Lukács Liza: Ne cipeld tovább!

Nem szoktam készpénznek venni, hogy csak azért, mert valaki írt egy jó könyvet, attól jó íróvá válna, olyanná, akinek az összes könyvét meg kell venni ezután. Lukács Liza általam eddig olvasott köteteiben azonban jelen volt egy olyan rendkívül intelligens, komplex látásmód, ami miatt kérdés sem volt, hogy ennek az írásának is bizalmat szavazok.

És a bizalom annak ellenére hálálta meg magát, hogy nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy mit lehet még Az éhes lélek gyógyítása után elmondani az étkezési zavarokról. Ugyanakkor az, hogy az írásnak helye és tere van, az teljesen egyértelmű volt – pár héttel azelőtt, hogy  elkezdtem volna a könyvet olvasni, látott napvilágot a hír, hogy a magyar felnőttek több, mint fele elhízott.

És ettől lett igazából számomra is végtelenül aktuális az írás. Az elhízás, és az ebből fakadó lelki nyavalyák ugyanis – függetlenül attól, hogy mi esetleg személy szerint jól vagyunk – mindenhol ott vannak. Mit ott vannak – különböző magyar népi sportágak alakultak köré. Sajnos már csak a matematika törvényszerűségei okán is nagyon kevés olyan étkezőasztal van ma Magyarországon, amely körül minden étkező testsúlya és lelke is a normális tartományban leledzik, és ahol nem kell mérgező beszélgetéseket hallgatni, vagy épp mérgező hallgatás közepette ülni, vagy azt nézni, hogy valaki hasonlóan mérgező módon túleszi vagy épp éhezteti magát. Már persze, ha még van közös étkezés és funkcióját betöltő étkezőasztal.

Tudom, hogy a Covid utáni háborús világban mindenki nagyon vágyik rá, hogy azt hallja, hogy jól vagyunk, de sok szempontból nem vagyunk jól, és a Ne cipeld tovább! ezek közül a szempontok közül több nagyon relevánssal is foglalkozik.

A könyv egyik legemlékezetesebb, korai fejezetében Lukács Liza számba veszi a származási családját sújtó, az ételhez, táplálkozáshoz kapcsolódó traumákat. Az egyik nagyszülőpárnál a nagypapa belépett a TSZ-be, és ebbe rokkant bele, a másik ágon a nagypapa nem lépett be, és az ÁVH vette el a család által megtermesztett növényeket és felnevelt állatokat. Az egyik oldal konkrétan éhezett, és azt tanulta meg a saját bőrén, hogy addig kell enni, amíg van étel, különben mindent elveszíthet, a másik oldal meg belepusztult a lelkifurdalásba. A Covid és a háború mellett látnunk kell, hogy ezek a sorsok nem egyediek (ahogy jelenkori nehézségeink sem azok) – szinte mindegyikünk származási családja átélte az előző század történelmi traumáit, és ezek nagy része az ételhez jutást is érintette. Nagyszüleink pedig egy olyan időszakban élték felnőtt életüket, amikor a pszichológia nem az ilyen jellegű traumák oldásával foglalkozott, így aztán ezek a traumák nem is nagyon oldódtak, cserébe viharos sebességgel örökítődtek át a következő generációkra.

Az érem másik oldala, hogy az étkezés mindennapos, sőt, szinte a teljes ébrenlétünket végigkísérő tevékenység, ami azért hozza borzalmasan nehéz helyzetbe az étkezési zavarokkal küzdőket, mert úgy kell meggyógyulniuk, hogy közben nem tudják „félretenni” az étkezést. Azaz a kapcsolódó problémák nap mint nap, naponta többször felmerülnek, a traumatizáltság folyamatos.

Lukács Liza a tőle megszokott látásmóddal járja körül a súlyfelesleggel élők lehetséges nehézségeit, és mutat rá, hogy a gyógyulás mennyire túlmutat egy sikeres diéta végrehajtásán. Nem azért, mert fogni kellene a fogyni vágyók kezét, akik nem akarják eléggé a fogyást (az ezt övező tévhitekről a bevezetőben olvashatunk), hanem azért, mert a sikertelen változtatási kísérletek mögött egy olyan problémahalmaz áll, amin senki nem tudná magát egyedül átküzdeni. Társadalmunkban, ahol még mindig él egy (vagy akár több) generáció, aki szerint nem illik, ciki, vagy titkolnivaló bármilyen mentálhigiénés segítséget kérni, nem tudom, hogy ez mennyire jó hír.

A könyv az egészséges testsúllyal és testképpel élők számára is sokat ad azáltal, hogy a szerző átfogó látásmódja segít megérteni, hogy milyen sokrétű probléma áll annak hátterében, ha az étkezőasztalnál tapasztaltak elveszik az étvágyunkat. A legritkább esetben van szó olyan nehézségekről, amiket csak egy kicsit kell átbeszélni azzal, aki kiszólt, beszólt vagy elhallgatott. Ugyanakkor a lehetséges problémák megismerése segít kellemesebbé tenni a közös étkezéseket, talán gyorsabban megértjük, hogy miről szól valójában, ha akaratunk ellenére repetával vagy desszerttel tukmálnak, vagy az egymás testalkatát degradáló megjegyzésekbe futunk bele éppen.

Ami még külön kedves volt a szívemnek a könyvben, az az, hogy Lukács Liza kitért arra is, hogy mennyire káros, hogy a jelenünkben elsikkadt, hogy a mindennapok része kell, hogy legyen a testmozgás: „Manapság a testmozgás fontossága elsősorban a testsúlycsökkentéssel kapcsolatban kerül előtérbe, ami hibás gondolkodás, hiszen a napi rendszerességű mozgás célja nem a fogyás kellene hogy legyen, de még csak nem is az, hogy ne hízzunk meg. A testmozgás fontosságát teljesen külön kellene kezelni a táplálkozástól, és az élet oly természetes részének tekinteni, mint az alvást. A testmozgáshoz való hibás viszony egyik gyakori megnyilvánulása, amikor valaki az evés kompenzációjaként gondol a mozgásra.” Talán ez a rövid idézet is elég pontosan megmutatja, hogy mennyire árnyaltan gondolkozik Lukács Liza a testmozgás szerepéről, és hogy mennyivel bonyolultabb a túlsúly és az étkezési zavarok kérdésköre, mint azt elsőre gondolná az ember (és csak egy hosszabb és ennél lényegesen komplexebb gondolatmenet elejéből idéztem). Az pedig csak a hab a tortán, hogy a légzés, a meditáció és a relaxáció hasznosságát is konkrét forrásokkal említi.

Különösen fogyni vágyók számára tanulságosak a családi hatásokat körüljáró részek a könyvben. Mintha finoman mindig új és új helyekre irányítaná a reflektorfényt a lehetséges családi viszonyokban, úgy mutatja be az írónő, hogy milyen kapcsolatok, készségek és részeink sérülhetnek, és épp ezért mennyire fontos, hogy egy étkezési zavar kapcsán részletesen feltérképezzék a családi hátteret is. Nem bűnösöket keresünk, és nem a családtagoknak akarjuk megmondani, hogy nekik miben kell megváltozni – ahogy azt az önismerettel kapcsolatban kritikus generációk gyakran gondolják. Többek között azt próbálják ilyenkor felrajzolni, hogy milyen terepen, milyen tudatos és tudattalan légkörben kell az étkezési zavarán úrrá lenni vágyónak boldogulnia, és ehhez milyen készségekkel rendelkezik már, és mik hiányoznak még. Ahogy egy párkapcsolatban is a reveláció erejével hathat, amikor megismerjük a másik családját, hasonlóan megvilágosító, ha olyan ismerősünket, akit csak egyedül, a családi közegéből kiszorítva láttunk az étkezőasztalnál, megfigyelhetjük otthon, a szerettei körében. Helyzettől és a családtagok lélekjelenlététől függően komoly krimikbe kerülhetünk egy egyszerű kávézás apropóján is, kezdve például azzal, hogy mit szólnak hozzá, ha közöljük, hogy mi nem kávézunk…

Önismereti könyvek elolvasásától nem nagyon változott meg még senki, ezért is próbálom a minimumra szorítani a jelenlétüket a könyvajánlókban (arról nem beszélve, hogy egy bizonyos élettapasztalat és megfelelő önismeret birtokában egy-egy részterület akár nagyjából ismertté és ezért a könyv mélységétől és konkrét tartalmától függően akár érdektelenné is válhat). Ugyanakkor a mindennapok tükre azt sugallja, hogy ez egy olyan téma, amit nem lehet eléggé részletesen tárgyalni. És ha már így teszünk, akkor olyan megközelítésekre szánjuk az időnket, amik nem valamilyen diétát, ideiglenesen követhető életmódot akarnak nekünk eladni (ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne ezeknek a köteteknek is önismereti „lába”), hanem olyanokra, amik közelebb visznek minket annak a belső igazságához, hogy miért ilyen végtelen harc úrrá lenni az étkezési zavarokon.

(eredetileg közzétéve: 2023. április 10.)