Lakást vásárolni elég stresszes folyamat, a jelek szerint Svédországban is. A Hétköznapi szorongásokban pedig éppen az év utolsó előtti napján tart lakásbemutatót egy ingatlanos, ha lehet, még ezzel is fokozva a stresszfaktort; pedig a meghirdetéskor még nem tudhatja, hogy az érdeklődők között teljesen spontán egy felfegyverzett bankrabló is meg fog jelenni.
Ha a saját lakásvásárlásunk emléke már időben eléggé távol került tőlünk (ez az esetemben még csak az „éppen hogy” kategória), akkor különösebb poszttraumás stressz szindróma nélkül kezdhetjük olvasni Fredrik Backman írását.
Az író pedig rövidesen egy újabb fordulattal teszi még szövevényesebbé a történetet: a túszejtővé avanzsált bankrabló ugyanis látszólag nyomtalanul eltűnik a lakásból. A két kisvárosi rendőr, Jack (ejtsd: „Jak”), és Jim mindent megtesznek, hogy elfogják a renitens elkövetőt.
Nagyjából ennyit lehet elárulni a történetről, anélkül, hogy lelőnénk a több kisebb és nagyobb fordulatot és elárulnánk a fejezetről fejezetre sorjázó poénokat.
Mielőtt azonban teljesen elszakadnánk a történettől, mindenképp meg kell említenem, hogy a Hétköznapi szorongások első fejezete az egyik legjobb első fejezet, amit valaha olvastam:
„Ez a történet sok mindenről szól, de leginkább idiótákról. Már most érdemes leszögezni, hogy nagyon egyszerű leidiótázni más embereket, kiváltképp akkor, ha sikerül elfelejteni, milyen embertelenül nehéz embernek lenni. Különösen, ha vannak az életünkben más emberek, akiknek a kedvéért próbálunk jók lenni.
Mert hihetetlen, hogy manapság mi mindent meg kell tennie az embernek! Legyen családja, munkája, tető a feje felett, fizessen adót, vegyen tiszta fehérneműt, jusson eszébe az átokverte wifi jelszava.
Néhányunknak sosem sikerül felülemelkedni a káoszon, az életünk csak folyik, miközben a föld kétmillió kilométer per óra sebességgel száguld az űrben, mi pedig pánikba esve reszketünk a felszínén, akár az elhagyott zoknik. A szívünk szappanból van, s ha csak egy másodpercre is elengedjük magunkat, máris kicsúszik a kezünkből. Ellebeg, szerelmes lesz, összetörik, csak úgy ukkmukkfukk. Semmi esély arra, hogy mi irányítsuk.
Megtanulunk tehát színlelni, folyamatosan, a munkában, a házasságban, a gyerekeinkkel és minden másban. Azt színleljük, hogy normálisak vagyunk, sőt képzettek, értjük a „törlesztési szint” és „inflációs ráta” kifejezéseket. És azt is, hogy hogyan működik a szex. Valójában nagyjából ugyanannyit tudunk a szexről, mint az usb-kábelekről, márpedig a kis dögökkel minimum négyszer kell próbálkozni, mielőtt sikerrel járnánk. (Rossz irány, rossz irány, rossz irány, MOST bement!) Úgy teszünk, mintha jó szülők lennénk, holott valójában csak ételt és ruhát adunk a gyerekeinknek, és leszidjuk őket, ha utcán talált rágót rágcsálnak. Voltak aranyhalaink, de elpusztultak, és mivel nem tudunk sokkal többet a gyerekekről, mint az aranyhalakról, ezért ennek a felelősségnek a tudata minden reggel megijeszt bennünket. Nincs tervünk, próbáljuk túlélni a napot, mert holnap következik egy új.”
A Hétköznapi szorongásoknak köszönhetően végre tudom, hogy mi szeretnék lenni, ha majd egyszer nagy leszek: Lennart, természetesen. Lennartnak van a legjobb munkája a világon, de legalábbis a legmókásabb. Önmagában az, hogy Lennart alakját kitalálta, kétségtelen bizonyítéka Backman zsenialitásának. De hogy egészen pontosan mit is csinált Lennart abban a lakásban, és milyen minőségben, ez egyike azon poénoknak, amit nem szabad lelőni.
Helyette megosztok egy másik idézetet, ezúttal a felnőtt életekben újra és újra felbukkanó félrelépésekről, hogy ne maradjon homályban Anna-Lena álláspontja:
„Sose volt ideje afférra, másoknak vajon hogy van? Micsoda stressz, gondolta Anna-Lena, még egy férfi. Ő a maga részéről dolgozott és hazarohant, dolgozott és hazarohant, és rossz volt a lelkiismerete, amiért egyik helyen sem tudja a maximumot nyújtani. Könnyen együtt tudott érezni azokkal, akik szintén nem képesek erre.”
És Backman kacagtat és kicsit összeszorítja a szívünket:
„Estelle bort ivott, és egy doboz cigarettát forgatott a kezében. Elvégre terhes nők társaságában nem szabad dohányozni, kivéve, ha az ember annyira berúgott, hogy tiszta lelkiismerettel állíthatja, nem vette észre őket.”
„Julia nem értette a logikát.
– Fontosnak érezné magát, ha unokái lennének?
Anna-Lena mosolyra húzta a száját.
– Volt már, hogy kézen fogva ment haza az óvodából egy háromévessel?
– Nem.
– Az ember sosem érzi magát annyira fontosnak, mint akkor.”
A Hétköznapi szorongásokban azonban Backman briliáns humorán túl mégis az a legcsodálatosabb, hogy valójában a kegyelemről szól. A szerző a mi világunkban él, tudja, hogy a mindennapokban általában nincsen kegyelem, és az élet kegyetlenül elintéz minket. Humoros könyvet sem könnyű írni, és a Hétköznapi szorongásokon bizony hangosan is fel lehet nevetni, de a legnagyobb értéke, hogy megadja a főszereplőnek és az olvasónak azt a kegyelmet, ami annyira elérhetetlennek tűnik.
Ezért ajánlom igazán az írását. Így talán, amikor legközelebb két vállra fektet az élet, könnyebb lesz hinni benne, hogy majd nekünk is jut abból a kegyelemből, ami olyan lágyan, annyira puhán takarja be az embert, hogy szinte észre sem vesszük, amikor megérint minket. A nyoma viszont, amit az életünkön hagy, minden másnál maradandóbb.
(eredetileg közzétéve: 2025. február 26.)
Fény-Törés-Pont 