Fény-Törés-Pont

Az elmúlt két évben az egyik legjobb dolog, ami történt velem, hogy kiderült, hogy szeretek főzni.

Abszolút racionális magyarázata van annak, hogy korábban a heti egy-két muszájból indult főzésen kívül mi tartott távol a tűzhelytől és a fakanáltól, de ezt elég, ha a hozzám közelállók tudják.

Lényeg a lényeg: immár huszonkét hónapja összenőttünk a fakanál és én, az indiai szakácskönyveim, a Vegavarázs blog, és a lassan harminc-negyven különböző fűszert számláló készletem. A konyhában olyan dolgok születnek azóta is folyamatosan, amelyek magyar háztartásban azért ritkább vendégek: dálok, szabdzsik, lepénykenyerek, joghurtok és egyéb finomságok kerülnek ki a kezem alól. Indiai módra főzök és hatalmas fórral – ugyanis pontosan tudom, hogy milyen étkeket készítek. A korábbi jógás elvonulásokon személyesen a szakácskönyvek szerzője, Hémangi Dévi Dászi keze alól kikerült fogásokat kóstolhattam, és az ott megszokott ízeket most egyenesen az ő könyveiből varázsolhatom az asztalra. És a főzés szó szerint varázslat.

Ha az ember új hobbira lel, arról előbb-utóbb a környezete is értesül. Esetemben az első jel valószínűleg a római kömény diszkrét illata lehetett, ami páros és páratlan napokon is egyre gyakrabban belengett, de a tányérra került finomságok látványáért cserébe mindenki roppant toleránsnak mutatkozik (azóta is).

Sokat lehetne írni arról, hogy milyen élményeket ad egy ilyen önfelfedezés, de amíg a mögöttes ok az én titkom marad, addig a konyhai események sem kerültek napvilágra.

Egészen mostanáig. És nagyon közel áll a lelkemhez, ami történt. Egy ilyen „felfedeztem magamnak a főzést, és én vagyok a konyha királynője” típusú változást a korszellemnek megfelelően valószínűleg egy saját főzős bloggal vagy TikTok profillal kellene felfuttatni, ahol végre közzétehetném az elmúlt majd két évben készült összes ételfotómat is, de csak egyet kaptok: ami a maszala bundiról készült. Az egyetlen ételről, ami annyira nem sikerült, hogy egy részét még ki is dobtam ebben az inflációs időszakban.

A maszala bundi a recept szerint amolyan indiai diákcsemege. Csicseriborsólisztből keverünk lágy tésztát, amit utána többujjnyi forró olajban gyöngy formában sütünk ki és fűszerezünk. Gyakorló szakácsok rögtön érzékelhetik is, hogy ehhez a recepthez több eszköz szükséges. Kell egyrészt valamilyen olajszűrős edény, másrészt megfelelő kiszedőkanál, és egy olyan másik kanál is, amin az apró lyukakon keresztül bele lehet csorgatni a tésztát az olajba.

A fűszerkészletemen kívül már a szükséges edénykészlet jó része is beköltözött a konyhámba, olajszűrős edényem azonban még nem volt.

A korábbi tapasztalataim révén szerzett önbizalommal felvértezve ez már nem tarthatott vissza semmitől. Elhatároztam, hogy a leszűrést majd valahogy megoldom, felkötöttem a megszokott kötényemet és indult is a főzés.

Az első gond ott merült fel, hogy le kellett feleznem az adagot, hogy ne készítsek túl sokat. Rendesen ez semmilyen nehézséget nem okoz, de egy átdolgozott nap után este már megesik, hogy az ember az egyik fűszernél még emlékszik, hogy fél adaggal dolgozik, a másiknál pedig hopp, már bele is került a teljes adag az ételbe, rontva ezzel az ízharmónián, rosszabb esetben pedig akár ehetetlenné téve a főztünket (ezt eddig még megúsztam). Eddig.

A tészta elkészítésénél még emlékeztem a felezésre, remek állaga lett, eltöltött az alkotás öröme, már szinte a számban éreztem az elkészült maszala bundi ízét. Aztán kezdődött a sütés. Amikor a recept azt írja, hogy öntsünk kétujjnyi olajat a serpenyőbe, akkor azért a mostani árak mellett talán szinte mindenki nyel egyet. Én is így tettem. A kedvem kicsit alábbhagyott. Azt nem mondanám, hogy konkrét számok ugráltak a fejemben, hogy mennyibe is fog ez kerülni, de kétujjnyi olaj, az kétujjnyi olaj (és sok-sok takarítás utána). Az olajat nem feleztem le – és innentől nagyjából ez volt az egyetlen jó döntésem.

Lyukacsos kanalat kaptam karácsonyra, volt kéznél, így a tészta akadálytalanul lefolyt a serpenyőbe, de lelkesedésemben az adagolásra nem figyeltem, így a lecsöppent gyönyörű gyöngyalakú tésztadarabkák rögtön elkezdtek egymás felé vonzódni. Mi több, összekapcsolódtak a kétujjnyi forró olajban. Sebaj, gondoltam, majd a következő adag. Azzal viszont nem számoltam, hogy a kiszedőkanálnál valamilyen különlegesebb verzió lenne szerencsés, így öt-hat merítéssel se sikerült az összekapcsolódott gyöngyöket kiszedni, olajat ellenben annál többet.

– Utána kellene tölteni – gondoltam. – A kétujjnyi olajat.

Próbáltam nem gondolni árakra, korlátozásokra, vásárolható mennyiségekre. Kicsit kezdtem megbánni, hogy indiai diákcsemegét készítek. A magyar diákcsemegét se szeretem, minek kell nekem az indiai…?

Aztán felvetődött bennem, hogy végülis lefeleztem a mennyiséget, ez még másfél ujjnyi olaj biztosan van. Igazán megnézhetném, hogy mi történik, papíron elégnek kell lennie.

A kiszedett alakzatok olajban tocsogva várták sorsuk jobbra fordulását, miközben az is egyre határozottabban körvonalazódott a fejemben, hogy valamelyik sima szűrőre lesz szükség, ha az olajból valaha is ki szeretném menteni ezeket a gyöngyre távolról sem emlékeztető darabkákat.

A következő kör – ha lehet – még rosszabbul sikerült. Azonnal kiderült, hogy a kétujjnyi olaj azért kell, hogy a gyöngyök kellő távolságra sülhessenek egymástól, és igen, után kellett volna tölteni. Elkeseredetten szemléltem, ahogy a kis gömbalakok újra egymás mellé kerülnek, és még nagyobb és még felismerhetetlenebb formákat öltenek.

A kiszedés után nagyjából egyujjnyi olaj maradt a serpenyőben. Rövid gondolkozást követően adtam egy újabb esélyt a maszala bundinak és magamnak, miután megígértem (szintén magamnak), hogy egy olajszűrős edény vagy edénybetét lesz a következő beszerzésem.

A harmadik körben néhány gyöngy a csökkenő olajmennyiség ellenére is elzárkózott a társaitól, így legalább egy kevés olyan darab sikeredett, ami megfelelt a recept eredeti elgondolásának. A kiszedési technikát még mindig nem találtam el. Az utolsó kör előtt már több olajban úsztak a kihalászott alakzatok, mint ami a serpenyőben maradt.

Azért belecsurgattam a maradék olajba a tésztát, lemondóan figyeltem, ahogy egész szigetek, sőt, földrészek alakulnak ki a serpenyőben. Megbeszéltem magammal, hogy nem a forma a lényeg, finom lesz ez így is. Valahogy kihalásztam az utolsó darabokat, leöntöttem róluk az olajat (*a fáradt olajat külön gyűjtöm), és jött a fűszerezés.

És ahogy azt kell, a sok megrázkódtatás után gondolkodás nélkül a teljes mennyiséget öntöttem minden fűszerből a groteszknél groteszkebb tésztadarabokra, többek között sóból és csiliből. A formákat látjátok a képen, az ízeket a képzeletetekre bízom. Sok-sok vízzel feladva azért néhány kisebb darabot el tudtam fogyasztani, de messze nem az egészet.

És hogy miért írok ilyen hosszan egy látszólag elrontott főzésről?

Mert ez az este a legjobb módja volt annak, hogy mindent megtudjak a maszala bundiról. Velem van a figyelmeztetés, hogy ha lefelezem a mennyiségeket és nem koncentrálok eléggé, akkor írjam fel egy kis papírra az új számokat. Tudom, hogy tényleg többujjnyi olaj kell hozzá, és ha sajnálom belőle az olajat, akkor talán nem is kell nekifogni az elkészítésének. Megértettem, hogy több adagot kell kisütnöm a kétujjnyi olajban, hogy ne álljon össze a tészta. Vettem olajszűrős edényt, és másik kiszedőkanalat fogok használni. A maszala bundi és én szinte lelkitársak lettünk. Olyan dolgokat tudtam meg róla, amelyek sosem égtek volna ennyire belém, ha minden sikerül elsőre. Ha bárki kérdez egy megfőzött/megsütött receptről, a maszala bundiról tudom mesélni a legtöbbet.

Mindenkinek minél több ilyen maszala bundit kívánok, és azt is, hogy jobban elfogadjuk mi is, és a világ is, hogy a hibázás az élet része. Hogy adott esetben arról tanulunk a legtöbbet, ami nem megy, és így tudunk majd a legtöbbet segíteni másoknak. És másodszor elkészítve talán finom is.

(eredetileg közzétéve 2023. augusztus 18. napján Facebookon)

Minden fordítva van.

Találkoztam egy tanítvánnyal. A tanítvány nem mondott semmit. Se úgy, ahogy mi gondolunk az emberi beszédre, se másképp.

Kegyelem volt a csendje. Benne volt minden, amire mindannyiunknak valaha is szüksége lehet. A tanítványok ilyenek. A tanítvány nem szorul rá, hogy beszéljen velünk.

A tanítvány nem kérdez, mert tudja, hogy a kérdésben benne van a válasz: ő már választ kapott minden kérdésére, mert elég jól tudott kérdezni. Eközben mi arra vágyunk, hogy megtaláljuk a választ, és eszünkbe sem jut, hogy helyes kérdés nélkül nincsen helyes válasz.

A tanítvány azt is biztosan tudja, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. Mi nem tudjuk. Ha néha elhisszük, utána hamarosan történik valami, ami az adott pillanatban rossznak tűnik, és rögtön nem hisszük el (újra).

Tudni és hinni nem ugyanaz, és itt most fontosak a szavak. A szavak egyébként is fontosak, és ha a tanítványok mosolyognának, akkor a tanítvány mosolygott volna arra a gondolatra, hogy mi mindent kell tudni a szavakról, mire valaki megengedheti magának azt, hogy pongyolán fogalmazzon. Ahogy arra is, hogy mire eljön ez a megengedő pillanat, addigra a megértés már olyan tudássá válik, hogy talán nem is fog tudni.

Maradva még a szavaknál: a tanítvány nem érti, hogy mi az, hogy előtte vagy utána. A tanítványnak nehéz tájékozódnia közöttünk, akik úgy hisszük, hogy az időben élünk. Mi pedig nehezen tájékozódunk az időben. Ha ismernénk az idő sarokköveit, vonalait, lüktetését, akkor észrevennénk, hogy hol válik kinccsé a kapott rossz, hogy hova vezet a látszólagos tévút, hogy mi fakad a megélt szenvedésből. De mi nem tudunk a pillanatban élni, és – paradoxon, de igaz – éppen ezért nem tudunk élni az időben sem. Az idő pillanatokból áll össze. Ha nem értjük az idő elemeit, hogyan értenénk meg az egészet?

Mi mégis magunkról hisszük – hisszük, és nem tudjuk –, hogy benne élünk az időben, rabjai vagyunk, elválaszthatatlanul hozzá vagyunk csomózva. Valójában épp annyit tudunk az időről, mint a fuldokló a vízről: ki akarunk jutni belőle. A tanítvány az egyetlen, aki az időben él. Szeli a habokat, felül a következő hullámra, és néha kiemeli a fejét az egészből, hogy rálásson az időre magára. A tanítvány élvezi az idő minden egyes percét. Tudja, hogy melyik hullámmal mi érkezik, de minden újabb felemelkedésben és süllyedésben ott van a boldogító bizonyosság, hogy az idő engedelmeskedik a törvényeknek, amelyek voltaképp az idő természetét alkotják, és minden pillanat – vagy amit mi annak élünk meg – maga a bizonyíték.

A tanítványt nehéz felismerni. A felismerés nehézségei ott kezdődnek, hogy nem is akarja senki megtalálni a tanítványt. Mi mestereket akarunk magunknak. Mi iskolákban hiszünk, képzésekben, oklevelekben, címekben és rangokban, hogy azután mi magunk is mesterré váljunk. Nekünk is így tanították, és mi elhittük, hogy ez a dolgok menete.

És bár miközben fuldokolunk az időben, látjuk, hogy valójában nem így működik a világ, és valami rejtélyes okból a képzések, oklevelek, címek és rangok mintha külön életet élnének attól, ami az elnyerésük után történik, de mégsem ezen különös történések okát keressük, hanem a nekünk tanított formaságokhoz ragaszkodunk.

A világ megismerhető, ezt is tanították nekünk, és mi meg akarjuk ismerni és birtokba akarjuk venni, mert rendületlenül hisszük (hisszük, de nem tudjuk), hogy ez nekünk jár. Mi kiállunk a mezőre, képesek vagyunk egyenként megszámolni a fűszálakat, doktori értekezést írni a mező állat- és növényvilágáról, kísérleteket végezni, feldarabolni, kiszárítani, kitűzni, összegyűrni és eldobni mindent, amit a mezőn találtunk. Nem vesszük észre, hogy a világ a mi úgy nevezett tudásunkkal tágul, és ilyen módon végtelen, tehát a mi módszereinkkel nem megismerhető.

A tanítvány ott állt velem a mezőn, és egyértelművé vált, hogy a helyes irány épp fordítva van: nem a kiáramlást kell megismerni, hanem az ellenkezőjét.

A tanítványnak nincsen szüksége papírra…miről is szólna az a papír? Diploma meghalásból? Mesterfokozat az időből? Posztgrad képzés abszolválása fogalmakból és a szavak ismeretéből? És ő ezek közül melyikről milyen papírt adhatna? És milyen pecsétet szeretnénk rá?

A tanítványnak nem kell attól tartania, hogy olyanok találják meg, akik árthatnának neki. Hiszen nem is keresik őt. A legnagyobb zavart mégis az okozza, amikor a mestert keressük helyette. És megtaláljuk őket – a mestereket meg lehet, és egyre számosabban vannak, már keresni sem nagyon kell őket – akik körül áhítatos zsongásban vagy csendben nyüzsögnek a gyakorlók.

Ha igazán nagy mesterre lelünk, akkor talán ott ül a lábánál a tanítvány is. Hogy miért ott? Mivel mindenki a mestert keresi, hozzá legközelebb van a legnagyobb biztonságban. Másrészt minden nemtudása és gyengesége ellenére az igazán nagy mester már tudja, hogy mit nem tud, talán már vágyik is a tudásra, és egy lépésre van attól, hogy felismerje: nem lehet tanítvány, amíg nem lesz tanítvány ő maga is újra. Ezért marad közel a tanítvány. A nemtudás megértése hívja el őt, még ha sok-sok hullámnyi időt is kell kivárni, amíg a mester mindent elveszít, ami ahhoz szükséges, hogy tanítvány legyen belőle.

És hogy miért tanítvány? A tanítvány mindannyiunk rabszolgája. Ő nem tanít, ő tanul. Köztünk él, a legsűrűjében. Beleütközik érdes modorunkba, felbukik a mocskos szánkból kiáramló szavak gonoszságában, velünk együtt ugrik bele szenvedésünk végtelen kútjába és békésen tűri, ha mi még mélyebbre nyomjuk benne, amikor ki akarunk mászni belőle. Mindennél szentebb az ő vállalása: minket akar megismerni, az összes kínunkat, az összes fájdalmunkat, hogy végre elfogadhassuk és ezáltal megismerhessük önmagunkat. Mi egész életünkben önmagunk elől rohanunk, de a tanítvány ott lohol mögöttünk, a sarkunkban van, polipként kapkod karjaival, hogy felfogja minden nyomorúságunkat, és ha egyszer elfáradunk és leroskadunk szenvedésünkben, akkor végre ott lehessen velünk, és megadhassa nekünk éppen azt, amire szükségünk van.

A tanítványt sokszor magányosnak látjuk, de ez csak a mi torz lelki optikánk kivetülése. A tanítvány mindig velünk van, a mi magányunkban osztozik. Ő a legtársaságibb ember mindannyiunk közül, mert akkor bújik hozzánk, akkor ölel át, amikor mi magunkat már szinte elveszejtenénk.

A tanítvány sosincs egyedül, mert pontosan tudja, hogy ő maga kicsoda. Minden fordítva van.

(eredetileg közzétéve 2023. augusztus 23. napján Facebookon)

Kedvenc vizsgáimat egy olyan felsőoktatási intézményben tettem le, amelyben mindösszesen két félévet töltöttem: a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Aki valaha két szót beszélt velem, valószínűleg nehezen tudja elképzelni, hogy mit kereshettem én ott bármilyen szakon és szakirányon. A válasz egyszerű: nem mit, hanem kit. Csak azt, akit mindenhol keresünk: önmagunkat. Az ember pedig akkor kerül ilyen, az adottságaival és a habitusával távolról sem harmonizáló intézménybe, ha addig nem túl sok érdemi útjelzővel találkozott és/vagy azokat nem tudta megfelelően értelmezni, ahogy az velem is történt.

Az anyagismeret egy létező tárgy (volt) műszaki menedzser szakon, ahova a belső iránytűm kalauzolt, hogy a kellő időben találkozhassak mindenkivel, aki abban az évben „műmen”-nek tanult, a következő évektől pedig egy másik felsőoktatási intézményben jogásznak.

A tantárgy lényegét valószínűleg minden minimális műszaki vénával rendelkező olvasóm rövid gondolkodás nélkül is meg tudná mondani, én viszont egyetlen dologra emlékszem az egész első félévből: a vizsga egyik feladatára. (Második félévben nem vettem fel a tárgy folytatását, ha egyáltalán volt ilyen.)

A vizsgára különböző függvényeket is meg kellett tanulni. A függvény egy rejtélyes fogalom az olyan bölcsészlelkű jogászok számára, mint jómagam. Talán meglepő módon, de nem minden (alapszintű) függvénnyel vagyok rossz viszonyban. Ha értem, hogy mi van az x és az y tengelyen, akkor voltaképp minden teljesen logikus. Gondolhatjátok: nagyon kevésszámú olyan függvény van, ami ennek a feltételnek megfelel. A többi függvény így aztán – őszinte leszek – sérti a szépérzékemet, mivel sérelmezem, hogy nem tudják betűvel kifejezni, hogy „mire gondolt a költő”. Ha elmondják, még döbbenetesebb, hogy egyszerűen nem értem, hogy mi az, ami a másik félnek olyannyira evidens, és ezen tapasztalások mentén a függvények átsorolódtak egy olyan világba, amibe nekem (másokkal ellentétben) nem sok bejárásom van, és jól van ez így. Én is ápolom a saját „kertemben” gondozott kincseket, és a függvényeknek is joguk van rá, hogy azok gondozzák őket, akik minden tollvonás jelentőségét értik az ábrán, és akik őket tekintik kincsnek, merthogy azok is. Most őszintén: aki ilyen hosszan tud írni a függvényekről anélkül, hogy egyetlen matematikai fogalmat bevont volna az írásába, az egyszerűen érdemtelen arra, hogy a matematika ezen ágába komolyabb bepillantást nyerhessen, mert gyárilag alkalmatlan rá.

Sajátos továbbtanulási logikámnak köszönhetően aztán egészen valószerűtlen élmény volt olyan tantárgyakból vizsgázni, amelyek tankönyvei szövegét is alig kapiskáltam (ha egyáltalán). Úgy saccoltam, hogy az anyagismeret valami távoli rokonságban állhat a fizikával és a kémiával, amely tudományokkal még viszontagságosabb a viszonyom, mint a matematikával, így aztán eleve előítélettel készültem a számonkérésre. Viszont a segítségemre volt, hogy a tankönyvben a matematikához képest több szöveg volt, így láttam rá némi esélyt, hogy egy szerényebb jeggyel átcsúszom.

A vizsgáztató egy korrekt, jólelkű ember volt, aki – bár a tárgy annyira nem bővelkedett a függvényekben, hogy elsőre ez ugorjon be róla jó húsz évvel később – nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy egy függvényre is rákérdezzen a kidolgozandó feladatok között. Még halványan emlékszem a megkönnyebbülésre, hogy be tudtam azonosítani, hogy mire gondolt; ez a függvény „megvan”, minden rendben lesz, fel tudom rajzolni. Fel is rajzoltam, majd jött a feketeleves. Az oktató – egyébként rendkívül jogosan – megkérdezte, hogy miért az adott érték szerepel az x tengelyen. (Nagyon mély elnézésem, hogy ha nem az érték a megfelelő kifejezés, amire minden esély megvan.)

Velem felfordult a világ. Örültem, hogy emlékeztem rá, hogy egyáltalán mi van az x mellett az ábrán, hát mit üldöz ez az ember engem azzal, hogy miért éppen az szerepel ott? Azért, mert az van a tankönyvben, nyilván. Ez a függvény messze meghaladta a felfogásomat. Nem tudtam megítélni, hogy milyen távolságra állok a bukástól (ami nagyjából teljesen mindegy volt, mert sejthető volt, hogy a B-s matekból nem fogok átmenni). Néztem már életemben ennél butábban és fogalmatlanabbul, de hogy toplistás lehetett a pillantásom, abban biztos vagyok. Ahogy olyan szépen mondjuk magyarul, halványlila segédfogalmam sem volt, hogy miért épp az az érték szerepel ott. És volt annyi belátásom, a butaságom és készületlenségem miatt érzett szégyen dacára, hogy tudjam, hogy ez hatalmas baj, és ha tudnám a választ, akkor lenne helyem ezen a szakon, akkor a matekot is érteném, de nem tudtam és nem is volt ott helyem.

Több kérdés is volt, amelyekre nagyjából elfogadható választ adtam, így azt hiszem egy közepessel megúsztam a vizsgát, aminél jobbat egész biztosan nem érdemeltem.

A mai eszemmel még nagyobb bajnak tartom, hogy nem tudtam, hogy milyen érték és miért szerepelt az x tengely mellett. (És persze valószínűleg hasonló fogalmam volt a válaszról ugyanezzel kapcsolatban az y tengelyről, kétségetek ne legyen.) Hiszen nyilván semmit nem értek egy ábrából, ha nem tudom, hogy az ábra egyik eleme milyen viszonyban van a többivel.

A műegyetemi létet a jogi karra felcserélve azt hittem, hogy örökre magam mögött hagytam az anyagismeretet, hogy aztán kiderüljön, hogy másról sem szól az élet. Nem bánnám, ha lenne egyfajta lelki anyagismeret is, és ha a jelenleginél (is) többet foglalkoznánk vele.

Ha az életet ábrázoljuk, akkor az x tengely talán az idő, az y vajon mi? Mi az a sok minden, amit beleteszünk az életünkbe, és amiről azt reméljük, hogy korrelál a látszólag fő ismérvnek tekintett idővel?

Az egyetlen dolog a saját viselkedésünk, ami mindennap velünk van, folyamatosan történik és ennek megfelelően folyamatosan vannak következményei is.

De azért mi lelkesen cserélgetjük az értéket az y koordinátán: szeretjük azt hinni, hogy a pénz, vagy a hatalom, esetleg a szorgalmunk, a kapcsolataink, a becsvágyunk vagy épp a lazaságunk az, ami olyan sokat nyom a latban.

Kicsit azért gyanús, hogy a vonatkozó gyakorlati tapasztalások messze nem korrelálnak az elképzelt eseményekkel, hiszen oly sokszor hisszük azt, hogy nem azt kapjuk, ami érdemeinkre és erőfeszítéseinkre tekintettel logikus lenne, vagy legyünk szerénytelenebbek: megérdemelnénk.

Sokszor késő, mire megértjük, hogy tetteink és érzéseink éppúgy rendelkeznek szilárdsággal vagy folyékonysággal, mint a kémiából ismert anyagok. Pedig ha van notórius késő barátunk, akkor tudjuk, hogy ha vele beszélünk meg egy időpontot, az bizony szó szerint képlékeny. Gyakorló pontosan érkezők kapásból rászámolnak 20-30 percet a találkozásra, és még beterveznek egy kis énidőt vagy egyéb programot, hogy kihagyhassák az egyébként törvényszerű bosszankodást amiatt, hogy az ebben a relációban kapott szó nem volt sziklaszilárd, nem lehetett rá építeni. (Milyen kifejező tud lenni a nyelvünk, ugye?) Ha a 15 óra az 15:15, vagy esetleg 15:20, vagy elszántabb késők esetén egyenesen 16 óra, azzal a mi időnk is képlékennyé, cseppfolyóssá válik.

Ellenkező esetben, ha hozzánk hasonlóan pontos emberrel találkozunk, megnyugvással tölt el minket, hogy ő tényleg ott lesz időben, hogy vele érdemes asztalt foglalni, se könyvet, se más szórakoztatási eszközt nem kell magunkkal cígölni a találkozásra, rá lehet számítani.

Távol álljon tőlem, hogy notórius késő embertársaimat pellengérre állítsam, a fókusz a fentiekben az idővel kapcsolatos érzésen van. Ami vagy szilárd, vagy cseppfolyós, de érezzük, hogy fontos nekünk, mivel úgy tűnik, hogy folyamatosan velünk van az x tengelyen.

Közeledik az ősz, sok család életében az iskolakezdés nagyobb kiadás, miközben a tél miatti fűtésszámlák aggodalmához is közelebb kerültünk egy öles lépéssel. A világot uraló tanácstalanság a covid kitörése óta mit sem változott, pedig igény lenne rá, hogy valaki megmondja, hogy hogyan lesz vége a mostani nehéz helyzetünknek. (Egyébként is valami egészen elképesztő igény van mindenre, ami kiváltja az önálló gondolkodást.) Ha van pozitívum a világ jelenlegi állásában, az az, hogy egyre világosabb, hogy ez a válasz nem onnan fog érkezni, ahonnan eddigi ismereteink szerint a válaszokat várjuk.

Háború van és mi még mindig csodálkozunk, hogy hogyan történt ez az egész. Háború van, miközben szétfolynak a tetteink és a szavaink, de mi a csodára várunk, hogy megváltson minket a szenvedésünkből, hogy elmúljon az inflációtól kezdve minden rémség, ami az elmúlt években sújtott bennünket – ha egyáltalán még vágyunk valamire.

Barátokkal szoktuk beszélni, hogy kemény dolgokról írok néha. Minden nézőpont kérdése. Szerintem az is elég kemény, hogy az x tengelyen száguldozva vakon rohanunk előre, miközben a tetteink és szavaink állagába ütközünk, és a becsapódások eredményeként szinte halálra zúzzuk magunkat. Mindenki rohan, mindenki becsapódik, mindenki csodálkozik, de mi elfogadjuk, hogy ez a világ rendje, és nem veszünk tudomást róla, hogy tetteink és szavaink szilárdságával vagy épp cseppfolyós jellegével magunk szőjük sorsunk fonalát. Mi vagyunk a Párkák.

De mi azért várjuk, hogy valaki megmondja, hogy hogyan lesz ennek a sok mostani borzalomnak vége, hogy mi a helyes irány, ha egy jobb világot szeretnénk.

Itt az irány: befelé és felfelé. És amíg felkenődünk bármire útközben, addig bátran segítséget kérni.

Soha nem lesz elég reálos vénám ahhoz, hogy megértsem, hogy milyen érték és miért volt azon az x tengelyen, de ezen a másik tengelyen ez az irány. Erre induljunk az évszakkal közeledő és egyre mélyülő sötétségre és hidegre pillantva.

(eredetileg közölve 2023. augusztus 30. napján Facebookon)

A Bikás Parknál egy percnél is kevesebb idő kell, hogy az ember a mozgólépcsős lejáraton leérjen a metrómegállóba, amikor siet (ha az én tempóban közlekedik). Ha a kijelző szerint másfél percnél is több időnk van leérni, akkor már piknikezhetünk a mozgólépcsőn, összepacsizhatunk ismerősökkel (és voltaképp ismeretlenekkel is), és kihasználhatjuk az így adatott időt arra, hogy megfigyeljük, mi is történik egy megállóban.

– Olyan nagy izgalmak nem várhatóak – gondolhatnánk. Jó esetben hamarosan jön a metró. Rosszabb esetben pedig belefutottunk valami üzemzavarba, és – láss csodát – nem fut be a következő metrószerelvény. Ritkán tömegközlekedőkben esetleg még elragadtatást kelthet, hogy a járművek valóban vezető nélkül működnek, és hogy a négyes metró elején elhelyezkedve az első sorból élhetjük át, ahogy a szerelvény a sötét falak között kígyózik, és talán eltöprenghetünk azon is, hogy vajon mennyire lennénk alkalmasak mi magunk arra, hogy napi szinten kígyózzunk a szerelvényben, mint vezető. Persze ha lenne vezető, és az egyéb alkalmassági szempontoknak is megfelelnénk. Van valami nyomasztó a falak tömörségében, a fény hiányában, ami miatt néha az lehet a benyomásunk, hogy a szerelvény a rá tekeredő falak elől menekülve zakatol, hogy egy soha véget nem érő fogócskát játszanak ők ketten, a fal és a gép, karmester, vagyis vezető nélkül.

A lényegi momentum azonban a falak ölelésébe sodródás előtt történik. A szerelvény ugyanis a megállóhelyeken megáll. Még szép, gondolhatnánk, mi mást tenne, hiszen egy tömegközlekedési eszközről beszélünk.

Valójában azonban egyáltalán nem törvényszerű, hogy a metró megáll egy megállóban (bár nyelvtanilag kétségkívül annak tűnik). Végül is ugrani egész messzire tudunk. Akár lassíthatna is, kipárnázhatnánk matracokkal a megállókat, hogy kedvünktől függően ugorjunk vagy bukfencezzünk a szerelvényekből. A metrózás így némileg korhatárossá válna, pedig a felnőttek bukfenceznének a legszívesebben (ha még enged a testük ilyen mutatványokat). Micsoda móka lenne! Unalmas terek helyett egy komplett játszótér, ahol összenevethetnénk utastársainkkal, hiszen ha valakivel együtt bukfencezel, annak nem kerülöd a tekintetét jó pesti módjára, mint amikor a telefonok fölött villannak össze a szemek.

Mi azonban egy demokratikus társadalom vagyunk, nix ugribugri, és komolyan is vesszük magunkat, úgyhogy méltóságteljesen közlekedünk, és persze jogosan, hiszen a tömegközlekedés veszélyes üzem, így aztán mi is méltóságteljesen nézünk magunk elé vagy a levegőbe, amíg az állomáshoz közelítve a metró lassít, aztán megáll, hogy az utasok ki-, és beszálljanak, majd a szerelvény újra nekilendüljön, hogy elindulhasson a sötét falak és a kígyózás metaforája felé.

Annak, hogy a megállót megállóként kezeljük, és nem játszótérként, több oka van. A lassítás (vagy épp a gyorsítás) engedi azt, hogy a testek sérelme nélkül vegye fel mindig a megfelelő sebességet a szerelvény. Ugyanakkor a megálló egy változás, az idő ismérve. Jelentősége van annak, hogy nem egy szempillantás alatt cserélődnek utastársaink, hogy mi sem egyik másodpercről a másikra találjuk magunkat a Bikás parki metrómegálló tetején a szerelvényből. Így van lehetőségünk hozzászokni a változáshoz, hogy más helyszínre kerülünk, más emberek vesznek körül minket. Ha ugranánk vagy bukfenceznénk, vagy még ezeknél is sokkal gyorsabb és kifinomultabb ki- és beszállító rendszereket alkalmaznánk, az elvenné tőlünk az alkalmazkodás lehetőségét.

És amíg azon álmélkodtam a mozgólépcsőn, hogy milyen irreálisan hosszú ideig tart, amíg lassít a szerelvény, az is eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy a fizika azon szabályait, amelyet a bukfencezés lehetőségére fittyet hányva ilyen megszállottan tiszteletben tartunk, nem vesszük figyelembe a saját életünkben.

Mind megállók vagyunk egymás életében. Megszállottan szeretnénk mást hinni, de amire általában születésként és halálként gondolunk, abban köznapi értelemben véve egyedül vagyunk. Abban a köztes – általunk érzékelten – tér és idő által meghatározott dimenzióban, ahol eközött véljük találni magunkat, folyamatos a súrlódás mindennel és mindenki mással.

A (metró)megálló jelkép. Annak a jelképe, hogy valahol legbelül tudjuk, hogy hogyan kell megállni, megérkezni egymás életébe, még akkor is, ha a saját életünk ennek a megértésnek a szikráját sem tükrözi.

Megfelelő sebesség megválasztása mellett a szerelvény olajozottan siklik a síneken, csak annyit súrlódnak az érintkező anyagok, amennyit a tervezők beleszámoltak. Nincsenek hirtelen mozdulatok, felindulások vagy lefagyások, elég időnk van mindenre. Tudjuk, hogy mikor várható a következő megálló vagy épp a következő szerelvény. A lassulás miatt elég időnk van befogadni a látványt és az egyéb érzékszervi hatásokat. Látjuk, hogy a metró megérkezik, a fizika törvényei működnek, a jármű nem hullik szét, a sín nem válik ketté, nem siklik ki senki és semmi, üzemszerű a menetrend.

A fizika törvényei a lélek törvényei, és mi vakok vagyunk erre, pedig másképp is lehetne ez. Egyszerűbb egész életünkben karót nyelt nyárspolgárként ki-beszállni, soha el nem gondolkozva azon, hogy ugyanígy megadhatnánk a tiszteletet embertársainknak, amikor közeledünk egymáshoz vagy épp távolodunk egymástól (ami persze végső soron ugyanaz).

Felmérhetnénk a még elviselhető súrlódás mértékét. Beláthatnánk, hogy idő kell a közeledéshez. Kiváltképp idő kell a találkozásra, arra, hogy ketten vagy többen egyszerre ugyanabban a megállóban szálljunk ki. Tudjuk azt is, hogy kit látnánk szívesen, de nem foglalkozunk a határainkkal. Annak is meglesz a következménye pedig, amikor azzal szállunk ki, akivel semmi dolgunk nincsen, ahogy annak is, ha nem lassítunk együtt azzal, akivel nagyon is van. Valójában azt is lehet tudni, hogy mikor jön majd a következő szerelvény, amivel továbbmegyünk.

Mi ehhez képest orvul rárontunk egymásra, lelkünk anyagát nem kímélve marjuk le egymásról, amihez érünk, cincáljuk a sínt, morzsoljuk a szerelvényt; a sebességet nem a tudás biztonsága, hanem a saját értetlenségünk által diktált kín választja meg, és húzza túl, hogy a menetszélben porig égessük magunkat, vagy ereszti olyan lötyögősre, hogy abba pusztulunk bele. Vakon hisszük azt is, hogy megállók nincsenek, hogy a mi akaratunk húzza fel azokat a pihenőket, amiket megengedünk magunknak, és a tisztelet legkisebb jele nélkül viharzunk el az élet által felállított találkozóhelyek előtt.

De nem a mi akaratunk az úr. Nagyon sok minden belefér fél percbe, vagy akár egy szemvillanásba, de a biztonságos üzemű emberi működéshez zsigeri szinten kell ismernünk a törvényeket. Magunkról nyúzzuk le a húst, és a lelket, amíg megértjük, hogy mik azok.

Azt hiszem azért nem bukfencezünk a metróban, mert abban a sok szétcincált, vérző, cafatokban lógó testben: egyszerűen csak nagyon fáj.

(eredetileg közölve 2023. szeptember 9. napján Facebookon)

Reggelente a levegő simogatására (is) szoktam ébredni. Valójában nem csak ez történik akkor, amit ébredésként szoktunk érzékelni, de a levegő is ott van, kétségkívül simogat, és ezzel az írással szeretném enyhíteni afölött érzett szomorúságomat, hogy ez a kijelentés a szenzációhajhász híroldalak főcímével ér fel, annyira nem tud róla szinte senki.

Az, hogy a levegővel úgy általában még mindig milyen keveset foglalkozunk, remekül illusztrálja, hogy minden látszólagos nehézség ellenére milyen optimális körülmények között élünk. A covid előtt a szerencsésebb földi halandók egy életet leélhettek úgy, hogy orvosi maszkot legfeljebb a tévé képernyőjén láttak, az iparosodó ázsiai országok vörösesen izzó porfelhőben és maszkban kerékpározó polgárai pedig a Holdon is lehettek volna felőlünk. 2020 óta aztán nagyjából mind a Holdon érezhetjük magunkat, hiszen szinte mindenki releváns tapasztalatokat szerezhetett arról, hogy számára milyen is harminc fokban a tömegközlekedés szegmenseiben a maszk alatt olvadozva elérni ugyanazt az oxigénmennyiséget, mint a vízválasztó év előtt, arról nem beszélve, hogy életünk fejleményei mennyire tűnnek megjósolhatónak 2019-hez viszonyítva. Ha valaki azt mondja most, hogy négy év múlva egy iparosodó ázsiai országban fogok maszkban kerékpározni, gondolkodás nélkül elhiszem, míg 2019-ben még az elmeállapota miatt aggódtam volna.

A levegő nem csak engem simogat reggelente, hanem mindannyiunkat. Minden reggele reménnyel teli, hogy ma észrevesszük simogatása finom nyomását a bőrünkön, hogy az arcunkat csókoló leheletét nem tévesztjük össze saját lélegzetvételünkkel, hogy a lágyan cirógató, még mindig kánikulai napsugarak helyett egyszer az ő láthatatlan érintése is tudatosan a középpontba kerül.

A levegő a ruhánk, belőle öltözünk, azért simogat, mert a nap kezdetével nincs más választása, szorosan ránk simul. Nincsen más elem, amivel ennyire össze lennénk zárva tudatosnak hitt perceinkben. Úgy ruházkodunk fel vele, hogy körbe sem pillantunk, és a holdbéli és földi kalandjaink aztán nagyjából ennek megfelelően is alakulnak

Nem véletlenül önt el közege minden szeretetével reggelente bennünket; ez a legnyilvánvalóbb esélyünk arra, hogy egyáltalán észrevegyük, hogy létezik, és közelebbi ismeretséget kössünk alkotóelemeivel. A kémia és a környezetvédelem berkein belül rommá elemezzük szegényt, hogy aztán a kezdő korcsolyázóhoz hasonlóan állandóan felbukjunk azon görcseiben, amelyek feltérképezetlenek maradtak számunkra. És ne legyenek nagy illúzióink, szinte csak ilyenek léteznek.

A levegőnek valójában minden másnál nehezebb sors adatott: ő hordozza ki nem mondott gondolatainkat és elnyomott érzéseinket. Minden negatívum, aminél hálásak vagyunk, hogy a másik nem hallotta, minden érzésünk, amelyet olyan mélyre ásunk el magunkban, hogy talán évekig a felszínre sem kerül, nem semmivé válik, hanem a levegőben talál menedéket.

Az élet egy jól kitalált rendszer, gondolhatjuk most. Milyen praktikus, hiszen csak akkor kell szembesülnünk velük, amikor készen állunk rá. Egy naiv pillanat erejéig még átjárhat bennünket a hála, hogy van hova rejtenünk énünk azon részét, amivel nem állunk készen megismerkedni. Miközben az igazság az, hogy a levegő dimenziónkon belüli hordozóanyag, azért is keressük ennyire elszántan minden más bolygón is, mert nélkülözhetetlen alkotóeleme meghatározott paraméterek közé ékelt életterünknek. És mint hordozóanyag, ugyanazon élet törvényei vonatkoznak őrá, mint ránk is. Így hát ki nem mondott gondolataink és érzéseink nem kerülnek ki térből és időből, csak épp a levegő emberi szemmel érzékelhető attribútumait öltik magukra, és látásra használt szemeinkkel láthatatlanná válnak.

És mi, akik a minket körülvevő világot akarjuk megismerni, és erre neveljük az eljövendő generációkat is, rokokó báli ruhákat fonunk saját érzelmi kiskorúságunkból fakadó ki nem mondott érzéseinkből és gondolatainkból, brutalitásuknak és keménységüknek megfelelő durvaságú rögzítő kötelekkel magunkra rángatva őket, bőrünket pokolbéli tűzzel lemaró ragasztóval hozzánk ragasztva, nehogy elhagyjuk őket, hiszen mindennél fontosabbak számunkra: bármily sötétek, bármily elviselhetetlenek, bármily fájdalmasak, de ők is az énünk részei. Ha elhagynánk őket, nem lennénk többet önmagunk, így lelkünk minden eszközével beléjük kapaszkodunk, utánuk nyúlunk, mert az igazság az, hogy a levegőnél is fontosabb számunkra, hogy teljesek legyünk.

A reggelente minket simogató levegő ilyen, általunk rétegezett ruhákból, göncökből és hacukákból áll. Örvénylő színes kavalkád az anyagok és minták minden létező árnyalatában – nem csoda, hogy végső soron seszínűvé olvad össze az, amit tekintetünkkel észlelünk.

A levegő nálunk is végtelenebb és tartósabb anyagból szőtt, ez kétségtelen, hiszen ő viseli akár számunkra felfoghatatlan időkön át azokat az érzéseinket, amelyekre életünkben soha tudatos pillantásunk nem esett, hogy aztán a következő generáció ugyanabban a láthatatlan raktárban tárolja azokat az élete során. Az emberi szív anyagát sem kicsinyelném le, óriási szakítószilárdsággal tűri a szenvedést, de a levegő, amely mindannyiunk szenvedését hordozza, amelyet ráadásul még mindennapjainkat alakító tevékenységeinkkel tömörítünk, leszorítunk és formázunk, hogy elég helyet teremtsünk eltagadott érzéseink és gondolataink mellett mindazon tereptárgyaknak, amelyekkel rendületlenül az örök élet felé remélünk masírozni, a levegő paramétereit más dimenziókban mérik.

A levegő így aztán tele van információval, jövőnk megismerhető. 2019 és 2023 között egyetlen egyenes vonal van csupán. Amit mi láthatatlannak hiszünk, minden tudatos gondolatunknál egyedibb sormintát ad ki, és minél többet ismerünk magunkból, annál pontosabban látjuk – valóban látjuk –, hogy mi rajzolódik ki a minket körülvevő mindenségben. És így válik egyre világosabbá az is, hogy a láthatóvá válás folyamata az egyetlen, ami igazán számít. Ám addig harci szekérként toljuk magunk előtt emberi formaruhánkat, és utunk során megütközünk minden szembejövővel, aki nem lát elég tisztán ahhoz, hogy félreálljon szenvedésünk elől.

Ahhoz, hogy szabad szemmel tisztán lássuk a levegő alkotóelemeit, anyaszült meztelenre kell lecsupaszítani a lelkünket, és egyenként felemelni minden parányi lélekdarabkát. Meg kell ismerni, földhöz kell vágni, rájuk kell köpni, markunkba kell szorítani, minden, életünk által elhívott próbát ki kell állnia. És ha maradéktalanul megismertük és megszerettük, el fogja veszíteni láthatatlanságát. Durva, húsunkba vágó köteleink, és finomabb, puha tollként körülöttünk lebegő láncaink így válnak a levegővel azonos anyaggá. Énünk megismert részei révén mi magunk is a levegő alkotóelemévé válunk, felismerjük és el tudjuk hordani mások feltérképezetlen fájdalmát. És minden apró megismert rész árnyékot vet. Harcedzett – az önmaguk megismerésével folytatott harcban edzett – embertársaink a lélekdarabkák árnyjátékainak táncában gyönyörködnek, hordozva a reményt, hogy ha egyszer minden darabkának újra árnyéka lesz, akkor visszatükröződésük egy olyan minőséget hoz létre, ami feloldja a levegőt, mert nem lesz szükség többé olyan közegre, ahova elrejtjük a szenvedést.

(eredetileg közölve 2023. szeptember 22. napján Facebookon)

A jogosítványomat még kiskorúan szereztem, 1999-ben, az évnyitó napján, szeptember elsején. Olyannyira, hogy átöltözni se volt időm, a vizsga iránt talán némi túlzott tiszteletet is tanúsítva fehér blúzban és fekete szoknyában indultam vezetni. A sok mástól hallott rémtörténet ellenére elsőre át is mentem, hogy aztán 2015-ben újra oktatóval üljek kilenc év kihagyás után a volán mögé. A két évet (és a közte eltelt tizenhatot) mintha egy évszázad választotta volna el egymástól. 99-ben még nem voltak tele az utak, az udvariasság valamifajta lágy visszfénye lengte körül sofőrtársaimat. Nagyjából számolni lehetett vele, hogy mindenki az általa adott jelzésekkel összhangban közlekedik, és hogy képes magát más helyébe beleképzelni, így aztán adott esetben lemond az elsőbbségéről, kienged, mert tudja, hogy ő is fog arra járni, és ő is örülni fog, ha udvariasak lesznek vele.

2015-ben a Vadnyugatra váltottam belépőt, gyalogosként és tömegközlekedőként legalábbis úgy tűnt. Bevágók, kivágók, elévágók, gyorshajtók, és különböző önkényes büntetőosztagok között nyomtam a gázt, és egyértelmű volt, hogy 2006 óta a személygépkocsival közlekedés valami gyorsítószeren pörög, amin már senki nem találja a féket. Azért mire kijutottam újra a tanpályáról, sikerült felvenni a ritmust. A durvaság érezhetően több volt (99-ben a büntetőfékezés egyszerűen nem létezett – számomra érzékelhetően legalábbis), de felpörögtem én is a közlekedés többi résztvevőjével együtt.

A szabályos haladáshoz néhány új szabályt is el kellett sajátítanom, amelyek 1999 és 2006 között még nem voltak ennyire hangsúlyosak. Így ha a sorom valamilyen sebességgel haladt, időről időre a kilométerórára sandítottam, hogy vajon milyen mértékű gyorshajtásban vagyunk (mármint 55, 60 vagy már 70 az ötvenes táblánál), továbbá számolatlan sárga jelzésnél kellett mérlegelnem, hogy a piroson áthajtani szándékozó mögöttem jövő vajon képes lesz-e még megállni, ha én szabályosan megállok a jelzésnél, vagy búcsút mondhatok az autóm hátuljának. Megismerkedtem az úttartás fogalmával is, és a különböző vezetéstechnikai segédeszközök hatásaival, amelynek köszönhetően nézhettem volna már videót a mellettem haladó autóban a sofőr kezében tartott mobilon a Kiskörúton, a sávtartó asszisztens ugyanis annyira a gépkocsimra húzta az általa irányított technikát.

Új idők, új készségek…az elmúlt években már oktató nélkül is több újdonsággal gazdagodott a vezetéstechnikai eszköztáram. Covid alatt én is vittem idős rokonnak bevásárlást, miközben a minden mindegy és holnap úgyis meghalunk lelkületben 50 helyett 100-zal hajtottak el mellettem a Mad Maxet idéző világvége hangulatban a kollégák. Sejthettem volna, hogy a halál közelsége rajta hagyja majd a lenyomatát az utakon is, de nem találtam volna ki, hogy mi lesz az a momentum, ami a járvány után az idő markában marad.

Egy kedves, úgy tűnik régimódi szokás veszett oda, ezt lassan hangosan is ki merem mondani, még pedig az indexelés. A biztonságos haladást segítő irányváltás jelzése valahol leesett a Mad Max apokaliptikus alkonyatában a nagyszülőknek cígölt bevásárlószatyrokról, hogy tudatosan ne is észleljük, és már csak az út széléről integessen felénk, miután sofőrtársaink folyamatosan halálra gázolják az újra és újra feltápászkodni próbáló őskövületet.

Ha tartani szeretnénk a lépést, még az eddigieknél is jobban kell figyelni, hogy egyszer csak ne mi találjuk magunkat az út szélén darabokban, így aztán a gondolatolvasást is fel lehet venni a vezetéshez szükséges készségek palettájára. Ha üres hely van előttünk, mögöttünk, mellettünk, az garantáltan be fog telni. Fél üres helynél csak ránk húzzák a kormányt. A kereszteződésben álló autó borítékolhatóan haladni akar majd valamerre, lassítás ajánlott, aztán majd Fittipaldiként kilő, és összerakhatjuk, hogy a kerekek állása összhangban volt-e a kanyarodás vagy a továbbhaladás irányával, és így tovább bővíthetjük eszköztárunkat. Az előttünk haladó bármikor vészfékezhet, és beveheti negyvennel a kanyart – ez mindig így volt egyébként, csak nem naponta többször, hanem nagyságrendileg évente egyszer történt meg előttünk. Soha fittebben nem éreztem magam a volán mögött, mint 2023-ban.

Útjaink – ahogy minden közlekedő tapasztalja is – nem képeznek valami mágikus helyet, ahol varázsütésre mindenki türelmes és előzékeny lesz. Útitársainkat az aszfaltra lépve nem ruházza fel hirtelen tökéletes vezetéstechnikai és közlekedési ismeretekkel egy felsőbb hatalom. Egymással küzdünk ott is, csak egy másik pályán, a veszélyes üzem jogi kategóriájában, azokkal a képességeinkkel, amelyekkel egymásnak feszülünk a mindennapokban.

Ballépéseinket ugyanazok a téves eszmék okozzák itt is, ott is. Valami általános tévképzet révén megszállottan hisszük, hogy az ember kötelezően elérendő alap-lelkiállapota a boldogság. Efelé próbálunk őrült sebességgel száguldani, bár ez sokszor csak vánszorgásnak tűnik, amitől aztán az utakon még erősebben nyomjuk a gázt. Hasonló forrásból tanuljuk, hogy a fájdalom egy mindenképpen elkerülendő dolog, elfedve annak tényét, hogy ez a külső és belső változás egyetlen ismert kiváltója.

Akarni nagyon megtanultunk, a boldogságot is, mindent is, de tova is száguldunk, mielőtt felfedhetné bárki, hogy mi következik, amikor akaratunkkal szembefeszül a valóság.

Szemtelen igazság, de a nem indexelők jól látják, hogy a felsőbb szabályok felülírják a mi dimenziónkban hozott kereteket. Aki viszont tudja, hogy ez milyen elvek mentén történik, az minden esetben indexelni fog, éppen azért, mert ismeri ezeket a szabályokat (is).

És mivel tényleg nem értjük, hogy minden fordítva van, csúfnevet adtunk annak a pillanatnak, amikor az élet minden korábbi figyelmeztetése ellenére a vesztünkbe rohanunk és a valóság épp olyan drasztikus eszközökkel állít  meg minket, amilyen durva módon mi hagyjuk figyelmen kívül őt. Balesetnek hívjuk, pedig a helyzet valódi neve: jobbeset.

Ha átlátnánk a folyamatot, akkor értékelnénk a számunkra váratlan találkozásba ölt energiákat, ahogy a résztvevők viselkedése és megértése a szükségszerűség mindenhatóságával közelíti a változást létrehozó fájdalmas pillanatot, amiből már nem ugyanazon emberként lépünk tovább. Amíg szavakkal nevet tudunk adni a velünk történteknek, addig ez egy jobbeset, aminél a valóság még lehetőséget ad, hogy észrevegyük őt a mostani kereteink között, és a tőle telhető legfinomabban nyomja vissza minden – de különösen a valóság ellenében ható – akarásunkat, így a minket érő csapás az általunk a helyzetbe oltott energiával lesz egyenlő. Ennek az igazsága pedig épp annyira fájdalmas számunkra, amilyen távol állunk önmagunk, és ezen keresztül a valóság megismerésétől.