Ritkán ajánlok elsőkötetes szerzőt olyan jó szívvel, mint Rozit, aki ráadásul a saját történetét dolgozza fel a Belső tenger című könyvében. Egy olyan történetet, amit megélni sem egyszerű, pláne ilyen rövid idő alatt feldolgozni.
A legtöbb élet forgatókönyve úgy kezdődik, hogy megszületünk, teljes időre, komplikációk nélkül, és csak felnőttként sejtjük meg igazán, hogy ez mekkora ajándék. Nem mindenki születik teljes időre, komplikációk nélkül. Rozi is koraszülöttként jött a világra. És a világra jötte után – ahogy a könyvben részletesen megosztja velünk – történt még jó pár esemény, amelynek következtében sönttel él, a teste egyik oldala gyengébb, mint a másik és fejlesztésre szorul – több más egészségügyi komplikáció mellett.
A Belső tengerben Rozi részletesen ismerteti, hogy már egész pici babaként min ment keresztül, és a szülei és a segítők, akikkel az úton találkozott, hogyan segítették, segítik őt az élete útján, amelynek elemi része maga a gyógyulás.
Már a könyvet olvasva is nehéz megszólalni, olyan teljes körű szembenézés sejlik fel a pontos és kerek mondatokból kikerekedő fejezetekben. Születésétől fogva kísérjük őt az útján, a fertőzéstől a söntbeültetésén át a különböző fejlesztésekre és iskolákba.
Különleges értéke a könyvnek, hogy Rozi remekül eltalálta a mértéket. Nem hallgat el semmi fontosat, de épp annyira enged be minket az életébe, amennyi szükséges ahhoz, hogy megérezzük a belső tenger hullámverését.
Ott ülünk többek között Rozi mellett, amikor megküzd szeretett osztályfőnöke távozásával, nem elhallgatva, hogy az új osztályfőnöke elfogadása milyen nehézségeket jelentett a számára, beavatva az olvasót azokba a pillanatokba, amikor ő is viselkedhetett volna másképp.
Igaz történetekben is ritkán olvashatunk őszintén feszültségről, hibázásról, és még ritkább, hogy láthatjuk, hogyan fejlődik valakinek az önismerete odáig, hogy kíváncsi a másik oldalra is. Itt azonban pontosan ez történik, és a könyv lapjaira így már a történtekkel való megbékélést követően szólal meg mindkét fél, megértve egymás szempontjait.
Azért vagyok biztos benne, hogy Rozitól még remek írásokat olvashatunk majd, mert ezt az érzékenységet, önismeretet és bölcsességet már nem lehet elveszíteni. Mások egész életükben küzdenek és hadakoznak, hogy ennek a tudásnak csak a töredékére szert tegyenek.
Rozi – egyébként – két híres ember gyermeke is. Szinte illetlenség, hogy ezt szóba hozom, de épp azért teszem, mert fontos része az ajánlónak az is, hogy ez egyáltalán nem számít. Rozi szülei is csak annyira jelennek meg a könyvben, amennyire azt a történetvezetés a maga természetes módján megkívánja, és épp a híres szülőktől való szabadság bontakozik ki a lapokon. Többek között abban, hogy Rozi, akit gyermekkorában még Laurának, az első keresztnevén szólítanak, belső indíttatásból a második keresztnevét kezdi használni, mert úgy érzi, hogy az illik hozzá jobban.
Igazán ritka az, hogy úgy tehet le az ember egy kötetet, hogy várja, igazán várja a szerző következő írását, de ez most az a pillanat.
A könyvet egy KÉK (könnyen érthető kommunikációval készült) összefoglaló zárja, hogy a részképességhiánnyal, a megértést befolyásoló betegséggel vagy fogyatékkal élő olvasó is könnyen, vagy könnyebben olvashassa el a Belső tengert.
(eredetileg közzétéve: 2024. február 13.)
Fény-Törés-Pont 