Steigervald Krisztián: Generációk harca – hogyan értsük meg egymást?

Vannak a barátaimmal és az életkorban hozzám közel álló ismerősökkel közös frusztrációink. Több más egyéb dolgon kívül ilyen(ek)

• a vasárnapi (egyes családoknál szombati) ebéd, ami a húsleves, rántott hús, köret, süti vonalon mozog (vegaként pláne nehéz volt alkalmazkodni egymáshoz a családdal, de sikerült);
• a pihenés helyett hétvégén is takarító, és leállni nem képes szülők viselkedése által felvetett kérdések; és
• a telefonjukat mintegy külső pacemakerként viselő, az olvasással és szövegértéssel „cserébe” komoly hadilábon álló picit fiatalabbak.

A frusztrációban felbukkanó emberek nem feltétlenül egy generáció tagjai: a vasárnapi ebéd mellett a boomereken kívül ott ülnek a veteránok, de akár az X vagy a Z generáció tagjai is.

Steigervald Krisztián könyve empatikus, nagyon szerethető olvasmány. Figyel a megfelelő fogalomhasználatra, és sikeresen rávilágít arra is, hogy miért olyan kétségbeejtő, hogy fontos dolgokban különbözünk egymástól, miközben ezek a különbségek teljesen érthetővé válnak, ha közelebbről megismerjük, hogy szüleink vagy épp nagyszüleink milyen fontos hatások mellett formálódtak.

Az író figyel arra, hogy egyforma alapossággal mutassa be az összes generációt és a tipikus generációs jegyeket, óriási segítséget nyújtva ahhoz, hogy megértsük, mi miatt lett egy-egy szokás szüleink vagy nagyszüleink életének mozdíthatatlan sarokköve.

Kicsit egzotikusnak hangzik a generációkutatás, mint szakma, valójában azonban létező űrt tölt be. Nagyon nagy nyitottság szükségeltetik hozzá és komoly gondolkodási bravúr is, hogy az ember a saját generációs jegyeitől, egyben életkorhoz kapcsolódó nézeteitől el tudjon vonatkoztatni. Másrészről családon belül a szülők, a nagyszülők sem éppen megbízható források. Nem mintha nem mondanának igazat, csak épp nagyon nehéz visszaadni azt, hogy hogyan gondolkodik valaki a világról, akinek a születésekor a második világháború zajlott, egy 2006-ban világra jött most nagykorúvá vált fiatalhoz képest.

Steigervald Krisztián helyettünk is objektív és kikutatta a generációs jegyeket és azok hátterét, és a könyvet olvasva megnyugodhatunk, hogy a „spájzolás”, a végtelenségig tartó ebédkészítés majd utána a konyhában maradás, ahelyett, hogy az ebédet előkészítő rokon is leülne étkezni, az bizony nem a mi családunk furcsasága, hanem teljesen racionális okai vannak, és elég sok családban mindennapos.

Tükörbe nézhetünk mi magunk is. A korai Y generáció tagjaként találónak éreztem például, hogy számomra nem természetes, hogy egy-egy program (pontos) ideje folyamatosan változhat. A kiindulási alap ugyanis egy mobiltelefon nélküli világ, amiben megbeszéltük, hogy suli után 3-kor találkozunk valahol, és aki ott volt, az ott volt, aki pedig nem, az lemaradt (illetve nálunk már volt esélye otthonról felhívni valakit, aki még otthon volt, az X-seknél ez sem volt lehetőség). Így aztán a többség ott volt és korábban érkezett. Ebből viszont következik egyfajta, a programok pontos megbeszéléséhez és általában a pontosságnak tulajdonított érték és biztonság, ami fényévekre van attól, ahogy az a generáció szervezi a programjait, akinek már a legelső összefutásnál is mobiltelefon volt a zsebében. Mert ha valaki 10 perccel később jön, akkor majd ráír valakire, és megmondjuk, hogy hol vagyunk. És ha esik, akkor mehetünk teljesen máshova, vagy akár eltolhatjuk későbbre. Mindkét generációs jegynek vannak előnyei és hátrányai. A Z generáció rugalmassága épp olyan érték, mint az Y generáció megbízhatósága. A rugalmasságnak szükségszerűen eleme ugyanakkor egy kisebb megbízhatóság, míg épp fordítva, annak a megbízhatóságnak, hogy ha délután 3-kor találkozunk, akkor mindenki ott lesz, ha épp nincs földrengés, van egy nagyon komoly rugalmatlansága, ahhoz képest, hogy akár rá is csöröghetnénk egymásra (ma már) és megbeszélhetnénk, hogy mondjuk az éppen lecsapó zivatar elvonulta után, egy órával később találkozunk. És persze sokszor rá is csörgünk egymásra és élünk a rugalmassággal, de ez inkább egy, a bizalmat erősítő kivétel lesz, mint a mi alapállapotunk.

A könyvből azt is megtudtam, hogy a kulcsos gyerekként alaposan magára hagyott X generáció sikermániájának köszönhető a mai Z-sek azon vonása, hogy fiatal felnőttként szembesülnek életük első kudarcaival, a szüleik addig ugyanis mindig megmentették őket. Hát, mit ne mondjak, folyamatos derültséggel próbálom megélni, hogy ha igénybe veszek egy szolgáltatást, abból is kisülhet az, hogy a kedves (bőven nagykorú) Z-s szolgáltató bevallja, hogy fogalma sincs mit keres ő itt, és mit kéne csinálnia, de nem tudnám-e én (a vevő, megrendelő) megcsinálni a feladatát, mert már abból, ahogy hozzá szóltam, látszik, hogy én tudni fogom. És akkor még nem kérdeztem tőle semmit, csak próbáltam igénybe venni a szolgáltatást. Panaszt sem érdemes tenni, mert jó eséllyel életük első (száz) kritikája lesz (ha nincs a közelben valaki, aki megvédené őket), így aztán az a sok csalódás és frusztráció, amit a korábbi generációk az óvoda és az általános iskola terében éltek meg (életük első száz egyébként konstruktív kritikáját megkapva), nekik felnőttként jut ki, teljesen más idegrendszerrel és az élet sokkal nagyobb nyilvánossága előtt. Nem egy irigylésre méltó pozíció.

Ugyanakkor egy Z-s számára teljesen érthetetlen, hogy X generációs szülője miért túlórázik a végtelenségig, és hagyja magát kizsákmányolni, és nyilvánvaló, hogy az Y generáció hiányosságait a velük leginkább együttműködni kénytelen X-esek látják, és ők miattunk fogják úgy a fejüket, ahogy én a Z-s interakciókban.

Az egyetlen dolog, ami nekem hiányzott a könyvből, az annak a hangsúlyosabb kiemelése, hogy bármely generációs jegy válhat patologikussá, és hogy milyen nagy hozadéka lenne, ha minden generáció nagyobb érzelmi intelligenciára tenne szert, ami az önismerettel kezdődik (amit sem ebből a könyvből, sem másik önismereti könyvből nem lehet megszerezni).

(eredetileg közzétéve: 2024. július 13.)