Miután az elmúlt napjaimat az töltötte ki, hogy Backman könyvében a művészet jelentőségéről olvastam, egészen mély vágy fogott el, hogy magam is ott álljak egy kiállítás képei előtt, és más módon éljem meg a transzcendenssel való kapcsolódást, mint olvasás közben.
Az eredeti cél nem a Szépművészeti Múzeum volt, de amikor megláttam, hogy az általam költőként ismert William Blake műveiből nyílt kiállítás, egyértelmű volt, hogy hova fog vezetni az utam.
A lisszaboni Museu Nacional de Arte Antiga kiállításain töltött idő végleg megváltoztatta a művészethez való viszonyomat. A kevésbé ismert, kevésbé felkapott művészek munkáit keresem, akikről még nem írta meg minden kritikus, hogy mire gondolt a költő, miközben élete és személyisége hivatalos narratívába nem passzoló részleteit jótékony homályban hagyták.
Blake, akit az utókor rézmetszőként és festőként is számontart, épp annyira volt ismeretlen számomra képzőművészként, hogy bizalommal lépjek be a kiállításra.
A fotózást – Lisszabonhoz hasonlóan – elrontottam; nem sikerült elsőre ráérezni, hogy miről fogok majd írni, így nincsen képem az özönvízről, a világvége különböző ábrázolásairól, és nem tudom illusztrálni azt a csendes, mélyről lobogó tüzet sem, ami az ő generációjában égett, és ami az általuk ismert világ megsemmisülését jelképezte a képeken, és mintegy 230 évvel később is elvonta az oxigént a kiállítás termeiben, így én is kicsit nehezebben kaptam levegőt. Bármily furcsa is, de Blake világa egy alapvető vonásában nagyon hasonlított a mindennapjainkhoz: egybeért a menny és a pokol az ő korában is, elkerülhetetlennek látszott a világégés, és élete nagy részében a valóban hatalmas társadalmi fordulatot is hozó francia forradalmat követően alkotott – az utóbbival egyező horderejű változás a mi életünkben még csak az árnyékát vetíti előre.
A fotó nem adja vissza, de minden fatáblán egy teljes kép volt, amire egy fekete mintát helyeztek, ezáltal a kép egy alapvető része hiányzott. De talán ilyenek vagyunk mi magunk is, emberek. Mindig önmagunk vagyunk, de a gyászunk, a fájdalmunk, a belső keresésünk kitakarja fontos (és kevésbé fontos) részeinket, sosem látszik egészen, hogy kik vagyunk. És talán akkor játszunk igazán a tűzzel, amikor meg akarjuk mutatni magunkat a fekete minta nélkül.
Egy fotót mégis készítettem arról, hogy hogyan érzékeltették a közelgő világvégét. Egyben felvetődik az emberben a kérdés, hogy cunamira gondolt-e a költő/festő…
…avagy “Ekkora buborékot tudok fújni a rágómból!”- Mindezt valamikor 1735 és 1811 között (a festő születési és halálozási éve), a kép dátum nélküli.
…avagy szuperhősös kép dátum nélkül, az 1770-es évekből.
A képleírás szerint Turner paradicsomi helyként festette le a Heszperidák kertjét, ami egészen addig helytálló, amíg az ember szeme meg nem akad a kicsit talán túl hosszú, és elcsigázott sárkányon (krokodilon?)…ő milyen protekcióval került a képre?
Újabb szuperhősös kép kb. 1800-ból.
Egészen üdítő változatosság a megszokott ábrázolásokhoz képest.
Éles szemű jógázók pedig felfedezhetik a gomukhászana (tehénarcpóz) kartartását.
Az írás címadó képétől sem fosztanálak meg benneteket. Babaúszás a levegőben alcímmel.
Blake talán legerősebb hatású képei, azonos címmel.
A kép 1795 körül készült. A nőalak (Oothoon) szerelmes Theotormonba, aki az erényes embert testesíti meg. Azonban egy másik férfi, Bromion rátámad a nőre és megerőszakolja, aki így már az erényes Theotormonnak sem kell. 1795 körül sem volt vidám dolog nőnek lenni, és ezt épp Blake ábrázolja – férfiként.
Blake, aki költő és író is volt, a saját írásait is illusztrálta, és kiemelten foglalkozott Dante Isteni színjátékával és Shakespeare alakjaival is, aki nála kb. 200 évvel korábban élt.
Gyerekként nem értettem, hogy miért járnak a felnőttek olyan lelkesen múzeumba. De amikor az ember megérti, hogy milyen törékeny az emberi élet, és mekkora csoda, hogy a Lear király szövege fennmaradt, és hogy annak ellenére, hogy Blake a maga idejében nem volt híres vagy elismert, 2025-ben meg lehet nézni egy kiállításon ezt a körülbelül 1779-ből származó képet, mert valaki vette a fáradtságot, és megmentette az utókornak, akkor talán nem is lehet mást tenni, mint meghatódni a művészet erején.
A bővebb képleírás szerint Blake olvasatában a földbe süllyedt óriások a materializmusban megragadt öt érzék ábrázolásai. 200 éve készült (1824-1827), de mintha a jelenünkről szólna.
Itt dőlt el, hogy fogok bejegyzést írni a kiállításról. Amikor a Múzeum Shopban megláttam a gyerekkoromat végigkísérő PopulArt füzetkét, amit épp kiselejtezni készültem otthon.
A világunkat elmosó özönvíz és francia forradalom néha PopulArt füzet formáját ölti. Nem mertem megnézni, hogy mennyiért árulják.
Fény-Törés-Pont 