Elsa majdnem nyolcéves. A majdnem nyolcéves Elsa leginkább csak akkor hivatkozik hétévesként magára, amikor Alf kávét akar vele itatni. Az ember nem lehet elég óvatos, ha már majdnem nyolcéves.
Tudja ezt Elsa nagymamája is, aki élete legnagyobb feladatára készül: a saját – elkerülhetetlennek tűnő – halálára, és hogy erre a halálra az unokáját is felkészítse. Elsa nagymamája ikonikus alak, szinte mindent tud az életről, a haláltól azonban retteg, ami nem könnyíti meg a dolgát.
A majdnem nyolcéves kislány élete egyébként is épp fenekestől fordul fel. Kórházigazgató édesanyja gyermeket vár új párjával, miközben félénk és döntésképtelen édesapja is megtalálta a boldogságot egy másik nő oldalán.
Az olvasó és Elsa közül azonban Elsa van inkább felkészülve arra, hogy A nagymamám azt üzeni, bocs milyen utazásra invitál minket. Elsát ugyanis nagymama elvitte Félálomországba, sőt, még az ország saját nyelvét is megtanította neki. Elsa Miamas lovagja, az olvasó azonban legfeljebb saját magáról sejti, hogy ki is ő, és nem mindenki hivatott arra, hogy egyáltalán tudjon Miamas létezéséről.
A fentiekből talán már sejthető, hogy még véletlenül sem arról fogunk olvasni, hogy hogyan pottyan két újonnan létrejövő család között egy kislány a pad alá. Épp ellenkezőleg: az derül ki, hogy Elsának sokkal nagyobb baráti és ismerősi köre van, mint azt valaha is gondolta volna, amikor délutánonként a hátizsákja pántját erősítette meg, mielőtt lélekszakadva végigrohant az iskolaudvaron a kijárathoz, hátha aznap elkerüli a mindennapi bántalmazást. Miamasról ugyanis nem tudhat akárki, és ha valaki nem akárki, azt a környezetében élő akárkik bárkinél hamarabb megsejtik.
Ha valaki, Elsa nagymamája aztán minden bizonnyal valaki volt. Ő mesélte ezt is Elsának:
„Elsa ott állt nagymamával a parti sziklákon, ahol kilencvenkilenc hóangyal áldozta fel magát, és elnéztek a tenger fölé, ahová egy nap majd visszatérnek az árnyak. Mindent tud az árnyakról, mert nagymama szerint mindig jobban kell ismerni az ellenséget, mint saját magunkat.
Az árnyak kezdetben sárkányok voltak, de annyi gonoszság és sötétség volt bennük, hogy átalakultak mássá. Valami sokkal veszélyesebbé. Utálják az embereket és a meséiket, olyan régóta és olyan intenzíven gyűlölnek, hogy a bennük lévő sötétség végül átvette az uralmat a testükön, míg végül már a körvonalaikat sem lehetett látni. Ezért nehéz legyőzni őket, mert képesek eltűnni falakban, vagy elsüllyedni a földben, vagy ellebegni máshová. Zabolátlanok és vérszomjasak, és ha beléd harapnak, nem halsz meg, hanem annál sokkal rosszabb sors vár rád: elveszted a fantáziád. Kifolyik belőled, aztán ott maradsz, szürkén és üresen. Az évek során egyre jobban elkorhadsz, míg végül a tested már csak egy váz. Aztán már senki sem emlékszik a mesékre. Mesék nélkül pedig Miamas és egész Félálomország elpusztul. Fantáziátlan halált hal, a legrettenetesebbet.”
Elsa útja a saját lakóközösségébe vezet, ami már első blikkre is egy színes és Backmanhoz méltóan szomorúan izgalmas kompániát rejt. Elsa szomszédjai között van Barát, akit Britt-Marie harci kutyának hisz, a Szörny, akitől mindenki retteg, Lennart, aki várakozókávét iszik, amikor épp nem kávézik, és az Iszákos, akinek rettenetes szenvedését jótékonyan elnyeli a ház. És ahogy Elsa elkezdi kézbesíteni a nagymama által ráhagyott leveleket, úgy derül ki, hogy egyrészt senki nem az, akinek látszik, másrészt, hogy Miamasról nem csak Elsa hallott, és nem csak Elsa fantáziájában létezik.
És mivel Fredrik Backman jól ismeri a valóságot, Elsa szomszédai épp olyan gyarlónak bizonyulnak, mint amilyen az olvasó, és Elsának újra meg újra döntést kell hoznia róla, hogy kinek melyik tettét hogyan értékeli, ideértve nagymama viselt (vagy épp nem viselt, lásd köntös nélkül rohangálás) dolgait is:
„Elsa pedig úgy dönt, hogyha az emberekről, akiket szeret, kiderül, hogy régebben seggfejek voltak, attól még muszáj tovább szeretni őket. Elég hamar ki lehet fogyni az emberekből, ha mindenkit diszkvalifikálunk, aki valaha is seggfej volt.”
Szerencsére Nagymamának volt ideje arra, hogy Elsát az életben szembejövő seggfejekkel kapcsolatban is kellően eligazítsa:
„Nagymama és Elsa mindig együtt nézték este a híradót. Elsa olykor rávette magát, hogy megkérdezze, miért csinálnak a felnőttek egyfolytában ennyi baromságot. Nagymama erre mindig azt válaszolta, hogy az emberek általában véve seggfejek. Elsa itt közbeszólt, hogy ez ez azért nem egészen így van, ugyanis a felnőttek egy csomó jó dologért is felelősek a sok idiótaság mellett. Űrutazás, ENSZ, oltások, sajtszeletelő, hogy csak pár példát említsünk. Nagymama azt mondta akkor, hogy az életben az a legnagyobb csavar, hogy szinte egy ember sem totális seggfej, és szinte egy ember sem totálisan nem az. A feladat pedig az, hogy az ember minél inkább a „nem az” oldalon próbálja tartani magát.”
Miközben Elsa vakon lódul seggfejtől seggfejig, hogy felfedje a medvepszichológus, a wors és Farkasszív titkát, úgy tud meg az olvasó is egyre többet Miamasról és önmagáról.
Az e-könyvben ugyan volt néhány zavaró nyelvtani hiba, a fordító minőségi munkáját így is fontos kiemelni: a regényben felvonultatott nyelvi lelemények sora ugyanis egészen lenyűgöző. Találkozunk a nevettetővel, az igeidőváltóval, bánkócikkal, enfantokkal és Moshttal. Hogy aztán a könyv végére végre Fél is tiszteletét tegye a lapokon, és Elsa iskolája is gyökeresen megváltozzon.
Lélekben nagyon gazdag könyv A nagymamám azt üzeni, bocs. Backman olyan titkokat tud bűnökről, szeretetről és megbocsátásról, amit szeretünk a lelkünk legmélyére eldugni. De ő valahogy felhozta a saját lelke legmélyéről, és mutatja nekünk az utat, hogy merre keressünk, merre kutassunk, mert ott van bennünk is. És így kapunk egy csöppnyi esélyt, hogy mi is a „nem az” oldalon találhassuk magunkat. Még akkor is, ha egykor mi voltunk azok, akik miatt Elsa minden délután meghúzta a hátizsákja pántját, mert minden hozzá hasonló lelket üldöztünk, annyira fontos volt nekünk, hogy ne legyen senki, aki megmutatja az utat sérülékenyebb önmagunkhoz. És pláne, ha mi voltunk Elsa.
(eredetileg közzétéve: 2025. január 25.)
Fény-Törés-Pont 