Sarah Polley: Run Towards the Danger

Szeretek nem agyonsztárolt könyvekről írni. A legjobban – mint minden, olvasni szerető ember – annak örülök, ha más javasol nekem egy igazán jó könyvet. Ennek hiányában azonban az is ad valami mérhetetlen elégedettségérzetet, amikor úgy érzem, hogy felfedeztem egy igazán jó, csendes, szolid könyvet, ami olyan finomsággal íródott, mint ahogy a gótikus épületek csipkézett tornyait vésték fáradhatatlan kezek. Azzal tetézve, hogy ahogy a gótikában is volt mögöttes tartalom, ahhoz hasonlóan a finom csipkeveréshez hasonlóan cizellált sorok mögötti érték az, ami miatt igazán érdemes ezekkel az írásokkal bizalmas közelségbe keveredni.

Ezeket a könyveket nem csak olvassuk. Belépünk az író belső világába, ám egyben a sajátunkba is, és már az első oldalakon tudjuk, hogy az a könyv kinyitásával véglegesen megváltozott.

Sarah Polley-val némileg ambivalens viszonyt ápoltam gyerekkoromban, így nem volt evidens, hogy bármilyen írását majd valaha is a kezembe veszem. A velem egykorú hölgyek nagy része feltehetőleg a Váratlan utazás című sorozat főhőseként emlékezhet az írónőre – vájt fülű filmrajongók pedig a Münchhausen báró kalandjai című Terry Gilliam film egyik főhőseként – elő fog kerülni ez is mindjárt. A Váratlan utazás egyszerre volt számomra a normalitás bölcsője és az Anne-könyvek üres pótléka. Valójában mindkét mű egy sosem volt világot ábrázolt, de túl fiatal voltam ahhoz, hogy legyen erőm szembenézni ezzel. A már-már giccsparádéra hajazó történetek azonban hétről hétre vigaszt nyújtottak, egy olyan időszakban, amikor még nem tudtam nevet adni annak, hogy mi elől keresek vigaszt.

A színésznővel „ápolt” viszonyom a húszas éveimben normalizálódott, amikor megkapott Az élet nélkülem című film, aminek ő volt a főszereplője (igen, ez egy könyvajánló, de azt is ajánlom). Ezzel egy csapásra feledésbe merült az idegesítő, dacos, szőke vakarcs, de még messze voltam attól, hogy elgondolkozzam rajta, hogy vajon maga Sarah Polley mit érezhetett, amikor egyszámjegyű életkorban színészkedett és kamerák előtt töltötte a gyermekkorát. Később hallottam, hogy rendezett is. Miután megtudta, hogy a vélt édesapja csak a nevelőapja, szentelt ennek a témának egy dokumentumfilmet. Ezt érdekesnek találtam, de még nem álltam készen arra, hogy mások problémáira kellő rálátást nyerjek. Így aztán valahogy Avonlea-val együtt elfelejtődött Sarah munkássága is, míg nem az Amazon felhozta a Run Towards the Dangert, amikor újabb jó könyveket kerestem. (Sajnos nem emlékszem, hogy mit írtam a keresőbe.)

A könyv voltaképp esszék gyűjteménye, és fontos megemlíteni vele kapcsolatban, ahogy maga az írónő is utal rá, hogy talán nem feltétlenül az igazságot írta meg. Egyrészt az igazságot mi magunk is időről időre másképp látjuk, másképp emlékezünk arra is, ami csak velünk történt, úgy, hogy mi voltunk ott egyedül, pláne, ha más is jelen volt a történésben. Másrészt az írói vénával megáldott emberek szeretik újraírni a saját történeteiket a történet kedvéért. Ez a figyelmeztetés azonban nem vesz el az írások értékéből, inkább a mindennapi életünkbe vihetjük magunkkal, időről időre szemlélődve nehezebb és könnyebb helyzetekben, megkérdezve magunktól, hogy mit hiszünk, mi történik itt és most, és vajon hogyan fogunk rá emlékezni.

A Run Towards the Danger sok szempontból az egyik legmeghatározóbb könyv, amit az elmúlt években olvastam. Sarah Polley egy agyrázkódást követően kezdte el írni, amikor a hosszan fennálló tünetei miatt alapjaiban kérdőjeleződött meg a saját érzékelése.

A cím arra is utal, hogy sokáig el lehet rejtőzni a legfájdalmasabb emlékeink elől, de egy ponton eljön az igazság pillanata. És amikor már mást se csinálunk, mint az igazság elől menekülve bódítjuk és bújtatjuk önmagunkat önmagunk elől, ha a rejtőzködés közben picit összeszedtük magunkat és van hozzá elég erőnk, akkor talán érdemes benézni azokra a poros, pókhálós, elhanyagolt helyekre, amit a legkevésbé szeretünk önmagunkban, amik a legsötétebb titkainkat őrzik, amelyek sötétségének felfejtéséhez az írónőnek több, mint két évtizednyi terápia kellett.

Ezekre a helyekre futunk be Sarah Polley-val együtt, hogy másik emberként, emelt fővel tegyük majd le, és vigyük a jó hírét a könyvnek.

A Run Towards the Dangerben Sarah Polley szembenéz vele, hogy a nevelőapja feltehetőleg pedofil érzéseket táplált az irányában, ahogy életében először bevallja azt is, hogy olyan lámpaláza volt Lewis Carroll klasszikusa, az Alice Tükörországban főszerepének eljátszása során még bőven kiskorúként, hogy kiíratta magát egy gerincműtétre (amire ugyan valóban szüksége volt, de ráért volna az előadássorozat után is), csak hogy kiszabaduljon a szerződése hatálya alól.

A folytatásban hasonlóan durva témák sorjáznak. A második esszében leírja, hogy egy kanadai híresség, aki ellen még a #MeToo időszak előtt folyt büntetőeljárás, őt is megerőszakolta és fojtogatta tizenhat éves korában. Sarah Polley végül nem tanúskodott a férfi ellen, mivel az akkori kanadai jogrendszer alig volt tekintettel a nemi erőszakot és komoly életveszélyt átélt nők traumájára, és ennek megfelelően minden ügyvéd ismerőse azt tanácsolta, hogy ne álljon a tanúk padjára. Más nők viszont megtették azt, amiről ő a saját lelki jólléte érdekében lemondott. A büntetőügyben a vádlottat nem találták bűnösnek, az áldozatokat viszont megbízhatatlannak bélyegezték.

Ha a pedofília esetleg olyan kérdéskör, ami messziről el is került minket (bár távolról sem csak erről szól az első esszé – a gyerekszínészek sorsa, a majdnem testi nyomorékságot jelentő gerincferdülés, a lámpaláz, a félárvaság mind-mind hangsúlyosan megjelennek), a bántalmazás, a szexuális erőszak, pláne a kapcsolati erőszak egy olyan kérdéskör, ami a legtöbb felnőtt életét megérinti, és sajnos nem csak közvetetten. Abszolút fenntartva, hogy természetesen nem minden ember valóban bántalmazó és erőszaktevő, akit megvádolnak, elképesztően fontos ez az esszé, ami tűpontosan rámutat, hogy milyen naiv, reménytelenül ósdi és pókhálós elképzeléseink vannak az erőszakot elszenvedett nőkről, és arról, hogy hogyan kellene az erőszakot követően viselkedniük.

Elvárás, hogy ha valakit megerőszakoltak, vagy (szexuális) kapcsolat közben valamiféle bántalmazást szenvedett el, akkor kerülje az erőszaktevőt, soha többet ne kerüljön vele kapcsolatba, rettegjen tőle, mi több, meneküljön előle, mert ha nem, akkor ott valami nem kerek. És valóban nem kerek – hogy is lenne, egy olyan nő testében és lelkében, akinek a bizalmával és jóindulatával szemben visszaéltek, ráadásul általában egy nagyon is valós erőfölénnyel. Az erőszak magában hordozza a traumát, ami miatt emlékezetvesztés állhat fenn, ami miatt a megerőszakolt nő kifejezetten kedves és készséges lehet az erőszaktevővel (pláne, ha nem alkalmi partnere volt), szinte ő maga kompenzálja a bántalmazó viselkedését, mert az emberi lélek és a társadalmunk ilyen komplex, és nem fekete-fehér:

Sarah Dr. Lori Haskell klinikai pszichológust idézi a témában: „Some sexual assault victims may continue to date their assaulters in an effort to neutralize the trauma or regain some control over an event that left them powerless. In fact, many reach out to their attacker again specifically to try to regain power in the relationship. While others explain that they believed he may acknowledge what he did and apologize.”

Érdemes lenne emlékeznünk rá, hogy a világ – különösen ha el akarunk valakit kerülni – meglepően kicsinek tud bizonyulni, és a nemi erőszak nem egy bankrablás, amelynek a sikeres lebonyolítása után a csak álarcban látott bankrabló elszalad, hanem sokszor nem látványos, iszonyatos szégyennel átitatott történés, ami után áldozat és erőszaktevő akár folyamatosan is találkoznak és kapcsolatban maradnak egymással.

Sarah Polley az utolsó kis puzzle-darabkáig visszafejti ebben, és mindegyik történetben, hogy a feldolgozási folyamataink hogyan jelennek meg számunkra és a külvilág számára, és ezzel komoly leckét ad az emberi természet sokszínűségéről. Őt éppenséggel (még kiskorúként) szexuális aktus közben fojtogatta a nála jelentősen idősebb partnere, ami miatt a mai napig nem érhet senki a nyakához – a saját kicsi gyerekei sem, akik az első instrukciók között tanulják meg, hogy tilos anya nyakához nyúlni. És ez a nő nem mert elmenni tanúskodni, mert a bíróság előtt nem állt volna meg a vallomása (valószínűleg tényleg nem), és a már elszenvedett traumán túl szerette volna megspórolni magának azt a bántalmazást, hogy még hazugnak kiáltják ki. Ilyen is a mi világunk.

Így ír erről az írónő a The Woman Who Stayed Silent (A nő, aki csendben maradt) című esszében: „I believe those women because the erratic way they behaved later, the inconsistencies in their stories, the gaps in their memories, all reminded me of my own behaviour, my own memory. For me, those inconsistencies were as much evidence that they were victims of sexual assault as it was for others that they hadn’t been.”

Az a finomság, amivel Sarah Polley végigvezet minket a saját útján, ahogy vele együtt felidézzük, hogy hogyan találkozott a férfival, milyen élethelyzetben volt, mi történt, és mire emlékezett akkor, amikor a bántalmazás után segítséget kért a családjától, mire emlékezett némileg később, és mit élt át ő, amikor más nők eljárást indítottak a férfi ellen, lehetővé teszi, hogy – ha szembe merünk nézni vele, akkor – rálássunk, hogy a saját hasonló traumánkban mi az út, és ennek az útnak mely ösvényein jártunk már, hol tartunk most, és kicsit talán orientál, hogy merre érdemes továbbmenni, de főleg abban, hogy végig lehet menni az úton. Hihetetlen szabadság van ebben egy bántalmazott ember számára.

Ekkorra már nem maradnak kétségek az olvasóban, hogy a Run Towards the Danger egy komoly lelki mélyfúrás, olyan munka, amit mindannyiunknak érdemes lenne magunkkal, önmagunkban (ám megfelelő segítséggel) elvégezni.

A történetek Sarah Polley első szülésével folytatódnak. Mivel az írónő édesanyja nagyon fiatalkorában hunyt el, az anyahiány az egész életét végigkísérte, és különösen a szülővé válása során került előtérbe. A méhlepény letapadásának rendellenessége (placenta previa) miatt már a szülés előtt kórházi gondozásba került Sarah Polley. Ha van kiszolgáltatott, egyértelműen beavatással felérő történés, a szülés mindenképpen az, és hatványozottan az, ha valamilyen rendellenesség miatt a magzat és/vagy az édesanya élete veszélyben forog. Az előző esszékhez hasonlóan itt is számba vesz minden érzést az írónő, ami a kórházi tartózkodás, a szülés közben és után felmerült benne, felvázolja az orvosok, nővérek, segítők viselkedését, rálátást kapunk az ő bennük zajló változásokra. Nagyon mély ember-, és önismeret kell ahhoz, hogy valaki így írjon a saját életének egy ilyen meghatározó időszakáról. A legmeghatóbb számomra talán a fejezet lezárása volt, amikor megemlíti, hogy ha valamelyik, akár távoli ismerőse családjába korababa érkezik, akkor automatikusan rohan segíteni, mert egy koraszülésre annyira nincsen felkészülve az ember, hogy maga sem tudja, hogy mire van szüksége, és szinte megváltást jelenthet, ha érkezik valaki a helyzetbe, aki már keresztül ment ugyanezen, és azt az érintést, tál levest, két mondatot hozza, amire az adott pillanatban a legnagyobb szükség van.

És ezt olvasva felmerült bennem az is, hogy hol vagyunk mi egymás életében az ilyen traumák megélésekor? Mikor lett társadalmilag elfogadott, hogy a másik majd egyedül megoldja, hogy nem is kérdezzük meg, hogy szükség van-e segítségre, hogy nem csak hogy egészségtelen mértékben nem avatkozunk be (ami persze jó), hanem legtöbbször szinte egyáltalán nem, digitális álteret húzva magunk és mások közé. És hogy ez a tér mennyire álságos, és valójában mennyire nem létezik, akkor fogjuk megérteni, amikor körbeérnek a szálak, és körülöttünk húzódnak vissza a környezetünkben, teret adva épp annak, amit fel kéne fogniuk vagy amit másokkal együtt sokkal könnyebben tudnánk megélni és feldolgozni.

A szüléstörténet után érkezünk el Terry Gilliamhez és az annak során nyolc-, illetve kilencéves Sarah számára rémes megpróbáltatásokkal járó filmforgatáshoz. A Váratlan utazás miatt várható volt, hogy a gyerekszínészség traumája is elő fog kerülni, csak azt nem sejtettem, hogy az írónőt már a sorozatot megelőzően is megpróbálta a gyermekszínészsors. A továbbolvasáshoz pedig érdemes megőrizni nyitottságunkat és integritásunkat. Az élet sokrétűségével összhangban ugyanis arról fogunk hallani, hogy egy olyan ember, akire tömegek néznek fel a Monty Python életmű miatt, mennyire nem tudta a kislány Sarah alapvető szükségleteit sem biztosítani rendezőként a filmforgatás során.  

Dermesztő még olvasni is, hogy milyen robbanások és életveszélyt jelentő körülmények között kellett a nyolc-, kilencéves kislánynak helytállnia. De ez a könyv egy másik könyv lenne, ha megállnánk itt, az események felidézésénél, azonban a lényeg nem ez. A lényeg itt is a feldolgozás. Hogy a felnőtt Sarah emailt, emaileket ír Terry Gilliamnek, amikor felmerül a lehetősége annak, hogy egy ismerős kislánnyal fog forgatni, emaileket (többesszámban), mert Terry Gilliam szinte lesöpri az asztalról Sarah visszajelzéseit. Szívszorító része a könyvnek a zseni (? Mad Genius – Őrült zseni a fejezet címe is) válasza, amiből egyértelművé válik, hogy nem is akarja Sarah egyik emailjét sem érteni, hiszen ő jó ember, ő nem hibázott, Sarah volt még kicsi, és ő érezte túl veszélyesnek azt, ami valójában nem volt az. Miközben Sarah teljesen egyértelműen elmagyarázza, hogy épp arról ír, hogy kilencévesen halálfélelme lehet az embernek egy olyan helyzetben is, amiről egy felnőtt tudja, hogy ártalmatlan (és közben azt is kétséget nem hagyva fejti fel, hogy valós veszélyben volt, és a helyzetek cseppet sem voltak ártalmatlanok). De attól még a kilencéves halálfélelme valós. És Terry Gilliam nem érti. Szerencsére viszont sok más felnőtt igen – még ha csak utólag is –, köztük a film egy másik szereplője, egyben egy másik Python, Eric Idle, aki nyilvánosan kiáll Sarah mellett.

A fejezet azért is segíti a múlt emlékeiből való gyógyulást, mert egyértelművé teszi, hogy a gyógyulást nem az jelenti, hogy a másik megérti, hogy mit vétett ellenünk, és hogy ez nem is feltétele a mi megbocsátásunknak. Ugyanakkor a szembenézés elkerülhetetlen. Anélkül csak futunk – nem a veszély felé, ahogy a könyv címében szerepel –, hanem látszólag azzal szöges ellentétben, az ellenkező irányba. Rémes emberek elől futunk, menekülünk, akik bántottak minket, ártottak nekünk, a vesztünket akarták. (… Akarta a fene! – mondaná anekdotikusan Arany János. Ennyire mélyen senki nem foglalkozik a másikkal…) Valójában minden ilyen alkalommal önmagunk elől futunk, egyre gyorsabban és gyorsabban. Annak a szerencsétlen másiknak semmi köze ahhoz a ponthoz, amivel nem tudunk szembenézni – az a mi pontunk. És az adott pontban nem a veszély vár, hanem a változás. Ami persze nagyon veszélyes.

Az utolsó előtti fejezetben Sarah és családja kirándulást tesz a Prince Edward-szigetre mi pedig olvasóként ismét a gyermekszínész létbe. Az utolsóban pedig leírja, hogy hogyan változott meg az élete, miután a fejére esett egy tűzoltókészülék, és komoly agyrázkódást szenvedett, ami éveken át megkeserítette a mindennapjait. Az őt végül meggyógyító orvos forradalmi javaslata a címadó „Run Towards the Danger”, ami az adott fejezetben persze nem csak lelki síkon értendő.

Jelentős önismerettel nem rendelkező barátokkal való beszélgetés során tapasztalhatjuk, hogy hiába egyértelmű kívülállóként, hogy a másiknak mit kellene tennie (aztán persze a teljesebb képet megismerve az sem annyira egyértelmű), a másik egyszerűen képtelen rá. Azután sokszor ki sem derül, vagy csak évek múlva, hogy mi volt az a bénító háttérbeli történés, amiből mi csak a másik pánikszerű tehetetlenségét láttuk. Végtelenül meddők és frusztrálóak tudnak lenni ezek a beszélgetések (kivéve persze, ha arra használjuk őket, hogy a másik nehézségeihez mérve fényezzük a saját egónkat).

A Run Towards the Danger az a baráti beszélgetés, amire mindig vágytunk. Ami árnyalatokkal és érzelmekkel teli, amiben a másik fél nem pillant félre, vagy épp egyszerűen nem érti, hogy mit kérdezünk tőle, hanem teljes mértékben jelen van, és végig tudja játszani velünk az önismeret és megértés teljes, kifinomult skáláját. Az ember nem különösebben vágyik utána másik könyvet olvasni. Mert ezután észre fogjuk venni, hogy van még más a sorok között, amit a szerző sem észlelt, hiteltelenek lesznek a sematikus fordulatok, jobban ki fog rajzolódni a komplexebb valóság, és nem fogják olvasói éhségünket egyszerű fércművek kielégíteni.

De talán még így is megéri a veszély felé futni, és mindenben ezt a minőséget keresnünk, mert ezáltal egy sokkal teljesebb életet élhetünk. Fussunk így együtt!

(eredetileg közzétéve: 2023. április 30.)