Ha azt a könyvet keresed, amit egy végtelennek tűnő hétvégi délután leheveredve kezdhetsz olvasni, és garantált a remek szórakozás, akkor Helen Russell legújabb műve megérdemelten szerepelhet a lehetséges olvasmányok listája élén.
Az írónő tíz éve költözött Dániába – a tervek szerint egyetlen évre –, ami aztán olyan jól sikerült, hogy azóta három gyereket nevelnek a férjével, csak épp átköltöztek a picit nagyobb szomszédos városkába.
Az első próbaévről szóló, The Year of Living Danishly (Egy év a világ legboldogabb országában – Hogyan éljünk dán módra) című könyvről is írtam ajánlót, mert öröm valóban szórakoztató, könnyedebb olvasmányokat ajánlani.
Az igazsághoz tartozik, hogy ez a kötet kicsit döccenősebben indul az elsőhöz képest. Helen tíz éve él ott, tehát az a naiv rácsodálkozás, ami az első könyvben remekül működött, itt már nem aktuális. Szerencsére ezt a szerző is egyre jobban érzi, így bár időnként – különösen az első fejezetekben – még hivatkozik a saját kívülállóságára és tudatlanságára, de nem olyan mértékben, hogy az elvegyen a könyv adta olvasmányélményből.
Ami miatt a kötet nem csak üdítő és feltöltő olvasmány lehet itt, Magyarországon, az épp a könyv tárgya: a gyermeknevelés dán módra. És ez bizony markánsan különbözik az itthoni móditól. Természetesen nem kell sutba dobni az anyatejjel magunkba szívott berögződéseket és szokásokat, de a Hogyan neveljünk vikingeket? abban különösen jó, hogy a helyi sajátosságokat emeli ki, ami valóban eltér a brit (és a magyar) gyermeknevelési szokásoktól, így stresszmentes lehetőséget ad arra, hogy eltöprengjünk: van olyan használható ötlet, amit érdemes lenne átvenni szűkebb pátriánkban?
És ezeket persze sem megfogadni, sem komolyan venni nem kell, cserébe hatalmasakat lehet kacagni azon, hogy a dánoknál természetes néhány olyan dolog, amitől itthon a nagyszülők és a szülőtársak is a falnak mennek.
Dániában például alapkészség a tűzgyújtás – nem tizenhárom évesen, hanem az óvodában. Az ovis (!) kisvikingek megtanulnak bánni a fejszével, fát faragni, és az ottani zord időben (a szerző Dániát Mordorral azonosítja az október és április közötti időszakban) nem az a kérdés, hogy mikor süt ki a nap, mikor lehet majd újra friss levegőre menni, hanem hogy az ovis önállóan (!) belebújt-e már az overalljába, amiben a mínuszokban is vidáman ugrándozhat kint, akár órákig. Mert ha a napra várnának, akkor rekedtre énekelhetnék magukat októbertől áprilisig a Süss fel, nap! sorait ismételgetve.
Szavam ne feledjem, a dánok énekelni is szeretnek, testületileg. Van egy rendszeresen frissített nemzeti daloskönyv (pl. Ramadán Koppenhágában, de már bekerült a klímaválság és a válás, mint téma), ami komoly repertoárt biztosít a hétköznapokban is. És nem csak a zene nyelvén beszélnek, hanem az iskolaélet része a nyilvános beszédre felkészítés. Míg több európai országban bizony felnőttként sem megy a kiállás önmagunkért, mi több, meglepő, ha valaki választékosan és tisztán fogalmaz, pláne mások előtt, a dán kicsiket képzik erre. Valaki felismerte, hogy ez jól jöhet még, és nem tévedett.
És ezek a kicsik az iskolával sincsenek agyonstresszelve (kivéve azok, akik szeretnének átlépni a felsőoktatásba és egy gimnáziumba iratkoznak). Az érettségi jegyei mínusz 3 és plusz 12 között váltakozhatnak (létezik a 00, azaz a dupla nulla, amit a formája miatt szemüvegnek is hívnak). Mínusz hárommal nyilván nem az agysebészetet célozzák meg, de az, hogy például olvasni nyolcéves (!) korukra tanulnak meg, az itthoni „karácsonykor már olvasson a gyerek” tárgyú, éves, rendszeres emberkínzásversenyt elnézve egészen utópisztikus.
A dán iskolarendszer talán azért is tud lazább lenni, mert valóban boldog, emberileg is jól képzett állampolgárokat szeretnének felnevelni, akik önállóan tudnak gondolkodni. Ennek fontosságát a könyvben megszólaltatott emberek a második világháborúra vezetik vissza (Dánia német megszállás alatt volt 1940-től egészen 1945-ig).
Ami külön erénye a könyvnek, hogy egészen mai, így a jelenleg alkalmazott nevelési elvek korrekciójának szükségességétől sem zárkóznak el. Sok munkáltatónak (!) feltűnt ugyanis, hogy az újonnan érkező munkavállalók valahogy ott sem találják meg a feladatokat, és ha például fel kellene söpörni, akkor az új főnök kezdheti a munkavállaló betanítását, mert az ottani fiatalok kezéből is kifordult valahogy a házimunka az elmúlt egy-két évtizedben.
Ami az emlékezetesebb helyszíneket illeti, Helen Russell spermabankba kalauzol minket, hogy képbe hozzon a dán mesterséges megtermékenyítés valóságával, szaunázni megyünk, ahol kiderül, hogy Dániában bizony nem a csontsovány modell jelképezi az eszményi testet, hanem az erőt és egészséget sugárzó. A katolikus lányiskolai növendék szerző ugyan némi öniróniával ismeri el, hogy nehezen vetkőzi le a gátlásosságát, de épp ezért hiteles az izzadós-rácsodálkozós helyzetjelentés. A gyerekek – a szaunakultúrától talán nem teljesen függetlenül – a köznevelés részeként felvilágosítást is kapnak. Nem egyszer, egy izzadó, piruló tanár révén biológia órán, hanem folyamatosan, az életkoruknak megfelelően. Ennek része például egy szótár, amiben felsorolták a nemi szervekre használatos szép (és kevésbé szép) szavakat, és a szerző (nem dán) ismerőse aztán könyöröghetett a gyerekeinek, hogy ne árulják el a nagymamának, hogy a p*csa szót is ismerik már ilyen élemedett korban.
A dánok pihennek is, és nem is akárhogy. A fő célpont gyerekekkel általában egy helyi hütte (sommerhuse dánul), amikor júliusban az egész ország szabadságra megy. Ilyenkor nem érdemes sürgős telefonokkal és azonnali választ kérő emailekkel bajlódni, mert a telefon nem fog kicsengeni, és az emailt sem fogja senki olvasni, csak hetekkel később. Egy olyan világban, ahol lassan elvárás, hogy nyaralás közben, a Himalájában vagy a tenger alján búvárkodva is találj térerőt és legyél mindig elérhető, ez óriási kincs. A hüttében pedig talán folyóvíz és wifi sincs, de épp ez segíti elő a nyugodt kikapcsolódást.
A gyerekek édességet is kapnak (nemcsak nyáron, de év közben is, folyamatosan), és azzal egyben komoly felelősséget, mivel saját maguk osztják be a fogyasztásukat.
Nagyon szimpatikus volt, hogy Helen Russell nem rejtette véka alá rosszallását, amikor olyan szokással találkozott, amit nem érzett védhetőnek. A választott hazájában írt, vélelmezhető, hogy az összes ottani ismerőse, a gyerekei barátainak a szülei is fogják olvasni, de felvállalta, hogy valamiről másképp gondolkodik. Így például teret ad a dán alkoholizálási szokások megjelenítésének, és egyetlen dán szülő és pedagógus sem tudja meggyőzni arról, hogy azért mert más (dán) gyereke napi 8 órán át gépezik, attól neki sem kéne határt szabnia a gyermekei képernyőhasználatának.
A bátorságot némileg árnyalja, hogy a könyv azzal zárul, hogy Helen és családja a tervek szerint visszaköltöznek Nagy-Britanniába. Az ok azonban érthető és egészen megható. Helent egyedül nevelte fel az édesanyja, és szeretné, ha a gyerekei közvetlen kapcsolatban lennének a tágabb családjukkal. A könyvet angolul olvastam, ám magyarul is elérhető. Az Amazonon elérhető vélemények egy része hangsúlyozza, hogy a szerző meglehetősen idealizált képet fest a dán társadalomról, ott is vannak nehézségek, amiknek sokkal nagyobb teret kellene adni, egy másik része azonban örömmel csettint, hogy tényleg ilyenek ők (vagy az őseik), és mennyire klassz, hogy egy könyv ilyen jól tudja érzékeltetni a kulturális különbségeket.
(eredetileg közzétéve: 2024. november 19.)
Fény-Törés-Pont 