Author: csurdia

A novellásköteteket általában kétellyel és fenntartásokkal tele emelem le a polcról, és nehezen szavazok nekik bizalmat. Sokan rajonganak a műfajért, hiszen sokkal kevesebb időbefektetéssel is kerek történeteket kapnak. Csakhogy igazán jó novellát írni komoly kihívás, egy egyenletes színvonalú kötetet megalkotni pedig végképp nem egyszerű.

A bezzeggyerek és más felnőttmesék viszont egy kételyek és fenntartások nélküli telitalálat. Szinte lehetetlen letenni, elszakadni is nehéz tőle, és a legjobb az lenne, ha még mindig olvashatnám, és soha nem lenne vége.

Innen nyilván egyenes út fog vezetni Rényi Ádám többi írásához, de ez már egy másik történet.

A címadó novella valóban az egyik legkiválóbb írás, de igazából az összes történet egymás kezét fogva alkot egy kört, és szinte mindegy, hogy olvasóként hol kapcsolódunk be ebbe a körbe.

A kötetben a mai magyar világ minden releváns szereplője megjelenik, fiatalok, egyetemisták, ruhatárosok, szomszédok, színészek, meglett családanyák, kiöregedett primadonnák, és hétköznapibbnál hétköznapibb emberek, akiknek történetében Rényi Ádám mégis egészen megrendítően mutatja be sorsuk rendkívüliségét.

Az író nem fél az abszurd vonásaival színezni történeteit, és jól teszi, mert több cselekményt is épp ez az abszurditás emel művészi magasságokba.

Emellett Rényi Ádám egyik igazán nagy erénye, hogy a novellákban bátran világítja meg gyarlóságainkat szinte műtőbe illő, éles, semmit el nem titkoló fényben. És bár a hétköznapjainkban szerencsére (általában) nem hagyjuk sorsára embertársunkat és nem állunk vérbosszút sérelmeinkért, azonban az, hogy a novellák szereplői ezeket mégis mind megteszik, szépelgés és ítélkezés nélkül mutat rá, hogy milyen hatalmas (lelki) sebeket ejtünk másokon, épp csak az író engedi is kifolyni az áldozatok vérét, míg mi esetleg a fizikai atrocitások elől hátralépünk egyet, ám embertársunk lelke ugyanúgy vértócsákban fürdik.

Ha őszinték vagyunk magukhoz, akkor tudjuk, hogy a mi vérünk is patakokban folyik minden egyes nap, ahogy mi is ontjuk mások vérét.

Rényi Ádám arról ír, hogy hogyan, és remekül, mert ennek ellenére (vagy épp ezért) egy olyan tükröt mutat nekünk, amibe nem kellemetlen belenézni.

A kötetben mindemellett van képzelt barát, meghiúsult bombariadó, anya-fia levelezés, egészen meghökkentő fordulatokkal, és őszinte szembenézés azzal, hogy mennyire törődünk magunkkal és másokkal. Bármikor szívesen újraolvasnám. Saját könyvespolcra, ajándékba, kikapcsolódás céljából, de komolyabb olvasmányként is nagyon lelkesen ajánlom.

(eredetileg közzétéve: 2025. május 21.)

Vannak elemi részei az életünknek, amikkel csak ritkán szoktunk foglalkozni. Nem különösebben aggódunk a következő lélegzetvételünkön, amíg nem indulunk magashegyi túrára, nem figyeljük folyamatosan a szívverésünket, amíg össze nem törik, és azután sem, hogy újra összeforr. Azzal meg végképp nem törődünk, hogy egész életünkben időutazunk.

Talán azért nem sikerült még megfejtenünk az időutazás titkát, mert már magát a kifejezést sem használjuk helyesen. 1989. május 1. napján is majális volt, mint ma, egy másik rendszerben, egy másik majális. Azok közül, akik ott voltunk azon a majálison, néhányan elértünk az időben 2025. május elsejéig, míg többen kiszálltak útközben és nem lehetnek velünk. Mi, akik itt vagyunk, éppen az idővel azonos sebességgel utaz(t)unk és értünk el a mába. Visszamenni nem tudnánk, de kétségtelen, hogy ott voltunk, ott voltam én is. Mi ez, ha nem időutazás? Épp csak az idővel azonos sebességgel utazunk.

Kavagucsi Tosikadzu könyvében egy titokzatos, Funiculi Funicula névre hallgató kávézóban van egy különleges szék, amelyre leülve és bizonyos szabályokat betartva a látogató utazhat az időben. A szerző a szó társadalmilag elfogadott értelmében használja az időutazást, a történet mégis valami egészen másról szól, mint elsőre képzelnénk. Az első oldalakon nem is egészen értettem, hogy miért kaptam az ajánlást. A japán neveket alig tudtam megjegyezni, a történet közepesen érdekes volt, de nem éreztem azt, hogy ne tudnék élni nélküle. Azután az első időutazó visszatért a jelenbe, engem pedig eltöltött a hála, hogy olvashatom épp ezt a könyvet.

Az egyik kötelező szabály szerint ugyanis bármi történik a múltban, ami azután történt a jelenig, az nem változhat meg. Nem tudunk tehát senkit megmenteni a halálától, súlyos betegségtől, ha kirúgtak a munkahelyünkről, akkor bizony repültünk, ha megcsalt a párunk, akkor nem marad hűséges hozzánk.

Valami azonban mégis megváltozhat, de hogy mi, arról már a könyv lapjai kell, hogy meséljenek, nem emelhetem el róluk a szavakat.

Mindenkinek ajánlom a könyvet, és kiemelten a saját korosztályomnak, és a tőlünk idősebbeknek, akiknek már történt olyan az életükben, amit megbántak, és szerettek volna utólag megváltoztatni.

Megéri kínlódni a japán nevek megjegyzésével, megéri időt adni az első fejezetnek, be fognak érni a várakozásunk gyümölcsei.

Már a könyvet olvasva felmerült bennem, hogy ez vagy színdarabnak indult, vagy filmre vitték, és aztán az utószóból kiderült, hogy valóban színdarabból dolgozták át könyvvé. Ez érződik is rajta, de nem pejoratív értelemben. Amikor sikerszerzők indokolatlanul szerkesztetlen több száz oldalas szóhalmain kell átküzdeni magam, és szerkesztőért kiáltok, akkor öröm egy tömör, rövid, mégis tartalmas írást olvasni, ami többet ad néhány oldalon, mint a szűrő nélkül az olvasóra öntött szófolyások.

Zárásként talán érdemes megemlíteni, hogy a könyv műfaja mindennek dacára nem sci-fi, és ez így van jól. Jó kávézást, és kérlek, a saját érdeketekben tartsátok be az összes szabályt!

(eredetileg közzétéve: 2025. május 1.)

Lakást vásárolni elég stresszes folyamat, a jelek szerint Svédországban is. A Hétköznapi szorongásokban pedig éppen az év utolsó előtti napján tart lakásbemutatót egy ingatlanos, ha lehet, még ezzel is fokozva a stresszfaktort; pedig a meghirdetéskor még nem tudhatja, hogy az érdeklődők között teljesen spontán egy felfegyverzett bankrabló is meg fog jelenni.

Ha a saját lakásvásárlásunk emléke már időben eléggé távol került tőlünk (ez az esetemben még csak az „éppen hogy” kategória), akkor különösebb poszttraumás stressz szindróma nélkül kezdhetjük olvasni Fredrik Backman írását.

Az író pedig rövidesen egy újabb fordulattal teszi még szövevényesebbé a történetet: a túszejtővé avanzsált bankrabló ugyanis látszólag nyomtalanul eltűnik a lakásból. A két kisvárosi rendőr, Jack (ejtsd: „Jak”), és Jim mindent megtesznek, hogy elfogják a renitens elkövetőt.

Nagyjából ennyit lehet elárulni a történetről, anélkül, hogy lelőnénk a több kisebb és nagyobb fordulatot és elárulnánk a fejezetről fejezetre sorjázó poénokat.

Mielőtt azonban teljesen elszakadnánk a történettől, mindenképp meg kell említenem, hogy a Hétköznapi szorongások első fejezete az egyik legjobb első fejezet, amit valaha olvastam:

„Ez a történet sok mindenről szól, de leginkább idiótákról. Már most érdemes leszögezni, hogy nagyon egyszerű leidiótázni más embereket, kiváltképp akkor, ha sikerül elfelejteni, milyen embertelenül nehéz embernek lenni. Különösen, ha vannak az életünkben más emberek, akiknek a kedvéért próbálunk jók lenni.

Mert hihetetlen, hogy manapság mi mindent meg kell tennie az embernek! Legyen családja, munkája, tető a feje felett, fizessen adót, vegyen tiszta fehérneműt, jusson eszébe az átokverte wifi jelszava.

Néhányunknak sosem sikerül felülemelkedni a káoszon, az életünk csak folyik, miközben a föld kétmillió kilométer per óra sebességgel száguld az űrben, mi pedig pánikba esve reszketünk a felszínén, akár az elhagyott zoknik. A szívünk szappanból van, s ha csak egy másodpercre is elengedjük magunkat, máris kicsúszik a kezünkből. Ellebeg, szerelmes lesz, összetörik, csak úgy ukkmukkfukk. Semmi esély arra, hogy mi irányítsuk.

Megtanulunk tehát színlelni, folyamatosan, a munkában, a házasságban, a gyerekeinkkel és minden másban. Azt színleljük, hogy normálisak vagyunk, sőt képzettek, értjük a „törlesztési szint” és „inflációs ráta” kifejezéseket. És azt is, hogy hogyan működik a szex. Valójában nagyjából ugyanannyit tudunk a szexről, mint az usb-kábelekről, márpedig a kis dögökkel minimum négyszer kell próbálkozni, mielőtt sikerrel járnánk. (Rossz irány, rossz irány, rossz irány, MOST bement!) Úgy teszünk, mintha jó szülők lennénk, holott valójában csak ételt és ruhát adunk a gyerekeinknek, és leszidjuk őket, ha utcán talált rágót rágcsálnak. Voltak aranyhalaink, de elpusztultak, és mivel nem tudunk sokkal többet a gyerekekről, mint az aranyhalakról, ezért ennek a felelősségnek a tudata minden reggel megijeszt bennünket. Nincs tervünk, próbáljuk túlélni a napot, mert holnap következik egy új.”

A Hétköznapi szorongásoknak köszönhetően végre tudom, hogy mi szeretnék lenni, ha majd egyszer nagy leszek: Lennart, természetesen. Lennartnak van a legjobb munkája a világon, de legalábbis a legmókásabb. Önmagában az, hogy Lennart alakját kitalálta, kétségtelen bizonyítéka Backman zsenialitásának. De hogy egészen pontosan mit is csinált Lennart abban a lakásban, és milyen minőségben, ez egyike azon poénoknak, amit nem szabad lelőni.

Helyette megosztok egy másik idézetet, ezúttal a felnőtt életekben újra és újra felbukkanó félrelépésekről, hogy ne maradjon homályban Anna-Lena álláspontja:

„Sose volt ideje afférra, másoknak vajon hogy van? Micsoda stressz, gondolta Anna-Lena, még egy férfi. Ő a maga részéről dolgozott és hazarohant, dolgozott és hazarohant, és rossz volt a lelkiismerete, amiért egyik helyen sem tudja a maximumot nyújtani. Könnyen együtt tudott érezni azokkal, akik szintén nem képesek erre.”

És Backman kacagtat és kicsit összeszorítja a szívünket:

„Estelle bort ivott, és egy doboz cigarettát forgatott a kezében. Elvégre terhes nők társaságában nem szabad dohányozni, kivéve, ha az ember annyira berúgott, hogy tiszta lelkiismerettel állíthatja, nem vette észre őket.”

„Julia nem értette a logikát.

– Fontosnak érezné magát, ha unokái lennének?

Anna-Lena mosolyra húzta a száját.

– Volt már, hogy kézen fogva ment haza az óvodából egy háromévessel?

– Nem.

– Az ember sosem érzi magát annyira fontosnak, mint akkor.”

A Hétköznapi szorongásokban azonban Backman briliáns humorán túl mégis az a legcsodálatosabb, hogy valójában a kegyelemről szól. A szerző a mi világunkban él, tudja, hogy a mindennapokban általában nincsen kegyelem, és az élet kegyetlenül elintéz minket. Humoros könyvet sem könnyű írni, és a Hétköznapi szorongásokon bizony hangosan is fel lehet nevetni, de a legnagyobb értéke, hogy megadja a főszereplőnek és az olvasónak azt a kegyelmet, ami annyira elérhetetlennek tűnik.

Ezért ajánlom igazán az írását. Így talán, amikor legközelebb két vállra fektet az élet, könnyebb lesz hinni benne, hogy majd nekünk is jut abból a kegyelemből, ami olyan lágyan, annyira puhán takarja be az embert, hogy szinte észre sem vesszük, amikor megérint minket. A nyoma viszont, amit az életünkön hagy, minden másnál maradandóbb.

(eredetileg közzétéve: 2025. február 26.)

Elsa majdnem nyolcéves. A majdnem nyolcéves Elsa leginkább csak akkor hivatkozik hétévesként magára, amikor Alf kávét akar vele itatni. Az ember nem lehet elég óvatos, ha már majdnem nyolcéves.

Tudja ezt Elsa nagymamája is, aki élete legnagyobb feladatára készül: a saját – elkerülhetetlennek tűnő – halálára, és hogy erre a halálra az unokáját is felkészítse. Elsa nagymamája ikonikus alak, szinte mindent tud az életről, a haláltól azonban retteg, ami nem könnyíti meg a dolgát.

A majdnem nyolcéves kislány élete egyébként is épp fenekestől fordul fel. Kórházigazgató édesanyja gyermeket vár új párjával, miközben félénk és döntésképtelen édesapja is megtalálta a boldogságot egy másik nő oldalán.

Az olvasó és Elsa közül azonban Elsa van inkább felkészülve arra, hogy A nagymamám azt üzeni, bocs milyen utazásra invitál minket. Elsát ugyanis nagymama elvitte Félálomországba, sőt, még az ország saját nyelvét is megtanította neki. Elsa Miamas lovagja, az olvasó azonban legfeljebb saját magáról sejti, hogy ki is ő, és nem mindenki hivatott arra, hogy egyáltalán tudjon Miamas létezéséről.

A fentiekből talán már sejthető, hogy még véletlenül sem arról fogunk olvasni, hogy hogyan pottyan két újonnan létrejövő család között egy kislány a pad alá. Épp ellenkezőleg: az derül ki, hogy Elsának sokkal nagyobb baráti és ismerősi köre van, mint azt valaha is gondolta volna, amikor délutánonként a hátizsákja pántját erősítette meg, mielőtt lélekszakadva végigrohant az iskolaudvaron a kijárathoz, hátha aznap elkerüli a mindennapi bántalmazást. Miamasról ugyanis nem tudhat akárki, és ha valaki nem akárki, azt a környezetében élő akárkik bárkinél hamarabb megsejtik.

Ha valaki, Elsa nagymamája aztán minden bizonnyal valaki volt. Ő mesélte ezt is Elsának:

„Elsa ott állt nagymamával a parti sziklákon, ahol kilencvenkilenc hóangyal áldozta fel magát, és elnéztek a tenger fölé, ahová egy nap majd visszatérnek az árnyak. Mindent tud az árnyakról, mert nagymama szerint mindig jobban kell ismerni az ellenséget, mint saját magunkat.

Az árnyak kezdetben sárkányok voltak, de annyi gonoszság és sötétség volt bennük, hogy átalakultak mássá. Valami sokkal veszélyesebbé. Utálják az embereket és a meséiket, olyan régóta és olyan intenzíven gyűlölnek, hogy a bennük lévő sötétség végül átvette az uralmat a testükön, míg végül már a körvonalaikat sem lehetett látni. Ezért nehéz legyőzni őket, mert képesek eltűnni falakban, vagy elsüllyedni a földben, vagy ellebegni máshová. Zabolátlanok és vérszomjasak, és ha beléd harapnak, nem halsz meg, hanem annál sokkal rosszabb sors vár rád: elveszted a fantáziád. Kifolyik belőled, aztán ott maradsz, szürkén és üresen. Az évek során egyre jobban elkorhadsz, míg végül a tested már csak egy váz. Aztán már senki sem emlékszik a mesékre. Mesék nélkül pedig Miamas és egész Félálomország elpusztul. Fantáziátlan halált hal, a legrettenetesebbet.”

Elsa útja a saját lakóközösségébe vezet, ami már első blikkre is egy színes és Backmanhoz méltóan szomorúan izgalmas kompániát rejt. Elsa szomszédjai között van Barát, akit Britt-Marie harci kutyának hisz, a Szörny, akitől mindenki retteg, Lennart, aki várakozókávét iszik, amikor épp nem kávézik, és az Iszákos, akinek rettenetes szenvedését jótékonyan elnyeli a ház. És ahogy Elsa elkezdi kézbesíteni a nagymama által ráhagyott leveleket, úgy derül ki, hogy egyrészt senki nem az, akinek látszik, másrészt, hogy Miamasról nem csak Elsa hallott, és nem csak Elsa fantáziájában létezik.

És mivel Fredrik Backman jól ismeri a valóságot, Elsa szomszédai épp olyan gyarlónak bizonyulnak, mint amilyen az olvasó, és Elsának újra meg újra döntést kell hoznia róla, hogy kinek melyik tettét hogyan értékeli, ideértve nagymama viselt (vagy épp nem viselt, lásd köntös nélkül rohangálás) dolgait is:

„Elsa pedig úgy dönt, hogyha az emberekről, akiket szeret, kiderül, hogy régebben seggfejek voltak, attól még muszáj tovább szeretni őket. Elég hamar ki lehet fogyni az emberekből, ha mindenkit diszkvalifikálunk, aki valaha is seggfej volt.”

Szerencsére Nagymamának volt ideje arra, hogy Elsát az életben szembejövő seggfejekkel kapcsolatban is kellően eligazítsa:

„Nagymama és Elsa mindig együtt nézték este a híradót. Elsa olykor rávette magát, hogy megkérdezze, miért csinálnak a felnőttek egyfolytában ennyi baromságot. Nagymama erre mindig azt válaszolta, hogy az emberek általában véve seggfejek. Elsa itt közbeszólt, hogy ez ez azért nem egészen így van, ugyanis a felnőttek egy csomó jó dologért is felelősek a sok idiótaság mellett. Űrutazás, ENSZ, oltások, sajtszeletelő, hogy csak pár példát említsünk. Nagymama azt mondta akkor, hogy az életben az a legnagyobb csavar, hogy szinte egy ember sem totális seggfej, és szinte egy ember sem totálisan nem az. A feladat pedig az, hogy az ember minél inkább a „nem az” oldalon próbálja tartani magát.”

Miközben Elsa vakon lódul seggfejtől seggfejig, hogy felfedje a medvepszichológus, a wors és Farkasszív titkát, úgy tud meg az olvasó is egyre többet Miamasról és önmagáról.

Az e-könyvben ugyan volt néhány zavaró nyelvtani hiba, a fordító minőségi munkáját így is fontos kiemelni: a regényben felvonultatott nyelvi lelemények sora ugyanis egészen lenyűgöző. Találkozunk a nevettetővel, az igeidőváltóval, bánkócikkal, enfantokkal és Moshttal. Hogy aztán a könyv végére végre Fél is tiszteletét tegye a lapokon, és Elsa iskolája is gyökeresen megváltozzon.

Lélekben nagyon gazdag könyv A nagymamám azt üzeni, bocs. Backman olyan titkokat tud bűnökről, szeretetről és megbocsátásról, amit szeretünk a lelkünk legmélyére eldugni. De ő valahogy felhozta a saját lelke legmélyéről, és mutatja nekünk az utat, hogy merre keressünk, merre kutassunk, mert ott van bennünk is. És így kapunk egy csöppnyi esélyt, hogy mi is a „nem az” oldalon találhassuk magunkat. Még akkor is, ha egykor mi voltunk azok, akik miatt Elsa minden délután meghúzta a hátizsákja pántját, mert minden hozzá hasonló lelket üldöztünk, annyira fontos volt nekünk, hogy ne legyen senki, aki megmutatja az utat sérülékenyebb önmagunkhoz. És pláne, ha mi voltunk Elsa.

(eredetileg közzétéve: 2025. január 25.)

Vannak könyvek, amelyek nehezebben találják meg az útjukat a virtuális (vagy épp a nagyon is kézzelfogható) könyvespolcomra. Az Itt járt Britt-Marie is egy ilyen kötet.

Főhősünk azok közé az emberek közé tartozik, akik egész életükben várják, hogy megkapják a társadalmi kapcsolatok nagy szabálykönyvét, de végül csak a felismerés jut nekik, hogy ilyen könyv nincsen, és rajtuk kívül egy jelentős többség magától is tudja, hogy mikor hogyan kell viselkedni. Britt-Marie azonban nem tudja.

Britt-Marie azt sem tudja, hogy a férje által szociális inkompetenciaként aposztrofált állapota mellett komoly kényszerbetegségek gyötrik. Hiszen mindenki villa-kés-kanál sorrendben tartja az evőeszközöket a konyhai fiókjában, ugye? A frizuráknak is van egy rendje, a takarításnak is, az élet minden aspektusának – már amivel Britt-Marie egyáltalán találkozik.

Britt-Marie azt sem érzékeli, hogy mások nem az ő katonás napirendje szerint élik az életüket, hogy másoknak vannak barátaik, hogy mások teljesen boldogok az ő egészen más gondolkodásuk szerint.

Az író nem aggat címkéket szereplőire, de az Esőemberen túllépve Britt-Marie szembeötlően sok autista vonással rendelkezik. Ha az ember számos, Britt-Marie-hoz hasonló embert ismer, akkor hajlamos azt gondolni, hogy egyáltalán nem akar Britt-Marie-ról olvasni.

De mindannyian hibázunk és tévedünk, és ha az ember számos, Britt-Marie-hoz hasonló embert ismer, annál nagyobb kegyelem, ha olvas Britt-Marie-ról is.

Versenysportolókhoz mérhető feszes napirenddel élni, és egy ilyen életutat végigkísérni még akkor is nagyon fárasztó a neurotipikus többség számára, ha a kért figyelem csak egy nagyjából háromhetes időszakra korlátozódik, mint a könyvben is.

Épp ezért ódzkodtam ettől az írástól. Az ember nem magyarázhat el minden viccet, nem olajozhat meg minden akadva döcögő társadalmi fogaskereket, nem szólhat minden küszöb és apróbb kerülőút előtt, nem csillapíthatja a másképp rezonáló idegrendszer amplitúdóit, akkor sem, ha szeretné. A világ viszont a neurotipikus többségre szabva mozdul, az autisztikus vonásokkal élőket pedig ez a mozgás úgy rángatja egyes élethelyzetekben, mint a tehetetlen marionettfigurákat, akik porrá zúzzák magukat minden egyes életszakaszban, és így kell megőrizni emberi méltóságukat.

Nem gondoltam, hogy valaki eleget tudhat erről, és van benne kellő tehetség ahhoz, hogy méltóságot adjon a regény neurodivergens főszereplőjének. Fredrik Backman azonban sokszorosan hálálta meg az írásába vetett bizalmat, akármennyire borsószemnyi is volt az a könyv megvásárlásakor.

A történet katalizátora a férj, Kent szívrohama, aminek következményeként fény derül hűtlenségére is, Britt-Marie pedig tulajdonképpen akarata ellenére, de hirtelen a való élet legdurvább valóságában találja magát, hogy érdemi munkatapasztalat nélkül körülbelül hatvanévesen állást keressen.

Az álláskeresés épp olyan gördülékenyen indul, ahogy ezt itthon hasonló helyzetű és korú nőkkel kapcsolatban elképzeljük. A sors (és a megtépázott idegzetű munkaközvetítős lány) azonban kézen fogja Britt-Marie-t és Borgba vezényli. Borg egy svéd kisváros, ahol már szinte mindent felszámoltak, csak az ifjúsági otthont nem, bár annak a felszámolása is csak tévedésből tolódott át a következő évre, éppen három hetet adva Britt-Marie-nak arra, hogy szinte minden megváltozzon az életében.

Így aztán Britt-Marie megismerteti Borgot a Faxinnal (az egyetlen ablakmosó, amivel érdemes egyáltalán ablakot mosni, én le is tettem róla a magam részéről, hiszen a Faxin itthon elérhetetlen), Borg nagyrészt bevándorló hátterű lakosai pedig megismertetik őt a való élettel a szó legtágabb értelmében.

A könyv látszólag könnyed hangvételű, de az autista vonásokkal rendelkező főszereplő ábrázolásán túl is nagyon érzékeny szerző alakja sejlik fel a lapokon. Backman nem moralizál különösebben a svéd vidék pusztulásán, az infláción, a munkanélküliségen, de az egy-egy határozott mondattal felskiccelt leírásoknál többre nincs is szükség, hogy magyar olvasóként el tudjuk képzelni a focipálya nélkül maradt kisvárost, aminek egyetlen helyiségben tömörül a pizzériája, a postája és a boltja (és számos más szolgáltatása).

Borg lakosai lehet, hogy szinte szolgáltatások nélkül maradtak, de a szeretetre való képességüket és a kíváncsiságukat nem veszítették el. Így esik, hogy Britt-Marie szociális inkompetenciája ellenére otthonra talál Borgban, és a kisváros lakói mind egy szálig befogadják őt, és még az otthonba látogató patkánnyal is barátságot köt.

Megismerjük Vegát és Omart és az angol focit (már aki nem ismerte volna korábban), Maxot, Dínót és Kalózt, akinek Ben az igazi neve, és az idősebbeket, akik szinte még maguk is gyerekek, Samit és Magnust, hogy aztán az autista napirend merevségébe szorított történet páratlan ívet írjon le, és a könnyeinket törölgessük az utolsó oldalakon.

A cselekmény ugyanakkor megmarad a realitások talaján, és épp ezért zseniális a történet. Borg szedett-vedett focicsapatának eredménye nem a hollywoodi sikersztorik fordulatát hozza, és Britt-Marie magánéletének alakulása sem arra korlátozódik, hogy visszatér-e volt férjéhez, vagy esélyt ad valaki másnak.

Aki sok Britt-Marie-hoz hasonló embert ismer, az tudja, hogy mennyire könnyű ítélkezni, ha valaki eltér az élet vélt szabályaitól. A könyv attól válik szüleink talán sosem volt feltétel nélküli szeretetévé, hogy az összes szereplőjét be tudja takarni és meg tudja simogatni az ítélkezés nélküli elfogadással, megmutatva az olvasónak, hogy létezik ez a kegyelem, és a könyv lapjain a szereplők is képesek rá. Nehézségeik ugyan talán alapvetően meghatározzák és korlátozzák őket, de a feltétel nélküli szeretetre való képesség nem neurotipikus vagy neurodivergens idegrendszer kérdése, ahogy az sem, hogy mindenki méltó rá.

Backman tudja, és hezitálás nélkül mutatja meg, hogy mekkora kegyelem az, ha megértjük, hogy emberségünkben mind egyformák vagyunk.

Rég nevettem ilyen jókat egy íráson, és rég sírtam ennyit egy könyv végén. És ezek tiszta könnyek voltak, a szerző nem manipulálja az olvasót. Bárcsak több helyen járna Britt-Marie.

P.S.: A BBC honlapján most olvastam, hogy William herceg az Aston Villának drukkol – csak, hogy választ kapjunk egy, a könyv által feszegetett fontos kérdésre.

(eredetileg közzétéve: 2025. január 15.)

Olvasó emberként létezni komoly függőség. És mi nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy ó, majd holnap este is beugrok a boltba, és ott lesz a csoki (hogy a komolyabb függőségekről most ne is ejtsünk szót). Az olvasás egyszerűen nem így működik. Vagy született, felnőtt és írásra adta a fejét egy újabb valaki, akinek a tolla alól olyan írások kerülnek ki, amik csillapítják a történetek iránti vágyunkat, valaki, aki újabb tükröt mutat világunknak és önmagunknak, vagy marad számunkra a vágyakozás. Valójában nem lehetünk benne biztosak, hogy találunk még valaha jó könyvet.

A függőséget cseppet sem enyhíti, hogy a Gutenberg-galaxist elsodorja felgyorsult világunk, és a digitális korszakban egyre kevesebb könyv, pláne jó könyv születik. Olvasó emberként állandóan éhes vagyok az újabb szavakra és szomjúság gyötör a jó ötletek forrása iránt. Álomkórosként élek, aki nem tudja, mikor aludhat, és a világon semmi garancia nincsen arra, hogy a csoda még egyszer megtörténik.

Karácsonykor azonban megtörtént: az Anomália felfedte magát.

A könyv fülszövege nem árul zsákbamacskát. Kerek, pergő mondatokba szerkesztve olvashatjuk, hogy egy Air France járat 2021. március 21-én, majd 106 nap múlva ismét leszáll ugyanazokkal az utasokkal. A regényben bekövetkezik az elkerülhetetlen, és a szereplők szembesülnek önmaguk duplikátumaival.

Az ember először kétkedve olvassa a sorokat. Mégis mit jelent az, hogy ugyanaz a gép 106 nap múlva újra leszáll ugyanazokkal az utasokkal? Mi jó sülhet ki abból, ha az utasokból hirtelen kettő lesz, és még találkoznak is egymással? Sci-fikben sem feltétlen vezet jóra, ha valaki a lehetetlent akarja ilyen lazán felskiccelni, hát még egy átlagosabb műfajban.

Nos, az Anomáliát le lehet tenni, csak éppen nem érdemes. Ha elkezdjük olvasni, rögvest mehetünk is a könyvvel a következő anonim olvasásfüggők találkozójára, mert lehetetlen lesz tőle elszakadni. A könyv cseppet sem tudálékos, semmit nem magyaráz túl, de nem is hagyja magára az olvasót. Az író biztos kézzel, remek ritmusérzékkel kormányozza a történetet. Az egyetlen oka annak, hogy végül nem egyetlen, hanem talán három nap alatt olvastam ki, az volt, hogy annyira jó volt a könyv, hogy nem volt szívem mindössze egyetlen napba sűríteni ennyi csodát.

A gépen utazik bérgyilkos, építész, vágó, popsztár és ügyvédnő is. Külön történetet kap a pilóta, és a különc író is, aki Anomália néven könyvet írt és öngyilkos lett, mielőtt másodszorra is leszállt ugyanaz a gép.

Le Tellier nem az orosz nagyregények stílusában ír, de éppen a jól szerkesztett, feszes ritmusú fejezetek sürgetik annyira az olvasót, hogy tudjon meg még többet, és a következő fejezet előtt se hagyja abba, mert minden sor egy újabb csúcspont, és mikor lehetne abbahagyni az olvasást, ha nem mozdulunk el a csúcspontról?

Ha az ember egy jó könyvre bukkan rá, akkor általában nem tart a végétől. Addigra már kiismeri annyira a szerzőt, hogy a zsigereiben érzi, biztos lehet benne, hogy nem hagyja őt cserben, nem valami segédmunkás mondatszerkesztőre hagyta az utolsó sorokat.

Az Anomália azonban az utolsó utáni pillanatig izgalomban tartja az olvasót, hiszen el kellene varrni a szálakat. A szerző pedig az addigi mestermunkát szerencsénkre nem lerombolja, hanem a semmiből egyszer csak egy diszkrét koronát emel a kötetre, egy olyan koronát, amit előtte észre sem vettünk, hogy egyáltalán a dimenziónkban volt.

És így megadatik neki az, ami csak keveseknek: Hervé Le Tellier olyan magabiztos mozdulattal fejezi be történetét, hogy bizton számíthat rá, hogy minden olvasója emlékezni fog az Anomália végére.

(eredetileg közzétéve: 2025. január 8.)