Karl Ove Knausgård: Halál – Harcom I.

A könyvajánló megszületése óta most először kicsit bajban vagyok. Alapvetés volt, hogy olyan könyvekről fogok írni, amelyeket jó szívvel ajánlok, megkímélve másokat a csalódásoktól, kiábrándulásoktól és hasonló felesleges köröktől.

A Harcom első része annak a kitételnek megfelel, hogy magas színvonalú, magával ragadó, egyedi gondolatokat tartalmazó könyv. Ugyanakkor gyakorló könyvmolyok azt is tudják, hogy az író egészen konkrétan a saját életéről ír benne. Persze valamilyen mértékig minden író hasonlóan jár el. De azért mégis más dolog Nemecsek Ernőről és Brazovics Athanázról olvasni, mint arról, hogy Csurdi Abigél mit ebédelt egy szokatlanul napfényes novemberi vasárnapon 2023-ban.

Ezzel a semmit nem kímélő, vagy keveset kímélő kitárulkozással nem értek egyet, hiszen a másik embernek épp úgy joga van a magánélethez, mint az író olvasóinak is. Ráadásul egyelőre csak a regényfolyam első kötetét olvastam, így (ahogy hasonló sorozatoknál már megszokhattátok) az ajánló is csak erre a kötetre terjed ki.

A fentiekből fakadóan vívódva, kétségek között, de arra biztatlak benneteket, hogy ha a kezetek ügyébe kerül a Harcom első kötete, akkor adjatok neki egy esélyt, ha nem tart vissza benneteket az (ön)életrajzi szál az olvasástól.

Paradox módon Knausgård könyvét részben az emeli ki az irodalmi fősodorból, ami aggályossá is teszi. A Halálban az író nagyrészt apja halálával néz szembe, egy olyan apa halálával, akivel hideg viszonya volt, aki elvált az anyjától, és aki végül halálra itta magát. Bátorság kell egy ilyen szembenézéshez. A halál nagy rejtélyével Knausgård nem tud mit kezdeni, de nem is a szépirodalom az a terület, ami ezzel hivatásszerűen foglalkozik. Amiben viszont a Halál többször is egészen kiemelkedőt hoz, az a mindennapok összekapcsolása olyan mélyebb és rendkívül eredeti gondolatmenetekkel, amik nem születhettek volna meg, ha az író nem ír mindennap.

A sokak által unalmasnak, ismétlődőként megélt mindennapokban ugyanis éppúgy ott rejlenek az élettel kapcsolatos nagy felismerések mindannyiunk számára. Sőt, főleg ott rejlenek. Egy nagyívű, drámai, kiemelkedő pillanatban felismerés nem lesz, hiszen a mindennapoktól való eltérés miatt magát az eltérést fogjuk átélni, a sok-sok módosuló körülményt fogjuk befogadni. Saját tapasztalat, de baráti beszélgetésekben is sokszor visszaköszön, hogy egy-egy nagy életforduló megélésekor az ember nem érez semmit. Ez a kijelentés nem pszichopata jellemvonásokat tükröz, csupán azt, hogy a gyerekszületés, szakítás, haláleset vagy más hasonló ritkább esemény olyan sok érzést és olyan mélyen mozgat meg, hogy időbe kerül, mire az összes felmerülő érzés kellő teret kap a megjelenéshez és megéléshez, és át tudjuk élni, be tudjuk azonosítani és fel tudjuk dolgozni azokat.

A Halál több olyan egészen egyedi és nagyszerű gondolatmenetet is megjelenít, amelyeket egészen lelkesítő olvasni. Emellett a részletgazdag leírásokból képet kapunk a skandináv életérzésről, egy zártabb, sötétebb, egyben természetközelibb világról.

Hosszabb terjedelme ellenére a Halál viszonylag gyorsan olvastatja magát. Bekuckózós fagyos őszi, téli estéken nagyon kellemes meglepetést okozhat. Az író figyelmes, szemlélődő stílusa egyben ad az olvasó számára valamifajta megnyugvást is, hogy a föld hord még a hátán embereket, akik ismerik és uralják a nyelvüket, akik figyelemmel vannak az életük körülményeire és akik csak úgy, megszokásból, gondolkodnak még, és megosztják velünk gondolataik gyümölcseit.

Zárásként felidézem a számtalan megkapó gondolatmenet közül az egyiket. Egy kevésbé bonyolult, ám egyszerűségében meghatót választottam:

„Gyönyörű őszi nap volt, hideg és tiszta; amikor reggel elhagytuk Bergent, a fjord fölött fagyos pára ült. A fák lombja sárga és vörös színben pompázott a hegyoldalban, a fjord vize tükörsima volt, a vízesések hatalmasak és fehérek. Boldog voltam, mert végeztünk az interjúval, amely jól sikerült, de azt is éreztem, hogy kicsit zaklatott vagyok, mert volt valami Haugéban, ami nyugtalansággal töltött el. Valami nem hagyott nyugodni, és nem tudtam rájönni, hogy mi az. Idős ember volt, öreges ruhákat viselt, flanelinget és öregembernadrágot, papucsot és kalapot, és öregemberes volt a járása is, mégsem volt benne semmi öreges, mint nagyapában vagy apa nagybátyjában, Alfban, épp ellenkezőleg, amikor hirtelen megnyílt és meg akart mutatni nekünk dolgokat, azon az ártatlan, gyermeki, végtelenül barátságos, ám végtelenül sebezhető módon tette, ahogy csak egy barátok nélküli fiú képes megnyilvánulni, amikor valaki hirtelen érdeklődést mutat iránta, ami viszont nagyapa vagy Alf esetében elképzelhetetlen lett volna. Legalább hatvan év telt el azóta, hogy ilyen módon megnyíltak volna valaki előtt, ha egyáltalán valaha is sor került erre. Vagy nem, nem is megnyílt előttünk, inkább úgy tűnt, mintha ez lett volna a természetes állapota, amelyet megérkezésünkkor elutasító magatartásával óvni próbált. Láttam valamit, amit nem akartam, mert az, aki megmutatta nekem, nem tudta, hogy néz ki. Elmúlt már nyolcvanéves, de nem volt semmi, ami meghalt vagy megdermedt volna benne, és ma már úgy gondolom, hogy ez túlságosan fájdalmassá tette számára az életet. Akkoriban ez még csak nyugtalanított. ”

(eredetileg közzétéve: 2023. november 16.)