Moa Herngren: A válás

Az év könyve.

Ezt a könyvajánlót legalább háromféleképpen kezdhettem volna el, és már önmagában ez mutatja, hogy milyen sokat ad az olvasónak.

Három nap alatt olvastam ki. Ez a három nap munkanap volt, aminek a során az alváson, munkán és az olvasáson kívül nem sok minden más történt az életemben. Úgyhogy aki olyan könyvet keres, amit unalmas pillanataiban olvashat mondjuk a fogorvosra várva, az ne ezt válassza, mert A válást tényleg nem lehet letenni. Az első oldalaktól kezdve szinte mindennél fontosabb lesz, és nincsen olyan gyengébb része, aminél az ember félretenné, mert beleunt. Épp ellenkezőleg: alkudozni kell önmagunkkal, hogy ha fárad a szemünk, vagy muszáj a mindennapi életnek teret engedni, akkor még egy, kettő, tizenöt vagy ötven oldal fér bele. Ennyire jó. És már most tudom, hogy újra fogom olvasni, nem is egyszer valószínűleg.

És hogy miért lelkesedek ennyire egy könyv iránt, ami – látszólag – a válásról szól? Arról a válásról, amit a pszichológia egy közeli hozzátartozó halálának megtapasztalásával tart egyenértékűnek, ami családokat alakít át, aminek a révén emberek egzisztenciája rendül meg, ami nagybetűs trauma?

Az, hogy A válás kinek miről szól, önmagában egy önismereti kérdés. Számomra a legkevésbé a regénybeli házasfelek elválásáról szólt.

Pedig a fülszöveg önmagában nem is sejteti, hogy nem valamiféle könnyű limonádéval van dolgunk, amit igazán nem probléma, ha lefröcskölnek a strandon, vagy ráömlik a ropi a nyitott zacskóból a strandtáskában:

„Niklas és Bea több mint harminc éve élnek idillinek tűnő házasságban egy jómódú stockholmi negyedben kamasz ikerlányaikkal. Éppen ezért éri Beát villámcsapásként, mikor egy családi nyaralás küszöbén, egy jelentéktelennek tűnő vita közben Niklas csapot-papot otthagyva elviharzik. Távollétének órái napokra dagadnak, felesége üzeneteire nem válaszol, magyarázattal pedig meg sem próbálkozik – mikor pedig előkerül, minden megoldási kísérlettől elzárkózva válni akar, ráadásul hamarosan az is kiderül, hogy nő is van a dologban…

Filmszerűen pörgős, mégis mélyen empatikus családi drámájában Moa Herngren mindkét főszereplő elméjébe betekintést enged, hogy megmutassa: a felszínen banálisnak látszó események mögött összetett, évtizedes, kibeszéletlen-megoldatlan kapcsolati problémák rejlenek.”

Dehogy érdekelt engem egy harmincéves házasságban megbolondult középkorú pasas életközépi válsága, aki egyik pillanatról a másikra eltűnik a családja életéből, ráadásul hamarosan színre lép a másik nő… Klisé klisé hátán, álmomból felébresztve is tudok írni egy hasonló fülszöveget. Eszembe nem jutott volna megvenni és elolvasni a könyvet, ha nem lett volna a Telexen egy cikk, amiben kicsit részletesebben ismertették a regény tartalmát, és az a megközelítés már megfogott.

A könyv három nagyobb részre tagolódik. Az első rész Bea, a feleség nézőpontjából követi az eseményeket.

És rögtön az első oldalakon tudtam, hogy ezt a könyvet csak akkor fogom letenni, ha nagyon muszáj. Ironikus módon nem Bea miatt, hanem Bea ellenére…

Az önismeretnek ára van, a korlátozott önismeretnek is. Ha az ember hosszú évek folyamatos munkájával eljut oda, hogy egy adott könyv írójánál több önismeretet szedett össze, akkor megesnek olyan furcsa dolgok, hogy leteszünk könyveket, mert tudjuk, hogy olyan emberek valójában nincsenek, akikről a szerző ír, mert leugranak a lapokról az irreális párbeszédek, olcsó bóvlinak tűnnek fel a korábban mesterinek érzett fordulatok, és az egész könyv annyira hamis és hazug, hogy az ember már nem tudja élvezni. Így hullott ki egyre több könyv az elmúlt években a kezemből, pedig még igazán van hova fejlődni (sok mindenben).

A válás azért ennyire jó, mert a történések és a párbeszédek a való életben tapasztaltaknál is valódibbnak hatnak. Bea valóban harminc éve Niklas felesége, és Niklas valóban cserben hagyja Beát egy látszólag fontosnak tűnő ügyintézésben, de Bea nem egy kétdimenziós ember, hanem egy hús-vér valaki, aki döbbenetes módon egyre idegesítőbb, és akinek (ezzel együtt) minden egyes megnyilvánulása egyre igazabb, ahogy megállíthatatlanul haladunk előre a történetben.

Mire Niklas részéhez értem, úgy éreztem, hogy a helyében nem hogy nem vettem volna feleségül Beát, de sikítva rohantam volna az ellenkező irányba, amikor összehozott minket az élet, de ettől még nem tudtam elképzelni, hogy hogyan nem fog irritálni egy ötvenes, szeretővel, új tetoválással felvértezett pasi sorsa.

Ismét csak egy-két oldal, vagy talán sor kellett hozzá, hogy megnyugodhassak, a könyv színvonala semmit nem változott attól, hogy a másik fél oldalát is megismerhetjük, és Niklas – ha lehet – még Beánál is valódibb középkorú férfi, a szeretőjére soha nem használnám a szerető szót, és nem csak a tetoválást érti meg az olvasó, de Niklas minden egyes rezdülését.

Mire mindkét fél olvasatán túl elérkezünk a harmadik részhez, A válásból katarzisvárás lesz.

Katarzisvárás, mert egyértelmű, hogy a válás ténye a legkevesebb, ami történni fog. Moa Herngren arra mutat rá minden fejezetben, lapon és sorban azonos fénytörésben, hogy milyen ember Bea, milyen traumákon keresztül kapcsolódik Niklashoz, és miben kellene változnia ahhoz, hogy egy sokkal jobb önmaga lehessen. És ugyanez igaz Niklasra. És ez az a pillanat, amikor már mindegy, hogy ehhez válni kell, vagy mást tenni, mert Bea és Niklas annyira szenvednek azoktól a régi sebektől, amiket egyre inkább csak véresre vakarnak önmagukon és egymáson, hogy jóérzésű ember csak azt kívánhatja nekik, hogy legyen vége ennek, találják meg a gyógyulást, akármi is legyen annak az útja.

A válásban az az igazán zseniális, hogy az, hogy az írónő milyen embertípust rajzol meg, hogy Bea, Niklas és a többi szereplő milyen tulajdonságokkal felruházva lesznek ennyire hús-vér karakterek, az mindegy. Elhiszem neki, hogy ugyanilyen mélységű, vagy jobb könyvet tud írni más emberekről, akik más traumán keresztül kapcsolódnak egymáshoz. Nem az számít, hogy Bea milyen vagy Niklas milyen, hanem az önismeret, amelynek révén az írónő teljes mélységében tudja ábrázolni ezeket a tulajdonságokat és az ezekből fakadó helyzeteket és párbeszédeket, és maga a látásmód, aminek a révén más és más tulajdonságokat és helyzeteket is meg tudna mutatni.

A könyv végére Bea és Niklas megváltoznak. Már csak azért is érdemes elolvasni a könyvet, mert kettejük sorsán keresztül mutatja meg az írónő, hogy milyen iszonyatosan nehéz egy kicsit is változni, és mennyire torzít az ember szemüvege, ha a saját gyengeségeiről, a saját sorsáról van szó. Hogy mennyire hangosan kell nemet ordítani, ha nemet szeretnénk mondani, de hagytuk, hogy egész életünkben mások mondjanak helyettünk igent. Hogy milyen durván tudnak elfajulni élethelyzetek, ha nem vesszük észre mások és a sors finomabb utalásait, és hogy milyen önpusztító spirálba lehet belezuhanni, ha nem nézünk szembe a félelmeinkkel, és helyette akkor is a biztosnak hitt úton megyünk előre, amikor már rég a szakadékba zuhanunk, csak még nem vettük észre, hogy már nincsen semmi a lábunk alatt, annyira csukott szemmel járunk a világban.

Más és más utakon és szakadékokban, de mind így közlekedünk.

És a katarzisban az az igazán szép, hogy olyan, amilyen általában a való életben. Nem amerikai stílusú happy end. Nincsen tűzijáték, nem nyer senki a lottón. Apróságokban nyilvánul meg, finom vonásokkal színezve a mindennapokat. Épp annyira valódi és komfortos, hogy el tudjuk képzelni, hogy a saját életünk is egy kicsit jobb lesz majd, ha egyszer észrevesszük, hogy zuhanunk a saját szakadékunkban és lesz bátorságunk a zuhanásunkat megállítani.

(eredetileg közzétéve: 2024. július 26.)