna úgy, hogy már sosem olvasom el Chelsea Devantez könyvét, így viszont kiderült, hogy van olyan könyv, amire ha más talán nem is, de én képes vagyok koncentrálni az ütközést követő héten.

A könyvet véletlenül találtam, és azon ritka kötetek egyike, amit gyakorlatilag a megjelenést követően olvastam, az amerikai sajtó most promózza vadul. Most, szóval sosem volt könyvajánló ennyire aktuális, angol nyelven, amin az ismerőseim számomra ismeretlen mennyiségű százaléka hajlandó olvasni (de valószínűleg nagyobb százaléka, mint a számomra ismeretlen emberek…százaléka…az angol nyelv hátravetett jelzős szerkezeteinek is van előnye).

A helyzet külön pikantériája, hogy tulajdonképpen még most sem igazán tudom, hogy kicsoda Chelsea Devantez, bár ez nyilvánvalóan egyáltalán nem igaz, hiszen éppen most fejeztem be az önéletrajzát. A hölgy egy amerikai stand-upos, és az elmúlt évek egyik legjobb önéletrajzát rittyentette az olvasóközönség elé, ami annyira kirívóan ragyogó, hogy igazán teljesen mindegy, hogy az olvasó tudja-e, hogy kicsoda ő.

A hölgy kifejezés használatáért pedig lehet, hogy kifejezetten haragudna rám. Chelsea nem fehérgalléros családba született, sőt, egyáltalán nem konvencionális módon született. Az angolul olvasó ismeretlenek és ismerősök becsülten alacsony százalékára tekintettel belefér az ajánlóba, hogy Chelsea édesapja egy spermadonor. Amíg az embernek nincsenek fogantatási problémái, addig nem kényszerül elgondolkodni rajta, hogy milyen következményeket hoz az életébe, ha a petesejt vagy a hímivarsejt nem életképes, vagy valahogy nem akar párosodni, és természetes úton nem lehet az embernek gyermeke. Ha valaki nyitott az örökbefogadásra, dimenziókkal gazdagabb lesz az élete, mire átgondolja, hogy milyen felelősséget jelent egy elhanyagolt terhességből, egy nehéz szociális helyzetben fogant és várt babát vagy nagyobb gyereket magához venni. A szülői oldal ugyanis csak az egyik oldal. Addig rendben van a dolog, hogy a szülők álma teljesül, és ők maguk szülők lesznek. De a gyermek teljes történetéhez minden hozzátartozik, ami vele történt. A spermadonor, a vér szerinti szülei, hogy volt-e gyermekotthonban, nevelőszülőknél, hogy mennyi időbe telt, mire az örökbefogadó szülei magukhoz vehették.

Külön téma, hogy ismeri-e a majd a vér szerinti rokonait, lesznek-e később testvérei, féltestvérei, honnan fogja tudni, hogy milyen egészségügyi kockázatok relevánsak az életében, ha „örökbaba” vagy donorszülőtől fogant.

A spermadonortól fogant felnőttek szembenézése eddig elkerült, de Chelsea Devanteznek köszönhetően túlestem a tűzkeresztségen.

És ez a legkevesebb. Miután beléd jön egy kamion, a lehetséges tűzkeresztségek száma azért erősen lecsökken.

Chelsea édesanyja két erőszakos férfival kötött házasság után találta meg igazi párját, így az írónő tudja, hogy milyen alkoholista mostohaapával felnőni, költözött államról államra egy fillér nélkül, és nem nehéz neki elhinni, hogy a tehetsége juttatta Jon Stewart munkatársai közé, mert az amerikai álom nyomorgó felén nincsenek csókosok.

Chelsea gyerekként élt Utah államban, mormonok között, és visítva nevetősek a kontrasztos életképek, amiben felskicceli nekünk a mormon legjobb barátnője szinte szentnek tűnő családjánál töltött idejét az alkoholista apuka otthoni tombolásának ellenpontjaként. A köszönetnyilvánításokat sosem olvassa el senki, én van, hogy igen, és név szerint szerepel benne a mormon lány, bár, ahogy Chelsea írja, kicsi a valószínűsége, hogy valaha is olvasni fogja a könyvet.

Bár a pénzügyi (jogi, mérnöki, orvosi) karrierek is tudnak meglepő nehézségeket tartogatni, az viszonylag közismert, hogy bármilyen művészetből megélni elég nehéz dió. Az írónő úgy osztja meg velünk stand-upos küzdelmeinek állomásait, hogy elképzelni is nehéz, hogy nem csaptak le rá rögtön a legelső munkája során, hogy volt olyan, hogy nem serkent minden szavából a humor, hogy másodiknak, harmadiknak, utolsónak futott be pályázatokon, és újra meg újra (és újra) kellett próbálkoznia.

A könyv megrázó része, hogy bár Chelsea Devantez készen állt rá, hogy mindent leírjon arról a kapcsolatáról, amiben a barátja háromszor (!) lőtt rá (!!!), a kiadója ezt végül nem engedte, mert a végén még őt perelnék be. Így aztán a szöveg szerepel a könyvben, de feketével ki van húzva minden, aminek jogi következménye lehetne.

Magyarország sem áll jól a családon belüli (meg az emberek közötti általános) erőszak terén, de ebben nem is állhat jól senki, amíg bárkinek, aki gyenge, védelemre és támogatásra szorul, félelemben kell élnie.

Chelsea Devantez befutott nő, van ügynöke, befektetése, és mégsem, még így sem írhatja le, hogy mi történt vele, ami egészen észbontó. Miben reménykedhet akkor az átlagember, akit szintén bántalmaz, zaklat vagy követ a volt/jelenlegi kapcsolata?

Van hova javítanunk ezen a világon…

Ami miatt ennyire letehetetlen a könyv, az fele részben a humor, ami valódi, néha vaskos, néha pihekönnyű, de minden fejezetet a velejéig átitat.

A másik fele, az a hatalmas önismereti munka, amivel Chelsea Devantez átrágta magát önmagán. Azon, hogy milyen ember lett ő attól, hogy spermadonor az apja, hogy az anyjának az ő felnőttkoráig nem volt normális párkapcsolata, hogy szegénységben éltek, hogy sokszor költözött, és hogy milyen kemény munkával futott be, és mennyit nélkülözött közben.

Maradt rálátása gyerekkori és fiatalkori önmagára, és nem szégyelli leírni, hogy tönkrement egy komoly barátsága fiatal felnőttként, mert betegesen rátelepedett egy másik emberre; nem rossz szándékkal, csak nem tudta, hogy egy egészséges családban felnőtt ember hogyan viselkedik, és még nem jutott el oda, hogy foglalkozott volna magával.

Apró árulkodó jeleket azért nagyon nyitott szemmel észre lehet venni, amik azt sugallják, hogy lesz még további fejlődés (Tina Turner hivatkozott önéletrajzát én is olvastam, és azért nincs róla könyvajánló, mert sok problémával kapcsolatban nyilvánvaló az őszinteség hiánya, amit Chelsea nem vesz észre), de már az eddigi énmunka is lenyűgöző, ahogy az a nyitottság is, amiben lapról lapra megújulva Chelsea humorral és elfogadással viseltetik minden fogcsikorgatóan kínos és vállalhatatlan megnyilvánulása iránt (igen, a sajátjai iránt).

 Mást nem is szeretnék a könyvről elpletykálni, remélem, hogy egyszer majd lesz magyar fordítása is, de addig is ezzel az idézettel búcsúzom a kötettől:

„Shame wraps itself around our throats over time, slowly choking us, and we don’t cry out for help because we think we’re the only ones suffocating, and we don’t want to be a bother. We are all taught to be sweet, be polite, be normal, don’t rock the boat, so that those at the top can hold on to the power that doesn’t belong to them in the first place. We grow up siloed in our fucked-up memories, and we walk around feeling helpless and alone in our pain. And as long as we feel alone, then we’ll never realize how many of us there are. That there’s more of us than them, should we want to fight back. You are told that you’re the only one who wanted to disappear, you’re the only one who was raped, you’re the only one who was shot at, you’re the only one who has been humiliated, you’re the only one who had enemies, you’re the only one who had a weird family, you’re the only one who has made a mistake – no one else. Every time someone shares their story, the lie that we are alone in our pain is shattered, and the more I read these women’s stories, the more I begin to reach the surface myself.”

(eredetileg közzétéve: 2024. augusztus 17.)

Az irónia csimborasszójaként éppen a hosszú és egészséges életről szóló Végigélni című könyv utolsó előtti fejezetébe fogtam bele a kamionbaleset előtti napokban. Ha tudod, hogy beléd fog jönni egy kamion és nem éled túl, akkor az ajánlót igazán rövidre zárhatom: olyan nagyon sok erőfeszítést nem érdemes beletenni.

Azonban ha valamiféle jobb karmát érzel magad körül, és felcsillan a remény, hogy különböző kamionos incidensek nélkül elérhetővé válik majd számodra az az életkor, amiben a mai korosztály már kórházba jár, gyógyszereket szed és az általuk megélt kor kevésbé tűnik irigylésre méltónak, annyira leromlott állapotban élnek, akkor érdemes felvenni a kötetet a listára.

A könyvet magyarul is kiadták, én azonban angolul olvastam, elsősorban azért, mert Kindle-ön mégis csak könnyebb egy kb. 500 oldalas könyvet hurcolni, mint teljes fizikai valójában. Ennek a nyilvánvaló hátulütője, hogy így elképzelésem sincs, hogy mit hogyan fordítottak magyarra.

A hosszú és minőségi élettel kapcsolatos könyvekre egyébként is kevés időt szánok. Az ászanagyakorláson túlmutató jóga ugyanis éppen ilyesmivel foglalkozik, a két dolgot azonban nem szeretném keverni. Nem túl hiteles egy könyvet úgy ajánlani, hogy közben más elveket követve élek.

A Végigélni azzal került be mégis az ajánlott könyvek közé, amit általában is a legfontosabbnak tartok regényekben és más műfajú írásokban is: a könyv egyedi alapvetésével, ami talán a legfontosabb eleme az egész kötetnek (és ami a mai problémaközpontú orvoslásnál közelebb áll a jógához is). Ez az alapvetés pedig nem más, mint a megelőzés és az öregedés holisztikus megközelítése.

Peter Attia világosan leírja, hogy milyen összefüggések vannak a kardiovaszkuláris betegségek, a rák, a cukorbetegség és az Alzheimer-kór között. A legtöbb ember úgy tekint ezekre a betegségekre, mint különálló egységekre, amolyan vagy-vagy alapú választási lehetőségekre: vagy rákban halok meg, vagy Alzheimeres leszek, vagy cukros. (Csak viccelek, senki nem gondol semmi ilyesmire, ha gondolnánk, akkor másképp festene a világ.)

Az orvosok azonban – a szerzőpáros tapasztalatai szerint – így gondolnak (ők sem magukra, hanem) a betegeikre. Ez az, amit Peter Attia Medicine 2.0-nak (2.0-ás orvoslás) nevez. Ehhez képest vázolja fel a 3.0-ás orvoslás alapvetéseit a könyvben.

A könyvben található egy egész sor érdekes elemzés és adat, amiket eleve kihívás volt megjegyeznem. A biológia nem a regényekre fogékony emberek tudománya. Annó a gimis biológiakönyvet is úgy olvastam, mint Tolsztojt vagy Dosztojevszkijt, és rendkívül felháborított, hogy a sejtek nem alapítottak családot, nem voltak érzelmeik, a mondatok csak összefüggéstelenül követték egymást, nem volt cselekmény, szereplők még kevésbé, és csak vártam és vártam, hogy valaki egyszer közli velem, hogy az egész egy rossz vicc volt, és itt van az igazi könyv, amit a biológiáról írtak, amiben Jelena Ekatyerina és Szergej Fjodorovics körül zajlik a cselekmény, és így mindjárt érthetőbb lesz az egész. Azóta se hívott senki semmi ilyesmivel, de megértettem, hogy a biológia egy külön tudomány, amihez csak a kifejezetten jó tollú írók művein keresztül tudok kapcsolódni.

Szerencsére a Végigélni pont ilyen. Amire fejből (angolul) emlékszem, az önmagában elég meggyőző ahhoz, hogy az ember szeme felcsillanjon.

Peter Attia közérthetően elmagyarázza, hogy a jó és a rossz koleszterin megnevezés mennyire megtévesztő, mi is valójában a koleszterin és mit kell figyelnünk a vérképünkön, ha kardiovaszkuláris problémáink vannak (nem a rossz koleszterint).

Ennél még eggyel elgondolkodtatóbb, hogy feltűnt számára az is, hogy a vérképek kiértékelése más paraméterek mentén történt a korábbi évtizedekben (pl. a hetvenes-nyolcvanas években), és az értékek azóta nem a társadalom javára változtak. Ugyanis ahogy az emberek általános állapota leromlott a nyugati társadalmakban, úgy váltak tágabbá a vérképek elemzésénél jelölt normális értékek is. Azaz például egy olyan vércukorszint, ami a hetvenes években cukorbetegséget jelölt volna, jelenleg simán a normális tartományba eshet, különben az emberek olyan nagy százaléka szorulna ellátásra, amivel egyetlen egészségügyi rendszer sem birkózna meg. (Ezt a mondatot érdemes többször is elolvasni és megérteni, hogy mit jelent a mi orvosi ellenőrzéseink és egészségünk szempontjából.)

Külön téma a rák és az Alzheimer-kór, illetve az egyéb idegrendszeri megbetegedések is.

 Peter Attia mindig hangsúlyozza, hogy a betegség milyen módon jelezhető előre (ha előre jelezhető), milyen szűrővizsgálatokat érdemes elvégeztetnünk (nem feltétlenül azokat, amikre elsőre gondolnánk, és amik közszájon forognak akár itthon, akár más országokban),  és a könyv részletesen foglalkozik az étkezés, a testmozgás, a stabilitás (!), az alvás (!) és az érzelmi egészség (!) jelentőségével.

Hogy miért ír valaki könyvet a hosszú és egészséges élet feltételeiről? Peter Attia bevallja nekünk, nem kell hosszan töprengenünk: rettenetesen félt a haláltól. Annyira félt, hogy képes volt napi 3-4 órát edzeni (az orvosi munkája mellett), hogy kipróbált minden létező diétát, hogy még egészségesebben éljen, csak éppen eközben semennyire nem foglalkozott a lelkével, és nagyon közel állt hozzá, hogy elveszítse az egész családját. A könyv legmegrázóbb és legmélyebb része az utolsó fejezet, ami az érzelmi egészségről szól. Peter Attiának azzal kellett szembenéznie, hogy mit jelentett az ő életében, hogy ötéves kisfiúként szexuális zaklatást kellett elszenvednie, és emellett milyen egyéb, ún. kis t-betűs traumák befolyásolták az életét. És a szerző nem csinál abból sem titkot, hogy borzalmasan viselkedett a saját családjával. Amikor az egyik fiának leállt a légzése, majdnem meghalt és utána kórházban kezelték, tíz nap után (!) utazott haza a családjához, miközben semmilyen valós anyagi vagy egyéb ok nem hátráltatta ebben.

Az írónak két hatalmas mélypontra volt szüksége ahhoz, hogy belássa, komoly segítségre szorul. Az érzelmi egészsége megteremtésével kapcsolatos fejezet ehhez mérten őszinte. Peter Attia a saját példáján értette meg, hogy az érzelmi egészségünkkel kapcsolatos legalapvetőbb baj az, hogy általában észre sem vesszük, hogy az nem létezik, és nagyon hatékonyan pusztítjuk önmagunkat és másokat.

De még ha fel is sejlik, hogy talán segítségre van szükség, a 2.0-ás orvoslás jegyében legfeljebb afelé hajlunk, hogy egy néhány alkalmas terápia majd mindent rendbe hoz, de legrosszabb esetben is egy egy-két hetes kezelés egy bentlakásos intézményben majd megjavít minket, és onnantól kezdve teljes érzelmi egészséggel rendelkező, kiváló honpolgárként fogjuk folytatni életünket.

Ez azonban nem igaz. Az érzelmi egészség megteremtése ugyanolyan részletekbe menő, időigényes feladat, mint az egészséges életmód vagy étkezés beállítása, komoly elszánást és munkát igényel és általában évekbe telik. Nem azért, mert mi még másokhoz képest is különlegesen rosszak, elviselhetetlenek és bénák vagyunk. Hanem azért, mert erre alapvetően ilyen sok időre van szükség.

Mindemellett fontos számomra a fogyasztói társadalomban lenézett alvás megfelelő polcra helyezése, még ha a jóga megértésétől különböznek is a könyvben írtak. Az alvás megbecsültsége szinte 180 fokos fordulatot vett gyerekkorom óta. Gyerekként az alvás fontos volt. A tévé már sok háztartásban megtalálható volt (nálunk egész sokáig nem), de egy csomó ma mindennapos esti cselekvés nem létezett, mert a hátterük sem létezett. Így például senki nem csüngött a Facebookon és a közösségi média más felületein, mert ezek még nem léteztek. Este tíz után csak a legközelebbi családot hívtuk fel és csak élet-halál kérdések esetén vonalas telefonon, mert hogy mobiltelefon sem volt.

Nem volt része az életünknek az internet, nem volt mit görgetni a végtelenségig, nem volt tele az üzenőfalunk, nem voltak válaszra váró üzeneteink, nem tudtunk online rendelni, vásárolni – még csak az online téren kívül léteztünk. És mennyivel könnyebb volt kipihentnek lenni, mint manapság!

Nagyjából közmegegyezés tárgya, hogy az élet hozta fejlődés sok pozitívumot is jelent napjainkban, de hogy az alvásból sokat vett el, az vitathatatlan. Az alvás szinte megtűrtté vált; egy felesleges idővé, ami alatt lehetne venni valamit, vagy válaszolni valakinek, vagy újabb élményt szerezni. Peter Attia hoz egy saját megértése szerinti okot arra, hogy miért érdemes megadnunk a kellő tiszteletet az alvásnak: az evolúció már rég kiszelektálta volna, ha nem lenne rá szükségünk. De szükségünk van rá, és az is elég jól behatárolható, hogy milyen keretek között.

A szerzőnek saját podcastje van, lehet nála páciensnek is jelentkezni, ez utóbbi (árban) azért nem magyar jelentkezőkre van optimalizálva. A kapcsolódó üzletág ellenére is azt gondolom, hogy a Végigélni egy figyelemre méltó könyv, mert visszaviszi a fókuszt arra, hogy az egyénnek mekkora felelőssége van a saját élete és egészsége vonatkozásában, és megfelelő támpontokat ad ahhoz, hogy milyen irányba induljunk, ha eddig nem foglalkoztunk azzal, hogy hogyan élhetnénk egészségesen idősebb korunkban is. Vegyük le a polcról, nagyon megéri, akkor is, ha a biológia tanulmányaink során végig azt vártuk, hogy mikor mutatkoznak be végre keresztnéven a szereplők, és sosem tették. Így is sokat profitálhatunk belőle.

(eredetileg közzétéve: 2024. augusztus 17.)

Az év könyve.

Ezt a könyvajánlót legalább háromféleképpen kezdhettem volna el, és már önmagában ez mutatja, hogy milyen sokat ad az olvasónak.

Három nap alatt olvastam ki. Ez a három nap munkanap volt, aminek a során az alváson, munkán és az olvasáson kívül nem sok minden más történt az életemben. Úgyhogy aki olyan könyvet keres, amit unalmas pillanataiban olvashat mondjuk a fogorvosra várva, az ne ezt válassza, mert A válást tényleg nem lehet letenni. Az első oldalaktól kezdve szinte mindennél fontosabb lesz, és nincsen olyan gyengébb része, aminél az ember félretenné, mert beleunt. Épp ellenkezőleg: alkudozni kell önmagunkkal, hogy ha fárad a szemünk, vagy muszáj a mindennapi életnek teret engedni, akkor még egy, kettő, tizenöt vagy ötven oldal fér bele. Ennyire jó. És már most tudom, hogy újra fogom olvasni, nem is egyszer valószínűleg.

És hogy miért lelkesedek ennyire egy könyv iránt, ami – látszólag – a válásról szól? Arról a válásról, amit a pszichológia egy közeli hozzátartozó halálának megtapasztalásával tart egyenértékűnek, ami családokat alakít át, aminek a révén emberek egzisztenciája rendül meg, ami nagybetűs trauma?

Az, hogy A válás kinek miről szól, önmagában egy önismereti kérdés. Számomra a legkevésbé a regénybeli házasfelek elválásáról szólt.

Pedig a fülszöveg önmagában nem is sejteti, hogy nem valamiféle könnyű limonádéval van dolgunk, amit igazán nem probléma, ha lefröcskölnek a strandon, vagy ráömlik a ropi a nyitott zacskóból a strandtáskában:

„Niklas és Bea több mint harminc éve élnek idillinek tűnő házasságban egy jómódú stockholmi negyedben kamasz ikerlányaikkal. Éppen ezért éri Beát villámcsapásként, mikor egy családi nyaralás küszöbén, egy jelentéktelennek tűnő vita közben Niklas csapot-papot otthagyva elviharzik. Távollétének órái napokra dagadnak, felesége üzeneteire nem válaszol, magyarázattal pedig meg sem próbálkozik – mikor pedig előkerül, minden megoldási kísérlettől elzárkózva válni akar, ráadásul hamarosan az is kiderül, hogy nő is van a dologban…

Filmszerűen pörgős, mégis mélyen empatikus családi drámájában Moa Herngren mindkét főszereplő elméjébe betekintést enged, hogy megmutassa: a felszínen banálisnak látszó események mögött összetett, évtizedes, kibeszéletlen-megoldatlan kapcsolati problémák rejlenek.”

Dehogy érdekelt engem egy harmincéves házasságban megbolondult középkorú pasas életközépi válsága, aki egyik pillanatról a másikra eltűnik a családja életéből, ráadásul hamarosan színre lép a másik nő… Klisé klisé hátán, álmomból felébresztve is tudok írni egy hasonló fülszöveget. Eszembe nem jutott volna megvenni és elolvasni a könyvet, ha nem lett volna a Telexen egy cikk, amiben kicsit részletesebben ismertették a regény tartalmát, és az a megközelítés már megfogott.

A könyv három nagyobb részre tagolódik. Az első rész Bea, a feleség nézőpontjából követi az eseményeket.

És rögtön az első oldalakon tudtam, hogy ezt a könyvet csak akkor fogom letenni, ha nagyon muszáj. Ironikus módon nem Bea miatt, hanem Bea ellenére…

Az önismeretnek ára van, a korlátozott önismeretnek is. Ha az ember hosszú évek folyamatos munkájával eljut oda, hogy egy adott könyv írójánál több önismeretet szedett össze, akkor megesnek olyan furcsa dolgok, hogy leteszünk könyveket, mert tudjuk, hogy olyan emberek valójában nincsenek, akikről a szerző ír, mert leugranak a lapokról az irreális párbeszédek, olcsó bóvlinak tűnnek fel a korábban mesterinek érzett fordulatok, és az egész könyv annyira hamis és hazug, hogy az ember már nem tudja élvezni. Így hullott ki egyre több könyv az elmúlt években a kezemből, pedig még igazán van hova fejlődni (sok mindenben).

A válás azért ennyire jó, mert a történések és a párbeszédek a való életben tapasztaltaknál is valódibbnak hatnak. Bea valóban harminc éve Niklas felesége, és Niklas valóban cserben hagyja Beát egy látszólag fontosnak tűnő ügyintézésben, de Bea nem egy kétdimenziós ember, hanem egy hús-vér valaki, aki döbbenetes módon egyre idegesítőbb, és akinek (ezzel együtt) minden egyes megnyilvánulása egyre igazabb, ahogy megállíthatatlanul haladunk előre a történetben.

Mire Niklas részéhez értem, úgy éreztem, hogy a helyében nem hogy nem vettem volna feleségül Beát, de sikítva rohantam volna az ellenkező irányba, amikor összehozott minket az élet, de ettől még nem tudtam elképzelni, hogy hogyan nem fog irritálni egy ötvenes, szeretővel, új tetoválással felvértezett pasi sorsa.

Ismét csak egy-két oldal, vagy talán sor kellett hozzá, hogy megnyugodhassak, a könyv színvonala semmit nem változott attól, hogy a másik fél oldalát is megismerhetjük, és Niklas – ha lehet – még Beánál is valódibb középkorú férfi, a szeretőjére soha nem használnám a szerető szót, és nem csak a tetoválást érti meg az olvasó, de Niklas minden egyes rezdülését.

Mire mindkét fél olvasatán túl elérkezünk a harmadik részhez, A válásból katarzisvárás lesz.

Katarzisvárás, mert egyértelmű, hogy a válás ténye a legkevesebb, ami történni fog. Moa Herngren arra mutat rá minden fejezetben, lapon és sorban azonos fénytörésben, hogy milyen ember Bea, milyen traumákon keresztül kapcsolódik Niklashoz, és miben kellene változnia ahhoz, hogy egy sokkal jobb önmaga lehessen. És ugyanez igaz Niklasra. És ez az a pillanat, amikor már mindegy, hogy ehhez válni kell, vagy mást tenni, mert Bea és Niklas annyira szenvednek azoktól a régi sebektől, amiket egyre inkább csak véresre vakarnak önmagukon és egymáson, hogy jóérzésű ember csak azt kívánhatja nekik, hogy legyen vége ennek, találják meg a gyógyulást, akármi is legyen annak az útja.

A válásban az az igazán zseniális, hogy az, hogy az írónő milyen embertípust rajzol meg, hogy Bea, Niklas és a többi szereplő milyen tulajdonságokkal felruházva lesznek ennyire hús-vér karakterek, az mindegy. Elhiszem neki, hogy ugyanilyen mélységű, vagy jobb könyvet tud írni más emberekről, akik más traumán keresztül kapcsolódnak egymáshoz. Nem az számít, hogy Bea milyen vagy Niklas milyen, hanem az önismeret, amelynek révén az írónő teljes mélységében tudja ábrázolni ezeket a tulajdonságokat és az ezekből fakadó helyzeteket és párbeszédeket, és maga a látásmód, aminek a révén más és más tulajdonságokat és helyzeteket is meg tudna mutatni.

A könyv végére Bea és Niklas megváltoznak. Már csak azért is érdemes elolvasni a könyvet, mert kettejük sorsán keresztül mutatja meg az írónő, hogy milyen iszonyatosan nehéz egy kicsit is változni, és mennyire torzít az ember szemüvege, ha a saját gyengeségeiről, a saját sorsáról van szó. Hogy mennyire hangosan kell nemet ordítani, ha nemet szeretnénk mondani, de hagytuk, hogy egész életünkben mások mondjanak helyettünk igent. Hogy milyen durván tudnak elfajulni élethelyzetek, ha nem vesszük észre mások és a sors finomabb utalásait, és hogy milyen önpusztító spirálba lehet belezuhanni, ha nem nézünk szembe a félelmeinkkel, és helyette akkor is a biztosnak hitt úton megyünk előre, amikor már rég a szakadékba zuhanunk, csak még nem vettük észre, hogy már nincsen semmi a lábunk alatt, annyira csukott szemmel járunk a világban.

Más és más utakon és szakadékokban, de mind így közlekedünk.

És a katarzisban az az igazán szép, hogy olyan, amilyen általában a való életben. Nem amerikai stílusú happy end. Nincsen tűzijáték, nem nyer senki a lottón. Apróságokban nyilvánul meg, finom vonásokkal színezve a mindennapokat. Épp annyira valódi és komfortos, hogy el tudjuk képzelni, hogy a saját életünk is egy kicsit jobb lesz majd, ha egyszer észrevesszük, hogy zuhanunk a saját szakadékunkban és lesz bátorságunk a zuhanásunkat megállítani.

(eredetileg közzétéve: 2024. július 26.)

A futást mint versenysportot nem követem figyelemmel. Amikor rendszeresen indultam félmaratonokon és a maratonra készültem, azokban az években több futással kapcsolatos könyvet is olvastam, de a versenyek akkor sem kötöttek le.

Az olvasott könyvek között volt valóban szenzációs (Futni születtünk), és olyan írás is, amelynek bár a szerzője legendás ultrafutó körökben, majdnem meghaltam az unalomtól, mielőtt átrágtam volna magam a kötetén (Scott Jurek: Eat & Run – a mai eszemmel egyszerűen nem fejezném be).

Ennek következtében aztán Des Lindenről se tudtam, hogy kicsoda. A memoárját viszont több helyen is lelkesen ajánlották, így adtam neki egy lehetőséget.

Ahogy felnövünk, egyre inkább egyértelművé válik, hogy tündérmesék nincsenek. Abban az értelemben semmiképp, hogy valaki tehetséges valamiben, majd mindent megnyer, eközben abban is szerencsés, hogy jól alakul a magánélete, majd ha kiöregszik az első szakmájából, akkor briliáns érzékkel fekteti be meseszerű karrierjéből származó vagyonát és eddigi ritmusában tud újratervezni, és a második szakmájában is ugyanolyan tehetséges lesz és hasonló sikereket arat.

Nehézségek mindenki életében adódnak, és még a legegyenesebbnek tűnő életutak is egy bemindenezett hullámvasútra hasonlítanak. Nem azért, mert rosszul csinálunk valamit, hanem mert egyszerűen ilyen az élet.

Mi azonban szeretjük azt hinni, hogy a hullámvasút lefelé zuhanó része megúszható, hogy valamit mi csinálunk rosszul, hogy csak mi huppanunk le időről időre a földre, vagy merítkezünk meg egy minden eddiginél hosszabb mélypontban, miközben mások csak átsétálnak az életen, mint Jézus a vízen. Ennek következtében aztán jelentős piaca van az olyan önéletrajzoknak is, amelyeknek a fele sosem történt meg, de semmiképp sem úgy, ahogy a szerző állítja, és néha évek vagy évtizedek múlva derül ki, hogy ő is hullámvasúton ült, volt is mélypont, nem is egy, csak azok épp nem fértek bele se az önismeretbe, se az alkotói koncepcióba.

Des Linden könyve ennek a szöges ellentéte. Ő az a lány, aki tehetséges, jól is fut, de (eleinte) nem eléggé. Az egyetemről kikerülve nem kapkodnak utána edzők vagy csapatok, és nem látszik mérföldekre előre, hogy mi lesz az életútja. Olyannyira nem, hogy kezdetben nem is a későbbi sikertávjára, a maratonra edz, hanem az 5000 és 10000 méterre.

Ő úgy kezdi a futókarrierjét, hogy szó szerint lépésről lépésre halad, figyeli magát, hogy mennyit szeretne beletenni, mennyire boldog az életével, amikor a mindennapjai futással telnek. Talán ezek az évek alapozzák meg azt a karriert, amiben saját ügynököt fogad, majd egyre inkább kiáll magáért és függetlenedik az edzőitől, amikor eljön az ideje.

A könyv a sportmemoárokban ismerős szerkezettel él. Des Linden a 2018-as Boston Maraton bajnoka, és az erről szóló emlékek vegyülnek az életút legfontosabb állomásainak felidézésével.

A győzelem jelentőségét nem önmagában a sportteljesítmény adja. Egyrészt harminchárom év után nyerte amerikai hölgy ezt a versenyt. Másrészt Des Linden 2011-ben kerek kettő másodperccel (!) lett ezüstérmes. 2018-ban egy óriási esőzés, hatalmas vihar közepette sikerült egy olyan versenyen nyernie, amin az egészségi állapota miatt az sem volt biztos, hogy elindulhat, és a táv kb. feléig a verseny feladásán gondolkodott.

Des Linden pedig sem a Boston Maraton felidézése során, sem máskor nem fél beszélni a megélt nehézségekről, a mélypontokról, amikből neki is kijutott. A karrierjét hátráltatta egy combcsonttörés, amit csak későn vettek észre, és később pajzsmirigy-alulműködés, ami akkor is rettenetesen meg tudja keseríteni az ember életét, ha nem maratoni futó, és nem ilyen hivatásrendben kell beosztani az energiáját.  

A szerző nehéz helyzetben van, mert a doppingolás a hosszútávfutást is megérintette, és a könyv megjelenésekor még nem zárult le egy átfogó vizsgálat egy amerikai csapat ellen. Des Linden azonban részben éppen azért hagyta el korábbi saját csapatát, mert leigazolták a doppingvádba keveredett másik hazai csapat egyik futóját.

És nem akarta eltitkolni afelett érzett csalódottságát sem, hogy a riói olimpián csak az első tízbe fértek be honfitársaival, miközben biztosak voltak benne, hogy a győztesek doppingoltak. És valóban, a győztes és a második helyezett hamarosan megbukik egy doppingvizsgálaton, de mégsem fosztják meg őket az elért helyezésüktől.

Des Linden könyve életszagú. Szó sincs valami rózsaszín, kiszínezett amerikai álomról. Az író felkel és edz, fut és még gyorsabban fut, férjhez megy, utazik, olvas és kávézik, és nem torpan meg élete sötétebb zugai előtt. Amikor a pajzsmirigy-alulműködésből visszatérve végül nyer Bostonban, az olvasó könnyekig meghatódik.

A könyv címe sem véletlen. Choosing to Run – Des Linden újra és újra, nap mint nap választja a futást. Saját szakmájának átfogó vizsgálatát adja ez a könyv, számot vetve a napokkal, amikor úgy gondolja, hogy nincs értelme folytatni, a betegség időszakával, amikor már lélegezni sem bír, és a kételyekkel, amikor egyértelművé válik, hogy tiltott szerekkel élnek a vetélytársak, és az ő döntésén múlik, hogy hajlandó-e látszólag vert helyzetben is rajthoz állni, annak a kockázatával, hogy talán sosem fog nyerni.

A Choosing to Run nagyon önazonos, és éppen ezért szinte lehetetlen letenni. Az olvasó szívesen kocogna egyet Des Lindennel, hogy azután egy kávé mellett megvitassák a Boston Maraton szépségeit. Külön öröm, hogy az epilógus felvillantja, hogy a maratoni futásról az ultrafutásra tervez átnyergelni, és a covid alatt megélt nehézségekre is kitér. Nagyon olvasmányos és szerethető könyv. (Külön drukkolok a szerzőnek, hogy az élet sose kérdőjelezze majd meg utólag se a versenyek tisztaságával kapcsolatos hozzáállását, ami nyilván a könyv egyik erkölcsi alapja alól húzná ki a talajt.)

(eredetileg közzétéve: 2024. július 21.)

Vannak a barátaimmal és az életkorban hozzám közel álló ismerősökkel közös frusztrációink. Több más egyéb dolgon kívül ilyen(ek)

• a vasárnapi (egyes családoknál szombati) ebéd, ami a húsleves, rántott hús, köret, süti vonalon mozog (vegaként pláne nehéz volt alkalmazkodni egymáshoz a családdal, de sikerült);
• a pihenés helyett hétvégén is takarító, és leállni nem képes szülők viselkedése által felvetett kérdések; és
• a telefonjukat mintegy külső pacemakerként viselő, az olvasással és szövegértéssel „cserébe” komoly hadilábon álló picit fiatalabbak.

A frusztrációban felbukkanó emberek nem feltétlenül egy generáció tagjai: a vasárnapi ebéd mellett a boomereken kívül ott ülnek a veteránok, de akár az X vagy a Z generáció tagjai is.

Steigervald Krisztián könyve empatikus, nagyon szerethető olvasmány. Figyel a megfelelő fogalomhasználatra, és sikeresen rávilágít arra is, hogy miért olyan kétségbeejtő, hogy fontos dolgokban különbözünk egymástól, miközben ezek a különbségek teljesen érthetővé válnak, ha közelebbről megismerjük, hogy szüleink vagy épp nagyszüleink milyen fontos hatások mellett formálódtak.

Az író figyel arra, hogy egyforma alapossággal mutassa be az összes generációt és a tipikus generációs jegyeket, óriási segítséget nyújtva ahhoz, hogy megértsük, mi miatt lett egy-egy szokás szüleink vagy nagyszüleink életének mozdíthatatlan sarokköve.

Kicsit egzotikusnak hangzik a generációkutatás, mint szakma, valójában azonban létező űrt tölt be. Nagyon nagy nyitottság szükségeltetik hozzá és komoly gondolkodási bravúr is, hogy az ember a saját generációs jegyeitől, egyben életkorhoz kapcsolódó nézeteitől el tudjon vonatkoztatni. Másrészről családon belül a szülők, a nagyszülők sem éppen megbízható források. Nem mintha nem mondanának igazat, csak épp nagyon nehéz visszaadni azt, hogy hogyan gondolkodik valaki a világról, akinek a születésekor a második világháború zajlott, egy 2006-ban világra jött most nagykorúvá vált fiatalhoz képest.

Steigervald Krisztián helyettünk is objektív és kikutatta a generációs jegyeket és azok hátterét, és a könyvet olvasva megnyugodhatunk, hogy a „spájzolás”, a végtelenségig tartó ebédkészítés majd utána a konyhában maradás, ahelyett, hogy az ebédet előkészítő rokon is leülne étkezni, az bizony nem a mi családunk furcsasága, hanem teljesen racionális okai vannak, és elég sok családban mindennapos.

Tükörbe nézhetünk mi magunk is. A korai Y generáció tagjaként találónak éreztem például, hogy számomra nem természetes, hogy egy-egy program (pontos) ideje folyamatosan változhat. A kiindulási alap ugyanis egy mobiltelefon nélküli világ, amiben megbeszéltük, hogy suli után 3-kor találkozunk valahol, és aki ott volt, az ott volt, aki pedig nem, az lemaradt (illetve nálunk már volt esélye otthonról felhívni valakit, aki még otthon volt, az X-seknél ez sem volt lehetőség). Így aztán a többség ott volt és korábban érkezett. Ebből viszont következik egyfajta, a programok pontos megbeszéléséhez és általában a pontosságnak tulajdonított érték és biztonság, ami fényévekre van attól, ahogy az a generáció szervezi a programjait, akinek már a legelső összefutásnál is mobiltelefon volt a zsebében. Mert ha valaki 10 perccel később jön, akkor majd ráír valakire, és megmondjuk, hogy hol vagyunk. És ha esik, akkor mehetünk teljesen máshova, vagy akár eltolhatjuk későbbre. Mindkét generációs jegynek vannak előnyei és hátrányai. A Z generáció rugalmassága épp olyan érték, mint az Y generáció megbízhatósága. A rugalmasságnak szükségszerűen eleme ugyanakkor egy kisebb megbízhatóság, míg épp fordítva, annak a megbízhatóságnak, hogy ha délután 3-kor találkozunk, akkor mindenki ott lesz, ha épp nincs földrengés, van egy nagyon komoly rugalmatlansága, ahhoz képest, hogy akár rá is csöröghetnénk egymásra (ma már) és megbeszélhetnénk, hogy mondjuk az éppen lecsapó zivatar elvonulta után, egy órával később találkozunk. És persze sokszor rá is csörgünk egymásra és élünk a rugalmassággal, de ez inkább egy, a bizalmat erősítő kivétel lesz, mint a mi alapállapotunk.

A könyvből azt is megtudtam, hogy a kulcsos gyerekként alaposan magára hagyott X generáció sikermániájának köszönhető a mai Z-sek azon vonása, hogy fiatal felnőttként szembesülnek életük első kudarcaival, a szüleik addig ugyanis mindig megmentették őket. Hát, mit ne mondjak, folyamatos derültséggel próbálom megélni, hogy ha igénybe veszek egy szolgáltatást, abból is kisülhet az, hogy a kedves (bőven nagykorú) Z-s szolgáltató bevallja, hogy fogalma sincs mit keres ő itt, és mit kéne csinálnia, de nem tudnám-e én (a vevő, megrendelő) megcsinálni a feladatát, mert már abból, ahogy hozzá szóltam, látszik, hogy én tudni fogom. És akkor még nem kérdeztem tőle semmit, csak próbáltam igénybe venni a szolgáltatást. Panaszt sem érdemes tenni, mert jó eséllyel életük első (száz) kritikája lesz (ha nincs a közelben valaki, aki megvédené őket), így aztán az a sok csalódás és frusztráció, amit a korábbi generációk az óvoda és az általános iskola terében éltek meg (életük első száz egyébként konstruktív kritikáját megkapva), nekik felnőttként jut ki, teljesen más idegrendszerrel és az élet sokkal nagyobb nyilvánossága előtt. Nem egy irigylésre méltó pozíció.

Ugyanakkor egy Z-s számára teljesen érthetetlen, hogy X generációs szülője miért túlórázik a végtelenségig, és hagyja magát kizsákmányolni, és nyilvánvaló, hogy az Y generáció hiányosságait a velük leginkább együttműködni kénytelen X-esek látják, és ők miattunk fogják úgy a fejüket, ahogy én a Z-s interakciókban.

Az egyetlen dolog, ami nekem hiányzott a könyvből, az annak a hangsúlyosabb kiemelése, hogy bármely generációs jegy válhat patologikussá, és hogy milyen nagy hozadéka lenne, ha minden generáció nagyobb érzelmi intelligenciára tenne szert, ami az önismerettel kezdődik (amit sem ebből a könyvből, sem másik önismereti könyvből nem lehet megszerezni).

(eredetileg közzétéve: 2024. július 13.)

Ritkán ajánlok elsőkötetes szerzőt olyan jó szívvel, mint Rozit, aki ráadásul a saját történetét dolgozza fel a Belső tenger című könyvében. Egy olyan történetet, amit megélni sem egyszerű, pláne ilyen rövid idő alatt feldolgozni.

A legtöbb élet forgatókönyve úgy kezdődik, hogy megszületünk, teljes időre, komplikációk nélkül, és csak felnőttként sejtjük meg igazán, hogy ez mekkora ajándék. Nem mindenki születik teljes időre, komplikációk nélkül. Rozi is koraszülöttként jött a világra. És a világra jötte után – ahogy a könyvben részletesen megosztja velünk – történt még jó pár esemény, amelynek következtében sönttel él, a teste egyik oldala gyengébb, mint a másik és fejlesztésre szorul – több más egészségügyi komplikáció mellett.

A Belső tengerben Rozi részletesen ismerteti, hogy már egész pici babaként min ment keresztül, és a szülei és a segítők, akikkel az úton találkozott, hogyan segítették, segítik őt az élete útján, amelynek elemi része maga a gyógyulás.

Már a könyvet olvasva is nehéz megszólalni, olyan teljes körű szembenézés sejlik fel a pontos és kerek mondatokból kikerekedő fejezetekben. Születésétől fogva kísérjük őt az útján, a fertőzéstől a söntbeültetésén át a különböző fejlesztésekre és iskolákba.

Különleges értéke a könyvnek, hogy Rozi remekül eltalálta a mértéket. Nem hallgat el semmi fontosat, de épp annyira enged be minket az életébe, amennyi szükséges ahhoz, hogy megérezzük a belső tenger hullámverését.

Ott ülünk többek között Rozi mellett, amikor megküzd szeretett osztályfőnöke távozásával, nem elhallgatva, hogy az új osztályfőnöke elfogadása milyen nehézségeket jelentett a számára, beavatva az olvasót azokba a pillanatokba, amikor ő is viselkedhetett volna másképp.

Igaz történetekben is ritkán olvashatunk őszintén feszültségről, hibázásról, és még ritkább, hogy láthatjuk, hogyan fejlődik valakinek az önismerete odáig, hogy kíváncsi a másik oldalra is. Itt azonban pontosan ez történik, és a könyv lapjaira így már a történtekkel való megbékélést követően szólal meg mindkét fél, megértve egymás szempontjait.

Azért vagyok biztos benne, hogy Rozitól még remek írásokat olvashatunk majd, mert ezt az érzékenységet, önismeretet és bölcsességet már nem lehet elveszíteni. Mások egész életükben küzdenek és hadakoznak, hogy ennek a tudásnak csak a töredékére szert tegyenek.

Rozi – egyébként – két híres ember gyermeke is. Szinte illetlenség, hogy ezt szóba hozom, de épp azért teszem, mert fontos része az ajánlónak az is, hogy ez egyáltalán nem számít. Rozi szülei is csak annyira jelennek meg a könyvben, amennyire azt a történetvezetés a maga természetes módján megkívánja, és épp a híres szülőktől való szabadság bontakozik ki a lapokon. Többek között abban, hogy Rozi, akit gyermekkorában még Laurának, az első keresztnevén szólítanak, belső indíttatásból a második keresztnevét kezdi használni, mert úgy érzi, hogy az illik hozzá jobban.

Igazán ritka az, hogy úgy tehet le az ember egy kötetet, hogy várja, igazán várja a szerző következő írását, de ez most az a pillanat.

A könyvet egy KÉK (könnyen érthető kommunikációval készült) összefoglaló zárja, hogy a részképességhiánnyal, a megértést befolyásoló betegséggel vagy fogyatékkal élő olvasó is könnyen, vagy könnyebben olvashassa el a Belső tengert.

(eredetileg közzétéve: 2024. február 13.)

A könyvajánló megszületése óta most először kicsit bajban vagyok. Alapvetés volt, hogy olyan könyvekről fogok írni, amelyeket jó szívvel ajánlok, megkímélve másokat a csalódásoktól, kiábrándulásoktól és hasonló felesleges köröktől.

A Harcom első része annak a kitételnek megfelel, hogy magas színvonalú, magával ragadó, egyedi gondolatokat tartalmazó könyv. Ugyanakkor gyakorló könyvmolyok azt is tudják, hogy az író egészen konkrétan a saját életéről ír benne. Persze valamilyen mértékig minden író hasonlóan jár el. De azért mégis más dolog Nemecsek Ernőről és Brazovics Athanázról olvasni, mint arról, hogy Csurdi Abigél mit ebédelt egy szokatlanul napfényes novemberi vasárnapon 2023-ban.

Ezzel a semmit nem kímélő, vagy keveset kímélő kitárulkozással nem értek egyet, hiszen a másik embernek épp úgy joga van a magánélethez, mint az író olvasóinak is. Ráadásul egyelőre csak a regényfolyam első kötetét olvastam, így (ahogy hasonló sorozatoknál már megszokhattátok) az ajánló is csak erre a kötetre terjed ki.

A fentiekből fakadóan vívódva, kétségek között, de arra biztatlak benneteket, hogy ha a kezetek ügyébe kerül a Harcom első kötete, akkor adjatok neki egy esélyt, ha nem tart vissza benneteket az (ön)életrajzi szál az olvasástól.

Paradox módon Knausgård könyvét részben az emeli ki az irodalmi fősodorból, ami aggályossá is teszi. A Halálban az író nagyrészt apja halálával néz szembe, egy olyan apa halálával, akivel hideg viszonya volt, aki elvált az anyjától, és aki végül halálra itta magát. Bátorság kell egy ilyen szembenézéshez. A halál nagy rejtélyével Knausgård nem tud mit kezdeni, de nem is a szépirodalom az a terület, ami ezzel hivatásszerűen foglalkozik. Amiben viszont a Halál többször is egészen kiemelkedőt hoz, az a mindennapok összekapcsolása olyan mélyebb és rendkívül eredeti gondolatmenetekkel, amik nem születhettek volna meg, ha az író nem ír mindennap.

A sokak által unalmasnak, ismétlődőként megélt mindennapokban ugyanis éppúgy ott rejlenek az élettel kapcsolatos nagy felismerések mindannyiunk számára. Sőt, főleg ott rejlenek. Egy nagyívű, drámai, kiemelkedő pillanatban felismerés nem lesz, hiszen a mindennapoktól való eltérés miatt magát az eltérést fogjuk átélni, a sok-sok módosuló körülményt fogjuk befogadni. Saját tapasztalat, de baráti beszélgetésekben is sokszor visszaköszön, hogy egy-egy nagy életforduló megélésekor az ember nem érez semmit. Ez a kijelentés nem pszichopata jellemvonásokat tükröz, csupán azt, hogy a gyerekszületés, szakítás, haláleset vagy más hasonló ritkább esemény olyan sok érzést és olyan mélyen mozgat meg, hogy időbe kerül, mire az összes felmerülő érzés kellő teret kap a megjelenéshez és megéléshez, és át tudjuk élni, be tudjuk azonosítani és fel tudjuk dolgozni azokat.

A Halál több olyan egészen egyedi és nagyszerű gondolatmenetet is megjelenít, amelyeket egészen lelkesítő olvasni. Emellett a részletgazdag leírásokból képet kapunk a skandináv életérzésről, egy zártabb, sötétebb, egyben természetközelibb világról.

Hosszabb terjedelme ellenére a Halál viszonylag gyorsan olvastatja magát. Bekuckózós fagyos őszi, téli estéken nagyon kellemes meglepetést okozhat. Az író figyelmes, szemlélődő stílusa egyben ad az olvasó számára valamifajta megnyugvást is, hogy a föld hord még a hátán embereket, akik ismerik és uralják a nyelvüket, akik figyelemmel vannak az életük körülményeire és akik csak úgy, megszokásból, gondolkodnak még, és megosztják velünk gondolataik gyümölcseit.

Zárásként felidézem a számtalan megkapó gondolatmenet közül az egyiket. Egy kevésbé bonyolult, ám egyszerűségében meghatót választottam:

„Gyönyörű őszi nap volt, hideg és tiszta; amikor reggel elhagytuk Bergent, a fjord fölött fagyos pára ült. A fák lombja sárga és vörös színben pompázott a hegyoldalban, a fjord vize tükörsima volt, a vízesések hatalmasak és fehérek. Boldog voltam, mert végeztünk az interjúval, amely jól sikerült, de azt is éreztem, hogy kicsit zaklatott vagyok, mert volt valami Haugéban, ami nyugtalansággal töltött el. Valami nem hagyott nyugodni, és nem tudtam rájönni, hogy mi az. Idős ember volt, öreges ruhákat viselt, flanelinget és öregembernadrágot, papucsot és kalapot, és öregemberes volt a járása is, mégsem volt benne semmi öreges, mint nagyapában vagy apa nagybátyjában, Alfban, épp ellenkezőleg, amikor hirtelen megnyílt és meg akart mutatni nekünk dolgokat, azon az ártatlan, gyermeki, végtelenül barátságos, ám végtelenül sebezhető módon tette, ahogy csak egy barátok nélküli fiú képes megnyilvánulni, amikor valaki hirtelen érdeklődést mutat iránta, ami viszont nagyapa vagy Alf esetében elképzelhetetlen lett volna. Legalább hatvan év telt el azóta, hogy ilyen módon megnyíltak volna valaki előtt, ha egyáltalán valaha is sor került erre. Vagy nem, nem is megnyílt előttünk, inkább úgy tűnt, mintha ez lett volna a természetes állapota, amelyet megérkezésünkkor elutasító magatartásával óvni próbált. Láttam valamit, amit nem akartam, mert az, aki megmutatta nekem, nem tudta, hogy néz ki. Elmúlt már nyolcvanéves, de nem volt semmi, ami meghalt vagy megdermedt volna benne, és ma már úgy gondolom, hogy ez túlságosan fájdalmassá tette számára az életet. Akkoriban ez még csak nyugtalanított. ”

(eredetileg közzétéve: 2023. november 16.)