Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban

Amikor először elkezdtem olvasni Szvetlana Alekszijevicstől, már covid volt, de még nem volt a határunkon háború. Ajánlások mentén haladtam az írásaival, és a Nők a tűzvonalbant szándékosan toltam hátrébb az olvasmányok között. Nehezen tudtam elképzelni, hogy mégis mi sülhet ki a második világháborúban harcolt nők megszólaltatásából.

Azután az írónő más műveit megismerve egyre nőtt bennem a bizalom a könyvei iránt. Egyértelművé vált, hogy mély tudással rendelkezik a traumafeldolgozásról, és hogy valódi érdeklődése, és pártatlan, a hétköznapi emberek felé forduló figyelme hatalmas gyógyító erő a posztszovjet népek történetében.

A gyógyítás pedig hol máshol kezdődhetne, mint a tabuknál. Tabu az, amiről nem beszélünk, amire lehetőség szerint nem is gondolunk, tabu az, amiről azt hisszük, hogy elfelejthetjük, elmúlik, miközben árnyékunkként követ minket mindenhova, a hallgatásban elnyomva, egyre vastagabbra hízva, egyre jobban elfojtva és elemésztve valós testünket. Ilyen tabutéma volt a szovjet nők második világháborús részvétele, aminek gyógyulása talán ezzel a kötettel végre elkezdődhet.

A könyv főként az írónőnek nyilatkozó nők válaszaiból áll össze, akikkel személyesen, vagy levél útján konzultált. Néha a fejezet része a munkafolyamat leírása is, mert az édesanya történetét hallgató lány, vagy a beszélgetés intimitását biztosító, távollévő családtagokról való megemlékezés legalább olyan fontos, mint maga a történet, amit Szvetlana Alekszijevics utána végighallgat, és tolmácsol nekünk.

És ebben a kötetben teszi fel az írónő a tabun belüli tabukérdést, hogy mégis mi történik az emberben, amikor egy másik emberre lő. A kérdezést nem a másik ember megszégyenítése motiválja, hanem a megértés, hogy a kérdés feltevése nélkül talán nem érzi a válaszadó, hogy beszélhet erről, ami a háborúban való részvételen belüli még mélyebb trauma, és ami csak akkor kezdhet el gyógyulni, ha nem hagyjuk érintetlenül.

A könyvben annyira sok nézőpont jelenik meg és annyi történet hangzik el, hogy csak az a biztos, hogy minden olvasó meg fogja találni az ő lelkét legjobban megérintő vallomásokat.

Én tanultam egy új szót, amit a töri szakon végzett barátokon kívül talán más nem is ismer, a gimnasztyorkát, és úgy fejeztem be a könyvet, hogy azt éreztem, többet tanultam a háborúról, mint amit az iskolapadban lehetett (és az sem volt kevés).

A kötetben szó esik Leningrád ostromáról, keresztül-kasul beutazzuk az akkori Szovjetuniót, ahogy az elbeszélők elárulják, hogy honnan indultak útnak a nagy honvédő háborúba, ahogy ők hívták, egymás után hallgatjuk szanitécek, felderítők, és a magukat a harc legelső sorába könyörgő nők történeteit.

Mesél egy házaspár, akik úgy vélik, az ő házasságuk épp azért maradt fenn, mert a harctéren sallangok nélkül ismerték meg egymást, egy olyan környezetben, ahol nem volt mit és hova elmismásolni. De ugyanúgy mesélik ők is, hogy mindkét gyerekük elvált, mert bennük szülőként olyan mély nyomott hagyott ez a teljes színlelés nélküli környezet, hogy nem tudtak aztán a mindennapokhoz idomulni, és a mindennapi életben való boldogulás tudását átadni, gyerekeik pedig érzelmi zsarolók és csalók áldozatául estek, mert a legélesebb gyakorlatban, felnőtt párkapcsolatukban kellett alapdolgokat megtanulniuk önmagukról és ezáltal másokról.

Az egyik nő arról mesél, hogy a háború borzalma miatt se ő, se a vele együtt harcoló nők nem menstruáltak a háború alatt. Egy másik nő leírja, ahogy az összezártság miatt összehangolt ciklus során, vatta és rongy hiányában menetelés közben menstruációs vérrel itatódik fel a föld, amin a mögöttük menetelő férficsapat is átkel, szemérmesen tudomást sem véve az emberi biológia ilyenfajta megnyilvánulásáról.

Mesélnek testvéri szeretetben együttélő vegyes csapatokról, míg mások a szavakat egyenként, fájdalommal szinte kiköpve arról, hogy a teljes szakasz próbálta egymás után megerőszakolni a hozzájuk került nőt.

És voltak, akik egészen Németországig eljutottak. A háborús lelkület lényegéről mutat meg valami nagyon fontosat az a vallomás, amiben olvashatjuk, hogy a nő és a csapata alig várta, hogy átérjenek a határon, hogy meglássák, hogy ezek az emberek, a hétköznapi német emberek hogyan élnek, és szentül hitték, hogy minimum embert esznek és a teljes elállatiasodottság állapotában találják majd őket, koszban, piszokban, emberi disznóólakban. És aztán besétáltak a sok esetben üresen álló, elhagyott, a szovjethez megszólalásig hasonló otthonokba, asztalterítőkkel, porcelánokkal díszítve, ahol nem tudták nem észrevenni, hogy mind a ház, mind a bútorok, mind a házban hagyott apróságok a szovjet mindennapok tárgyaihoz képest sokkal jobb anyagból készültek. A valósággal való szembesülés pedig egy élethosszig tartó töprengés kezdetét jelentette arról, hogy mégis akkor mi jelzi az emberi lélek deformáltságát.

Az ember nem szívesen olvas vérzivataros időben a háborúról könyvet. De ha mégis rászánja magát, akkor ezt mindenképp érdemes, mert azzal az őszinteséggel mutatja meg a háborúban részt vettek tapasztalását, amiben megfér az elmaradt menstruáció és az egyszerre menstruáló női szakasz igazsága egymás mellett, úgy, hogy el is hisszük, hogy mindkettő ugyanabban az időszakban megtörtént. Amikor ilyen egymásnak ellentmondó tények kölcsönösen hitelesítik egymást, azt az írást valami, a tényeken túlmutató finomabb erő kapcsolja össze a lelkünkkel. Amit nem mellesleg ugyanúgy formál a második világháborút átélt minden élő és már elhunyt családtagunk ki nem beszélt traumája, ahogy a könyvben megszólaltatott nőkét is.

(eredetileg közzétéve: 2023. október 13.)