Gyerekkoromban a testvéremmel közös szobánk egyik dísze egy földgömb volt, ami világított. A gyerekek fantáziáját minden megmozgatja, ami világít (lásd még karácsonyfaégők, minden lépésre világító cipők stb.), így volt ez a földgömbbel is, ami gyerekként komoly támaszom volt a világ megértésében (akkor legalábbis úgy tűnt): a felnövekedésem közben rám zúduló ismerethalmot földrajzi témákban legalábbis egyszemélyben strukturálta. És csalóka is volt egyben. Úgy tűnt, hogy megállította az időt.
Gyerekként a világ velünk születik, így aztán nem sok sejtésem volt róla, hogy a földgömbön hatalmas foltként terjeszkedő Szovjetunió és Jugoszlávia hamarosan sok kisebb országra bomlik, hogy Szudánból majd Szudán és Dél-Szudán lesz, hogy Burmát ma már Mianmarnak hívják, és ne felejtsük el a Szovjetunióból kivált Kazahsztánt, aminek azóta már újra Asztanának hívják (épp) a fővárosát…és még viszonylag hosszan lehetne folytatni a sort.
A földgömb remekül elfedte a zavarba ejtő, és a felnőttek által tudatosan vagy öntudatlanul titkolt tényt, hogy tulajdonképpen mindig minden változik – csak az emberi természet ütközik folyton folyvást nehézségekbe, már ami a változást illeti.
Persze, lássuk be, mit tanítanánk az újabb és újabb generációknak, ha ennek a változásnak a lényegét igazán megértenénk. Talán még az igazán hasznos dolgok is beférnének a milliószor újragondolt, kibővített, leszűkített, soha nem létezett negatívtölcsérfejű gyerekeknek írt tantervekbe.
Szvetlana Alekszijevics könyvei régóta a bakancslistámon voltak, aztán egy kolléga ajánlása révén az Elhordott múltjaink egyik napról a másikra az e-könyvolvasómra költözött, ahol minden más épp akkor olvasott kötetet beelőzve szippantott be a szovjet birodalom felbomlása.
Az írónő átlagemberekkel beszélgetett, sokakkal. Az érdekelte, hogy az egyszerű szovjet emberek hogyan élték meg a változásokat, hogy létezik-e egyáltalán homo sovieticus, és hogy az átlagemberek tulajdonságai hogyan befolyásolták a korábbi szovjet birodalom és utódállamai állampolgárai sorsának alakulását, ami napjainkban talán mindennél aktuálisabb.
Magyar olvasóként, illetve a korábbi keleti blokk bármely országában élve is átütő erejű az a hitelesség, amit a történetek képviselnek, és Alekszijevics mindezt úgy éri el (ami hatalmas előnye a könyvnek), hogy nem ítélkezik.
Aki már kicsit figyelt a világ dolgaira 89-90-ben (ekkor 7-8 éves voltam, de még így is feltűntek dolgok), annak óhatatlanul ismerős egyrészt a régi szocialista világ a szürke összes létező árnyalatával: a rossz minőségű termékek, az áruhiány, a túlbonyolított bürokrácia, az érzés, hogy ha az ember rosszul szól valakihez, annak következményei lehetnek, hogy van valamifajta kívánatos egyengondolkodás, és hogy létezik egy titokzatos, mindenki mögött álló „családtag”, az „állambácsi”, aki gondoskodik mindenkiről.
A történetek egy része ennél jóval drámaibb: megjelennek a gyerekkoromon messze túlnyúló, éhezéssel, letartóztatással, munkatáborokkal, öngyilkosságokkal, alkoholizmussal egybefonódó sorsok, amelyek mégis annyira ismerősek, mintha velünk történtek volna. Főleg azért, mert minden ismerősünkben és minden ismeretlenben ott rejlik ezeknek az évtizedeknek a lenyomata a tágan értelmezett utódállamokban (a keleti blokk összes korábbi országát ideértve).
Nem ugyanúgy nő fel az, aki érti az időt, sem az, aki körül a társadalomban létezik az öngondoskodás, a magántulajdon és a felelősségvállalás jó esetben mindent átható fogalma. Azt pedig a jelenben láthatjuk, hogy hova vezet, hogy ha a Föld szerepe, az erőforrásaink végessége nem ismert nemzedékek előtt.
És nincsen új a nap alatt. Könnyű mai kontextusban látni azoknak az embereknek a sorsát, akik arról számolnak be a kötetben, hogy a szovjet rendszer kiemelte őket a nyomorból, gyorstalpalón „komoly” oktatást és fontos állásokat kaptak, hogy a rendszer összedőlését követően a változásokból semmit sem értve nyomorogjanak, és sírják vissza azt az időt, amikor ők is számítottak, amikor nem volt olyan nagy különbség az átlagos és a gazdag élet között.
Ahogy döbbenetes volt az egykori birodalmon belüli idegengyűlöletről is olvasni, arról, hogy a Moszkvában dolgozó peremvidéki vendégmunkások örülhetnek, ha elkaparják őket egy munkabaleset után, a moszkvai oroszok többsége pedig éppúgy lenézi, és valami alantasabb fajhoz tartozónak tekinti őket, ahogy az földrajzi helyszíntől függetlenül az emberi természetből fakadóan a világon mindenütt általános.
Ilyenkor eszembe jut, hogy talán még egy másik szempontból is elég elbaltázott jelkép az a földgömb a Szovjetunióval. Mégis milyen jogon világít, ha bennünk még mindig, mindenhol, körülményektől és aktuális nevelési elvektől függetlenül ilyen sötétség van? Mi lenne az igazán fontos, mivel lehetne belülről – valóban belülről – megvilágítani magunkat, és a Földanyát, hogy rólunk majd ne ilyen könyveket írjanak?
A Földön nem volt mindig Szovjetunió, Magyarország, sőt Európa sem, volt viszont kontinensvándorlás, Gondvana, és a dolgok jelen állása szerint ebben a dimenzióban egyszer majd mi is egy ilyen kis lábjegyzet leszünk. És nem, nem fognak rólunk különösebben szép dolgokat írni. Amíg nem értjük a lényeget, addig nem.
(eredetileg közzétéve: 2022. október 15.)
Fény-Törés-Pont 