Négy hónapja írom (fejben) ezt a könyvajánlót, és tartok tőle, hogy nem fogjátok szeretni. Ez a gondolat nem azért zavar, mert valami olyan népszerűségre pályázom az írásokkal, amiben ez visszavet, hanem azért, mert ez azon könyvek egyike, amit tényleg mindenkivel elolvastatnék. De az ilyen könyvek valahogy sosem lesznek kötelező olvasmányok (amiket úgyse olvas el senki, kivéve a könyvmolyokat). És ha ez mégis azt jelenti, hogy ez az írás minél tágabb közönséget talál meg, akkor ennek nagyon örülök.
Nehéz útja lesz így is.
Az In my own moccasins című könyvet én is véletlenül olvastam el, már amennyire el lehet olvasni véletlenül bármilyen könyvet, pláne egy háromszázhatvanhat oldal hosszúságút… Máté Gábor és fia idéztek belőle sokat a Normális vagy című írásukban, és annyira megragadott az idézetek tömör, mégis mélyreható megfogalmazása, hogy úgy éreztem, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom. Ebben aztán nem is tévedtem, de ez a könyv megkéri az árát. (Én is megfizettem.)
Hogy miért olvassátok el?
Mert ez a könyv valami olyasmiről szól, ami a lehetetlennel határosnak tűnik. És az, hogy valaki könyvet ír valamiről, ami a lehetetlennel határosnak tűnik, de mégis megtörtént, az már akkora csoda, hogy megérdemli, hogy eljusson a legtágabb közönséghez.
És hogy mi az, ami a lehetetlennel határos? Szembenézni minden fájdalmunkkal.
Nem szoktunk erről beszélni. Én tudom, mert mostanában beszélek erről, és nem szoktunk erről beszélni. Hogy mindenki felnőtt valahogy, valamilyen környezetben, valamilyen hatásoknak kitéve, és közben folyamatosan történt vele valami, aminek minden pillanata meghagyta a maga lenyomatát, csak épp nem elsőre szemmel látható módon. És a legtöbben nem teszünk ezzel semmit, csak változatos módokon szenvedünk. Miközben nagyon-nagyon szégyelljük magunkat. Általában olyasmikért, amikről nem is tehetünk.
És erről eddig nem beszéltünk. Nem csak mi nem, Magyarországon nem, hanem a különböző tényezők összejátszása miatt ez nem „illett”, „nem volt tere”. Most már egyre több van, de messze nem elég. Amíg gyengeség vagy jellemhiba pszichológushoz járni, vagy bármilyen más mentálhigiénés segítséget kérni, amíg csak suttogva, pletykaként halljuk, hogy valaki alkoholista, drogfüggő, szerencsejátékos, napi tizenkét órát dolgozik, vagy épp megverte, elhagyta, elhanyagolta, addig egyetlen dolgot tudhatunk biztosan: valami nagyon fáj(t) neki, és feltehetőleg másoknak is fájdalmat okozott (saját magával kezdve).
Erre is van tuti válasz: ilyen az élet, az ember már pedig nem változik, úgysem lehet senkit megváltoztatni, csak túl kell élni, és így tovább.
Ez viszont egész egyszerűen nem igaz, és ha nem ismerünk más hiteles embert a környezetünkben, aki ezt (közelebbi vagy távolabbi határokon belül) igazolni tudná, akkor lehet vezérfonal, menedék és fénysugár ez a könyv, bármennyire is nehéz néha olvasni.
És ha rászántuk magunkat, hogy esélyt adunk neki, akkor rögtön az elején még néhány további elköteleződésre is szükségünk lesz. Helen Knott, a szerző, szerény körülmények közül származó, őslakos nő, aki alkoholizmussal és különböző szerfüggőségekkel küszködik a kötet elején, többször megerőszakolták, és már az édesanyja is alkoholizmussal küzdött.
Nagyon – végtelenül – könnyű felsőbbrendűnek érezni magunkat, és csak legyinteni, hogy ugyan már, ennél én sokkal jobb helyzetben voltam egész életemben, nem is vagyok alkoholista, drogfüggő, adott esetben nő sem, nem voltam nemi erőszak áldozata, nem tartozom semmilyen kisebbséghez, rendezett körülmények között élek, anyám nem ivott, nem drogozott – miért kellene nekem ennek a nőnek a nyomoráról olvasnom?
És erre szerencsére van válasz. Azért, mert ő leírta a saját „nyomorát”. Azt, ami vele történt, ami tőle hiteles, amit ő adni tudott, mindannyiunknak, akik szintén szenvedünk. Hogy láthassuk, hogy le lehet írni, hogy mit érzett, mire gondolt, és hogyan cselekedett, miközben szenvedett. Hogy tudjuk, hogy van szembenézés. És azért, hogy tudjuk, hogy semmi más nem segíthet, csak a (megfelelő segítséggel végzett) szembenézés. Erről szól az egész könyv. Hogy a mögöttes okok ott vannak velünk, miközben eszméletlenre isszuk magunkat, hagyjuk, hogy vadidegenek kihasználják a helyzetet és a testünket, hogy nincs feloldás a drogokban, semmilyen szenvedélyben. És van választásunk, sőt, az az igazi választás, ha türelemmel, időt adva magunknak és a folyamatnak ránézünk arra, amire soha korábban nem mertünk, ami úgy üldöz minket (saját árnyékunkként), hogy még álmunkban is futunk előle. Ha ezt megfelelő időpontban, megfelelő segítséget kérve és kapva tesszük, akkor jön a katarzis: a fájdalom nem pusztítani, hanem építeni is fog, és tényleg főnixként kászálódunk ki addigi ámokfutásunkból.
Ehhez az íráshoz tényleg erős elszánásra van szükség. A fentieken kívül sok olyan dologra kérdez rá, amiről nem biztos, hogy egyáltalán akarjuk, hogy véleményünk legyen. Az egyik ilyen az őslakosok kezelése Kanadában: szülőként különösen megrázó lehet arról olvasni, hogy milyen nehézségektől szenvedett a családjuktól elszakított, bentlakásos iskolában felnőtt generáció (Helen Knott szülei), akik előtt semmilyen szülői minta nem volt. A másik a párkapcsolati erőszak, teljesen konkrétan a nemi erőszak, és még fájóbban a szexuális partner megsebzése, megcsonkítása. Minden létező, testiséggel, kapcsolattal és nemiséggel kapcsolatos kérdés felmerül az emberben, amikor arról olvas, hogy a szerző csoportos szexuális aktusban szenved el nemi erőszakot, és arra tér magához, hogy vérzik „ott lent”, és nem mer orvoshoz menni, annyira szégyelli magát. Áldozat és erőszaktevő sebei egyaránt felszakadnak. És a mai világunkban messze nem evidens, hogy az aktuális helyzetben bármelyik szerepet betöltő ember számára lenne kézzel fogható segítség.
Lassan olvasd. Ha lehet, akkor legyen hozzáférésed mentálhigiénés segítséghez. Újra kell értelmezni az együttérzésről, a gyógyulásról, a fájdalommal kapcsolatos fogalmakat. Tényleg újra kell értelmezni, mert nincsen más út. Zárásként szeretném idézni a szerző versét, amit az őslakos közösséget különösen megtépázó nemi erőszakról írt. Mindenkinek releváns, aki egyszer is teljes elköteleződés nélkül vett részt bármilyen aktusban:
„Helen Knott:
The Things We Taught Our Daughters
Sometimes we taught them
silence
to let the secrets stay on
their lips
Sometimes we taught them
to look away
to forget and not bear
witness
We showed them how
to play hide and seek
with historical afflictions
to pretend that the monsters
from the closet didn’t escape. Don’t exist.
Are not real.
Sometimes to protect our
own wounds
we forced our daughters not
to feel
Maybe we were taught this
ourselves
If you focus hard enough on
forgetting
You can live through any
kind of hell
Hush. Quiet Now. That’s
enough, my girl.
Silence.
Fat lips and bruised eyes
Say more than the mouth
will tell you
Show less than what the
eyes have seen
It didn’t happen. Forget
about it. He didn’t mean it.
We don’t call the police on
our own.
Just learn to stay away…
Stay Away. Stay
Away
Somewhere we learned how
to create an asylum
for the very things
that plague our dreams
Somewhere we learned
blind eyes and buried
skeletons
provide just enough relief
to live just enough
without ever really living
We stuck sexual abuse up on
the mantelpiece
Picture-framed the portrait
of rape
and named the old rez dog
Domestic Dispute
We gave all of this shit a
home
the aggressive interloper
intrudes
and we accepted its right to
exist
Love just isn’t really love
if he doesn’t say it with his
fists
Enough now. Quiet. He didn’t
mean to.
They would never hurt you
like that.
Your uncle, he loves you.
Our inaction translating to
another generation
accepting the presence of
violations
When we were little girls
We should have slept safely
in our beds
Mothers should have said
My girl, you are worth a
thousand horses
and any man
would give a thousand more
We would know the phrases
Speak Up. It is never your
fault. No means no.
You have the birthright to be
free from harm,
and any man who would
violate these treaties
between bodies
would be dealt with by the
women.
Because we protect our own,
even if this means calling
the police on our own.
Because my girl,
You are sacred, valuable,
indispensable, and
irreplaceable
This is what needs to be said,
needs to be shown, needs to
be told.
Because our daughters…
Will one day grow old
and maybe they’ll be women
with short-term memories
practising daily burial
ceremonies
focused on forgetting.
It is time to remember.
Time to summon our voices
from the belly of the earth.
Time to feel, cry, rage, heal,
and to truly live life instead.
It is time to tell ourselves
and our daughters,
the things that should have been said”
(eredetileg közzétéve: 2023. március 18.)
Fény-Törés-Pont 