Linn Skåber: Ma négykézláb akarok járni

Ma négykézláb akarok járni. Ma, és valójában az év minden egyes napján.

Már a cím is mosolygásra késztet, és azt sugallja, hogy az értékes és egyben szórakoztató kötetet kereső könyvimádó jó nyomon jár. Ezt a sugallatot szerencsére aztán a könyv minden egyes története vissza is igazolja.

Ajánlásra olvastam el a novelláskötetet, és annak ellenére, hogy még mindig nagyobb olvasmányélményt okoz általában egy jó regény, de akár egy verseskötet, így hirtelen nem nagyon tudnék jobb olvasmányt ajánlani erre a nyárra a felnőttként megélt mindennapjainkról.

Az írónő nem is árul zsákbamacskát: a bevezető részben „felnövő” emberekként szólítja meg olvasóit, és mennyire igaza van! A gyermekkor egyik nagy téveszméje, hogy a felnőttek mindent tudnak (bár gyerekként ez kétségkívül úgy tűnik), és hogy kialakult, kész egyéniségek.

Nyugodtan kacagj velem most, kedves (blog)olvasó – te, aki tizennyolc éves korodban kész egyéniséggé nyilváníttattál a gyermekkorú társadalom által, hogy azután rövid úton megtudd, hogy mekkora küzdés bármilyen pici egyéniségmorzsává is válni, nemhogy kész egyéniséggé.

A komolynak tűnő, és ténylegesen komoly témaválasztás ellenére a novelláskötet nemhogy nem nyomasztó, hanem hihetetlenül jókat lehet derülni Linn Skåber írásain, vagy épp az illusztrátor Lisa Aisato képein (és nem véletlen, hogy az illusztrátorra én is külön felhívom a figyelmet, Lisa Aisato kiemelkedő munkát végzett).

A kötet leginkább arra hív el, hogy fogjuk meg annak a kisgyermeknek a kezét, akik valaha voltunk, üljünk le vele egy padra, és nézzünk rá, hogy a felnőttként megélt kalandjaink leginkább abban különböznek a gyerekkorunktól, hogy elvesztettük annak az illúzióját, hogy létezik állandó boldogság, problémamentes élet, vagy olyan életkor, amelyben ezek az illúziók valóra válnak. Az életnek kőkeményen része egy sereg negatív érzelem és tapasztalás, és az jár lelkileg előrébb, aki ezekkel szembenéz és sikeresen be is építi ezt a tudást az életébe.

És épp azért, mert ez a tudás olyan kegyetlenül fájdalmas, hogy többségünk egy életen át menekül előle, hat olyan hatalmas kegyelemként Linn Skåber kötete, mert az írónő olyan méltósággal ír mindennapi, halálosan egyszerű és lassan ölő nehézségeinkről, hogy nem lehet nem együttérezni a történetek hőseivel, akik voltaképpen minden egyes lapon mi (azok a teljesen kész egyéniségek) vagyunk.

A norvég szerző többek között arról ír, hogy milyen érzés egy hosszú házasságban hazaérni a férjnek, akire már rá sem néz a felesége (Terepen), hogy milyen koros szingliként annyira befelé fordulva létezni, hogy nem vesszük észre már azt sem, hogy ha egy szimpatikus és empatikus férfit sodor elénk az élet (Ha lehetne úgy, mint egy filmen). És arról is, hogy milyen gondolatok kavarognak egy nő fejében, akinek nem sikerül megfogannia (Te miért nem jöttél?), hogy milyen megbarátkozni a saját öregedésünkkel, és elfogadni azt, hogy szívesebben aludjuk ki magunkat egy buli után „afterezés” helyett (Egyszerűbb élet és nehezebb órák). Hogy vannak olyan napok, amikor négykézláb akarunk járni. Voltaképpen egész sok ilyen nap van, ha belegondolunk. És hogy ennek ellenére végtelenül szeretjük (legalábbis szerethetjük) azt az embert, aki ilyen veszteségek közepette minden egyes négykézláb vagy két lábon eltöltött nappal olyan határozottan menetel a saját halála felé. Amire aztán végképp nem szeretünk gondolni.

A könyv könnyedén, de gyorsan és mélyre megy, mert az írónő őszinte a hőseivel, akik így megengedhetik maguknak, hogy őszinték legyenek velünk, az olvasóval. A novellák között a kötetet olyan illusztrált mondások tarkítják, mint

„A válásunk óta annyira gyűlölöm a férjemet, hogy már szinte újra beleszerettem.”

vagy épp

„Nem mindig mások a hibások (sic!). Általában te.”

továbbá

„Régen féltem a randevúktól, és izgultam, nehogy hülyét csináljak magamból. Most félek a randevúktól és a nevetőgörcsöktől, nehogy bepisiljek.”

Nekem mégis ez az írás jelentette a legtöbbet. 22-es szám alatt találjátok majd, így 2022-ben:

„Talán tavasszal visszajövök

Nem akarok többé emberek között lenni.

Nem kommunikálunk, nem élünk együtt, nem veszek részt semmilyen megbeszélésen, sem döntések meghozatalában. Legalábbis nem vettem részt azon a megbeszélésen, ahol eldöntötték, hogy szarunk mindenbe, és hadat üzenünk a saját földünknek, csatát vívunk az erdőkkel, a tengerekkel, hogy minden egyéb földi élet fölé helyezkedünk, harcolunk az állatok, a rovarok ellen, hogy háborúzunk mindennel, ami nem ránk hasonlít.

Nem vettem részt azon a megbeszélésen. Nem hívtak meg.

Ha választhatnék, inkább a madarakkal tartanék az éjszakai égen. Velük együtt ráfeküdnék a széllökésekre, és elmenekülnék az emberiség elől, elszabadulnék, szabaddá tenném magam, szabad lennék. Kiáltoznék és ujjonganék egy sirállyal, aki szereti a tengerét, táncolnék egy barázdabillegetővel, aki örül a tavasznak, ereszekben ringatóznék néhány pufók galambbal a városi éjszakában, és kanadai ludakhoz csatlakozva menekülnék az odalent tanyázó, ismeretlen lények elől.

Nem akarok többé emberek között lenni. Amúgy sem hívtak meg a titkos megbeszéléseikre.

Tavasszal visszajövök, ha érzek hozzá erőt. Ha megfordul a szél.

Odalent.”

(eredetileg közzétéve: 2022. július 24.)