Maja Lunde: A méhek története

Tulajdonképpen egy mókás kérdés, hogy könyvajánlókat olvasó emberek mit gondolnak a könyvajánlókról, de A méhek történetével kapcsolatban felvetődött bennem. Ez volt az az írás, amiről ájulásig lelkes sorokat olvastam, vagy inkább olvashattam volna, ha nem csengtek volna hamisan a szavak, és nem tettem volna félre az ajánlókat is és a könyvcímet is későbbre. Ha majd egyszer lesz időm, utánajárok, gondoltam hideg fejjel.

Igazi könyvmolyoknak keserves tanulság, hogy a könyvpiac is éppen olyan piac, mint minden másik, és ugyanazon logika szerint működnek a piaci szereplők. Aki eladni akar, annak érdeke, hogy a portékájának minél jobb cégére legyen. Aki pedig vevő, az hitelesen szeretne tájékozódni. Az igények látszólag (de csak látszólag!) ki is vannak szolgálva. A még létező sajtóban hivatásos kollégák írnak az újabb jó könyvet keresőknek ajánlókat, csak épp van ezzel kapcsolatban egy kis bökkenő. Azt ugye nem lehet leírni, hogy most épp nincs. Rovatunk üresen maradt, mert megjelenések vannak, de olyan igazi, olyan valóban lelkesítő, ami miatt mindent érdemes eldobni írás, olyan sajnos most nincsen. Így születnek dicshimnuszok fércmunkákról, olyan művekért csalva ki pénzt emberektől, amikkel kapcsolatban sokszor a papírért is kár lenne fizetni. És félreértés ne essék, sokkal inkább szól ez a bekezdés az angol nyelvű sajtóról, mint a magyarról.

A rutinos olvasó egy idő után azért megtanul olvasni a sorok között (időnként helyett is). Megtanulja a közepes vagy épp könnyedebb műfajokba tartozó szerzők nevét, hogy a helyén tudja kezelni, hogy kit és milyen alapon próbálnak neki épp eladni. Gyanús, ha valakinek az első sikeres írása után kritika nélkül ajánlják a még csodálatosabb második kötetét, még gyanúsabb, ha konkrét, korábban megjelent gyújtós minőségű könyvre hivatkoznak, ahogy az is, ha sok híres ember ajánlja (pláne, ha esetleg nem olyasmivel szereztek hírnevet, amire mi személyesen büszkék lennénk) az adott kötetet.

(Ezutóbbi esetet különösen azt figyelembe véve érdemes fenntartásokkal kezelni, ha van egy reális képünk arról, hogy egy átlagos magyar ember hány kötetet olvas el évente. Azt csendben elárulom, hogy én nem kétszámjegyű számokat szoktam hallani… Ezek után egyáltalán nem biztos, hogy „kijön a matek” az ajánlók által ajánlott, és ténylegesen elolvasott könyvek tekintetében.)

A méhek története így aztán nagyon komoly hátrányból indult nálam. Egy újabb slágerkönyv, ami a klímaváltozásról szól, több szálon és idősíkon futó történetek – szkeptikusan fogalmazva tehát klisé klisé hátán.

Aztán egy véletlen találkozás kapcsán olyan lelkes személyes ajánlást hallottam, ami arra sarkalt, hogy mégis adjak egy esélyt neki. Végülis időről időre belefutok sematikus sikerkönyvekbe, ennyi évtized után már voltaképp teljesen mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb irodalmi tévedést könyvelhetek el az életemben.

És aztán kiderült, hogy A méhek története minden, csak nem tévedés. Hogy tipikusan az a könyv, amit jó értelemben véve nem lehet letenni, ami munka és minden más mellett is pár nap kiolvastatja magát.

Igen, a klímaváltozásról (is) szól. Igen, több idősíkon játszódik. A méhek történetében azonban az egyik legszimpatikusabb elem valami egészen váratlan volt: időnként kifejezetten irritálóak voltak a főszereplők. Mindegyik idősíkon. És ez az, amihez valami egészen zsigeri zsenialitás kell, és ez bizonyítja igazán, hogy Maja Lunde valóban elképesztően, bombasztikusan tehetséges. Mert a szerző annyira jól ír, és a főszereplők (a három különböző idősíkon egyaránt) annyira valósághűek minden kiállhatatlanságuk ellenére, hogy nem lehetett letenni a könyvet.

Így utólag még azt is nehéz eldönteni, hogy melyikük irritált a legjobban.

Első jelöltem William, a sokgyerekes brit családapa, aki hónapokig nem kel fel az ágyából, egy olyan korban, amikor a férfiak voltak az egyedüli családfenntartók, azért mert rájött, hogy nem élhet a szenvedélyének, és a gyerekei eltartásához szükséges pénzt unalmas hétköznapi állásával kell megkeresnie (saját vetőmag boltját üzemeltetve). Ez még önmagában akár szimpatikus is lehetne, hiszen Maja Lunde egy nagyon mai problémát jelenít meg tizenkilencedik századi köntösbe csomagolva. De amikor William elkezd (újra) a szenvedélyének élni, és elhanyagolja a családját, nem foglalkozik a gyerekeivel, akik a maguk módján keresik a közelségét, és találmánya kapcsán sem hajlandó az őt mindenben segítő legidősebb lányával kommunikálni, akkor azért rendesen kinyílik a bicska az olvasó zsebében. William tahó, egy szánalmas fanyalgó, aki belegabalyodott a saját indokolatlan önsajnálatába. Minél több gondolatát ismerjük meg, annál szimpatikusabbá válik a család összes többi tagja. És mégis William tartja meg a történetet, ő marad a főszereplő, az ő nézőpontjából éljük meg, hogy milyen az, amikor nem egy, de két találmányáról is kiderül, hogy mások megelőzték a szabadalmaztatással, és William ezt valóban tragédiának is éli meg. Gyakorló gyarló olvasók felületes vagy mély önvizsgálatot végezhetnek. Mekkora tragédia valójában, ha valakit elkerül a hírnév, a hatalmas vagyon, a közismertség? Vajon szimpatikusabb lenne William, ha ő nyújtja be elsőként a szabadalmi kérelmet? És mi változtatott volna igazán a boldogtalan sorsukba belefulladó szereplők életén? Maja Lunde az utolsó pillanatig mesterien kezeli a szálakat, és éppen annyit mutat meg a mellékszereplők életéből, hogy megalapozottan adhassunk választ ezekre a kérdésekre a saját önismeretünk mélységének függvényében.

Ha úgy érezzük, hogy azért Williamnél ismerünk ellenszenvesebb arcokat is, ez még nem olyan vészes, akkor itt az ideje, hogy a jelenkori idősíkból George is bemutatkozzon ebben az ajánlóban. George méhész, és a könyv fülszövegét olvasva egyértelmű, hogy az ő történetében fognak először eltűnni a méhek. Akkor is, ha nagyon pozitívan indul ez a történet, akkor is, ha semmi előjele nincsen a közelgő tragédiának. Williamhez hasonlóan George is egy önző, komoly érzelmi nehézségekkel küzdő alak. Nem tudja kifejezni az érzelmeit, nem képes érdemben kommunikálni sem a fiával, sem a feleségével. Tom újságíró szeretne lenni, de George ragaszkodik hozzá, hogy átvegye a tanyát és folytassa a méhészkedést, az ő nyomdokaiba lépve. Banális, ugye? És mégis belénk ég ez a történet is, mert George – Williamhez hasonlóan – annyira elképesztően negatív figura, annyira a nullához közelít az érzelmi intelligenciája, hogy szeretnénk megölelni Tomot, akinek emellett az érzelmileg kisgyerekkorban megrekedt apa mellett kell felnőnie, és megküzdenie a saját nehézségeivel. 

És Maja Lunde véletlenül sem esik a nemi sztereotipizálás hibájába. A 2098-as szál főszereplője, Tao, ugyan nő, de mégsem állítanám őt példaként egyik férfi elé sem érzelmi szempontból. Tao története természetesen sokkoló – ahogy ezt várjuk is, egy, a klímaváltozással foglalkozó, és a jövőben is játszódó könyvtől. A méhek 2098-ra már kipusztultak. A puszta létfenntartás vált az emberiség egyetlen céljává, a nemzetállamok eltűntek, az állampolgárok az alapvető élelmezés fenntartására vannak beosztva és egyfajta könnyített katonai diktatúrában élnek.

Néhány éve, évtizede nehéz lett volna ezt elképzelni, de gondoljunk csak kicsit bele. Működhet ez egyáltalán másképp? Egy olyan világban, amiben már nem az a kérdés, hogy milyen öntettel kérjük a fagyinkat, hanem az, hogy legyen gabonánk (tejünk nem biztos, hogy lesz, mert nincs takarmány sem az állatoknak)? Vajon mennyire felvillanyozó szellemi képességeinkre tekintet nélkül fizikai munkát végezni, napról napra ugyanazt a munkát, és mindemellett közösségi büntetéseket elszenvedni? Tao számára ez a mindennapi élet valósága, pedig az átlagnál okosabb, tehetségesebb nő, akinek nem volt lehetősége tanulni, a szülei nem támogatták, hogy kikerüljön a túlnyomó többségnek jutó szokásos életmenetből.

És Maja Lunde ebben az idősíkban is olyan elemi erővel jeleníti meg a mindennapokat, hogy a cselekmény maga szinte eltörpül az érzelmi sivárság hatalmas árnyéka mellett. Mert Tao, bár igyekszik feleségként és édesanyaként is helytállni, mégsem képes kifejezni az érzelmeit, fontosabb neki, hogy a kisfia (saját képességeire és vágyaira való tekintet nélkül) tanulhasson, és kiemelkedhessen a szüleinek jutó sorsból.

A méhek története így válik az emberiség történetévé, és a mi belső történetünkké is. Bemutatva, hogy hova vezet az érzelmi sivárság, a belső problémáink feldolgozásának hiánya. Apákká válunk, akik nem képesek megköszönni a lányuknak, hogy legmélyebb pillanataikban is támogatták őket. Fiús apákká, akik kifejezetten érzéketlen, kegyetlen megjegyzésekkel képesek kommunikálni csak fiaikkal, mélyen elrejtve saját szenvedésüket. És anyákká is, rideg, ellazulni, az élet spontaneitásába magunkat beleengedni képtelen anyákká és feleségekké, akiket leginkább azért viselnek el szeretteik, mert egyszer valaha régen talán másmilyenek voltunk, vagy még volt rá remény, hogy másmilyenek leszünk.

A tényleg minden dicséretet megérdemlő kötet a lebilincselő cselekményszálak mellett éppen a mindennapi nyomorunk ennyire szemérmetlen bemutatása miatt válhat klasszikussá. Hiszen minden párbeszéd ismerős. Így élünk mi is. Rosszabb esetben mi magunk, eggyel jobb esetben csak halljuk, hogy így élnek mások. Mintha a saját életünkről lebbenne fel a fátyol. Ezért olyan közeli, és ezért olyan könnyű minden pitiáner vagy épp árnyékot vetően hatalmas szemétségük mellett azonosulni a főszereplőkkel.

Közben persze a méhek – ahogy be is van harangozva – kipusztulnak. És a könyv végére teljesen egyértelművé válik, hogy a történetek nemcsak a három idősík összefonódásában kötődnek egymáshoz (aminek a felfedését szintén bizsergő izgalommal várja az olvasó), hanem abban is, hogy milyen tudással és ismeretekkel miként viselkedünk. Az eltűnés és az összeomláshoz vezető drasztikus pusztulás saját mindennapjainkkal van kikövezve. Amik ilyenek.

(eredetileg közzétéve: 2022. december 26.)