Amikor könyvajánlót készítek, az okozza az egyik legnagyobb örömet, amikor jól megírt és kifejezetten hosszú könyvet ajánlhatok, mert tudom, hogy a hasonló lelkű és lelkesedésű könyvmolyok boldogságfaktora a kötet hosszával arányosan fog növekedni. John Irving írása pedig egy tökéletes jelölt az ilyen típusú örömokozásra, néhány apró fenntartással.
Az „Owen Meany” azon könyvek egyike, amelyeknél pontosan tudom, hogy hol voltam, amikor a legvégét olvastam: az akkori munkahelyem egyik irodájába bezárkózva, mert nem tudtam abbahagyni az olvasást, és a reggeli bkv-zás után csak pár oldal volt hátra, és arra is élénken emlékszem, hogy potyogtak a könnyeim, miközben azokat az utolsó oldalakat olvastam.
Ahogy más írásaiban, Irving itt sem fél attól, hogy egy fura alakot tegyen meg a főhősének. Owen Meany kifejezetten kisnövésű, olyan gyerekes, nazális hanggal, ami kamaszkorában és később sem változik, és ennek a történetben is fontos szerepe lesz. Owenben azonban nem ez a legfurcsább, hanem az, hogy ahogy a történet előrehalad, egyre több részlet tárul fel előtte az életéről és közelgő haláláról, és olvasóként nem lehet nem letenni a könyvet, egyszerűen muszáj tovább olvasnunk, hogy megtudjuk, valóban meg fog-e halni Owen, és a megérzéseinek van-e valami köze a valósághoz. A könyv zárása stílusában is igazi csúcspont. Irvingnek sikerült eltalálnia azt a hangnemet, ami még épp kellően emelkedett és költői, és ami méltán csal könnyeket az Owent a szívükbe záró olvasók szemébe.
A lényeg azonban mégsem ez – végső soron egyszer mindannyian meghalunk – hanem az, hogy az írás azt tükrözi vissza, ahogy Owen felvállalja önmagát, legyen az akármilyen kínos, nevetséges vagy egyenesen ciki, és önmagaként él.
Ízlelgessük egy kicsit a kifejezést: ÖNMAGAKÉNT ÉL. Persze, nagyon leegyszerűsítve a dolgokat, mi is ezt tesszük, mindennap. De érdemes belegondolni, hogy a lelki nyavalyáink mekkora hányadát okozza az, hogy nem merünk igazán önmagunk lenni, felvállalni sérülékenységünket, és mekkora dolog az, ha olvashatunk arról, hogy ezt valaki megteszi. Annak ellenére, hogy immár biztos vagyok benne, hogy ezt nem lehet könyvből megtanulni.
Amerikai olvasók számára a kötet némileg ellentmondásosabb, mintha magyar ajkúként olvassuk. A másik főszereplő, a mesélőnk, ugyanis a történet során Kanadába emigrál, és meg is indokolja a döntését, másrészt inkább baloldali (amerikai) politikai szempontból kíséri végig a főhősök felnövekedésének történelmi eseményeit. Aki számára ez valamifajta jelentőséggel bír, az készítse fel erre a lelkét, mert így is érdemes belevágni az olvasásba.
És érdemes akkor is, ha kevés, vagy semmilyen vallási meggyőződéssel nem bírunk. A történet író által szándékolt keretét ugyanis a másik főhős, John hitének keresése adja, amihez az Owennel kötött barátsága hozzájárul. Ezt a keresést azonban Irving is tágabban határozza meg, és érdemes nekünk is ilyen szemmel olvasni.
A másik ok, ami miatt vártam, hogy végre megírhassam ezt a könyvajánlót, ugyanis éppen ez. A Fohász Owen Meanyért azért rendkívül fontos könyv, mert énünknek azt a spirituális oldalát szólítja meg, amit szinte semmi más. Irving története azokat a sikerkönyvekben ritkán feltett kérdéseket feszegeti, hogy van-e isten, és hogy van-e eleve elrendeltetés. Persze, mindig ott van nekünk fegyverként az önámítás, becsukhatjuk a lelkünket és a szemünket, és áltathatjuk önmagunkat azzal például, hogy ez nem is fontos, úgyse tudja biztosan senki, ráadásul még fiatal is vagyok, hogy ezzel foglalkozzam, de legkésőbb a saját halálunk közeledtekor (ha megadatik az a kegyelem, hogy közeledésről beszélhetünk) ezekre a kérdésekre érvényes választ kell adnunk. Ha nem így teszünk, akkor az élet, pontosabban a halál fogja megadni a válaszokat helyettünk. És nem baj, ha van olyan írás, ami erre emlékeztet minket. Ami pedig külön zseniális benne, hogy mindezt úgy teszi, hogy nem ad kész válaszokat. Ez még nem az a műfaj, ahol a válaszokat találjuk. De a kérdések már itt vannak. Tegyük fel őket mi is.
(Zárójeles megjegyzés, hogy angolul olvastam a könyvet, így nem tudom, hogy sikerült a magyar fordítás. Érdekelne például, hogy mi lett „Hester the Molester” művészneve magyarul. Hester az egyik szereplő művészneve, nem bűnözőről van szó, a félreértések elkerülése végett. Ahogy ez is mutatja, Irving remek humora szerencsére ebben a kötetben is kifejezetten gyakran jut szerephez.)
(eredetileg közzétéve: 2022. augusztus 25.)
Fény-Törés-Pont 