Eva Meijer: Tenger Most

A tavalyi évben véletlenül éppen holland emberekkel töltöttem közösen hosszabb időt (bár nem Hollandiában), így a holland életszemléletről friss benyomásokkal gazdagodva akadt meg a szemem a Tenger Most című kötet fülszövegén.

A rövid leírás szerint Hollandiában váratlanul egyre emelkedik a vízszint, mígnem a tenger teljesen elönti az országot. Rögvest megragadta a fantáziámat a bátor témaválasztás, leginkább azért, mert a lehetetlen és váratlan történések korában élünk, és az ötlet kiválóan rezonált a jelenünkkel.

Későn fogunk rájönni, hogy folyamatos veszteségben éljük az életünket, hogy porszemként morzsoljuk markunkban a kiszámítható időjárást, a tiszta vizet, a roppanóan friss levegőt, hogy eladjuk a létfenntartáshoz szükséges erőforrásainkat olyan kényelmi kellékekért, amelyekre soha nem is volt szükségünk, azonban szinte célzottan pusztítják el azt, ami nélkül mi magunk is elveszünk.

A hollandokkal a regényben ez, és ennél több történik, amikor egészen rövid idő alatt az országuk visszavonhatatlanul víz alá kerül. A könyv egyik erőssége, hogy nagyjából pontos képet fest a várható következményekről. A kormányzati lépésekről, amelyek során a hadügyminiszter az, aki lépésről lépésre próbálja végrehajtani az evakuációt, miközben a kollégái kapcsolataik révén már külföldi életüket építik. A királyi család angolos távozásáról, a maradókról, a hitélet fellendüléséről, és az átlag emberi tudat végességéről, ami nem igazán tudja feldolgozni, ha az országa, a nyelve, az utcái, a házai, egy nép együttélésének lüktetése veszik el végleg.

A nyelv elvesztése Eva Meijert is láthatóan megérinti: a könyvben kifejezetten sok a felsorolás és érzékletes leírás, amelyek azt sugallják, hogy a szerzőt szinte szétfeszíti az öröm és a hála, hogy még használhatja ezeket a szavakat, hogy még élnek emberek, akik tudják, hogy mit jelentenek, hogy még él a nyelv, hogy a veszteség, ami szinte kódolva van az ország földrajzi elhelyezkedésében, még odébb van, még úgy írhatja meg a kötetet, hogy a Tenger Nem Most van. De tudja, hogy egyszer a szavak is víz alá kerülnek a Rijksmuseummal együtt és belefulladnak a sós vízbe, és nincsen búvár, aki felhozza őket, a felpüffedt, vízi hullának groteszk holland szavakat, amelyek talán nem is felismerhetőek, ahogy a tenger hozzájuk adott néhány hangzót a saját nyelvéből, elvesznek ők is örökre, és ki tudná megítélni, hogy melyik veszteség a nagyobb?

„Steen az ablakon keresztül nézte a tájat, fiatalkorára emlékeztette, a tengertől visszanyert polderek látványára. A szülei szerencsére már nem éltek. Ez nem először jutott most eszébe. A szülei még egy olyan világban léteztek, ami azóta szinte eltűnt, a folyamat nem a tenger áradásával kezdődött, már sokkal korábban, amikor már nem bíztak abban, hogy a dolgok majd jóra fordulnak, abban, hogy az emberek majd egyre boldogabbak lesznek, hogy majd nő a biztonság és a jólét – nem a dúsgazdagságról volt szó, hanem olyan anyagi jólétről, ami kiszorítja a félelmet és a szenvedést. Ők még nem tudták, hogy a jólét és biztonság növekedésének módszerei az egyensúlyt billentették ki. Nem tudták, hogy egyesek olyan vagyont halmoznak majd fel, hogy szinte egy személyben ki tudták billenteni az egyensúlyt. Eleve az egyensúly megléte csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor már kibillent.”

A jelenkori realitásoknak megfelelően a szerző Magyarországról is megemlékezik – sajnos az elmúlt években megdolgoztunk azért, hogy ilyennek lássák hazánkat:

„Abban a pillanatban Brüsszelben válságtanácskozásra ült össze az Európai Bizottság. A tagországok Magyarország kivételével mind kinyilvánították támogatási hajlandóságukat.”

Eva Meijertől az önirónia sem áll távol:

„A tizenkét napos vihar után a tengernek mintha elege lett volna saját piszmogásából. Néhány nap alatt gyakorlatilag az egész ország eltűnt a víz alatt. Fent északon egy kis földdarab még járható volt, ugyanígy a déli dombokon, keleten a tenger nem követte teljes pontossággal az országhatárt, de jórészt mégis annak mentén húzódott. Olyannyira, hogy a tudósok úgy döntöttek, ismét megvizsgálják az akaratlagosság elméletét – a kutatás nem vezetett értékelhető eredményre, az okokat továbbra is homály fedte, de a szándékosság valószínűsége amúgy is elhanyagolhatónak mondható, ki is utálhatta volna ennyire Hollandiát, a hollandokon kívül?”

És nagyon érzékletesen ír arról is, hogy miről nem szoktunk gondolkodni:

„Nem tudatos döntésként hagyta abba ezután a búvárkodást. Néha álmában még a víz alatt járt. Azt hinnéd, klausztrofóbiát okoz, de éppen kitágul a tér. Könnyűvé válik a tested a víz alatt, egy olyan világban, ami nem a sajátod, mégis szívesen fogad be, melynek lakói barátságosak, földi társaiknál mindenesetre barátságosabbak, és mások ott a színek, mások a formák. Megérted, hogy milyen korlátolt az emberi élet, és a madarakra gondolsz, hogy ők is egészen másként élik meg a világot, elkezdesz azon gondolkodni, hogy milyen lenne az élet mászva, milyen lenne a sárba belefúródva élni, egy másik állat bundáját tisztogatni, magadat megtermékenyíteni, egy életen keresztül egy helyben maradni gyökereiddel a földbe kapaszkodva, minden évben egy évszakon keresztül virágozni, képzeld csak magad elé, kagylóhéjban élni, nyolc gondolkodó karral rendelkezni, zölden és henger formájúan elnyúlni, vizet lélegezni, álmodva színt váltani.”

A könyvet átszövi a finom humor. Erre most szándékosan nem hoztam példát, hadd vidámítsa meg kissé az olvasót, miközben azon elmélkedik, hogy mi történne a valóságban egy hasonló esetben.

A történet befejezése méltó az ötlethez, és nem okoz csalódást. Ami miatt igazán jó szívvel ajánlom a Tenger Mostot, az az, hogy a világunk egyértelműen ebbe az irányba halad. Ha már olvasunk arról, hogy miért gond, hogy bizonyos dolgokat elképzelni sem tudunk, talán közelebb kerülünk ahhoz, hogy legalább gondoljunk rájuk, közelebb kerüljünk egymáshoz, és mégse érjen annyira tehetetlenül, ha egyszer csak bekövetkezik a látszólag lehetetlen.