Vannak elemi részei az életünknek, amikkel csak ritkán szoktunk foglalkozni. Nem különösebben aggódunk a következő lélegzetvételünkön, amíg nem indulunk magashegyi túrára, nem figyeljük folyamatosan a szívverésünket, amíg össze nem törik, és azután sem, hogy újra összeforr. Azzal meg végképp nem törődünk, hogy egész életünkben időutazunk.
Talán azért nem sikerült még megfejtenünk az időutazás titkát, mert már magát a kifejezést sem használjuk helyesen. 1989. május 1. napján is majális volt, mint ma, egy másik rendszerben, egy másik majális. Azok közül, akik ott voltunk azon a majálison, néhányan elértünk az időben 2025. május elsejéig, míg többen kiszálltak útközben és nem lehetnek velünk. Mi, akik itt vagyunk, éppen az idővel azonos sebességgel utaz(t)unk és értünk el a mába. Visszamenni nem tudnánk, de kétségtelen, hogy ott voltunk, ott voltam én is. Mi ez, ha nem időutazás? Épp csak az idővel azonos sebességgel utazunk.
Kavagucsi Tosikadzu könyvében egy titokzatos, Funiculi Funicula névre hallgató kávézóban van egy különleges szék, amelyre leülve és bizonyos szabályokat betartva a látogató utazhat az időben. A szerző a szó társadalmilag elfogadott értelmében használja az időutazást, a történet mégis valami egészen másról szól, mint elsőre képzelnénk. Az első oldalakon nem is egészen értettem, hogy miért kaptam az ajánlást. A japán neveket alig tudtam megjegyezni, a történet közepesen érdekes volt, de nem éreztem azt, hogy ne tudnék élni nélküle. Azután az első időutazó visszatért a jelenbe, engem pedig eltöltött a hála, hogy olvashatom épp ezt a könyvet.
Az egyik kötelező szabály szerint ugyanis bármi történik a múltban, ami azután történt a jelenig, az nem változhat meg. Nem tudunk tehát senkit megmenteni a halálától, súlyos betegségtől, ha kirúgtak a munkahelyünkről, akkor bizony repültünk, ha megcsalt a párunk, akkor nem marad hűséges hozzánk.
Valami azonban mégis megváltozhat, de hogy mi, arról már a könyv lapjai kell, hogy meséljenek, nem emelhetem el róluk a szavakat.
Mindenkinek ajánlom a könyvet, és kiemelten a saját korosztályomnak, és a tőlünk idősebbeknek, akiknek már történt olyan az életükben, amit megbántak, és szerettek volna utólag megváltoztatni.
Megéri kínlódni a japán nevek megjegyzésével, megéri időt adni az első fejezetnek, be fognak érni a várakozásunk gyümölcsei.
Már a könyvet olvasva felmerült bennem, hogy ez vagy színdarabnak indult, vagy filmre vitték, és aztán az utószóból kiderült, hogy valóban színdarabból dolgozták át könyvvé. Ez érződik is rajta, de nem pejoratív értelemben. Amikor sikerszerzők indokolatlanul szerkesztetlen több száz oldalas szóhalmain kell átküzdeni magam, és szerkesztőért kiáltok, akkor öröm egy tömör, rövid, mégis tartalmas írást olvasni, ami többet ad néhány oldalon, mint a szűrő nélkül az olvasóra öntött szófolyások.
Zárásként talán érdemes megemlíteni, hogy a könyv műfaja mindennek dacára nem sci-fi, és ez így van jól. Jó kávézást, és kérlek, a saját érdeketekben tartsátok be az összes szabályt!
(eredetileg közzétéve: 2025. május 1.)
Fény-Törés-Pont 