Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

Vannak könyvek, amelyek nehezebben találják meg az útjukat a virtuális (vagy épp a nagyon is kézzelfogható) könyvespolcomra. Az Itt járt Britt-Marie is egy ilyen kötet.

Főhősünk azok közé az emberek közé tartozik, akik egész életükben várják, hogy megkapják a társadalmi kapcsolatok nagy szabálykönyvét, de végül csak a felismerés jut nekik, hogy ilyen könyv nincsen, és rajtuk kívül egy jelentős többség magától is tudja, hogy mikor hogyan kell viselkedni. Britt-Marie azonban nem tudja.

Britt-Marie azt sem tudja, hogy a férje által szociális inkompetenciaként aposztrofált állapota mellett komoly kényszerbetegségek gyötrik. Hiszen mindenki villa-kés-kanál sorrendben tartja az evőeszközöket a konyhai fiókjában, ugye? A frizuráknak is van egy rendje, a takarításnak is, az élet minden aspektusának – már amivel Britt-Marie egyáltalán találkozik.

Britt-Marie azt sem érzékeli, hogy mások nem az ő katonás napirendje szerint élik az életüket, hogy másoknak vannak barátaik, hogy mások teljesen boldogok az ő egészen más gondolkodásuk szerint.

Az író nem aggat címkéket szereplőire, de az Esőemberen túllépve Britt-Marie szembeötlően sok autista vonással rendelkezik. Ha az ember számos, Britt-Marie-hoz hasonló embert ismer, akkor hajlamos azt gondolni, hogy egyáltalán nem akar Britt-Marie-ról olvasni.

De mindannyian hibázunk és tévedünk, és ha az ember számos, Britt-Marie-hoz hasonló embert ismer, annál nagyobb kegyelem, ha olvas Britt-Marie-ról is.

Versenysportolókhoz mérhető feszes napirenddel élni, és egy ilyen életutat végigkísérni még akkor is nagyon fárasztó a neurotipikus többség számára, ha a kért figyelem csak egy nagyjából háromhetes időszakra korlátozódik, mint a könyvben is.

Épp ezért ódzkodtam ettől az írástól. Az ember nem magyarázhat el minden viccet, nem olajozhat meg minden akadva döcögő társadalmi fogaskereket, nem szólhat minden küszöb és apróbb kerülőút előtt, nem csillapíthatja a másképp rezonáló idegrendszer amplitúdóit, akkor sem, ha szeretné. A világ viszont a neurotipikus többségre szabva mozdul, az autisztikus vonásokkal élőket pedig ez a mozgás úgy rángatja egyes élethelyzetekben, mint a tehetetlen marionettfigurákat, akik porrá zúzzák magukat minden egyes életszakaszban, és így kell megőrizni emberi méltóságukat.

Nem gondoltam, hogy valaki eleget tudhat erről, és van benne kellő tehetség ahhoz, hogy méltóságot adjon a regény neurodivergens főszereplőjének. Fredrik Backman azonban sokszorosan hálálta meg az írásába vetett bizalmat, akármennyire borsószemnyi is volt az a könyv megvásárlásakor.

A történet katalizátora a férj, Kent szívrohama, aminek következményeként fény derül hűtlenségére is, Britt-Marie pedig tulajdonképpen akarata ellenére, de hirtelen a való élet legdurvább valóságában találja magát, hogy érdemi munkatapasztalat nélkül körülbelül hatvanévesen állást keressen.

Az álláskeresés épp olyan gördülékenyen indul, ahogy ezt itthon hasonló helyzetű és korú nőkkel kapcsolatban elképzeljük. A sors (és a megtépázott idegzetű munkaközvetítős lány) azonban kézen fogja Britt-Marie-t és Borgba vezényli. Borg egy svéd kisváros, ahol már szinte mindent felszámoltak, csak az ifjúsági otthont nem, bár annak a felszámolása is csak tévedésből tolódott át a következő évre, éppen három hetet adva Britt-Marie-nak arra, hogy szinte minden megváltozzon az életében.

Így aztán Britt-Marie megismerteti Borgot a Faxinnal (az egyetlen ablakmosó, amivel érdemes egyáltalán ablakot mosni, én le is tettem róla a magam részéről, hiszen a Faxin itthon elérhetetlen), Borg nagyrészt bevándorló hátterű lakosai pedig megismertetik őt a való élettel a szó legtágabb értelmében.

A könyv látszólag könnyed hangvételű, de az autista vonásokkal rendelkező főszereplő ábrázolásán túl is nagyon érzékeny szerző alakja sejlik fel a lapokon. Backman nem moralizál különösebben a svéd vidék pusztulásán, az infláción, a munkanélküliségen, de az egy-egy határozott mondattal felskiccelt leírásoknál többre nincs is szükség, hogy magyar olvasóként el tudjuk képzelni a focipálya nélkül maradt kisvárost, aminek egyetlen helyiségben tömörül a pizzériája, a postája és a boltja (és számos más szolgáltatása).

Borg lakosai lehet, hogy szinte szolgáltatások nélkül maradtak, de a szeretetre való képességüket és a kíváncsiságukat nem veszítették el. Így esik, hogy Britt-Marie szociális inkompetenciája ellenére otthonra talál Borgban, és a kisváros lakói mind egy szálig befogadják őt, és még az otthonba látogató patkánnyal is barátságot köt.

Megismerjük Vegát és Omart és az angol focit (már aki nem ismerte volna korábban), Maxot, Dínót és Kalózt, akinek Ben az igazi neve, és az idősebbeket, akik szinte még maguk is gyerekek, Samit és Magnust, hogy aztán az autista napirend merevségébe szorított történet páratlan ívet írjon le, és a könnyeinket törölgessük az utolsó oldalakon.

A cselekmény ugyanakkor megmarad a realitások talaján, és épp ezért zseniális a történet. Borg szedett-vedett focicsapatának eredménye nem a hollywoodi sikersztorik fordulatát hozza, és Britt-Marie magánéletének alakulása sem arra korlátozódik, hogy visszatér-e volt férjéhez, vagy esélyt ad valaki másnak.

Aki sok Britt-Marie-hoz hasonló embert ismer, az tudja, hogy mennyire könnyű ítélkezni, ha valaki eltér az élet vélt szabályaitól. A könyv attól válik szüleink talán sosem volt feltétel nélküli szeretetévé, hogy az összes szereplőjét be tudja takarni és meg tudja simogatni az ítélkezés nélküli elfogadással, megmutatva az olvasónak, hogy létezik ez a kegyelem, és a könyv lapjain a szereplők is képesek rá. Nehézségeik ugyan talán alapvetően meghatározzák és korlátozzák őket, de a feltétel nélküli szeretetre való képesség nem neurotipikus vagy neurodivergens idegrendszer kérdése, ahogy az sem, hogy mindenki méltó rá.

Backman tudja, és hezitálás nélkül mutatja meg, hogy mekkora kegyelem az, ha megértjük, hogy emberségünkben mind egyformák vagyunk.

Rég nevettem ilyen jókat egy íráson, és rég sírtam ennyit egy könyv végén. És ezek tiszta könnyek voltak, a szerző nem manipulálja az olvasót. Bárcsak több helyen járna Britt-Marie.

P.S.: A BBC honlapján most olvastam, hogy William herceg az Aston Villának drukkol – csak, hogy választ kapjunk egy, a könyv által feszegetett fontos kérdésre.

(eredetileg közzétéve: 2025. január 15.)