Előfordul, hogy egy könyvajánló éppen fordítva sül el. Így történt ez, egy építész által A vulkán lábán című műről készített, elég negatív következtetéseket tartalmazó írással, amit olvasva két dologban voltam biztos: az egyik, hogy ezt a könyvet mindenképpen el kell olvasnom. A másik pedig, hogy tetszeni fog.
Lelkesedésem egy, a regényből idézett párbeszédnek volt köszönhető, azzal együtt, hogy komolyan vettem a cikk szerzőjének kritikáját, és a könyvet elolvasva sok mindenben egyet is értek vele.
Az egyik érve – miszerint elég életszerűtlen a könyv, már ami az építészszakmát illeti – már az olvasás előtt gondolkodásra sarkallt. Milyen hitelességet várunk vajon egy szépirodalmi műtől vagy akár egy tévésorozattól?
A jogászi pályával kapcsolatban eddig egyetlen sorozat egyetlen része kapcsán veszítettem el a türelmemet, amikor A férjem védelmében egyik része lényegében akörül forgott, hogy állandóan rossz fórumhoz adták be a keresetet. A való életben ez nem egy olyan furcsaság, amin az ügyféllel együtt röhögcsélünk, hogy hihi, nézd már, nekik sem volt hatáskörük vagy illetékességük (nagyságrendileg ötször egymás után), hanem olyasmi, amiről azért illik, hogy fogalma legyen az ügyet elvállaló ügyvédnek, és ahogy a kérelem fórumról fórumra vándorolt, úgy lett az én arcom egyre savanyúbb, mert a történéseknek olyan távoli köze volt a valósághoz, hogy már-már egy másik dimenzióban játszódott.
Az elmúlt években ez az egy alkalom verte le a lécet. Erre nyilván lett volna több lehetőség is, de az ember türelmes. Megérti, hogy a nagyon hosszú szerződések elolvasása, a jogkérdéseken való töprengés, az ügyfelekkel való kapcsolattartás nem jó alapanyag, az írók az érdekességet emelik ki, nem is az a céljuk, hogy ábrázolják a hivatásunk (vagy más hivatás) részleteit. Biztosan az is segít, hogy nem nézek tévét, és ritkán szoktam a jogi pályával foglalkozó könyveket olvasni.
Mindezzel együtt a kritikát megfogalmazó építész jól megindokolt véleményét szem előtt tartva megértettem, hogy a könyv erősen fikciós elemeket fog tartalmazni a japán építészszakmáról. És így is nagyon tetszett, valószínűleg azért, mert számomra – laikusként – nem a japán építészszakmáról szólt.
A könyvben egy tokiói építésziroda munkatársai költöznek ki a nyári hónapokra az iroda alapítójának nyári villájába. Lelassul, meg-megáll az idő. A könyv lapjai mintha mind egy-egy nyári nap lenne, amikor épp kellemesen meleg van, a fűre terített pléden fekszünk ebéd után, és halványan érezzük a friss föld és fű illatát, miközben elszenderedünk, annak az embernek a boldog gondtalanságával, aki semmilyen ébresztőórához vagy programhoz nincsen kötve.
Az ilyen napokban – azokat átélve, majd rájuk visszaemlékezve is – elsősorban gyönyörködünk. A pillanatokban, ahogy a napfény megcsillan a bőrön, ahogy a természet is elpihen a melegebb órákban, ahogy a víz és a fürdés megkönnyebbülést hoz, ha felforrósodtunk. Valahogy minden könnyebb, lustább, vidámabb. És kicsit mindegy is, hogy pontosan milyen, ha megvan az összhatás. Az igazi nyár nem a fagyitól lesz nyár, nem a strandolástól, és nem a napozástól, hanem attól, hogy kiszabadultunk a mókuskerékből, hogy megváltozik az időhöz való viszonyunk, hogy eltoljuk magunktól a mindennapok percekre beosztott, olajozott munkamenetét, és közelebb lépünk a végtelenhez. És fürdőzünk a végtelen oldottságában.
Egy ilyen, a végtelen oldottságában fürdőző regényt írt Macuie Maszasi. Hogy miről? Az nagyjából mindegy is (lásd fent). De szerencsére erről is tudok írni, és személyesen számomra, és talán a magyar társadalom számára is sokat tud adni az írás.
A könyv lapjain megismerhetjük az építésziroda vezetőjének szakmai elveit, aki a tervezést leginkább otthonteremtésnek tekinti. Még akkor is, ha nem lakóépületet tervez, hanem például könyvtárat, hiszen a könyvtár is az otthona valakinek: az odajáró embereknek, akik olvasnak, lapozgatnak, előadásokat hallgatnak. Hogyan lehet egy olyan közeget teremteni, ahol szinte szólnak az olvasóhoz a könyvek, ahol órákig (!) kényelmesen lehet olvasni, ahol van elég fény, és közben nem keltenek olyan hatást a polcok, mintha épp ránk akarnának omlani?
Ha valamiről, akkor inkább erről szól ez a könyv. Egy építészről, aki beszélget az ügyfelekkel, és kikérdezi őket a mindennapjaikról. Aki nem egy ideális házat szeretne megtervezni, hanem az adott ügyfél számára legjobban megfelelő házat. Ami miatt az egyik megrendelőnek nagyobb konyha és kis dolgozószoba dukál, a másiknak pedig csak teakonyha, dolgozószoba nélkül, mert náluk senki nem dolgozik otthon, és nem is nagyon főznek. És a szemléletben még csak nem is a praktikum a lényeg, hanem az emberség. Az, hogy a professzor úgy fordul az ügyfeleihez, hogy a lehető legjobban szeretné látni, hogy milyenek is ők.
És ezt a figyelmet párosítja a szerző a természettel való együttélés fontosságának hangsúlyozásával, ami a saját szívügyem.
A professzor szakmai nagyságát talán ez a gondolatmenet illusztrálja a legjobban:
„Hazafelé a kocsiban a professzor odaszólt nekem a hátsó ülésről:
– Egy házat nehéz megóvni. Ha házat tervezek, arra törekszem, hogy tűzbiztos legyen, és a földrengés se tehessen kárt benne. Egy építész számára a biztonság igen fontos szempont. De ha olyan nagy földrengés lenne, amely egész Tokiót egyetlen felperzselt pusztasággá változtatná, vajon rendjén volna-e, hogy az általam tervezett ház nem ég le és nem omlik össze? Ez egy olyan probléma, amelyen érdemes elgondolkodni.
Próbáltam felfogni, mire gondolhat a professzor, de nem egészen értettem. Mivel hallgattam, így folytatta:
– Képzelj el egy felperzselt pusztaságot, ahol csak a te házad áll. Sok ember meghalt körülötted. De te élsz, és a háztartásodat sem érte bántódás. Ez elviselhetetlen. Túl lehet élni egy ilyen helyzetet? Az emberek túljutnak a katasztrófán, mert azt hiszik, szerencséjük volt. Az a ház, amelyet ennyire alaposan felkészítenek a katasztrófára, erődítmény, nem pedig lakóhely. Kíváncsi vagyok, kényelmes-e. Erődben élni olyan, mintha állandóan katasztrófától tartanánk.”
A kritika másik fontos érve, hogy a szereplők ábrázolása nem elég valós. Csak néhány könyvben és filmben találkoztam a japán kultúrával, ismeretlen a számomra. De miért az európai regényt keressük egy japán regényben? Bennem felmerült, hogy egy japán ember számára jelenthet valamit az olvasónak valóban feltűnő sok-sok elhallgatás. És még ha nem is jelent – kell például tényszerűen írni egy szépirodalmi műben egy szexuális aktusról? Tényleg ennyire zavaró, ha ott hagyunk két egymásra vágyó felnőtt embert egy hálószobában, és az utólagos utalások alapján konstatáljuk, hogy valóban az történt, amit sejtettünk, és nem sakkoztak?
Számomra nem volt az, mert úgy éreztem, hogy a regénynek kevésbé fontos a cselekménye és a szereplői, a hangsúly a látásmódon volt. Az egyik legigazibb szereplő – akit viszont fáradhatatlanul ábrázolt a szerző – maga a természet. Ír (természetesen) a vulkánról, a nyári lakot körbenövő fákról, a minduntalan megszólaló madarakról, viharról és napsütésről, hogy megértsük, ő és mi egyek vagyunk, és amíg nem igazodunk hozzá, nagyon nagy bajban leszünk és maradunk is.
Amikor sertepertélünk a lakásunkban, amikor belakjuk a társadalmat, amiben élünk: otthont teremtünk. Meghúzzuk a határvonalakat: mi marad kinn, és mi jöhet be. Mit fogadunk el, és mit szeretnénk kívül látni. Ami a praktikumot illeti, a többségünk nem tud házat terveztetni saját magának, és nagyon messze van attól, hogy a kanapéjára télen beeső napfény szögét számolgassa a tervező. És mégis – annak keretein belül, hogy mi hogyan viselkedünk – megteremtjük a saját otthonunkat a négy falon belül, Magyarország határain belül, az emberiségen belül, annak egy elemeként.
Soha nagyobb szükség nem volt még könyvre, ami erről szólt.
Fény-Törés-Pont 