John Irving: A Widow for One Year

Van egy olyan titkos álmom, hogy John Irving korábbi, remekbe szabott kötetei itthon is megtalálják majd méltó közönségüket.

Az ajánlókat igyekszem lehetőleg pozitív hangvételűnek megtartani, de Irving az a kivétel, akinél legnagyobb sajnálatomra muszáj megemlítenem, hogy azon könyvei mellett, amelyekért tényleg rajongani lehet – és amelyeknek legalább egy részéről írni is fogok – az utóbbi években olyan írásokat is publikált, amelyeket korábbi lelkes rajongói is elképedve fogadtak.

Ahogy más korokban más íróknál is előfordult, hogy korábbi sémáikra építkezve ontották magukból a kevésbé színvonalas köteteket (a rezsit illetve újabb időkben a gyerektartást valamiből fizetni kell jeligére), néhány éve Irvingnél is eltörött valami, és az eredeti ötlet szikráját sem hordozó, olyan méltatlan történeteket jelentetett meg, hogy azokat olvasva az ember nehezen hiszi, hogy a „Garp” vagy az „Owen Meany” szikrázó kreativitását ugyanannak az elmének köszönhetjük. Minden sikeres írónak egy jó szerkesztőt és egy őszinte kiadót kívánok, Irvingtől pedig épp kronológiailag az A Widow for One Year utáni köteteket már inkább elkerülni javasolom. Az A Widow for One Yeart viszont olvasásra!

Irving az az író, akinek a regényeiben általában vannak bizonyos ismétlődő elemek, olyan határig, hogy honlap kategorizálja a könyveit az elemek előfordulása szerint (pl. a birkózás, Bécs, bentlakásos iskola, New England mint helyszín). Épp az A Widow for One Year ezekből relatíve keveset vonultat fel, mégis ez a regény az, amelyből évekkel az első olvasás után is több jelenetre emlékszem teljes részletességgel.

John Irving egyik írói tehetsége a sejtetésben rejlik. Ez az írói eszköz sajnos olyannyira kiment a divatból, hogy szinte már nem is emlékszünk rá. Ez az a csodálatos képesség, amikor a környezet, vagy az egyik szereplő leírásával, vagy csak a hangulat megváltozásának finom érzékeltetésével az író jelzi, hogy elkerülhetetlenül valami rossz, de minimum emlékezetes fog történni, mi pedig a külvilágot teljesen feledve földrengések és világégések közepette is csak lapozni vagyunk képesek, amíg a sejtetett esemény be nem következik, hogy teljes flow-ban élhessük át az adott jelenetet. Irving pedig mestere a sejtetésnek.

Az A Widow for One Year három részre tagolódik, és bizonyos szempontból az első rész a legfeszesebben, legjobban megírt. Irving szerelmes a könyvekbe, magába az írásba is, ezért főszereplői igen gyakran maguk is írók, a köteteiben pedig az írói munka különböző aspektusaiba is belepillanthatunk. Az A Widow for One Yearben Irving halmozta az élvezeteket, ugyanis a főszereplő, Ruth, a szülei, Ted és Marion, és Eddie, a család sofőrje egyaránt írók, vagy azzá szeretnének válni. Bátorság kell ahhoz is, hogy valaki megközelítőleg kétszáz oldalt szenteljen a főhőse négyéves korában történteknek – és Irving egy vagány alak.

Ruth Cole egy különös házban nő fel, amelyben a falakon a tinikorukban meghalt bátyjairól készült fényképek lógnak, és Ruth már ilyen fiatalon is szinte fejből tudja az elhunyt testvéreiről készített képek történetét. A szülei házassága rég szétesett, apja beteges lendülettel csalja az anyját, és Marion is megtalálja a módját, hogy a szomorúságára vigaszt találjon. Ruth-t azonban – a maguk módján – mindketten szeretik. Az első rész egyik legemlékezetesebb jelenetében egy gyáva, fel nem vállalt szakítás után Ted félmeztelenül menekül egyik szeretője elől, egy szolid nyaralókörzetben, bukszusokat és rózsabokrokat átugorva, kertből kertbe tévedve, mi pedig lélegzetünket visszafojtva, lélekszakadva rohanunk vele, és minden fűszálat egyenként érzünk a talpunk alatt.

Az első rész csúcsjelenetében pedig elkerülhetetlenül kiderül, hogy valójában mi választotta szét Tedet és Mariont. Irving egy olyan életet szétrobbantó eseményt narrál, amelyet a mai társadalmunkban a legmélyebb gyásszal asszociálunk. A jelenetet olvasva bármit megtennénk, hogy ne az történjen, amit gyanítunk, hogy történni fog, de az előre megsejtett titok olyan erővel viszi a szemünket, hogy lehetetlen nem elolvasni, mi történt. John Irving szinte mindent tud az emberi szenvedések legnagyobb fokáról, és abban találta meg a feloldást, ha ezt a tudást megosztja az olvasóival. Ott kísérjük a családot a hideg téli napon, megtapasztaljuk az arcunkon az erős hóesés érintését, és nem lehet nem érezni az ember teljes lelki és fizikai valóját szétfeszítő gyászt, amikor kiderül, hogy az elvesztés módja még bénítóbbá tudja tenni az egyébként is ép ésszel szinte felfoghatatlan tragédiát. Irving sallangmentesen ír, épp elég részletet elénk tárva ahhoz, hogy mi is a helyszínen érezhessük magunkat, ugyanakkor valami olyan nyers pőreségben mutatja meg a szétesett emberi életek fájdalmát, ami előtt csak meghajolni lehet.

Van még két másik rész is. Ted meséket is ír. Még az első részben. Egyik jobb, mint a másik. Lehet mesét írni például The Sound Like Someone Trying Not to Make a Sound címmel. Ízlelgessük egy kicsit, egyelőre csak a címet – érdemes.

Az A Widow for One Year abban zseniális, hogy ugyanazzal a közelséggel tud a szereplőkkel a fájdalmukban, nehézségeikben, vétkeik és szenvedésük során együtt lenni, mint ahogy voltaképp mi emberek is vagyunk egymással. Ennél egyszerűen nincs közelebb.

Magyarul sajnos ez a kötet nem elérhető, de bízom benne, hogy ez változni fog. A „Garp”- ot és az „Owen Meany”-t lefordították, úgyhogy van még remény. De elég nagy kihívást jelentő munka a sejtetést az eredeti szöveg hitelességével visszaadni, úgyhogy ezért (is) érdemes az eredetinek adni egy lehetőséget. A regény első részéből pedig film készült Jeff Bridges és Kim Basinger főszereplésével, magyarul A titkos ajtó címmel. Megvettem, de nem mertem megnézni, mert a könyvnél jobb nem lehet, mást pedig nem szeretnék megtapasztalni (még).

(eredetileg közzétéve: 2021. szeptember 7.)