Fény-Törés-Pont

Azon gondolkodtam mostanában, hogy vajon mit árul el rólunk, mint emberiségről az, hogy épp a Földön élhetünk. A kék bolygó, egy csodás bolygó, az egyetlen bolygó, amelyen az ember számára megvannak a szükséges életfeltételek. De ha belegondolunk, a Földnek van néhány egyéb jellemzője, amire ritkán szoktunk ránézni. Ilyen az, hogy a kutatások szerint az emberi élet kialakulása előtt is létezett a Föld, továbbá az, hogy az emberi tevékenységek ellenpontjaként egyre biztosabb, hogy a Föld szélsőséges időjárási reakciói révén (és fontos, hogy ezek nem saját cselekvések, hanem reakciók, tehát reagálások a mi közrehatásunkra) újra létre tud jönni egy olyan egyensúlyi helyzet, amiben az ember számára a Föld nem lesz lakható. Azaz: ha veszélyeztetjük a fennmaradását, a Föld meg tud szabadulni tőlünk, annak érdekében, hogy ő maga fennmaradjon. Mit árul el rólunk, hogy mi ezzel az önvédelmi mechanizmussal felvértezett bolygót kaptuk lakóhelyünkül? Mit árul el rólunk, hogy nem lehetett egy másik bolygót ránk bízni, aminek minden folyamatát ismerjük, amit teljes mértékben mi uralunk? Mit árul el rólunk, hogy nem ránk lett bízva egy bolygó, hanem mi lettünk egy bolygóra rábízva?

És végül: mi az oka annak, hogy a történelemre úgy tekintünk, hogy ez a csodálatos lény, az ember, egyre csodálatosabb lett a történelem során, egyre több mindent felfedeztünk, egyre több minden elérhetővé vált, eljutottunk a Holdra, eszközöket juttattunk a Marsra, mintha csak feljebb és feljebb haladnánk egy márvány lépcsősoron. Miközben úgyis szemlélhetnénk az elmúlt idők bölcsességét, hogy ahogy egyre többet tudunk a világunkról, egyre egyértelműbb, hogy a Földdel való együttélés az ittmaradásunk záloga, és a sok csodálatos felfedezés és elérhetővé vált tárgy és szolgáltatás csak egy tévút, amely egyre messzebb vezet attól a léttől, amelynek keretében a Földdel összhangban tudnánk létezni.

(eredetileg közzétéve 2022. november 23. napján Facebookon)

Gyerekkoromban több mardosó kérdés is gyötört, amire végül (az élet mégiscsak szép) felnőttként aztán választ is kaptam.

A legérthetetlenebb és felfoghatatlanabb otthoni intelmek egyike a szemetes megközelítésénél hangzott el szinte minden alkalommal (mínusz zsepi kidobás), miszerint mennyi pénzt dobok ki már megint. Mármint én. Akinek a kezében valami túl későn használatba vett, elrohadt, penészes, esetleg nem tetsző, megunt dolog volt. Ami egyértelműen a kukába való. (A 80-as években még nem az a világ volt, amikor az ember tömegével hajigált volna ki bármit.) Akárhogy is néztem, az én kezemben egy tárgy volt, nem pedig pénz. Hülye lettem volna pénzt kidobni! Miért mondják azt a felnőttek, hogy pénzt dobok ki? Nem értettem.

Hasonló misztikum övezte azokat a titokzatos afrikai gyerekeket, akik miattam éheznek, mi több, halnak éhen, ha nem eszem meg az utolsó falatot (esetleg az elém tett étel harmadát-negyedét – kisétkű gyermek voltam). Annyira furdalt a kíváncsiság, egész kicsi koromtól. Mármint, hogy hol van Afrika (ezt azért relatíve hamar megtudtam), hol vannak azok a titokzatos afrikai gyerekek, és mégis mi a közvetlen kapocs az én aznapi ebédem maradványa és az ő éhenhalásuk között, pláne ha sok ezer kilométer választ el minket egymástól? Ha rákérdeztem, jött a generációk gyermekkorát megkeserítő „lepattintós” válasz, miszerint én még kicsi vagyok, én ezt nem értem, esetleg ne tereljem el a témát, vagy esetleg beleállva a kérdésbe megtudtam, hogy ha az én asztalomra került ételt nem eszem meg, attól valakinek nem kerül az asztalára az az étel, ami már hozzám került, és ezért hal éhen. De ugye nem én találtam ki az aznapi ebédet, és sajnos arra sem sikerült sem bombabiztos, de még közelítő módszert sem kidolgozni, hogy hogyan tudnám megértetni az engem ellátó felnőttekkel, hogy milyen mennyiségű ételre van valójában szükségem, így aztán ha a homály esetleg kicsit oldódott is, az értetlenség, hogy ha én olyan mennyiségű ételt eszem meg, amitől rosszul leszek, az mást hogyan mentene meg az éhhaláltól több ezer kilométerre tőlem (akit szintén hasonló felnőttek látnak el), az továbbra is velem maradt. Pedig nagyon szerettem volna közvetlenül teleportálni a maradékot Afrikába.

A két fenti történetben természetesen a láthatatlan elem a közös. A szemetesnél részben a pénz, jelen dimenziónk valutája, értékmérője, materiális létforrása. Másrészt pedig, ahogy az éhenhaló afrikai gyerekeknél, úgy a szemetesnél sem látható már a globálissá nőtt kereskedelmi körforgás. Nem látom, hogyan kerül a banán az asztalomra, ahogy valójában arról is csak halvány sejtelmem van, hogy hova kerül a szemetesbe dobott banánhéj a társasházi szemetesből. Kertesházban komposztálók előnyben, ők a körforgás részei. Szó szerinti talajvesztettségünket jelzi, hogy nem tudjuk, hogy mi honnan érkezik hozzánk, hova tűnik el, és milyen hatással van a környezetünkre. Ahogy arról is vajmi kevés fogalmunk van, hogy mindez a sok NEMTUDÁS milyen hatással van a lelkünkre.

Felnőttkorban (persze kinek mikor) pedig néha válaszok érkeznek el hozzánk, amik kapcsán nekünk kell megtalálni a megfelelő kérdéseket. Van egy másik láthatatlan és egy látható körforgás is az életünkben. Látszólag megszületünk, élünk, majd meghalunk, és életünknek egyre hajszálvékonyabb része szól arról, hogy azzal foglalkozunk, hogy mi ez az egész. A NASA próbál embert juttatni a Marsra, a fizikusok és a filozófusok foglalkoznak az idő kérdésével, de közben többen néznek sorozatokat, mint ahányan csak egy percet szánnak naponta erre a kérdésre. Itt van valami, konkrétan mi, ami eltűnik, és nem hogy nem ez a központi kérdés, de még farvizen is ritkán tesszük fel.

És itt van a látható oldal, amikor meghalunk. Mi eltűnünk, a tárgyaink pedig itt maradnak. És amikor eltűnik valaki az életünkből, egy egész háztartás elnéptelenedik, akkor talán itt a szembenézés ideje. Mert mi itt – egyelőre még – olyan jól élünk, hogy megengedhetjük magunknak, hogy gyűjtögessünk. És ezen nem csak a patológiás gyűjtögetést értem, hanem azt, hogy az értékrendünk valami olyasmi mentén alakul, hogy keress fiam minél több pénzt, amiből aztán vedd meg, amire szükséged van. Vedd meg, birtokold, tedd a magadévá. Pedig nem viheted el. Tuti fixen itt marad minden. És amikor mi kikacsintunk egy másik dimenzióba, nem évtizedekre tervezett, konkrét szaki keze munkájához köthető tárgyak maradnak utánunk (ennek megfelelően magas pénzbeli értékkel), hanem olyan „teljes” háztartások, amiben minden is van, hogy ha ilyen vagy olyan konyha elvei szerint szeretnénk főzni, akkor az is legyen, nekünk, konkrétan, hogy ha valamit megnéznénk, a kezünkbe fognánk, használnánk, akkor ne kelljen várni, kölcsönkérni, utánajárni, hanem legyen minden, de azonnal.

Nem méri senki (legalábbis nem tudok róla), de mindössze két generáció alatt exponenciálisan nőtt a fogyasztói társadalom révén az általunk (személyenként) birtokolt tárgyak mértéke, aminek a körforgásáról egyelőre egy igen szűk réteg gondolkodik csak. Néha. Jobb napokon. Tisztelet a kivételnek.

Pedig érdemes lenne számolni. Immáron nyolcmilliárdan vagyunk. Ha mind a nyolcmilliárd embernek annyi földi java lenne, mint konkrétan nekem – vagy a kedves olvasónak – van most (nem amennyit szeretne, ha megnyeri a lottót, hanem amennyi most van), hova fogunk mi elférni a Földön? A Holdra? Mármint úgy, hogy még a minket éltető erőforrásokból is maradjon valami.

És mindenki, aki számolt fel háztartást elhunyt után tudja, hogy az elhunyt tényleg nincsen ott ebben a dimenzióban érzékelhető paraméterekkel, viszont az összes háztartási kellék, az összes megőrzött sajtcetli minden egyes ember után tényleg teljes fizikai valójában ott marad. Utánunk is ott fog maradni, ne legyen kétségünk. Mi, “túlélők” elhelyezzük a tárgyakat legjobb tudásunk és értékrendünk szerint, amennyire lehet betagozva a körforgásba. Aminek sem az elejét, sem a végét nem látjuk. Se a láthatónak, se a láthatatlannak. Szép kilátások.

Mit szeretnék karácsonyra? Hogy gondolkodjunk együtt ezen (is). Láthatatlan ajándék, de talán többet ad, mint bármi kézzel fogható, ami a fa alá kerül. És aminek a sorsáról egyszer valakinek, aki utánunk rendet rak, garantáltan gondoskodnia kell.

(eredetileg közzétéve 2022. december 3. napján Facebookon)

Szakmai közhely, hogy senki nem olvas el három mondatnál hosszabb emailt. Kihívás: ez hosszabb!

Két téma járt mostanában a fejemben, és talán mindkettő ugyanaz, csak másik nézőpontból szemlélve az életet.

1. Érdemes elvégezni azt az átfogó gondolatkísérletet, hogy mindent megkérdőjelezünk az életben. Az csupán egy körülmény, hogy az én generációm abba született bele Magyarországon, hogy egy, a szocializmusból felszabadult fogyasztói társadalomban az a tisztességes boldogulás receptje, hogy az ember szorgalmasan tanul, jó esetben több idegen nyelvet beszél és még diplomát is szerez, megbízható munkaerő vagy munkaadó lesz, lehetőleg a személyes boldogulását is megtalálja, és egy vagy több gyermeket nevelve továbbadja az általa fontosnak tartott értékeket, tisztességben megöregszik (megjegyzem, itt már nagy üres foltok vannak a fogyasztásközpontú és fiatalságmániás nézőpont miatt), és…nincs vége a mondatnak.

Mindenki szabadon megkérdőjelezheti a saját körülményeit (csak győzze kérdőjellel).

Ugyanakkor érdemes ránézni ezekre az átadni kívánt értékekre, és emellett a mindennapjainkban kötött kompromisszumokra (hogy egy kicsit a naposabb oldalon barangoljunk). Csak ötletelek, de manapság szinte alapjognak tekintünk olyan dolgokat, mint a személygépkocsi-használat, a minél több személyes tulajdon, a korábbinál sokkal több utazás, és hogy mindenkinek (hiszen nagyon demokratikusak is vagyunk) minden jóból több és jobb jár.

(Utóbbi végképp teljes rejtély számomra, hiszen pszichológiai értekezések sora bizonyítja, hogy az ember alapvetően a fájdalomból tanul, annak révén változik, tehát a negatívumoknak is megvan a helye az életünkben, mi mégis úgy teszünk, mintha az minimum valami ördögtől való dolog lenne. Másrészről teljes vakságot feltételez arra az igen tényszerű körülményre, hogy a Föld erőforrásai majd nyolcmilliárd ember igényeivel szembe állítva – attól még, hogy esetleg nem tudjuk ezt felfogni – végesek.)

És mielőtt nagyon belebonyolódnánk ezekbe, nézzünk rá erre a részletkérdésre is:

Egy mai kisgyerek (de ez igaz volt már ránk is) egy olyan komplex mátrixba születik bele, amiben nem mellesleg véleményt kellene alkotni a történelem elmúlt több ezer évéről, energia- és biztonságpolitikáról, élelmezésről, közlekedésről, oktatásról, vallási kérdésekről stb. stb. stb.

A feladat valóban komplexnek látszik, és ezzel összhangban a többség arra jut, hogy hagyjanak engem békén, csak hadd csináljam a saját dolgomat, hadd valósítsam meg a céljaimat (itt ugorjunk vissza az értékeinkhez), és a többi nem az én bajom.

Hosszan lehetne írni a fentiekről, az értékekről, a kompromisszumokról, a világ komplexitásáról, de egyre kevesebb ember van, aki hosszú szövegeket olvasna, így csak néhány pontot emelek ki, amiket érdemes a megkérdőjelezés közepette megfontolni.

Mit árul el rólunk, hogy egy haláltagadó, haláleltussoló, halál elől menekülő, az élet legfontosabb eseményével maximum a horrorfilmek szintjén foglalkozó társadalomban élünk?

Mit árul el rólunk, hogy a közéletet uraló társadalmi kérdések között, az ide-odaguruló adóforintjaink nyomán az elmúlt pár évtizedben annyi történt, hogy a női kozmetikumok terén már nem csak a negyven pluszosoknak van külön termékcsaládja, hanem az ötven pluszosoknak is? Ez a mai világban az egyetlen érdemi változás az öregedéssel kapcsolatban. (Hurrá. És ez véletlenül sem csak Magyarországra vonatkozik, minimum nyugati világbeli probléma.)

Mit árul el rólunk, hogy a mai társadalom egyetlen védekezése (védekezése, nem válasza) az öregedésre és a halálra a fiatalságkultusz? És hogy ennek köszönhetően láthatunk rommá plasztikázott „sztárokat”, ennek köszönhetően olvashatunk (olvashatunk? hm… lassan csak hallhatunk) végtelen mennyiségű életbölcsességet több tapasztalásra érdemes jó esetben harmincasoktól, ennek köszönhetően kopik ki a világ érdeklődési köréből az élet második felét taposó minden ember, annak ellenére, hogy jórészt az ő keresetük és munkájuk révén működik a gazdaság?

Bár mivel a téma agyon van hallgatva, talán jobb is a radar alá kerülni, burjánozhatnak a mindenfajta másodlagos piacok, és ha még fenntartható lesz a civilizáció, akkor lehet, hogy lesz arckrém hatvan pluszosoknak is, mire hatvan leszek. Szinte kecsegtető fejlemények.

És az idő nem kímél. Ahogy múlnak az évek, ezek a kérdések valójában egyre hangosabban dübörögnek mindenki szívében, és a világnak is egyre hangosabban kell dübörögnie, hogy ne halljuk meg ezt a halálsikolyt, és mi bármit megteszünk, hogy a világ még hangosabb legyen. Ez a jelenlegi közös döntésünk.

A fogyasztói társadalom működtetése választás, közös választásunk. A természettől elszakadt élet is választás, közös választásunk. Az energiaigényes életmód fenntartása is választás, közös választásunk. A halál eltagadása is választás, közös választásunk.

Be lehetne látni, hogy önmagában semmilyen vagyontárgy nem örömforrás. Létre lehetne hozni azt a körforgásos világgazdaságot, ami mellett az ember talán tovább talpon marad a Földön. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy jelenleg minden esély megvan rá, hogy az ember előbb tűnik el, mint a Föld, és minden másodpercben aktívan teszünk ezért. A klímaválság annyira emberközpontú megfogalmazás! Gondoljunk csak bele: éghajlati változások mindig voltak, középiskolai tananyag. A kérdés csak az, hogy alkalmas lesz-e az emberi életre a Föld, vagy sem. Ez nem klímaválság, ez az emberiség által létrehozott társadalom és gazdaság válsága – saját magunkat dobjuk le a Földről! A klíma pont magasról tesz ránk.

És mielőtt az itthoni inflációs sanyarú gazdasági helyzetünkre mutogatnánk, érdemes tágabb kört felölelő számokat nézni, amiből kiderül, hogy Magyarországon minden kínunk ellenére olyan társadalmi közegben élünk, ami nagyon is aktívan tesz ezért a „klímaválságért”. Miközben óriási szükség lenne a személyes lelki jóllétet támogató, (természeti) erőforrást nem igénylő szolgáltatások kialakulására (az egész világon), ami itthon különösen gyerekcipőben jár. Talán egészen különös gondolat, de bizonyos szempontból az oktatást is abszolút idesorolnám.

Utolsó felvetésként ehhez a ponthoz pedig az időjárás szavunkon való elmélkedést is javasolom. Idő-járás. Halad az idő (feltételezéseink szerint lineárisan előre), és közben (nyugalmasabban vagy akár drasztikusan) változnak a körülmények. Elég pontos megfogalmazás, nem? És az idő jár, nem az ember.

2. Vérzivataros időkben végképp mindig érdemes megfontolni, hogy mi is meg fogunk halni. Segít alakulnia a bennünk felsejlő perspektívának. [De előtte még a halál eltagadására vonatkozó közös döntésünk miatt elhallgattatunk, eltűnünk, felhangosítunk mindent és mindenkit (akik közben ugyanúgy meghalnak), és csak egy dolog biztos, nagyon fogunk csodálkozni abban a pillanatban, amire most úgy gondolunk, hogy nem is számít igazán, és hogy mi leszünk azok, akikkel biztosan nem fog megtörténni.]

3. Pontszerű elmélkedések:

– Nehéz eldönteni, hogy az az ijesztőbb, amikor a nem lebomló műanyagzacskót látom a boltban, vagy a lebomlót, amiből majd az a mikroműanyag lesz, amit nem látok, cserébe megesszük, megisszuk, de hurrá, az lebomlik. Out of sight, out of mind.

– Gyerekkoromban kevéssé értettem, hogy nagyszüleim miért csak legyintettek ha nem is minden, de sok-sok újdonságra, felfedezésre. Amikor aztán az ember megéli, hogy álmából felébresztve is a triklozán tartalmú adott higiéniai termék reklámja megy a fejében, majd azt is megéli, hogy bebizonyítják, hogy a triklozán rohadtul mérgező ám, majd azt is, hogy kártérítést kapnak a mérgező higiéniai termék miatt kárt szenvedők, akkor kicsit alakul a perspektíva. És nem egy ilyen dolog van, nagyon sok termék és szolgáltatás ilyen életciklust fut be.

– És ezeknek a fényében végképp érdekes, hogy bő száz év alatt eljutottunk oda, hogy az, hogy valakinek két ruhája van, az nem normális, hanem azt jelenti, hogy nincstelen. Ahogy az is, hogy ha valaki nem menekül a minket körülvevő természet elől, és nem fertőtlenít mindent, az a tévéreklámok alapján minimum őrült, csak esetleg nem lesz hatszázféle allergiája, mert közben az is kiderül, hogy még a mikroműanyagokkal együtt (lásd fent) is jobb, ha megeszünk gyerekkorunkban egy kiló koszt.

(eredetileg közzétéve 2023. június 18. napján Facebookon)

Ha nem látnánk a fától az erdőt, arra az esetre vannak ilyen szemléletes dolgok, mint a végítélet órája, hogy lássuk, nagyjából milyen közel állunk ahhoz, hogy teljesen (?) megsemmisüljön a civilizációnk:

https://www.portfolio.hu/global/20230124/megszolalt-a-vegitelet-oraja-90-masodpercre-vagyunk-a-vilagvegetol-592556

Nem túl meglepő módon a közelmúlt történései nem javították a helyzetünket, így állították át az órát is 100 másodpercről 90 másodpercre.

Ezen a ponton érdemes belegondolni valami teljesen észbontóba: a 90 másodperc nem azt jelzi, hogy idegen civilizációk támadtak meg minket, hadüzenetet kapott a Föld nevű bolygó, és 90 másodpercünk van pakolni. Ez a 90 másodperc pontosan azt jelzi, hogy mi magunk milyen elszántsággal próbáljuk kinyírni saját magunkat. Egyik ember a másikat, úgy, hogy nincsen közös, külső ellenség. És csak mi tesszük ezt saját magunkkal.

Amikor a Harry Potter ötödik kötete megjelent angolul 2003-ban, egy rövid részletet lefordítottam belőle a magam örömére. Ez a rövid részlet a Snape’s Worst Memory (Piton legrosszabb emléke) című fejezet egyik része volt. Ez az a fejezet, amiben a kíváncsiskodó Harry beleesik Piton (Dumbledore-tól kölcsönzött) merengőjébe, és végignézi, hogy a Tekergők hogyan alázzák meg Pitont a társai előtt(, és Piton hogyan nevezi sárvérűnek az anyját, Lilyt).

Ekkoriban még senki sem tudta, hogy mi lesz a történet vége (olyannyira nem, hogy sokan simán elsiklottak afölött, hogy Piton is tesz valami nagyon durvát a fejezetben, azért is tettem az előző mondat végét zárójelbe).

A részletben szerepelt a következő rövid mondat is: „Lily blinked.” A nyelvtani szabályoknak megfelelően lefordítottam, hogy Lily pislogott (egyet). Azután hosszasan töprengtem azon, hogy J. K. Rowling mi a csudáért tartotta annyira fontosnak beleírni a túlírt, de azért a dosztojevszkiji részletességet meg se közelítő kötetbe azt, hogy Lily pislogott egyet arra, hogy Piton sárvérűnek nevezte. Ez az a mondat, amelynek látszólag semmilyen információ értéke nincsen. Kivéve ha ez a legfontosabb mondat az egész fejezetben, mert Lily azért pislogott, mert Piton (korábban) soha nem hívta volna sárvérűnek, mert a könnyeit fojtotta vissza, mert ez az emlék nem azért Piton legrosszabb emléke, mert ekkor alázták meg James Potterék a legmélyebben az egész iskola előtt, hanem azért, mert ő tett valami olyat, amit azután nem tudott se jóvátenni, se magának megbocsátani.

2003 körül a „Snape loved Lily” teória nem volt népszerű a neten. 100-ből 98 ember kiröhögött, konkrétan hülyének, idiótának neveztek vagy még rosszabb jelzőkkel illettek. Aztán az utolsó kötetből kiderült, hogy mégis csak irodalomtörténeti jelentősége van annak az egy mondatnak.

A hangzatos végítélet órájához egyikünknek sincsen közvetlen hozzáférése. De azon érdemes elgondolkodni, hogy mit gondolunk, mi a mi életünk legrosszabb emléke.

Mi volt az az esemény, amelynek során annyira kicsinek, nevetségesnek, butának, szerethetetlennek éreztük magunkat , annyira a lehető legrosszabbul éltük meg a helyzetet, hogy olyan mélyre döftük a másikba a képzeletbeli kést, amennyire csak bírtuk, hogy csillapítsuk (valójában továbbadjuk) a saját fájdalmunkat.

Nincsen új a nap alatt. A történelemből nem az a tanulság, hogy nem szabad gyűlölni x népcsoportot. Mert mindig lesz újabb x népcsoport, csak ipszilonnak fogják hívni. Nem x-nek. Szóval őt már lehet! (Nem. Nem lehet.) A tanulság az, hogy mi az a lelki motiváció, ami miatt azt a sok borzalmat tesszük egymással, ami miatt oké egyénileg vagy társadalmilag beledöfni a másikba a kést.

És mivel emberiség szinten érvényes tapasztalat, hogy csak magunkon tudunk változtatni, nagyon érdemes ránézni, hogy mi kibe, mikor és hogyan döftük bele azt a kést. Talán már nem is tudunk elnézést kérni a másiktól. De ha rájövünk, hogy bennünk mi zajlott le, nekünk miben kellene változnunk, hogy ugyanaz másképp történjen, és jobban kezeljük a helyzetet, akkor lesz kevesebb „legrosszabb” emlékünk. Akkor fogjuk tudni együtt hátrébb állítani az órát.

Talán az sem véletlen, hogy a sci-fi műfajában megénekelt sok idegen civilizációra még mindig nem leltünk rá. Tök felesleges fáradniuk velünk. Megoldunk mi mindent itt helyben. Nekik csak a mozijegyet kellett megvenni rá…

(eredetileg közzétéve 2023. január 24. napján Facebookon)

Mi történik valójában?

A karácsony a fogyasztói társadalom diadalünnepévé vált. És csak mi állíthatjuk meg. Együtt.

Gyerekkoromban szerettem a karácsonyt. Még időnként egész tisztességes mennyiségű hó esett, a sötétben fehér mesevilággá változott a lakótelep, és vártuk azt a csodás időszakot, amikor beköltözik egy igazi élő fa a lakásba, ami kétszer-háromszor akkora, mint mi, gyönyörűen fel van díszítve, és hirtelen minden étkezés lakomává válik, sok-sok édességgel. Átjönnek a rokonok is persze, a karácsonyfa alatt pedig valami nagyobb értékű, egész évben vágyott játékot találhatunk, amivel aztán a lefekvési időt meghaladóan is végtelen gyönyörűséggel játszhatunk.

Fogyasztói oldalról a karácsonynak a nyolcvanas években még volt valami minimális értelme – a mostani árubőséghez képest messze nem volt minden kapható, és tényleg csak a legnagyobb ünnepekkor kaptunk nagyobb értékű játékot vagy holmit ajándékba. Az év közben kinézett és vágyott összes többi játék ott maradt a helyén a kirakatban, és a végtelenségig el lehetett rajta meditálni, hogy mennyivel boldogabbak lennénk, ha az is a miénk lenne, ha az egész játékbolt a miénk lenne, ha soha többet nem lenne semmilyen anyagi gondunk. A karácsony minden évben menetrendszerűen elérkezett, hó egyre kevesebb hullott, az anyagi helyzetünk változatlan volt, örültünk a kinézett, hónapokig várt ajándéknak, és a fa alatt nem is jutott eszünkbe, hogy mennyi minden mást kívántunk még meg év közben, amiket aztán sosem birtokoltunk.

Nagy ajándék igazán vágyni valamire.

Az életszínvonalunk az ételek tekintetében a kilencvenes években és az ezredforduló után javuló pályára állt. Hirtelen már volt minden a boltokban, a tömegek számára is elérhetően, és az ünnepi étkezési mámor nem is olyan egyszerű választási lehetőségekre szűkült le: miből álljon a lakoma? Zselés szaloncukor vagy a háromféle csokis legyen? Ilyen égősor díszítse a fát, vagy amolyan?

Beköszöntött a bőség kora.

Ezzel párhuzamosan felnőttünk, és saját keresettel, saját háztartással az ajándékozás a Jézuskával/angyalkákkal való találkozás helyett egy egyre kétségbeesettebb gondolatolvasási kísérletté vált. Igazán csak egy-két ember áll hozzánk annyira közel, hogy nagyjából biztosan tudjuk, hogy vágyik is valamire, amit még nem vett meg magának.

Családok, barátok és tömegek kezdték, kezdik érzékelni, hogy nincs ez így rendjén. Elkezdődtek a családi húzások, divatba jött a nemajándékozás, a felesleges bolondságok ajándékozása (ami aztán végképp a konzumidióta viselkedés csimborasszója), de érdemi változás még mindig nem következett be.

Decemberben megtelnek az online és a fizikai térben létező boltok, mi pedig utolsó lendületünkkel megpróbáljuk újra- és újra megteremteni azokat a gyerekkori csodákat, amikor úgy éreztük, hogy a szüleink, a rokonaink szinte istenek, és minden álmunk valóra válhat.

Minden álmunk valóra válhat, csak épp teljes tévedésben vagyunk afelől, hogy mik az álmaink, és nagyvonalúan átnézünk azon is, hogy a valóság, ami valóra válik most is, ebben a pillanatban is ebben a dimenzióban, az az álmainkat tükrözi vissza. Az álmainkat, amelyeket nem módosítottunk.

Nem számoltunk el vele, hogy a karácsonyfa nem a tömegek kiváltsága volt, hanem a gazdagoké és befolyásosoké. Nem mértük fel, hogy milyen típusú növényzet milyen teret foglal el a Földön, és hogy ha minden otthonba egy kivágott fa kerül, az egy iparágat hoz létre annak minden következményével. Ürge-Vorsatz Diána idei nyilatkozatában arra biztat, hogy minél nagyobb vágott fenyőt vegyünk, mert ezzel legalább a fenyőfa-termelést támogatjuk, és nem olyasmire költjük el a pénzünket, ami tovább rombolja a klímát. Mert szerinte biztosan elköltjük. Szerintem meg nem.

Aki így gondolkodik rólunk, az belenyugszik, hogy mi már csak konzumidióták maradunk, hogy soha semmi nem fog változni, miközben a változás állandó. Az nem találkozik emberekkel, akik eldöntötték, hogy adott esetben tényleg nem költenek pénzen megvehető ajándékra, mert belátják, hogy nem ettől ünnep az ünnep.

Ha pedig muszáj, akkor nagyon sok más, a klíma tekintetében semleges, vagy azt építő szolgáltatásra is költhetünk, és épp az lenne a jelenlegi társadalom feladata, hogy tudatosítsuk, hogy milyen ilyen szolgáltatások és termékek léteznek ebben a körben. Mert ez a jövőnk záloga ezen a Földön (és erről is nyilatkozott korábban ugyanő).

Nem számoltunk el vele, hogy egy olyan jóléti társadalomban, ahol a bőség okán szinte lehetetlen bármilyen tárgyra vágyni, az ajándékozás teljesen felesleges lett. Az ünnep fénye nem csak azért kopik meg tömegek számára, mert már nem havazik, vagy mert nem tudják reprodukálni a gyerekkori ízeket.

Gyerekként nem volt pénzünk, pláne rendelkezési jogunk pénz felett. Ez esett a varázslatok birodalmába, amit a felnőttek uraltak. Felnőttként más válik értékessé. Az idő maga. A testi és főleg a lelki jóllét. Az emberi kapcsolataink minősége. Barátok, akik már nem adnak tizedik felesleges divatos karácsonyi gyertyát ajándékba, de akikre kérdés nélkül számíthatunk a bajban. Ismerősök és ismeretlenek, akik segítő kezet nyújtanak felénk, ha szükség van rá, akik együtt nevetnek és együtt sírnak velünk, mert ez adja igazán az emberi minőségünket.

Az efölötti uralom pedig nem csak a mi kezünkben van. Egy része azonban igen. Ez a saját önismeretünk, felelősségvállalásunk a saját érzelmi életünkért és jólétünkért. Az önismeret egy hosszú, és rögös út. Általában valóban pénz-, és időigényes is. Áldozni kell rá. Ettől leszünk boldogok, boldogabbak. Nem azonnal. Sőt, útközben azt is megtanuljuk, hogy rendben van rosszul érezni magunkat. Megtanuljuk felismerni a negatív érzéseinket, és azt is, hogy milyen fontos barátaink is igazából, milyen útmutatók ők a saját belső útvesztőnkben.

A karácsony – borzasztó sematikusan – a szeretet ünnepe. Szeretetből mai világunkban sajnos elég nagy hiány van. Kedves olvasó, aki eljutottál idáig, arra hívlak meg, hogy azt ajándékozz (magadnak és másoknak), amiből hiány van! Mert attól egészen biztosan nem lesz semmi sem jobb, hogy belefulladunk abba, amiből ilyen bőség van, és amivel emiatt semmit nem tudunk kezdeni.

Döntsd el, hogy áldozol magadra, és felesleges ajándékok helyett (akár másoknak, akár magadnak), a saját lelki jóllétedre költesz. Ezzel – hidd el – ahogy kicsit jobban tisztába jössz magaddal – megajándékozol másokat is. Őket is jobban fogod tudni szeretni, ahogy jobban elfogadod és szereted saját magadat.

És ha adsz másoknak, vizsgáld meg, hogy mi az a pénzbe nem kerülő dolog, amiből a másik életében hiány van. Adj neki figyelmet. Adj neki csendet. Adj neki ölelést. Jobban belegondolva gyerekkorunkban is erre vágytunk igazán. Nem azért vagyunk együtt az ünnepeinken, hogy a bőségnek valamilyen torz mámorát éljük meg, étel-, ital-, és ajándékhalmokba fulladva. Egymásért vagyunk együtt, és egymást megbecsülve, egymással összekapcsolódva felemelkedhetünk az ünnep valódi fényéhez.

(eredetileg közzétéve 2022. december 23. napján Facebookon)

(Figyelmeztetésként annyit, hogy senkinek semmilyen érzékenységét nem szerettem volna az írással megsérteni, és bízom benne, hogy a bejegyzést végigolvasva ez ki is derül az érzékenységében esetleg az első részben megbántott olvasó számára.)

Úgy jártam Lisszabonban, ami a legideálisabb a feltöltődésre: azt tehettem, amit éppen az intuícióm diktált. Persze valójában az ember mindig teheti azt, amit a megérzése súg, de ebben kifejezetten segített, hogy már korábban voltam ugyanitt egy városnéző látogatáson, amelynek során szépen sorban megnéztem a látványosságokat, híres épületeket, tereket, templomokat. Kötelező körök letudva.

A harmincöt fok feletti hőség a város domborzatát és éghajlatát ismerve azért sok jóval nem kecsegtetett, ezért a neten és az útikönyvben egyaránt árgus szemmel figyeltem az árnyékot adó lehetőségeket. Aztán be is villant, hogy valóban, a képtárat, az ottani szépművészeti múzeumot (Museu Nacional de Arte Antiga) annó kihagytuk.

A képtáraknál kevés csendesebb és árnyat adó hely létezik, ami a negyven fok közelébe kúszó hőmérők valósága mellett jó választásnak tűnik, így egy félmosollyal érkeztem a múzeumba, ahol a sokat sejtető „Gothic Barcelona” elnevezésű időszakos kiállítást is komoly erőkkel reklámozták. Barcelonát is megjárva méretes kérdőjelek fogalmazódtak meg bennem azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen gótikus jelleget nem sikerült észrevennem a katalán fővárosban. A blikkfangos cím alapján azt is nehéz volt eldönteni, hogy a kiállításnak vajon az Addams Family-féle gót vonalhoz lesz köze, vagy mégis maradunk legalább a gótikus építészet nyomában.

Arra azonban, ami végül a múzeumban várt, semmi nem tudott volna megfelelően felkészíteni – ugyanakkor bizonyos szempontból minden arra készített fel, amit ott láttam.

Múzeumokba azért járunk (és jártam én is eddig), hogy művészettörténészek, az adott stílusok, művészek szakavatott ismerői által mesterműnek kikiáltott festményeket, szobrokat, egyéb képzőművészeti alkotásokat megtekinthessük. Közhely, hogy egyes művészek csak a haláluk után tesznek szert hírnévre, míg mások már életük során megkerülhetetlen tényezővé válnak saját művészeti águkban. Ezért kígyóznak sorok a Mona Lisa előtt a Louvre-ban, ezért állnak áhítatos tömegek a Szent Péter-bazilikában a Pietà előtt, vagy épp a Sixtus-kápolna mennyezetfreskója alatt.

Ezen a vasárnap délutánon azután egyértelművé vált, hogy egészen más természetű okok is vannak arra, hogy kiállításokra járjunk.

Az időszaki kiállítás nem árult zsákbamacskát (az állandó és az időszaki kiállítás értékkülönbsége kerek két eurót tett ki, így természetesen azt sem hagytam ki). Az első teremben rögtön kiderült, hogy itt bizony 14-15. századi oltárképek kiállításába csöppentem. És most ne az olasz mesterek profi kezei alól kikerülő munkákra gondoljatok, hanem olyan alkotásokra, amin már az örömkönnyeket csalt a szemembe, ha volt perspektíva a képen, és ha a felirat szerinti szentre legalább minimálisan hasonlított a képen megjelenő alak.

Arról, hogy lehet-e fotózni, nem írtak semmit. A teljes portugál szókincsem nagyjából öt szót tesz ki, így eleinte fásultan haladtam oltárképről oltárképre, míg nem olyan alkotások kerültek a szemem elé, amiért simán bevállaltam, hogy a csendes teremben éles hangon ordítozzanak velem (ami aztán persze nem következett be).

Az első képről való tudnivalókat a felirat már szinte túlzott bőbeszédűséggel taglalja, ám annak, hogy Jézus miért került egy rózsaszín koporsó elé a feltámadását ábrázoló képen, egy árva szót sem szenteltek a kurátorok.

És ahogy végül a következő teremből minden bátorságomat összeszedve visszafutottam fotózni, arra gondoltam, hogy nem is igazán akarom tudni, hogy honnan jött az ihlet a művésznek, vagy mit jelentett számára a rózsaszín koporsó. A kép annyira nem a „kánon” része, annyira távol áll mindentől, amit egy laikus, a művészettörténet iránt némi érdeklődést tanúsító felnőtt Magyarországon egyáltalán megtudhat a hasonló alkotások értékéről, hogy ez a különbözés, és hogy egy rózsaszín koporsóból feltámadó Jézus-képet ki lehet akasztani egy képtárban hosszas leírással, ez együtt ad valamifajta olyan bemutatós-rosszfiús-vagány pátoszt a képnek, amit a fősodor szolgai másolása soha nem kölcsönzött volna neki.

A szomszédos kép – ha ez egyáltalán lehetséges – tovább emelte a tudattágítás szintjét, ez ihlette a bejegyzésem címét is. A kép egy oltárkép részlete; A Szűzanya a gyermekkel és angyalokkal avagy Jézus első lépései a kép címe. Nehéz megmondani, hogy a „Jézus első lépései” szókapcsolat milyen asszociációkat vált ki az emberből. Bevallom, valahogy még sosem gondolkoztam el azon, hogy Jézus vajon hogyan tette meg azokat a bizonyos első lépéseket… Hol is élt a család akkor? Ő is bútorokba kapaszkodott? Vagy volt annyi ideje rá a szüleinek, hogy a „klasszikus módon”, a kis kezecskéket fogva, mintegy táncolva lépegethetett? Hány bútora volt egyáltalán akkoriban egy szegény családnak? Megannyi kínzó kérdés…

És akkor jöjjön a kép, amire legalább annyira nem lehet felkészülni, mint a rózsaszín koporsóra, de legalább annyira felszabadító, hogy ott lóg egy időszaki kiállítás keretében a falon. A felirat szerinti ismeretlen művész valószínűleg úgy ítélte meg, hogy a katolikus egyház központi alakját mégsem ábrázolhatja valami olyan instabil pozícióban, ami azt sugallja, hogy Jézus ugyanúgy elhasalt néhányszor, mint azóta az összes járni tanuló ember a földön, ezért – biztos, ami biztos -, a tányérnyi glóriával közlekedő kisgyermeket (ami azért komolyan megzavarhatta az egyensúlyérzékét, már bocsánat) egy háromkerekű járókeret mögé pozícionálta.

Sosem tudjuk meg, hogy mire gondolt az ismeretlen művész, amikor a gyermek Jézust a járókeret mögé álmodta, de hogy sikerült olyan alkotást letennie az asztalra, ami újat mond a látogatónak, és amire – lássuk be, magától senki sem gondol –, az kétségtelen.

És ez volt az a pont, amikor elkezdtem nagyon megszeretni ezt az egész kiállítást és a múzeumot, mert olyan volt, ami a mai világban egyre nagyobb ritkaság: önazonos.

Az oltárképek megmaradt darabjait magam mögött hagyva elindultam az állandó kiállítások felderítésére. És ezekben a termekben két dolog is rögtön világossá vált. Az egyik, hogy sokkal jobban értékelem a tárgyi emlékeket, mint korábban bármikor. Gyerekként még nem értettem az idő konvencionális felfogását, és hogy miért tudnak mások mély áhítattal egy-egy kanál, porcelán vagy használati tárgy előtt merengeni. De kicsit bővebb tudással arról, hogy akkoriban az elkészítéshez milyen eszközök álltak a mesterek rendelkezésére, és hogy milyen időtávlatban maradtak fent a megtekinthető tárgyak, már egészen más a fontossága számomra ezeknek a daraboknak.

Mit szóltok egy 1764-1765-ből származó fogkefe-nyélhez? Menő, ugye? Vagy a közelebbről elég nehezen meghatározható felhasználási célból készült ollóhoz? Vagy a lisszaboni földrengést követően rendelt új étkészlethez, aminek húsz évig (!!!) tartott az elkészítése?

Mit jelent húsz év a most élő emberek számára? Milyen tárgyi eszközt rendelnénk meg ma, amiről sejtjük, hogy csak húsz év múlva kapjuk kézhez? A mindenkori ember persze evolúciós szinten hozza magával a rendíthetetlen hitét saját halhatatlanságában, ez is kiderül ebből.

A másik dolog, ami megérintett, az a bemutatott tárgyak által tükrözött történelem valósága volt. A Museu Nacional de Arte Antiga egy kisebb nemzet múzeuma. Ez itt nem Olaszország, ahol a Vatikán Múzeumban (és kétségem nincs felőle, sok más helyen is) ismeretlen eredetű letörött márványdarabokat is őrizgetnek a műremekek mellett, mert ki tudja, hogy egyszer mi derül ki, milyen híres szoborhoz tartozott az a darab. Ez nem is a British Museum, ahol egykor az akkor ismert világ jelentős részét meghódító, birodalomépítő ország által a föld minden zugából „hazavitt” (nevezzük így) műkincsek élő történelemórát biztosítanak a látogató számára.

A gyarmatosításban a nagy földrajzi felfedezéseket követően csak szerényebb részt vállaló Portugália néhány gyarmati, törzsi tárgyat leszámítva csak a saját tollaival ékeskedik, legyenek azok bármilyen színesek vagy szerények. És ebbe belegondolva van valami megható abban az igyekezetben, ami teremről teremre egyértelmű: az itteni szakemberek tényleg az ország minden zegét-zugát bejárhatták, hogy minden jelentős értéket felkutassanak, hogy minden idekerüljön, ami érték, ami az adott művészeti ághoz kapcsolódik, ami kiemelkedik a mindennapi használati tárgyak szürkeségéből, ami elemelkedettségével utat mutat az örökhöz kapcsolódni próbáló látogatók számára.

Így került egy múzeumba az igényes kidolgozású ezüst étkészlet a leginkább naiv stílusúnak nevezhető bibliai ábrázolásokkal, amelyeken Jézust barnább bőrrel és hajjal, a megszokottól eltérő arcvonásokkal láthatjuk – ami valószínűleg lényegesen közelebb áll valódi kinézetéhez, mint a fősodorban megszokott. De elfér itt a tizenhetedik század elejéről származó egyiptomi menekülést ábrázoló kép is, amelyen leginkább az a szembeötlő, hogy a festő számára mennyire lényeges volt, hogy Márián kívül Józsefet és a gyermek Jézust is megfelelő mennyiségű sminkkel ábrázolja.

A gyermek Jézus megfelelő ábrázolása egyébként kifejezetten komoly kihívást jelentett több nemzet alkotóinak is – soha ennyi görnyedt öregemberre hasonlító Kisjézust nem láttam még egy helyen.

Az is megfigyelhető volt, ahogy a glória „divatja” változott. A tányérnyi glória alatt görnyedő, járni tanuló Jézustól eljutunk a dupla glóriával és kis lángnyelvvel ábrázolt alakokhoz. Vajon mitől több a dupla glória, mint a tányérnyi glória? És mit jelképez a kis lángnyelv a dupla glórián?

Attól pedig, hogy a híres portugál festőket bemutató termekben nagyságrendileg öt művész alkotásait találtam, komolyan összeszorult a szívem. Magyarországról nézve, ahol van egy Munkácsynk, ahol lassan zár a Csontváry-kiállítás, ahol a tizenkilencedik századból több híres festőt tudok fejből mondani, mint ahány portugál művész képét összesen láthattam a Museu Nacional de Arte Antiga portugál részlegében, ennek a múzeumnak a darabjai első pillantásra nem képviselnek jelentős értéket. Van egy Dürer-képük, van náluk egy Bosch, és ezzel le is zárhatjuk a klasszikusokra való kitekintést.

És mégis ettől válik szerethetővé és emberközelivé az egész. Hogy azt mutatja be, hogy milyenek voltak a fősodor melletti portugál (és egyéb nemzetiségű) alkotók művei, akik nem érték el azt a szintet, amivel a Louvre-ban lehet „lógni” manapság. De bennük is volt törekvés az örökhöz való kapcsolódásra, és a térnek és időnek ezen szegletében ezt ebben a minőségben tudták megvalósítani.

Ma vajon ki vagy mi jelképezi az emberi törekvést az örökhöz való kapcsolódásra? Kik a fő művészek, hol „lógnak” ők, és hol van a másod-, a sokadvonal?

Azért érdemes nyitottan, ráérősen, a klasszikus szempontokat elengedve barangolni a Museu Nacional de Arte Antiga termeiben, mert szembesülhetünk azzal, hogy (tisztelet a kivételnek), mi bizony nem azon a legfelsőbb polcon vagyunk, hanem ugyanott, ahol a kisminkelt szent családot, a járókeretes Jézust ábrázoló ismeretlen művész. Ilyen bizonytalan, elnagyolt kompozíciókkal és ecsetvonásokkal dolgozunk a saját életünkön, és – ha van az életnek művészete – akkor az általunk felvázolt művek bizony nagyjából így festenek. Nem mi vagyunk Dávid, a milói Vénusz, vagy Az utolsó vacsora. De mi vagyunk az a sok-sok mozdulat (ecsetvonás, faragás vagy egyéb), ami egyes kiválasztottaknak megengedi a mesterművek létrehozását. Talán mi együtt.

És talán ugyanolyan messze visz, ha a Museu Nacional de Arte Antigát, vagy más hasonló helyet nem szóljuk le a híres művek hiánya miatt, hanem befogadjuk, ami ott termett az örökhöz való kapcsolódás vágyának eredményeként. Mert a világ javarészt próbálkozásokból áll. És ezek a képek jobban visszaadják azt, ami a mindennapjainkban történik, mint az olasz márványtömbök és klasszikus festmények bármelyike. Bizonytalan kezekkel faragjuk a saját sorsunkat. És jó, ha közben tudunk mosolyogni saját elesettségünkön.

Utóirat: az oltárképeken szembetűnő volt az akkori emberek halálhoz való viszonya. Sok megrendelő kifejezetten a saját arcképét is felfestette a művésszel a jellemzően szenteket ábrázoló képre. És tudomásunk szerint mindegyikük meg is halt. Úgyhogy ez az út nem bizonyult olyan gyümölcsözőnek. Csendes párhuzamokat lehet vonni Insta- és FB profiljainkkal, meg amit a jövő hoz technikailag, szentekkel, vagy anélkül.

(eredetileg közzétéve 2023. július 11. napján Facebookon)

Néha nincsen szükség rá, hogy az ember bármit hozzátegyen, vagy elvegyen abból, ami történt.

1.

Egy vagy két éve a Bartók Béla úton ültünk egy forró nyári napon egy barátnőmmel egy kávézó teraszán, amikor a covid éppen engedte. Mély, világmegváltó beszélgetést folytattunk, így aztán a körülöttünk zajló események egy részét szinte távcsövön szemléltük, míg nem a slusszpoénnal komolyan arcon legyintett minket az élet.

A beszélgetés közben is feltűnt azért, hogy egy elég lassan hajtó személygépkocsi szinte teljesen párhuzamosan a kávézó előtt megáll. A Bartók Béla út azon az oldalon akkor már egysávos volt, viszonylag rendszeresen ellenőrzik is, kíváncsian pislogtunk néha az út felé, hogy ebből vajon mi lesz.

Az autóban utazók egy idő után ki is szálltak, némi izgalom is érezhető volt a levegőben. Vagy a kávézóból vagy egy szomszédos vendéglátó helyiségből talán oda is mentek, hogy segíthetnek-e. Hamarosan megérkeztek a rendőrök, majd később a tűzoltók. A kocsinak szemmel láthatóan számottevő műszaki problémája adódott. Ha jól emlékszem, talán még csak a rendőrök álltak az autó mellett, és nyugtatták a sofőrt és utasait, hogy ne aggódjanak, megoldódik minden, amikor egy idős férfi forgalommal szemben feléjük bringázott. Kinézett felénk, a közönségére, majd hangosan üvöltötte, hogy ez történik, ha a nőket volán mögé engedik, a nőknek nem lenne szabad vezetniük.

A sofőr vagy rövidhajú volt, vagy copfba volt fogva a haja, addig a pontig fel sem tűnt, hogy milyen nemű. A durva hangnemű beszólásra az egyik rendőr a bringáshoz sietett. Egy FÉRFI rendőr. Azt kérdezte az idős férfitől, hogy tud-e valamit segíteni, és felszólította, hogy ha nem, akkor távozzon el a helyszínről, mielőtt alaposan megbünteti, tekintettel arra, hogy teljesen szabálytalanul az út közepén forgalommal szemben kerékpározik.

Az idős férfi magában dohogva elhajtott. Azt hiszem ezután érkeztek meg a tűzoltók. Az autóval komoly baj lehetett, mert elvontatták a Móricz Zsigmond körtér Fehérvári út felé nyíló részére. A rendőr határozott, filmbe illő fellépése megerősítette a hitemet az emberekben. De az az idős férfi is valakinek a valakije. Van/volt családja, szomszédai, kollégái, talán barátai is. Azok a nők, akik szerinte nem a volán mögé valók (és feltehetőleg még sok más helyre sem), valószínűleg nem találják könnyűnek vele az együttélést vagy az együttműködést. Azért nagyon fontos, hogy figyeljünk egymásra, a magunk, és az adott körülmények között mások mentális egészségére is, mert ilyen, gennyes sebként felfakadó sérülésekkel élünk mindannyian, és addig fogjuk egymást bántani, amíg be nem gyógyulnak.

2.

Újbuda, villamos. A változatosság kedvéért enyhe nyári kánikula, csak épp idén. A piacról tartottam hazafelé, leginkább a csomagok egyensúlyozására figyeltem, így kicsit meg is riadtam, amikor egyszer csak azt hallottam közvetlenül mellettem:

– Nem fázol?

Az időjárás sem különösebben indikálta a kérdést, így pláne nem értettem, hogy hogy jön ez ide, amíg le nem néztem a hang irányába. Egy idős bácsi kérdezte a tőle szemben ülő fiútól (én az ő ülése mellett álltam), aki horribile dictu egy alsóhangon harminc helyen kilyukasztott farmert hordott. Ami, így 2023-ban, Budapesten, teljesen őszintén a „semmi különös” kategóriába tartozik.

A fiúnak nagy jövőt jósolok különböző stressztűrő foglalkozások terén, mert olyan faarccal válaszolta azt, hogy nem, hogy a fülemnek is alig hittem. A bácsi nem adta fel, de nem volt különösebben innovatív. A kérdések és megjegyzések megmaradtak a nem akart volna nem lyukas nadrágot, nem túl szellős-e, illetve esetleg jobb lenne egy olyan nadrág, amiből nem hiányzik az anyag vonalon. A fiú pedig egy szent türelmével semmi mást nem tett, mint nemet mondott. Nem személyeskedett, nem borult ki, nem emelte fel a hangját, nem fogott tüntetőleg semmilyen elterelő hadműveletbe. Lélekben kicsit kerestem a kandikamerát.

Volt valami diszkréten elborult abban, hogy 2023 júniusában, amikor egy háború és egy komoly klímaváltozás közepén élünk, valakinek még az legyen a legnagyobb baja, hogy hány lyuk van egy fiatal srác farmernadrágján, ami a közelében nem volt semmi szeméremsértőnek. Utoljára a kilencvenes években hallottam hasonlót, akkor még az én generációmra szóltak be. Lyukas farmert talán kapni sem lehetett, ennyi lyukkal még tervezőasztalra sem került. A bácsi akkor jó negyvenes lehetett.

Amíg velük utaztam, a fiútól csak (a körülményekhez képest pláne) tiszteletteljes nemek sorjáztak. Ha elfajult mégis a történet, arról lemaradtam, hamar kell leszállnom. Csak azt sajnáltam kicsit, hogy ez a bácsi nem utazott velem azon számtalan alkalom egyikén, amikor várandós anyukáknak nem adták át a helyet, vagy amikor más idős embereken néztek át. Ha valamikor, akkor szívesen utaztam volna vele. És remélem, hogy akkor is felemeli a szavát. A fiúval most is szívesen utaztam. Nem vagyunk jók nemet mondásban, tiszteletteljes nemet mondásban. Hogy szüksége volt a nadrágja által keltett figyelemre, az valószínű. De tudta is kezelni a kapott figyelmet.

3.

Könnyű futásból sétáltam haza. Az egyik parkolóhelyen egy nagyobb furgon állt, mellette egy nővel, aki egy egészen pici babát tartott gyöngéden. Egy másik autó mellett egy férfi és egy idősebb nő pakoltak. A baba nagyon pici volt. Mielőtt közelebb értem gyors pillantást vetettem rá, hogy aztán már magam elé nézzek, miközben elmegyek mellettük. Az anyuka finoman magához ölelte őt, és azt suttogta, épp, amikor elsétáltam mellettük: „Hát ez a világ.”

Valaki ma ért haza a kórházból első otthonába, 2023. július 22-én. Neki ez az origó. Pontosan ez a világ, amire ennyire vigyázunk.

(eredetileg közölve 2023. július 22. napján Facebookon)

Ez az írás sokáig formálta magát bennem. Most is szívesen várnék, hogy hátha ráér később kitenni, de mindig minden változik, és úgy könnyebb más témák felé indulni, ha a régieket elengedjük.

Elmúlt időszakunk egy olvasata:

2023 azzá az évvé vált, amiben megtörtént az elképzelhetetlen. Több, mint hetvenöt évvel a második nagy világégés után Európa lakóinak újra együtt kell élniük a tudattal, hogy kontinensükön tartósan háború van.

És nekünk az idő múlásával majd másfél év alatt elmúlt a világvége hangulatunk.

Ahogy a covid miatti szorongás a háború kitörésével 2022 elején felforrt, és szétrobbantotta egy relatív békében felnőtt európai generáció világlátását, úgy váltak ezek a szétfeszített keretek gondolatvilágunk építőköveivé. Lehet úgy élni, hogy egy Magyarországgal szomszédos országban háború van. Nem akartuk kipróbálni, hogy milyen, de így, hogy „megadatott”, az az általános tapasztalás, hogy végülis lehet. Ugyanúgy vesszük a levegőt (most nyár derekán a már nem is olyan szokatlan forróság miatt talán nehezebben, de azért ugyanúgy víz- és oxigénalapú maradt a testben létezésünk), ugyanúgy megmaradtak kielégítendő fizikai szükségleteink, az élet látszólag ugyanúgy megy tovább.

És ez a változatlanság sok-sok következményt von maga után, ami legalább olyan láthatatlan a többség számára, mint amilyen a háború kitörése volt.

Majdnem tíz éve olyan szerencsém volt, hogy hallhattam valakiről, aki a kisebbséghez tartozott. Egy barátnőmmel beszélgettünk, aki egy idős, nyolcvan év körüli rokonánál járt látogatóban. A barátnőm külföldről érkezett egy időre Magyarországra, és arról beszélgetett a sokat látott (szintén külföldi) hölggyel, hogy milyen csodálatos, hogy ilyen szabadon lehet utazni Európában, a világban, hogy ilyen béke és szabadság van. 2016, de legfeljebb 2017 lehetett. A rokon reakciója abban az évben annyira szürreálisnak hatott, hogy talán ezért maradt meg mégis mindkettőnkben. A hölgy azt válaszolta a barátnőmnek, idézem, hogy már háború van, csak ti nem látjátok még. Minden ami történik, azt mutatja, hogy vége a békének. Minden jel, ahogy az emberek élnek, viselkednek, minden apróság arra mutat. Nagyon mélyen elgondolkodtatott, hogy szerinte a mindennapjainkból meg lehet jósolni egy háború kitörését. Annyira igaznak hatottak a szavai, hogy oda írtam fel őket, ahol soha nem felejti el az ember: a lelkem legmélyére.

Az idős rokon nem történész volt és nem akadémikus, viszont nagyon tisztán látta, hogy mik a fontos dolgok az életben, és azokra figyelt. És teljesen igaza volt, ahogy azt most már kétségkívül tudjuk.

Ahogy a háborúról és erről a beszélgetésről gondolkoztam, az jutott eszembe, hogy nagyon sokat írtak különböző műfajok keretein arról, hogy mi történik, de a lényeget még nem írta le senki. Talán azért, mert már úgy tűnik, hogy késő. Talán azért, mert azt hiszik, hogy fontosabb tudni, hogy hogy állnak éppen a felek, ki mennyit haladt előre. Pedig épp annyira fontos tudni azt is, hogy – ahogy az idős hölgy is mondta –, lehet látni, amikor veszik a béke, épp azért, mert a béke nem egyenlő a háború hiányával. Lényegesen több annál. Spinoza mondta, hogy „A béke nem csupán a háború hiánya, hanem erény.”

Ez viszont azt jelenti, hogy a béke valami olyasmi, ami nem egyszerűen van, hanem a békét akarni kell. Vajon mi mennyire akarunk valamit, amiért aktívan tenni kell, de amit ugyanolyan természetesnek veszünk, mint a levegővételt? Az igazság az, hogy a békét, az igazi békét rég csúful elfelejtettük, és az emberek többsége egyáltalán nem úgy gondol rá, mint amiért tenni kéne valamit, pláne neki, személyesen.

És a háborúval kapcsolatban a legnagyobb logikai problémának éppen ez tűnik, hogy tudniillik nem tudjuk elképzelni, hogy bármi közünk lehet hozzá. Különösen tavaly februárban volt elsöprő a tehetetlenség, ami szinte a levegőben is tapintható volt. A történelem kereke ismét nagyot fordult velünk, és a covid után mindenki megélhette, hogy milyen – az atomfegyverek árnyékában – egy még elemibb szinten kiszolgáltatva lenni, miközben a háború addig egy olyan faragatlan illetlenség volt, ami csak más, a Föld rosszabb helyeivel történt meg. Velünk? Ugyan már!

És ezek az érzéseink premier plánban rögtön meg is mutatják, hogy miért tört ki a háború. Mert a háború – ahogy a béke is – valami olyasmivé vált, amitől már elszakadtunk, amihez már nem volt közünk, amit már elfelejtettünk nem akarni. És ha feltételezzük, hogy a béke csak úgy magától létezik (vagy azon garanciák által biztosítva, amik a háború kitörésekor fennálltak), miközben nem ez a valóság, akkor nem róhatjuk fel senkinek, hogy az történik, ami mindig – a valóság utat tör magának, akármilyen kellemesek vagy épp borzalmasak is a következmények.

Máté Gábor a fiával írt nagy művében, a Normális vagy című könyvben hosszan ír a világban jelenleg ismert (és magukat különböző oldalakra pozicionáló) politikai vezetők felületes ismer(e)tség után is könnyen felismerhető mély lelki sérüléseiről, és arról, hogy mi a megválasztásuk pszichológiai háttere. A Spinoza által említett erény kettős. Erényes vezetőkre van szükség, de erényes vezetőket csak erényes emberek fognak választani!

A jelen megviselt pszichéjű politikai vezetőit már pedig mi választottuk meg az egész Földön (a kínálatból, ami szintén nem elválasztható tőlünk), és mi élünk azokkal a társadalmat alkotó embertársainkkal egy közösségben, akik ugyanarra vagy épp másra szavaznak, mint mi. És ne felejtsük, képviselőink Máté Gáborék értékelése alapján oldaltól függetlenül nagyjából egyformán sérültek.

És itt zárult be a kör. A jövőnk múlik rajta, hogy mennyire jó a mi megértésünk, és annak megfelelően cselekszünk-e.

Azután az oktatással kapcsolatos tüntetések kapcsán belehallgattam egy interjúba az egyik, már emblematikussá vált fiatallal. A beszélgetés végén azt mondta, hogy azért tüntetnek, mert szeretnék az embereket megváltoztatni.

Elmosolyodtam, és gondolatban újranyitottam a kört.

Vajon mi értelme van a történelemtanulásnak?

Erről is töprengtem a háború kapcsán. Ha történelmen azt értjük, hogy a győztesek feljegyzik saját meglátásaikat a történtekről, és ennek szellemében élünk tovább, és ennyin múlna a béke, ezekben a feljegyzésekben lakozna az erény, már rég nem is lenne szavunk a háborúra. Az idős rokon talán nem ismerte pontosan a történelem eseményeit, de ő nem is arra figyelt. És talán nem is azokat kellene feljegyezni.

Az egyik internetes hírújság harcteret megjárt katonákat szólaltatott meg a háborúról. Olyanokat, akik fegyvert kaptak a kezükbe és embereket öltek. Az egyiküknek PhD-je volt filozófiából, és kikérte magának a kérdést, hogy hogyan lehet filozófiai tanulmányok ilyen szintű elvégzése után embert ölni. Azt azért hozzátette, hogy ő nem közvetlen, ember ember elleni harcban vett részt, hanem csak oda lőtt, ahol az ellenfelet gyanították. És hogy így könnyebb, mert nem tudja biztosan, hogy az ő fegyvere végzett-e valakivel.

Szvetlana Alekszijevics ugyanezt kérdezte a második világháborúban részt vett interjúalanyaitól a Nők a tűzvonalban című kötetében. Várhatóan készül majd róla könyvajánló, érdemes elolvasni. Ami nekünk most fontos, hogy az interjúalanyok értették a kérdést, és érdemben válaszoltak rá! Mert ők addigra, amikor az írónő felkereste őket, rég megtapasztalták, hogy a béke nem a háború hiánya.

Fentebb félbehagytam egy fontos gondolatot. Spinoza logikáját követve nem vagyunk elég erényesek, mert háború van. Pozitív megközelítéssel élve: annyira vagyunk erényesek, amilyen időket most élünk.

Azért merem ezt ilyen bátran kijelenteni így, többes számban, mert mindenki, aki a felnőttlétben már lehúzott pár évet, tapasztalhatta, hogy milyen sikerrel lehet megváltoztatni másokat (amire a mostani fiatalság éppen készül). Az átláthatóság kedvéért egy teljesen konkrét számot, illetve fogalmat is hozzá tudunk rendelni ehhez a vállalkozáshoz: 0, azaz nulla százalékban. Nem lehet.

Egy bizonyos megértési szintig erről szól az egész élet. Mindenki tudja, aki küzdött már párkapcsolatban, családi viszonylatban, munkahelyen, a szomszéddal, bárki mással, mint önmagával: Csak saját magunkat tudjuk megváltoztatni, senki mást. És az is milyen küzdelmes!

Így van hát közünk a háborúhoz. Így része a mindennapjainknak a mi erényünk. És ezt az igazságot nem valamilyen felsőbb hatalom titkolja előttünk. Mi titkoljuk saját magunk elől.

Azért titkoljuk – tudattalanul – mert ennek a megértése az egyetlen igazi fájdalom, amit saját magunknak tudunk okozni. A változás ugyanis fájdalommal jár. És bármit megtennénk, hogy ne érezzünk fájdalmat. Bármit megtennénk, hogy ne kelljen megváltoznunk.

Azért fontos mégis hallgatni a fiatalokra, mert az irányt jól látják, ha az eszközöket nem is. Az egész életüket az fogja betölteni, hogy küzdenek, és majd (talán egyszer) rájönnek, hogy ők maguk az egyetlen igazi „próbababa”, akit meg tudnak változtatni. Senki más. Ha nagyon szerencsések, és még elég idejük marad, akkor talán tudnak változni is. És akkor fog valami változni az összerényünkben is, és a történelem menetében.

Sokszor felmerül beszélgetésekben, hogy mennyire ijesztő a változásnak még a gondolata is. Valahogy azt gondoljuk, hogy ha bármifajta mentálhigiénés segítséget kérünk, akkor a következők fognak történni (tetszőleges sorrendben): a szakember is kimondja, hogy nem vagyunk szerethetőek. Hogy mi vagyunk a hibásak. Hogy igaza volt a szüleinknek, a volt barátunknak, az utált tanárnak, a rémes osztálytársnak/kollégának/szomszédnak, legnagyobb ellenségeinknek. És jól a fejünkre olvassák, hogy mi a baj velünk, és hogy menthetetlenek vagyunk. Miközben az egész addigi életünk arra ment rá, hogy egyben tartsuk azt a szeretethiányos tákolmányt, ami valójában mi vagyunk.

Ha van jó hír a mai világban, akkor ez az: nem ez történik. Egy stabil terápiás kapcsolatban arra nyílik lehetőség, hogy megkeressük legsötétebb oldalunkat és megszeretgessük. Egyelőre elég, ha elképzeljük, hogy ez a folyamat létezik, és egyre korlátozottabban, de azért elérhető.

A háborúnak persze vége lesz anélkül is, hogy mindenki (vagy akár egy kritikus tömeget elérő kisebbség) számottevő mentálhigiénés segítséggel barátságot kötne vélt vagy valós legrosszabb oldalával. Jelenünk – a háború alatti mindennapok – a háború természetéből fakadóan újra az élet és a halál közötti választással telnek meg. Az emberek pedig rettegnek a haláltól és az életet választják. Amikor éles a kérdés, akkor éles a válasz is. Itt nem marad idő a felesleges körökre. Ezek a választások hozzák vissza újra mindennapjainkba az erényt, ahogy egyre több és több ember választja belül az életet, mert ezekben a tettekben is megnyilvánuló választásokban szükségszerűen van érték. És hogy a háború végét jelentő fordulóponthoz hány ilyen választás kell? Az leginkább attól függ, hogy mennyire lúgozódott ki mindennapjainkból az erény, és hogy milyen erények kapcsolódnak az élet választása során hozott áldozatokhoz, amik újrarajzolják lelkünk térképét.

A fentiekből persze egyetlen szót sem kell elhinnetek. De valójában pont akkora távolságra pozicionáljuk magunkat egy következő háborútól, amennyi erénnyel ebből a mostaniból kiemelkedünk majd. És sem a klíma változása, sem a modern élet egyre stresszesebb mindennapjai nem olyan élethelyzetek felé terelnek minket, amelyekben könnyű lesz újabb hasonló döntéseket meghozni.

Aki pedig úgy érzi, hogy ő köszöni szépen, rendben van, neki már nem kell önismerettel foglalkoznia, őt csak arra hívom el, hogy ossza meg élete legnagyobb szégyenét, fedje fel élete legrosszabb pillanatát. Mondja el, hogyan kért bocsánatot másoktól, akikkel ő mosta fel a padlót. Biztosan nem okoz gondot, ha ennyire minden rendben van.

De komolyra fordítva a szót: a háborúban (és minden hasonló, a megszokott életünket felforgató katasztrófában) az a rettenetes, hogy ha a mi fejünk felett lőnek, akkor már késő lesz. Jelen időnkben van még tér és idő korrekciókra, talán marad is, de ki tudja meddig. Amikor azon kell gondolkodni, hogy hova bújjunk, lesz-e mit enni, meneküljünk vagy maradjunk, ott az önismerettel dolgozás abba az úri huncutság kategóriába kerül, amit az átlagember már nem engedhet meg magának.

(eredetileg közzétéve 2023. július 25. napján Facebookon)

Ha valamit kifejezetten szeretek a mostani időszakban, az az, hogy a mesebeli király soha az életben nem volt olyan látványosan meztelen, mint jelenleg.

Miközben olyan fogalmakkal küzdünk most már évek óta, amiket korábban csak a nagyszülők elmondásából ismerhettünk (a covidot meg onnan sem), az egyik jellemző (és végülis nagyon érthető) reakció egy mély gyász, hogy mi mindent veszítettünk az elmúlt három-négy évben.

Már születtek, születnek a cikkek arról, hogy ez a világ miért nagyon nem ugyanaz a világ, amiben a covid megjelent, elsősorban a mentális egészségünk szempontjából, de persze sok más szempontból is.

Ugyanakkor ez az időszak kiváló lehetőséget ad arra, hogy ebben a nagyon más környezetben nagyon másképp nézzünk rá az életünkre.

Korábban azt hittük, hogy sok szempontból egy nagyon fejlett világban élünk, ahol lassan a világ végén is van wifi, amiben soha többet nem tévedhetünk el, amiben már nagyjából most is mi uraljuk a dolgokat. Hiszen teremtettünk egy globális világgazdaságot, amiben minden szereplő össze van kötve a másikkal, életben tartottuk és erősítettük a második világháború utáni béke feltételeit, és Európában lassan azon kell aggódnunk, hogy túlzásba visszük a higiéniát.

A „dolgok” aztán szépen vissza is vágtak, amiből egyrészt kiderült, hogy nagyon sok minden biztosan nem úgy van, ahogy nekünk mondták, vagy mi hittük (például, hogy mik egy európai vagy pláne világszintű béke feltételei), másrészt kiderült az is, hogy egy csomó apróság, aminek görcsösen igyekeztünk a létezéséről vagy legalábbis a probléma nagyságáról nem tudomást venni, többet számít, mint valaha is hittük (például az egészségügyünk állapota).

Itt több gondolatmenet is adódik. Feltételezhetjük, hogy a béke azért veszett el, vagy a covid azért következett be, mert megváltoztak bizonyos rajtunk kívülálló feltételek, amelyekre már nem volt idő reagálni. Feltételezhetjük azt is, hogy úgymond útközben észrevétlenül elvesztek egyes garanciális elemek. És feltételezhetjük azt is, hogy egyszerűen csak ezeknek kellett történnie, akár éppen azért, mert valamiképpen ezek a történések segítik a legjobban az emberiség célját/céljait. És ebben az utóbbi esetben megengedhetjük magunknak azt is, hogy ránézünk arra, hogy milyen mítoszok várják még, hogy megdőljenek.

Gyerekként belekerülünk egy folyamatba, amiről éppen ezért nincs is objektív képünk. Felnőttként látszik igazán egy kicsit más nézőpontból, hogy a felnövekedésünk során mennyi mindent kapunk a szüleinktől, a környezetünktől. A neveltetésünk, de a magunk elé kitűzhető életcélok is voltaképp azon a faék-egyszerűségű elven alapulnak, hogy ennyi ember nem tévedhet.

És az életcélokon kívül is adódik néhány közkeletű, általános vélekedés: Aki nem él, az nincs jelen a mi dimenziónkban, élni tehát jó, meghalni rossz. A halált nem ismerjük, ugyanakkor meghalni úgy tűnik fájdalmas, ráadásul egy olyan folyamat, amit nem tudunk befolyásolni. Élni jó, jól élni viszont nehezebb, így aztán erre is tömegesen húzta fel magát számos iparág, amelynek az áruit vagy szolgáltatásait megvásárolhatjuk. A megfelelő életminőség elérésével gazdasági szempontból még egész jól is állunk Európában (a Föld egyes országaihoz képest Magyarországon is), így halálunk napjáig kecsegtető reményként élhet bennünk, hogy majd a mi életünkben feltalálják nem csupán a rák ellenszerét, hanem az örök életet. És ha örökké fogunk élni, akkor vagy automatikusan állandóan boldogok is leszünk vagy végtelen időnk lesz arra, hogy rájöjjünk, hogy ez hogyan lehetséges.

A régen minden jobb volt mítoszának megdöntését most átugranám (bár az is egy érdekes téma), de közben csendesen kiemelném abból a „régen”-ből, hogy egy dolog jobban a segítségére volt az emberiségnek, mint a jelen gyakorlata. Régen a halált még nem száműztük a kórházakba, az elfekvőkbe, a halál így a jelenleginél lényegesen láthatóbb része volt az életnek.

2023-ban halál csak azért van, mert abban a másik felfoghatatlan dologban, a háborúban emberek halnak meg. De az sem a mi közvetlen életterünkben történik még – egy országgal arrébb –, és a kirobbanás óta eltelt idő alatt elfogadtuk már, mint elkerülhetetlent. A háborút is, és a halált is. Ahogy azt a közvélekedés diktálja. Ugyanaz a közvélekedés, amely szerint korábban mind a háború, mind a covid elképzelhetetlen volt.

Pedig halál valójában mindig van, épp úgy, ahogy születés is. (Vagy éppúgy nincs.) Csak a saját belsőnkön múlik, hogy a világból miről és hogyan vagyunk hajlandóak tudomást venni.

Ennyi ember tehát nem tévedhet, hisszük rendületlenül. Jelen világunkban, ha velük együtt nem tévedünk, akkor halál már pedig nincsen, és minden tétünket arra tesszük fel, hogy mi leszünk azok a kivételek, akik nem fogunk meghalni. A nem tévedő többség túlnyomó része hasonlóan járt el, ezt tudjuk is, de ez olyan paradoxon, amin a nekünk tanított gondolkodással nem tudunk túllépni.

Abban a kivételes esetben, ha mégis van halál, az csak és kizárólag öreg és beteg emberekkel történik, akik valami csúnya és megbocsáthatatlan dolgot követtek el, azért lettek öregek és betegek.

Aztán amikor félrecsúszik a fátyol, és elmegy valaki, aki fiatal, akár megmagyarázhatatlan betegség, akár véletlen baleset áldozataként, ők a szabályt erősítő kivételek, akiket igyekszünk gyorsan elfelejteni. Sőt, titokban (de abban az igazi titokban, amit tényleg nem mondunk el senkinek, és aminek a kozmikus magányában aztán szabadon gondolunk borzasztó dolgokat a meghalt másokról, amit nem osztunk meg a még élő másokkal, mert azt azért értjük, hogy ez már ránk is rossz fényt vetne), róluk aztán pláne azt gondoljuk, hogy valamit egészen brutálisan elszúrtak (ők is nyilván ugyanebben a titokban, azért nem derült ki), különben miért történt velük ez a hallatlan illetlenség, hogy meghaltak, amivel ennyire felzaklattak minket és a megszokott élet-menetrendet?

Mivel a többség idősen és betegen távozik, ezért hitrendszerünk következő eleme, hogy a megoldás az, hogy minél tovább fiatalok (és lehetőleg egészségesek is) legyünk. Az egészség a mindennapokban azért inkább csak korlátozottan cél, mert egészségesen élni manapság nehéz és kimerítő vállalkozás, sok-sok nemet mondással. A fiatalság megőrzése más okból fáradságos. Az időt ugyanis – mily’ bosszantó! – úgy tűnik nem lehet megállítani. A fiatalságot tehát úgy kell feladnunk, hogy igazából mások veszik el tőlünk, mert a még fiatalabbak egyszerűen másmilyenek lesznek, mint mi vagyunk, és egyszer csak már egyszerűen nem fogunk fiatalnak számítani számukra. A kardunkba dőlni azért nem kell, mert a többség mások értékítéletétől függetlenül változatlanul vágyik a fiatalság fenntartására, úgyhogy ha nem foglalkozunk a nálunk is fiatalabbakkal, akkor semmi akadálya annak, hogy társadalmi pótszereinkhez nyúljunk.

Jelenünkben a halál tabusításán kívül ugyanis a fogyasztói társadalom mintegy melléktermékeként a lehetőségek soha nem látott gazdagságában dúskálhatunk (még szerény anyagi javak mellett is), ha azzal szeretnénk foglalkozni, hogy fiatalok és egészségesek maradjunk. Az igazi nyilván az, ha vágyainknak az anyagi javak sem szabnak korlátot, hiszen akkor még több mindent megvehetünk, még több mindent kipróbálhatunk, és még nyugodtabban hajthatjuk álomra a fejünket, hogy mi mindent megtettünk azért, hogy tényleg mi legyünk a kivételek. És ez a gazdagság soha nem látott magaslatokba emelte a többség reményét, hogy a halál elkerülhető.

A valóságnak azonban megvan az a makacs jellemzője – és a valóság makacsabb, mint mi, szerencsére –, hogy elkerülhetetlenül utat tör magának, így aztán mindenféle korú, lehetőségekben dúskáló emberek is elmennek. Ebből akár levonhatnánk azt a következtetést is, hogy az elérhető lehetőségek talán mégsem elégségesek, de még mindig megmarad a remény, hogy majd a következő! És mivel tényleg úgy tűnik, hogy mindig feltalálnak valami újat, nehéz ezt a gondolatmenetet elengedni (amiről észre se vesszük persze, hogy egyáltalán az).

Az emberi elme pedig nagyon szeret gondolkodni. Minél elfoglaltabb, annál jobban érzi magát. Jelenleg pedig jobban érzi magát, mint valaha, ugyanis a hírek is fogyasztási cikké váltak, így soha annyi szemmel látható információ nem keringett még az éterben, mint most. Ezen a ponton pedig már két vállra is vagyunk fektetve, hiszen nem csak az nem látszik, hogy mítoszok bűvkörében élünk, de az sem, hogy hogyan lehetnének önálló gondolataink, vagy van-e bármilyen más szabadulási útvonal a paradoxonunkból, amikor folyamatosan véleményt kell nyilvánítanunk valamiről, különben máris menthetetlenül lemaradtunk a világtól. (Igen, attól a világtól, amiben mindenki azt várja, hogy majd pont ő nem fog meghalni. Abban a világban, amiben az idősebb emberek szégyellnivalóvá váltak, és nemhogy az öregségről és a halálról, de még a releváns élettapasztalatukról sem kérdezzük őket, ami esetleg a személyiségszintű boldogulásunkat segíthetné, ha a halálról nem is tudnak mit mondani. Bármit megteszünk, hogy minél tovább fennmaradjon a hitünk abban, hogy a mi fiatalságunk mégis fenntartható, a halálunk pedig elkerülhető lesz.)

Pedig lehetne mindez másképp. Fel lehetne tenni kérdéseket. Fel lehetne tenni más kérdéseket is. Olyan kérdéseket, amelyeket még senki nem tett fel, vagy feltett, csak olyan halkan (vagy épp olyan kevesen tették fel), hogy a fősodor zaja mellett épp annyira rezdül meg a kérdés energiája, ahogy a halál is látszólag minden rezzenés nélkül mozog körülöttünk. Minden kérdés, amit felteszünk, a saját megértésünk tükre, és olyan választ fogunk kapni, ami még éppen befogadható számunkra. A válasz pedig az egyetlen érdemi változás, ami elkerülhetetlenül újabb kérdésekhez vezet, amíg szükség van kérdésekre.

(eredetileg közzétéve 2023. július 29. napján Facebookon)

A lisszaboni Museu Nacional de Arte Antiga állandó kiállításának művészettörténeti értékéről lehet vitatkozni, az azonban kétségtelen, hogy a műélvezet olyan aspektusait nyitja meg a látogató számára, ami patinásabb helyeken legfeljebb valami láthatatlan sávban csillan meg az érdeklődők előtt, hogy aztán egy-egy nemzetközi hírű alkotás renoméja rögtön el is terelje a figyelmet a lehetőségről.

A belépőt ebbe a sávba számomra Pieter Coecke van Aelst magyarul nagyjából A leszállás a keresztről című triptichonjának a jobb szárnyán található ábrázolás jelentette. (A teljes eredetit itt tudjátok megnézni a képernyő előtt: https://commons.wikimedia.org/…/File:Pieter_Coecke_van… )

A szárny felső részén felhők feletti, mennybéli jelenet látható, míg az alsó részen egy katonát látunk, amint éppen rálép egy másik, már a földön fekvő katona legnemesebb testrészére. A fekvő katona nadrágja rózsaszín, a felső öltözete szürke, a rálépő katonáé meglepően harmonikus aszimmetriában pont fordítva. A testrészek aránya, a fejek szöge épp annyira mond ellent a biológia szabályainak, hogy ha lehet még jobban magukra vonják a figyelmet.

A kép abba a váratlan helyzetbe hozza a látogatót, hogy a szokatlan témaválasztás miatt szeretné a képnek szentelni a figyelmét, ugyanakkor nem lehet nem engedni a nagyon emberi és zsigeri reakciónak, hogy szinte rögtön félrenézünk.

Ez az elkerülhetetlen félrenézés azért különösen érdekes, mert egy festő célja általánosságban mégis csak az, hogy minél többen tekintsék meg a képét, minél többen fedezzék fel benne az alkotás magas minőségét, hogy elnyerhesse a műremek státuszt.

Az 1500-as években ugyan milyen eséllyel indult egy mű, ami olyan szintjét ábrázolja az erőszaknak, amiről az ember automatikusan elkapja a szemét, mert szinte szó szerint átütő a látvány? És ne feledjük, se kamerafunkció, se mobiltelefon nem létezett, maga a festmény volt a leggyorsabb terjesztési módja a képeknek.

Ahogy vissza-visszapillantunk a szárny alsó részére, az alakok arckifejezése végül hasonlóan tompítja a kép által keltett összbenyomást, mint ahogy a testarányok finom furcsasága is tette azt első pillantásra. A megtaposott testrészű férfi arcát még nem tölti el a mérhetetlen fájdalom, nem torzítja elképzelhetetlen grimaszba a megtaposás megsemmisítő ereje. A már teljesen a földre került katona mellette a fejét fogja fél kézzel, de inkább olyan arckifejezéssel, mint aki egy enyhe fejfájás közeledtét érzi, nem az agyontaposás lehetőségével szembesülő végtelen rettegéssel.

És a látogatóban lassan, de biztosan megérik a gondolat, hogy a taposó katona mozdulata egyelőre csak neki fáj, a kép az erőkifejtés előtti utolsó pillanatban történik, ám a szemlélőben mégis óhatatlanul ugyanazt a reakciót váltja ki, mintha már nem is evilági kínok mardosnák a megtaposott katona arcát.

A fájdalom megélésében segít, hogy voltaképp hiányzik a narratíva. A triptichon jobb szárnyának az aljában szentektől, Jézustól, más híres bibliai és történelmi alakoktól is kicsit elvonatkoztathatunk. A kép nem a már ismert, és valamilyen képzettársításokat magukhoz vonzó alakok fájdalmát jeleníti meg, hanem közvetlenül, nyersen, magát a fájdalmat, a fájdalom fogalmát. És így talán könnyebb átélni. Ez a fájdalom ugyanis kétségtelenül bennünk jön létre, és ezáltal nem egy, a kissé szabálytalan kép előtt átélt, ám a múzeumban hagyott érzés lesz, hanem valami jó értelemben vett tulajdonosi szerkezettel belénk kapaszkodva egyenesen a miénk.

PS: Nagyon kíváncsi voltam, hogy ki ez a festő, aki napokat vagy talán heteket töltött egy ilyen jelenet megfestésével, íme a válasz: Pieter Coecke van Aelst kétszer nősült és volt még egy élettársa, akitől gyermeke született. Negyvennyolc évet élt. Életrajzából az is kiderül, hogy az egyik lánya id. Pieter Brueghel felesége lett.

(eredetileg közzétéve 2023. augusztus 3. napján Facebookon)