Olvasó emberként létezni komoly függőség. És mi nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy ó, majd holnap este is beugrok a boltba, és ott lesz a csoki (hogy a komolyabb függőségekről most ne is ejtsünk szót). Az olvasás egyszerűen nem így működik. Vagy született, felnőtt és írásra adta a fejét egy újabb valaki, akinek a tolla alól olyan írások kerülnek ki, amik csillapítják a történetek iránti vágyunkat, valaki, aki újabb tükröt mutat világunknak és önmagunknak, vagy marad számunkra a vágyakozás. Valójában nem lehetünk benne biztosak, hogy találunk még valaha jó könyvet.
A függőséget cseppet sem enyhíti, hogy a Gutenberg-galaxist elsodorja felgyorsult világunk, és a digitális korszakban egyre kevesebb könyv, pláne jó könyv születik. Olvasó emberként állandóan éhes vagyok az újabb szavakra és szomjúság gyötör a jó ötletek forrása iránt. Álomkórosként élek, aki nem tudja, mikor aludhat, és a világon semmi garancia nincsen arra, hogy a csoda még egyszer megtörténik.
Karácsonykor azonban megtörtént: az Anomália felfedte magát.
A könyv fülszövege nem árul zsákbamacskát. Kerek, pergő mondatokba szerkesztve olvashatjuk, hogy egy Air France járat 2021. március 21-én, majd 106 nap múlva ismét leszáll ugyanazokkal az utasokkal. A regényben bekövetkezik az elkerülhetetlen, és a szereplők szembesülnek önmaguk duplikátumaival.
Az ember először kétkedve olvassa a sorokat. Mégis mit jelent az, hogy ugyanaz a gép 106 nap múlva újra leszáll ugyanazokkal az utasokkal? Mi jó sülhet ki abból, ha az utasokból hirtelen kettő lesz, és még találkoznak is egymással? Sci-fikben sem feltétlen vezet jóra, ha valaki a lehetetlent akarja ilyen lazán felskiccelni, hát még egy átlagosabb műfajban.
Nos, az Anomáliát le lehet tenni, csak éppen nem érdemes. Ha elkezdjük olvasni, rögvest mehetünk is a könyvvel a következő anonim olvasásfüggők találkozójára, mert lehetetlen lesz tőle elszakadni. A könyv cseppet sem tudálékos, semmit nem magyaráz túl, de nem is hagyja magára az olvasót. Az író biztos kézzel, remek ritmusérzékkel kormányozza a történetet. Az egyetlen oka annak, hogy végül nem egyetlen, hanem talán három nap alatt olvastam ki, az volt, hogy annyira jó volt a könyv, hogy nem volt szívem mindössze egyetlen napba sűríteni ennyi csodát.
A gépen utazik bérgyilkos, építész, vágó, popsztár és ügyvédnő is. Külön történetet kap a pilóta, és a különc író is, aki Anomália néven könyvet írt és öngyilkos lett, mielőtt másodszorra is leszállt ugyanaz a gép.
Le Tellier nem az orosz nagyregények stílusában ír, de éppen a jól szerkesztett, feszes ritmusú fejezetek sürgetik annyira az olvasót, hogy tudjon meg még többet, és a következő fejezet előtt se hagyja abba, mert minden sor egy újabb csúcspont, és mikor lehetne abbahagyni az olvasást, ha nem mozdulunk el a csúcspontról?
Ha az ember egy jó könyvre bukkan rá, akkor általában nem tart a végétől. Addigra már kiismeri annyira a szerzőt, hogy a zsigereiben érzi, biztos lehet benne, hogy nem hagyja őt cserben, nem valami segédmunkás mondatszerkesztőre hagyta az utolsó sorokat.
Az Anomália azonban az utolsó utáni pillanatig izgalomban tartja az olvasót, hiszen el kellene varrni a szálakat. A szerző pedig az addigi mestermunkát szerencsénkre nem lerombolja, hanem a semmiből egyszer csak egy diszkrét koronát emel a kötetre, egy olyan koronát, amit előtte észre sem vettünk, hogy egyáltalán a dimenziónkban volt.
És így megadatik neki az, ami csak keveseknek: Hervé Le Tellier olyan magabiztos mozdulattal fejezi be történetét, hogy bizton számíthat rá, hogy minden olvasója emlékezni fog az Anomália végére.
(eredetileg közzétéve: 2025. január 8.)
Fény-Törés-Pont 