Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Csernobil „örökzöld” téma, mármint ahhoz képest, hogy lassan 37 éve történt a tragédia. Szvetlana Alekszijevics esetében már maga az írónő neve a garancia arra, hogy a kötet nem szenzációhajhász bestsellernek készült, hanem a robbanás mögötti emberit keresi ebben az írásában is. És az „emberi” szó nagyon sok mindent magában foglalhat, ahogy azt mindennapi életünkben is látjuk.

A csernobili atomerőműről a legtöbb laikus magyar ember annyit tud, hogy a mai Ukrajna területén helyezkedik el, a robbanás idején pedig még létezett a Szovjetunió. Kevéssé ismert tény – pedig elég egyetlen pillantást vetni egy mai térképre, hogy ez nyilvánvalóvá váljon –, hogy Csernobil egyben nagyjából húsz kilométerre fekszik a mai Belarusz határtól, az írónő pedig belarusz származású.

Így aztán a témaválasztása sem hétköznapi – még csernobili mércével sem –, ugyanis olvasói figyelmét Ukrajna helyett egy olyan területre irányítja, amelyet kiválóan ismer, és amely terület tragédiája szinte ismeretlen a laikus olvasó előtt.

A radioaktív szennyezés ugyanis a földrajzi közelség és a szélirány miatt Belarusz területén 485 falut és települést változtatott sugárszennyezetté; a teljes ország területének több, mint 23%-át. A tízmilliós országban 2,1 millió lakos él sugárfertőzött területen, közülük 700 ezren gyerekek. Belaruszban azonban – írnám, hogy mintegy a sors iróniájaként, de az irónia szó valahogy nem fér össze Csernobillal – nincsen atomerőmű.

A Csernobili ima azonban messze többet ad annál, minthogy sajnáltatja az érintett lakosokat. Szvetlana Alekszijevics már más kötetében is nyilvánvalóvá tette, hogy az érdekli, hogy mi tesz minket emberré, és ezt fejti fel ebben a könyvében is.

Rögtön a legelső fejezet egy olyan monológgal nyit, amit soha többet nem felejthet az olvasó. A beszélgetőpartner egy tűzoltó felesége, Ljudmila Ihnatenko. Az ő férje, Vaszil Ihnatenko az első emberek egyike volt, akiket helyi (pripjatyi) tűzoltóként beküldtek az erőműbe tüzet oltani, a még nagyobb katasztrófát elhárítani, mindenfajta védőfelszerelés nélkül. Minden mai tudásunk ellenére is dermesztő olvasni, hogy az éjfél után tűzoltásra induló fiatal férfi reggel hétre már kórházban volt, olyan borzalmas állapotba került (egy kollégája a romok alatt maradt, nem tudták kiszabadítani a holttestet, bebetonozták, ahogy később másokat is). A feleség kronologikus sorrendben eleveníti fel a történteket férje bevetésétől kezdve annak haláláig, ami lehetne „csak” egy tragikus csernobili megözvegyülés krónikája, ha nem lenne két olyan elem a történetben, ami mellett a tragikus szó szinte komikusan színtelennek hangzik. Ljudmila Ihnatenko ugyanis fiatal, szerelmes és hat hónapos várandós volt Csernobil bekövetkeztekor. Ő és férje a szerelemnek még azt a korszakát élték, amikor fizikailag sem bírja az ember, ha elválasztják szerelmesétől, amikor még a felhőkön lebeg, és ezzel az állapottal nem fér össze az, hogy az ember férje hirtelen sugárfertőzött lesz, egy haldokló, akihez várandósan a kórházba sem kellene csomagot vinni, de pláne nem beszökni az ágya mellé, segíteni az ellátásában, és vele lenni a megsemmisülés legutolsó pillanataiig (szándékosan használom a megsemmisülés szót, azt hiszem jobban visszaadja azt, hogy a haldoklók min mehettek keresztül).

Hát, lehet gondolkodni, hogy az olvasó mit bírna elviselni a történtekből, ha az ő életerős, vonzó, fiatal házastársa szerveit emésztené fel a radioaktivitás, hogy mennyi rettenetes égési seb, eltorzult testrész, kihányt és foszló, hámló szövet látványa mellett tudna elüldögélni (pláne várandós nőként). Az írónő nem ítélkezik, és erre hív el minket is. Az orvosokban annyi lelkiismeret volt, hogy minden titkolózás és parancs ellenére a várandós feleségeket (később általában a feleségeket) alapesetben nem engedték be a kórházba haldokló férjükhöz, de Ljudmila Ihnatenko beszökött, minden intézkedést kijátszott, és ahogy feleleveníti a történteket, egyértelművé válik, hogy minden belső sugallatunk ellenére ez volt a jobb forgatókönyv, mert ha nem jut be, akkor várandósan ott helyben meghalt volna.

Rómeó és Júlia, Tatjána és Anyegin, Cosette és Marius szerelme elbújhat Ljudmila és Vaszil Ihnatenko szerelméhez képest. A huszonhárom éves asszonyt pedig hiába figyelmeztették, hogy: „Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy már nem a férjét látja maga előtt, akit szeret, hanem egy rendkívül fertőző radioaktív tárgyat. Maga nem öngyilkos. Szedje össze magát.” vagy így, amikor bekönyörögte magát egy éjszakára a dekompressziós kamrába is: „Fiatal vagy. Miket vettél a fejedbe? Ez már nem ember, hanem reaktor. Együtt égtek el.” Ljudmila két hónappal később kislányt szült ugyanabban a moszkvai kórházban, ahol Vaszilt kezelték, akit még a férfi nevezett el Natasának a halálos ágyán. A kislány négy órát élt. Májzsugorral született a sugárzás miatt, az édesapja mellé temették.

Hogy miért érdemes Ljudmila történetét elolvasni? Mert azzal együtt, hogy az olvasó szívét olvasás közben is szinte fizikailag széthasítja a fájdalom, hogy (jó esetben) merünk nem ítélkezni, mert ugyan ki tudná, hogy egy ilyen minden emberi tapasztalásunkat szétfeszítő tragédia közepette mi a helyes, mégis elképesztően vigasztaló azt hallani, hogy egy embertársunkban ilyen erővel lobog(ott) az ember által teremtett világ minden gazságával szemben a szeretet. Nem mindig ilyen szeretetre van szükség. De amikor ilyenre, akkor a kevesek kiváltsága, hogy így tudnak érezni, és ők nem tudnának másképp élni. Óhatatlanul felvetődik az emberben az is, hogy ha a döntéshozók, a kommunikációt, a mentést irányítók is hasonlóan egyértelműen tudnának érezni, akkor talán minden másképp alakult volna…

Sok hang szólal még meg a kötetben, amelyek közül nehéz néhányat kiemelni. Alekszijevics beszélt likvidátor feleségekkel, kitelepített fiatalokkal és idősekkel, a környék tisztításában már a robbanás után hónapokkal részt vett férfiakkal. A beszélgetések során ismét kirajzolódik a számunkra is ismerős homo sovieticus alakja, az emberé, aki a direktíváknak megfelelően hűségesen hisz az államban, aki elhiszi, hogy az atom mindig békés, a Szovjetunió a legnagyobb, a „mi” atomerőműveink nem robbanhatnak fel, hogy „szabotázs történt”, hogy a polgári védelmi tanfolyamon való egyszeri részvétel őt mindentől megóvja, és aki kimegy nézni a tüzet az erőműhöz, amikor az életét kéne menteni.

A monológok közül kiemelném két tudós szavait. Az egyikük Valjancin Aljakszejevics Bariszevics, a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének laboratóriumvezetője. A férfi a robbanás reggelén azonnal észreveszi, hogy a munkahelye mellől elmaradtak a cinkék, majd megszólalnak a mérőműszereik. Az intézetben nem lehetett eltitkolni, hogy valami történt, sőt, attól féltek, hogy náluk történt baleset. A férfi az egyik elbeszélő, aki tudósként számol be a történtekről, aki végig a lelkiismeretére hallgat, értesíti a feleségét, aki szintén az intézetben dolgozik, miközben tudja, hogy valószínűleg lehallgatják, hogy lányuk azonnal menjen haza, ne korzózzon a városban fagyizva, miközben Minszk fölött radioaktív felhő lebeg, ugyanakkor sejti, hogy ezzel a saját sorsát is megpecsételi. A feleség bennfentesként szerencsére hallgat a férjére, aki hazaérkezve elkezdi felhívni közös ismerőseiket is, praktikus tanácsokat ad (épp olyanokat, amire a civileknek szüksége van ilyen helyzetben), ám a meglepett emberek egy egyszerű köszönömmel leteszik a kagylót, annyira hihetetlen, hogy jódoldatot kéne inni, és a száradó ruhákat azonnal visszatenni a mosógépbe. A férfi elképedése itt nem ér véget, atomfizikus (!) barátja ugyanis Csernobil környékére akar utazni a családjával a május eleji szovjet ünnepekre. Nagyjából itt áll össze az olvasónak, hogy az emberi butaságnak időnként aztán tényleg nincsen határa, és hogy a diploma sokszor tényleg csak egy darab papír…

De olvashatunk még a drágább kolbászba kevert fertőzött állatok húsának felhasználásáról (a vásárlók logikája az volt, hogy a drágább talán „tiszta”, az eladóké az, hogy kisebb galibát okoznak, ha a drágábba teszik, mert azt kevesebben veszik), Csernobil környékének kifosztásáról, hogy az ottani tárgyak, bútorok és járművek messze nem semmisültek meg hiánytalanul, hanem bekerültek a szovjet árucikkek körforgásába, hogy milyen reménytelen volt elhordani a talajt és új földréteget lerakni helyette, a gyerekekről, akik nem mernek a szabad levegőn játszani, akiket külföldre hordanak gyógykezelésre, rokonokról, akik nem engedték be a „csernobiliakat”, és a május elsejét önként ünneplőkről, meg a háromszoros napidíjjal alulfizetettekről, akik (ha nem haltak meg nagyon hamar), akkor egész (nem túl hosszú) hátralévő életükre rokkantak lettek.

Nemcsak elképesztő információforrás a Csernobili ima, de tanulság is van benne bőven:

„Folyt a paraszti élet annak rendje s módja szerint: ültettek valamit, gondozták, begyűjtötték, minden más mehet nélkülük. Nincs dolguk a cárral, a hatalommal… A KB első titkárával vagy az elnökkel… Semmi közük az űrhajózáshoz, az atomerőművekhez meg a fővárosi gyűlésekhez. Ők meg nem tudták elhinni, hogy egy nap alatt megváltozott minden, és most már más világban élnek… A csernobili világban… Azelőtt nem utaztak sehová. Belebetegedtek a megrázkódtatásba. Nem törődtek bele, úgy akartak élni, ahogy mindig is éltek. Titokban elvitték a tűzifát, leszedték a zöldparadicsomot, és eltették télire.”

A Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetnek nem csak a laboratóriumvezetője, de volt igazgatója, Vaszil Bariszavics Nyeszcjarenka is megszólal a kötetben. Ő a másik lelkiismeretes tudós, aki kétségbeesetten próbálja elérni a minszki KB első titkárát, és elmagyarázni, hogy hiába mondták neki azt Moszkvából, hogy a tüzet eloltották, a fizikai szabályai szerint az erőmű még sokáig égni fog, de a (feltehetőleg) politikai érdemeire tekintettel kinevezett elvtársnak hiába is magyaráz. Az igazgató eredmény nélkül követeli az egyébként teljesen reális védőintézkedések bevezetését (miután egyáltalán bejut, mert kőkeményen „előszobáztatják”), miközben még tíz napig égett a reaktor:

„Fizikáról kellett volna beszélni. A fizika törvényeiről. De ellenségekről beszéltek. Ellenségeket kerestek. Ezért előbb vagy utóbb felelnie kell valakinek. „Egyszer majd azt fogja felhozni a mentségére – mondtam Szljunykounak –, hogy a traktorgyártáshoz ért, a sugárzáshoz meg nem (hisz korábban a traktorgyár igazgatója volt), én viszont fizikus vagyok, vannak elképzeléseim a baleset következményeiről.” De mit számít ez?! Egy professzor, egy-két fizikus veszi a bátorságot, és oktatni akarja a KB-t? Nem, ez nem gengszterbanda volt, inkább úgy határozhatnám meg őket, hogy egybeolvadt bennük a tudatlanság és a korporatív gondolkodás. Jól megtanulták az apparátusban életük aranyszabályát: nem szabad kilógni a sorból. Meg kell felelni a felsőbbség elvárásainak. Szljunykou épp előléptetést várt, bármelyik nap hívathatták Moszkvába. Gondolom telefonáltak a Kremlből… Beszélt vele Gorbacsov… Nyilván azt mondta, maguk ott Fehéroroszországban ne essenek pánikba, így is elég nagy lármát csap a Nyugat. A játékszabályok pedig olyanok, hogy ha az ember nem tesz a feljebbvalói kedvére, nem helyezik magasabb beosztásba, nem a legjobb helyre megy kiküldetésbe, nem a legjobb dácsát kapja… Tetszenie kell.. Ha még mindig zárt rendszerben élnénk, a vasfüggöny mögött, mint régen, akkor most is ott laknának az emberek az erőmű mellett. Mindent titkosítanának! Ne feledkezzünk meg arról, hogy mi történt Kistim környékén és Szemipalatyinszkban… Sztálinista ország. Még mindig sztálinista ország…

Az atomháború esetére kiadott instrukciókban előírják, hogy ha nukleáris baleset vagy atomtámadás fenyeget, haladéktalanul el kell látni a lakosságot megelőzésképpen jódkészítményekkel. Veszélyhelyzetben… Itt pedig 3000 mikroröntgen/óra… De ők nem az embereket, hanem a hatalmukat féltik. Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatatlanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla. De lett volna más mód is! Javasoltuk… Anélkül hogy kihirdetnénk, pánik nélkül… Egyszerűen jódkészítményeket kell juttatni a víztározókba, ahonnan az ivóvizet vesszük, bele lehet keverni a tejbe. Legfeljebb annyit éreznek az emberek, hogy kicsit más az íze a víznek… Más íze lett a tejnek… Hétszáz kilogramm preparátumot tároltak a városban, felkészülve a hasonló esetekre. De a raktárakban maradt az egész… Tartaléknak. Jobban féltek a felsőbbség haragjától, mint az atomtól. Mindenki telefonra, parancsra várt, magától nem kezdett semmibe. Féltek a felelősségtől.”

Az igazgató tetemre hívó szavaihoz nehéz mit hozzátenni (és a fenti idézet végénél még messze nincs vége, de valahol be kellett fejeznem az idézést az ő monológjából).

A kötetet egy likvidátorfeleség szívszorító emlékezése zárja („Magányos emberi hang”-ként jelölve, akárcsak a nyitó monológ). Az ő férje egy évig haldoklott. „Egyszer még álmodtam is olyat, hogy valamilyen testrésze vagyok, annyira elválaszthatatlanok voltunk. Úgy vágyakoztam utána, hogy fizikai fájdalmat éreztem, ha nem volt velem. Amikor elváltunk egymástól, egy időre összezavarodtam, nem tudtam, hol vagyok, milyen utcában, hány óra van… Kiestem az időből…” … „Meghalt, ott feküdt, és forró volt a teste. Nem volt szabad megérinteni… Megállítottam a házban az órákat… Reggel hét óra… És az óránk ma is áll, nem lehet felhúzni… Hívtam órást, de széttárta a karját: „Ez nem mechanika, nem is fizika, hanem metafizika.””

A történet a nyitó monológ párja. A likvidátorfeleség, Valjancina Cimafejeuna Panaszevics, otthon gondozta a férjét, amikor már a mentők se mertek kimenni hozzájuk, végig élte, ahogy férje teljes teste olyan mértékben változik meg, ahogy semmilyen emberi testnek nem lenne szabad soha megváltoznia, és még a temetés is nehézségekbe ütközött, mert a halottszállítók is ódzkodtak a holttest megérintésétől.

Csernobil az ő sorsuk, de a miénk is. Az atomerőmű nem az egyetlen technológia, amit már létrehoztunk, a tudás velünk van, de az emberek nagy részének fogalma sincsen, hogy működik valójában. Ám a sors(unk) nem is ezen fordul meg, hanem azon, amit a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézet (volt) igazgatója fizikusként is kiemelt: hogy ha egy olyan társadalomban élünk, ahol senki nem mer döntéseket hozni, senki nem vállal felelősséget, ami a hatalom országa, és nem az embereké, abból soha semmilyen korban semmi jó nem sült ki még…

Csernobil esetén éppen lelkiismeretes, együttérző, gerinces fizikusnak volt rossz lenni. De ez is tragédiáról tragédiára változhat, mi is bármikor célkeresztbe kerülhetünk, és járhatjuk majd a magunk kálváriáját az igazgatóhoz és lelkiismeretes kollégájához hasonlóan, ha nem emelkedünk (f)el arról a szintről, hogy adott esetben simán hagyjuk halálosan megbetegedni vagy konkrétan meghalni néhány millió honfitársunkat, csak nehogy lemaradjunk a következő prémium dácsáról… De ha ez nem sikerül, akkor tényleg nem érdemeljük meg ezt a tudást, csak már nem tudjuk sehogy sem visszaadni annak a közös tudatalattinak, ahonnan felmerült, és megérkezett hozzánk. Nincs más választásunk, mint hogy felnőjünk ehhez is, a többi ilyen tudáshoz is. És nagyon hálásak lehetünk, ha minden aljasságunk, minden tévedésünk, minden gerinctelenségünk ellenére „csak” olyan tragédiákat élünk meg, ami nem a teljes emberiség kipusztulását okozza, és lehetőséget kapunk még a változásra.

(eredetileg közzétéve: 2023. február 26.)